RIK EMMETT - ÜDVÖZLET KANADÁBÓL
Vannak zenészek, akik évtizedek óta hatalmas elismerésnek örvendenek az újvilágban, az Atlanti-óceánon innen azonban valamiért sosem vetették meg igazán a lábukat. Rik Emmett gitáros-énekes a kanadai Triumph zenekar frontembereként már az 1970-es évek végétől a nagy nevek közé tartozott, a juharleveles trió hallatlan népszerűséggel turnézott szerte Észak-Amerikában. Korai lemezeikből több mint 3 millió példány talált gazdára odaát, ugyanakkor Európában csak egy szűk réteg volt tisztában a létezésükkel. Noha a csapat immáron negyed százada inaktív, Rik azóta is gőzerővel dolgozik: rendszeresen publikál a mértékadó Guitar Player magazinban, dalszerzést és zeneipari menedzsmentet tanít a torontói Humber College-ben, nem utolsó sorban pedig szólólemezeket készít. Néhány hete megjelent legújabb műve a Res9 címet viseli, és a Rush-gitáros Alex Lifeson, illetve a Dream Theater-torok James LaBrie vendégszereplései ékesítik. Az album készítésének körülményeibe az alábbi interjún keresztül avatja be olvasóinkat Rik Emmett.
Nemrég beszélgettem a Resolution 9 névre hallgató zenekarod egyik tagjával, Dave Dunlop gitárossal. Dave úgy véli, a Res9 album zeneileg elég közel áll a korai Triumph-lemezek rockos világához. Te magad is így látod?
Egyet kell, hogy értsek Dave-vel, annál is inkább, mert ez legalább annyira az ő érdeme, mint az enyém. Tulajdonképpen ő vetette fel, hogy örömmel részt venne egy újabb rocklemez elkészítésében. A Triumph-párhuzam szerintem is ül, a Res9 album felfogásában, mentalitásában hasonló ahhoz, amit fiatalon csináltam. Magam is meglepődtem, hogy mennyire benne van még a kezemben ez a világ. Érdekes dolog ez… Úgy tűnik, a zene átível az emberen, és évtizedekkel később is megmutatja, ki voltál, de azt is, hogy ki vagy és ki leszel! (nevet) Egyébként eleinte nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom, de Dave lelkesedése rám is átragadt. Nagy szerencse, hogy ilyen kiváló társsal zenélhetek együtt, és ezt elmondhatom a többiekről is a Resolution 9 zenekarban. Ami a lemezkészítést illeti, Időközben megkeresett a Mascot kiadó észak-amerikai A & R-részlegének vezetője is, hogy érdekelné őket egy lemez, úgyhogy leültem a cég elnökével, Ed Van Zijl-lel tárgyalni. Az általa felvázolt elképzelés felettébb szimpatikusnak tűnt, és összevágott azzal, amit Dave-vel nem sokkal korábban kitaláltunk. Így összeraktam 15 dalt, amiből a legjobbakat a többiekkel közösen dolgoztam ki a Res9 album számára. Már a végén jártunk a procedúrának, amikor felmerült, hogy hívhatnánk néhány kanadai vendéget a lemezre. Így került a képbe Alex Lifeson a Rushból, illetve James LaBrie, a Dream Theater énekese. Ez persze azt eredményezte, hogy át kellett írnunk azokat a témákat, amiket nekik szántunk, gyakorlatilag e daloknál mindent kezdhettünk elölről! (nevet)
Alex Lifeson és James LaBrie hogy került a képbe?
A helyzet az, hogy életemben először 1973-ban voltam Rush-koncerten, Alex pedig 1976-ban bukkant fel egy torontói Triumph-bulin, ekkor ismerkedtünk meg személyesen. Az évek alatt számtalanszor keresztezték az útjaink egymást, volt közös stúdiómunkánk is. Alex igazi úriember, egy aranypofa, akivel mindig nagy élmény együtt lógni. Elsőként gondoltam rá, amikor felmerült a vendégmuzsikusok szerepeltetésének lehetősége. Tudtam, hogy ha felhívom, nem fog nemet mondani, és így is történt. James LaBrie-t viszont nem ismertem, őt a kiadó A & R-embere javasolta, aki korábban menedzselte a Dream Theatert.
Milyen volt együtt gitározni Alex-szel a stúdióban?
Jó móka volt! Alex roppant kreatív zenész, a stílusa pedig meghatározó, bármilyen zenén átjön a személyisége. Nyilván egy ilyen kaliberű tehetségnek nem írja elő az ember, hogy mit hogyan játsszon, mindössze annyit mondtam neki, hogy önmagát adja. Meghallgatta azokat a dalokat, amelyekben szerepet kapott, eszközölt némi változtatást bennük, majd elkezdte kidolgozni a részeit. A Human Race dalhoz például azt találta ki, hogy egy 12 húros Rickenbackerrel rögzíti a sávokat, az elgondolás pedig nem is működhetett volna jobban. A nem túl kézenfekvő hangszerválasztás ellenére is védjegyszerű szólamokat gyártott, ami nagy hasznára vált e darabnak. A másik témában ugyancsak sajátos Alex-témákat hallani, ezeket viszont a fő gitárjával, a szignált Gibson Les Paul Axcess-szel játszotta fel. Tudod, ez egy Floyd Rose-os Les Paul.
A lemezen a blues-gyökereid is egyértelműen kivehetőek…
Nyilván, hiszen az én generációm tagjai mind ugyanazon zenék hatására kezdtek gitározni: alighogy kézbe vettük a hangszert a Beatlest hallván, egyből arcul csapott a brit invázió a Yardbirds-szel az élen. Jeff Beck, Jimmy Page és Eric Clapton befolyása megkérdőjelezhetetlen számomra. Főleg a Beano Album gyakorolt rám óriási hatást, amit Clapton John Mayall-lal készített 1966-ban. 13 éves voltam ekkor, és ez a korong minden velem egykorú gyereket arra késztetett, hogy az akkordokon túllépve szólógitárosi babérokra törjön. Clapton, Beck, Page, majd Hendrix teljesen új arcát mutatták meg az elektromos gitárnak. Olyan ambícióval játszottak, mint senki előttük, viszont ráirányították a figyelmemet azokra is, akiktől ők tanultak. Így jutottam el Muddy Waters-höz, John Lee Hooker-höz, valamint a Chicago-blues olyan briliáns képviselőihez, mint Albert és B.B. King.
A Res9 albumon tudatosan nyúltam vissza e gyökerekhez, sok esetben direkt úgy gitároztam, mint Clapton és Hendrix anno.
Milyen hangszereken játszottad fel az album dalait?
Szinte az összes részt Gibson Les Paul-okkal. Egy 1960 Reissue modell volt az egyik, ami egy kicsit vékonyabb nyakkal bír, mint az átlag Les Paul-ok. Aztán egy olyan Les Pault is használtam, egy úgynevezett Chambered modellt, ami üreges testű. Ezáltal jóval könnyebb, és a tónusa is más, inkább az ES-335-öshöz áll közel. Nagyon kedvelem azt a hangzást. Egy Gibson CS-356-ossal és egy archtop jellegű Godin Supreme-mel is feljátszottam ezt-azt, de ezek csak kiegészítésként szolgáltak a Les Paul-okhoz. A gitárjaimon D’Addario húrok találhatóak, 010-től 052-ig. Ennél vékonyabb készletet nem érdemes tenni az olyan rövid menzúrájú hangszerre, mint amilyen a Les Paul, főleg úgy, hogy a nagyobb érintőket preferálom a fogólapon.
Erősítők terén a sajátjaim közül egy Vox AC-10-t és egy Fender Deluxe-ot vittem a stúdióba. A Metalworksben dolgoztunk, ami az egyik legjobb stúdió Kanadában, és történetesen Gil Moore, korábbi Triumph-os zenésztársam tulajdona. Neki van egy 100 wattos Marshall JCM 2000 TSL-je odabent, amit szintén hajtottam, valamint egy régi Peavey 5150-t is igénybe vettem. A láncban egyetlen booster pedál kapott helyet, és azt is csak a szólókhoz kapcsoltam be. Ez egy Jetter Red Gain Stage overdrive, aminek van egy olyan kiváló tulajdonsága, hogy túlzott torzítás nélkül is óriási sustaint képes produkálni. Gyakorlatilag úgy működik, mint egy kompresszor.
Az album bónuszdalában tulajdonképpen a klasszikus Triumph-felállás éledt újjá, hiszen a Grand Parade-ban Gil Moore dobol és Mike Levine bőgőzik…
Nagyszerű volt újra együtt játszani. Előjött a régi érzésvilág, tudatosan azt a feeling-et akartuk elkapni, ami a Triumph Suitcase Blues dalát hatja át, a Just A Game lemezen. Hihetetlenül könnyedén állt össze a dal, Gil feldobolta az egyik délután, Mike pedig feltolta a basszust másnap. Persze e a kicsiny együttműködésből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, a Triumph nem fog összeállni újra. Pár éve ugyan megcsináltuk azt a Sweden Rock fesztiválos fellépést, ami DVD-n is kijött utóbb, de ezzel le is zártuk a történetet.
Hogyan élted meg a ’80-as évek sikereit, amikor milliószámra adtátok el a lemezeket, és valódi gitárhősként ünnepelt a közönség?
Érdekes korszak volt a ’80-as évek. Mi egy egységes albumokra koncentráló, rádiós rockbandaként indultunk, és egy ideig konzekvensek is tudtunk maradni ehhez a koncepcióhoz, ám elindult az MTV, és ezzel minden megváltozott. Az imázs sokkal inkább előtérbe került, az akkori klipek is ezt hangsúlyozták, és ehhez nekünk is igazodnunk kellett. Túl nagy kedvünk nem volt hozzá, de be kellett állnunk a sorba, mert az MCA kiadó elvárta a poposan fogós dalokat. A Def Leppard és a Styx formuláit próbálták a Triumph-ra erőltetni, úgy gondolták, hogy így még több lemezt adhatunk el. Komoly nyomást gyakoroltak ránk, ám végül mégsem vált be a tervük. Tudod, ami volt, elmúlt. Nem bánom, hogy így történt, örülök, hogy időben magam mögött hagytam azt az érát, és nem rekedtem meg azon a szinten…
Danev György
www.rikemmett.com
2017. március 2. 08:42