PODCAST: EGY RÁDIÓS MEGFONTOLÁSAI – A MIKROFON II.
Amikor a Csík zenekarral megbeszéltük, hogy egyórás, interjúkkal színesített élő koncertet adunk a stúdióból, mindannyian elfelejtettük, hogy az lesz a Petőfi rádió utolsó adásnapja a Bródy Sándor utcai stúdióból. Addigra lényegében minden átköltözött a Kunigunda utcai új bázisra, olyannyira, hogy már csak az egykori hírolvasó stúdióban maradt két árva mikrofon. Az egész Csík zenekarnak. Élőben. Amikor ez aznap délután kiderült, összenéztünk; hoppá, ez nem lesz jó. A zenekarból Szabó Attila érkezett meg elsőként, akit azonnal letámadtam a problémával. Miután meghallgatott elmosolyodott és annyit mondott: „Nem gond. Gondolj csak bele, amikor valaki elment Erdélybe népzenét gyűjteni, az is csak egy mikrofont tett ki a középre, mégis milyen jól lehetett mindent hallani!” És tényleg. Felszabadult örömzenélés és móka lett ebből az utolsó adásból, a szó szerinti vég-órából, amely annyira átjött, hogy máig emlegetjük. A két veterán, teljesen másra hivatott mikrofon pedig (volt nevük és márkájuk, de most nem ők a főszereplők) tett egy utolsó, nagy szolgálatot. Én pedig megértettem, hogy mikrofonon sosem fog múlni egy szórakoztató pásztordal mulatozáskor…
Mikrofon#2
Az eset azonban megragadt, és furcsa mód már a podcast hívta újra elő. Idén tavasszal indítottunk egy vadonatúj formátumot, amelyben a helyszíni beszélgetést ötvözzük a podcast-felvétellel. Az alapötlet egyszerű: írókkal egy konkrét hívószó mentén beszélgetünk személyes életük dolgairól, hogy kiderítsük, mi kapaszkodott be az életükből az írásaikba. Ahhoz, hogy ez a megközelítés kiemelődjön a többi hasonló indíttatású beszélgetés közül, kell egy kis feszültség; mi úgy gondoltuk, hogy egy intim térben, kevés, de értő és figyelő hallgató megteremti azt az érzelmi akusztikát, ami ezekhez az emeltebb tétekkel futó beszélgetéshez hasznos. Egy kis színház nézőtere közepén (és nem a színpadon!) két szék egymás felé fordítva, karnyújtásnyira körben ülő közönséggel – ettől lesz minden hangsúlyos. Miután a meghívottaknak kijutott az élet sűrűjéből, van mit megosztaniuk. Írók, tehát szavaik és gondolataik is hozzá. A középen ülők esetében minden lélegzetvétel, nevetés, elharapott mondat kinagyítódik, jelentése lesz. A helyszínen tehát megtörténik, amit szeretnénk; egy olyan beszélgetés, amelyből többel lépünk tovább, mint ahogyan belekezdtünk. Egyetlen alapvető problémát kell megugrani, fel kell vennünk. És mi más lenne a megoldás, kell egy mikrofon középre! Két ember, egy mikrofon (kép: „üres tér”). Mi a probléma?
A mikrofontól való távolság. Ezek a beszélgetések tényleg azt célozzák, hogy a főhős széles érzelmi amplitúdón nyilvánuljon meg, és mi tudjuk őt követni akkor is, amikor harsányan nevet, vagy amikor az emlék súlya alatt teljesen elhalkul. Ne legyen probléma, ha szélesen gesztikulál, ha elfordul, vagy ha lehajtott fejjel szinte magának beszél. Ám egy kényelmes egy méterre vagyunk a mikrofontól és ezt mind rögzíteni kellene.
Amikor a formátumot kitaláltuk, lelki szemeim előtt éppen ez a Csík zenekaros tapasztalat lebegett: egyetlen mikrofon, ami mindent vesz! Miért? Mert technikailag a népzenei gyűjtés sem szól másról, mint a rezgések befogásáról egyetlen fókuszponton. Ahogy annak idején a Csík átütött elsősorban a húros hangszerek és az ének segítségével, ugyanerre gondoltunk itt is, csak épp a „lélek húrjain” kellett játszani. Nehéz ezt a felelősséget rátestálni egyetlen mikrofonra. Az utómunka sem úszható meg. De a mission: nem impossible! A fentiekből kiderül, hogy alapvetően zenei tapasztalat vezetett el idáig, nem meglepő, hogy a megoldás is a zenei stúdiók felől érkezett számunkra. Olyan mikrofont kerestünk, ami széles skálán, művi beavatkozás nélkül, természetesen képes rögzíteni ezeket a rezgéseket, ráadásul felfesti az akusztikát, de ad egy figyelmi középpontot, vagyis érzed, hogy a térben vagy, azt is, hogy milyenben, mégis pontosan azt emeli ki, ami ebből lényeges. Olyan, zenei stúdiókban bizonyított, de onnan kiemelve is működő mikrofonra volt szükségünk, amely képes az emberi hang rétegeit egy méterről, két oldalról is differenciált tartományokban rögzíteni és visszaadni. Amikor e sorokat írom, e „Soron Kívül” című formátum első három felvonásán (és podcastján) vagyunk túl a #Férfiszív hívószó három írója-költője segítségével (Grecsó Krisztián, Háy János, Babiczky Tibor). Nem állítom, hogy a jövőben biztosan nem lesz két mikrofon. De azt igen, hogy ez a megálmodott két szék- egy mikrofon felállás az AT 4050 miatt lett elsőre is megbízhatóan, a jövőre nézve pedig ígéretesen működő installáció. Iránykarakterisztikában három lehetőséget kínál fel egyetlen kapcsolással, ami egy event-típusú rögzítésnél hasznos opció. Van érdemi mélye, nem csak közepe. Ez az emberi hang esetében alapérzéseket kifejező tónusok árnyalt visszaadását teszi lehetővé, az a regiszter, aminek megőrzése kulcsfontosságú a mélyinterjúknál. Kondenzátoros, egyáltalán nem kvázos, hanem éles-tiszta, valamint hű az eredetihez - ami nagy adomány.
Amint a képen is látszik, a két szék (és a benne ülők) mellett a mikrofon is főszereplő egy-egy Soron kívüli beszélgetésben, ezért talán érthető, ha külön kiemelek egy olyan tulajdonságot, amely mikrofonoknál egyáltalán nem alapszükséglet, de ez esetben kifejezetten jól jön: az AT 4050 visszafogottságában is feltűnő, klasszikus-modern formatervezés. Elegáns, lényegre törő, de nem hivalkodó. Az a profi, akiben elsőre megbízol, utána pedig rá építesz. De ez nem is lehet másként: ha arra törekedsz, hogy egy beszélgetés túlmutasson önmagán, sőt mások számára is fontos, építő információkat hozzon felszínre, nem teheted meg, hogy ne ennek megfelelő eszközzel rögzítsd.
A szellemi minőség mindig kijelöli a hozzá kapcsolódó technikai minőséget is.
Horváth Gergely
2018. július 14. 18:04