Patocska Olivér – OliverFromEarth: „Az élet mindig elénk gurít valamit.”
Patocska Olivér pályája talán nem a megszokott úton indult: míg bátyja a sportban vált kiválósággá, ő már gyerekként a kíváncsiság, a figyelem és a kreativitás irányába fordult. Furulya, klarinét, szolfézs – mindezek csak előjátéknak bizonyultak egy későbbi énekesi karrierhez. OliverFromEarth ma már nem csak dalokat ír és énekel, hanem történeteket mesél, érzelmeket közvetít és közösségeket teremt. A kitartás és az állandó kísérletezés formálta őt. Legújabb munkái, köztük a Karmen Pál-Baláž-zal közös „Álmok” és „Nincs véletlen”, a nemzetközi együttműködés és az organikus alkotói folyamatok jegyében születtek.
Olivér, kérlek engedd meg, hogy egy klasszikus kérdéssel indítsunk. Milyen voltál gyerekként? Volt, ami arról árulkodott, hogy művész, zenész, előadó lesz belőled?
Nehéz kiragadnom egy-egy mozzanatot a gyerekkoromból, ami tökéletesen leírná, hogy milyen voltam. Bátyámmal sportoltunk, hiszen anyukám és a nagybátyám is sportolónak készült. Nagybátyám világbajnok lett, magyar és ausztrál válogatott, sőt még a Guiness Rekordok könyvébe is bekerült. A nagymamám ezen sikereken felbuzdulva támogatta, hogy mi is ezen az úton induljunk el, viszont nekünk más volt az irányunk, bár a bátyám kifejezetten kiemelkedő tehetség volt minden sportban, amibe belekezdett. Sorra első helyeken végzett minden versenyen, de ha nem is, akkor biztosan dobogós volt. Érte kár, értem kevésbé.
Én a vízben, a verseny közben is nézelődtem. Kerestem a medence alján valamit, néztem, hogy haladnak a többiek, a lelátón kerestem a családomat, ilyenek…
Az iskola első osztályában lehetőséget kaptunk fakultációkra, főleg azért, mert szükségünk volt extra programokra, hogy időt nyerjen az a szülő, aki dolgozik, ugye... Nekem a család a szolfézs mellett határozott, majd fél év után választhattam volna hangszert. Minden, amire eltökéltem magam, kapott egy nagy nemet a családtól. Zongorázni akartam, majd mondtam a gitárt és a dobot, de anyukám mindenre nemet mondott. Ma már tudom, hogy ennek főleg anyagi okai voltak. Akkor még nem értettem, ma már könnyebb ezt átlátni.
Így került hozzám a furulya, három év után pedig a klarinét. Azért lett a klarinét, mert egy sör reklám miatt, ami akkor tájt futott, szaxofozni akartam és azt mondta az akkori tanárom, hogy az út a szaxofonhoz a furulya után a klarinét, vagy az oboa. A klarinét volt a hangosabb, ezért erre esett a választás.
Onnantól kezdve én lettem Tunyacsáp. Több, mint tíz évig játszottam a 15. kerületi Hubay Jenő Zeneiskola fúvós zenekarában Körösy Róbert és Gayer Gyuri bá kezei alatt. Rengeteg tapasztalatom származik onnan, amit nyilván utólag címkéznék fel fantasztikus élménynek, akkor nem mindig tűnt annak…
Alapvetően nem gondolom, hogy valaha bármelyik kaszthoz tartoztam volna. Magyarok vagyunk, a fiatal srácok nagy százalékban a focihoz kötődnek, én pedig gimisként a Dózsa György Gimnáziumba kerültem, ami sporttagozatos is volt. Az egyik legmeghatározóbb emlékem, élményem az évről-évre ismétlődő futballtornák voltak és a suli válogatott, amivel folyamatosan megmérkőztünk mindenféle iskolákkal, akár országszerte.
Sok minden érdekelt. Elvégeztük a bátyámmal Sütő Enikő modell iskoláját is, anyukám utolsó forintjaiból. A mentorom évekig Damu Roland volt, aki létrehozott egy saját ifjúsági színi társulatot, abban játszottam.
Egy darabig jártam le a Budapest Ragtime Band próbáira, hogy megtanuljam, hogyan működik egy ilyen zenekar. Akkor Gayer Ferenc vezette a bandát, aki jelenleg a Jazz Szövetség elnöke.
Érdekelt a matematika, országos versenyen lettem második és első is. Azt gondoltam, majd mérnök leszek, mert nem kötött igazán le a művészet akkortájt...
Az éneklés 18 éves koromban került képbe, amikor Németországban éltem és egyszer munka után a kollegákkal lementünk karaokézni Pasingban, Münchenben. Miután kipróbáltam ezt a kikapcsolódást a „When you say nothing at all” dallal, egy Franklin nevű úr lépett oda hozzám, hogy szeretne nekem egy egész albumot készíteni. Egy darabig jártam hozzá, hogy képezze a hangomat, de aztán nem vettem komolyan, mert nem értettem, miképp lehetnék én énekes, mikor fingom sincs az egészről… Aztán 2011-ben elindultam X-Faktorban, mert tetszett, hogy az emberek viccesek a válogatókon. Én is az akartam lenni. Annyira megtetszett a felhajtás a kamerákkal, a sminkesekkel és az interjúkkal, hogy eldöntöttem, ezzel akarok foglalkozni. Innen indult a művészetem.
Ki hívta fel a figyelmed arra, hogy tehetséged is van a zenéhez?
Amikor leszídtak, hogy tehetséges vagyok és mégsem gyakorlok, sosem vettem komolyan. Ha gyakorolnék, eljuthatnék bárhova, ezt mondta nekem Gayer Gyuri bá, a klarinét tanárom. Ő hitt bennem, támogatott, szinte gyerekeként kezelt. Én viszont ezt nem tudtam komolyan venni…
A családban senkinek semmi köze a művészetekhez, nem is értékelték ezt a művészetet. A kotta olvasása, a blattolás sosem okozott kihívást számomra. A klarinét is megszólalt, ahogy kellett. Lusta voltam, nem igazán érdekelt.
Majd tizennyolc, tizenkilenc évesen jött az éneklés és a könnyűzene hála Franklinnek és az X- Faktornak. Franklint kevésbé vettem komolyan, Schiwert Takács Laci viszont elmondta nekem, miután kiestem, hogy szerinte meg van bennem minden, ami ehhez a pályához kell, csak tanuljak meg énekelni. Igaza van, bárki lehet énekes, de nem bárki alkalmas erre a szakmára. A legfontosabb összetevő a kitartás, semmi más. Én azért vagyok zenész, azért élek csak művészetekből, mert kitartottam akkor is, amikor más már abbahagyta volna. Mert belefektettem mindenemet, a befektetés mögé rengeteg munkát raktam, megtanultam, hogy lehet úgy is működni ebben a szakmában, hogy az ember nem adja celebkedésre a fejét. Az sem baj, csak nem az én utam. Kipróbáltam, nem tett jót.
Kiktől tanultál sokat szakmailag?
Gayer Gyuri bá, a klarinét tanárom volt az első igazi mentorom. Egy fajta apafigura is volt ő, illetve a fúvószenekar karmestere, a későbbi intézményigazgató, Kőrösy Robi bá. Csodálkozva, meghatódva fogadtam, amikor kiderült, hogy évekkel később is követi az életem alakulását. Később jött Damu Roland egy másik műfajban. Azt nem mondanám, hogy nem volt indulatos és erőszakos ember, de volt egy nagyon erős igazság érezete is, és amennyit én láttam belőle, törődő ember volt, védte a sajátjait. Sok dolgot tanultam tőle.
Miután kiszálltam a ByTheWayből, az első profi kiadói szerződésemet a Magneotonnal kötöttem. Épp a napokban írtam Csontos Noémi Virágnak, Pásztor Lászlónak és Joós Pistinek. Éveken át mentoráltak, olyan gondolatokkal tápláltak, ami segített megérteni az előadói lét lényegét. Segített megérteni a dinamikát az előadó és közönsége között.
Nem lehet megírni a világtörténelem legjobb dalát, nem tudok jobb dalt írni, mint A, vagy B előadó, alkotó. Tudok egy számot írni és kész. Tulajdonképpen az, hogy az mekkora sláger lesz, az egy külön tevékenység következménye. Persze az alap állítás, hogy írj egy jó dalt, de az a legkönnyebb része egy sláger születésének. Erre az elmúlt években számtalan példát láthattunk a gyakorlatban, és arra is, hogy az emberek ízlése és érdeklődése milyen mértékben formálható. De ezeket nem szabad kimondani sem, mert arroganciát, unszimpátiát váltunk ki, hiszen az ember szereti azt gondolni, hogy organikusan alakult úgy az ízlése, az élete, ahogy.
Van, amit nem gondolnak rólad az emberek, de örülnél, ha többen tudnák?
Őszintén, nem érdekel, hogy mit gondolnak, vagy tudnak rólam az emberek. Mármint az a része fontos, hogy nem kell, hogy idegenek tudjanak rólam bármit is. Előadóként és közszereplőként persze ez a szakmánk egyik árnyoldala, amiben van, aki sütkérezik, van, aki szenved. Én az utóbbiak közé tartozom. Eleinte élveztem, de rájöttem, hogy az tetszett benne, hogy megkaptam azt a figyelmet, szeretetet, ami hiányzott az életemből. Ezen felül kifejezetten rossz hatással volt a magánéletemre. Tudom, hogy az emberek szívesebben élik mások életét, mert akkor nem kell a sajátjukét. És ez nem mentális kapacitás kérdése. Néha nehéz szembenéznünk a saját döntéseinkkel, kötelezettségeinkkel. Jó leülni, kicsit azt érezni, hogy jobb vagyok, mint egyik-másik ember, hiszen én okosabb vagyok, vagy szebb, vagy csak nem csinálnék hülyét magamból ország világ előtt egy celeb műsorban. Jó kikapcsolni, nevetni, szórakozni velük, vagy éppen rajtuk. Cirkuszt és kenyeret a népnek. Ezért hívjuk úgy, hogy szórakoztatóipar…
Aki a művészetét túlgondolja, minden joga meg van hozzá, mindenki éljen úgy, ahogy szeretne, amíg azzal közvetetten, vagy közvetlenül nincs olyan hatással más életére, ahogyan az nem szeretné.
Tudod mit tudhatnának rólam többen? Azt, hogy számomra a család a legfontosabb dolog a világon, és ha valakit szeretek, azt valószínűleg mindig szeretni fogom, akkor is, ha már nincsen dolgunk egymással valamilyen okból kifolyólag. Bár barátságos, közvetlen vagyok, nem engedek be bárkit. Aki viszont bent van, az ott is marad, amíg szándékosan ki nem szakítja magát onnan.
Vannak alkotók, akik egy megszokott környezetben dolgoznak, míg mások, ha éppen a vonaton éri őket az ihlet, akkor ott veszik fel telefonjukra az anyagot. Te hogyan alkotsz?
Örülök annak, hogy a technológia adta lehetőségeknek köszönhetően egyre több lett az alkotóvágy az emberekben. Fantasztikus terápia az alkotás, ami ha nem is tünteti el a fájdalmat, problémákat, segít együtt élni velük és más perspektívába helyezni őket. Ez ugyanígy igaz a jó élményekre, a boldog érzésekre is. Csodálatos emléklap egy-egy dal, festmény, filmes alkotás…
Sok mindent alkotok. Dalokat, szövegeket, verseket, klipeket és terv szerint hamarosan kisfilmet is. Nincsen kötelező útvonal a célig, inkább csak egy-egy erős döntés, hogy mikor titulálok valamit késznek. Mikor akarom azt publikálni…
Vannak szerzeményeim, amik évek óta ülnek a gépemen, mert nem érzem méltónak, vagy alkalmasnak a körülményeket arra, hogy a világnak odaadjam. Nem szeretném, hogy értékét veszítse egy számomra nagyon fontos megnyilvánulás azért, mert éppen akkor, ott publikáltam.
Számtalan módja van, ahogy bele lehet kezdeni egy dalba. Ha csapatban dolgozom, akkor rendre egy akkord-körre írunk énekdallamot, majd azt töltjük fel szavakkal, gondolatokkal. Ezt szeretem a legkevésbé. Ebben érzem a legkevesebb organikusságot, mégis ez az egyik legjellemzőbb alkotói folyamat dalszerzésnél, amivel találkozni szoktam. Ezzel az a bajom, hogy ez egy „vibe”, nem egy őszinte gondolatfolyamat, hiszen ha volt is mögötte érzelem, amit meg akartam teremteni, nem az volt fontosabb, hogy mit akartam mondani. A magyar ember pedig szöveg centrikus hallgató... Szereti érteni, amit hallgat, kapcsolódni hozzá. Érezni valamit a szavak által. Én is. Manapság hamarabb írok verset, vagy sorokat, amelyekhez megkeresem a megfelelő zenei atmoszférát és dallamot, ami szolgálja azt, kiemeli a fontos részeket, hangsúlyokkal nyomatékosít.
Klipeknél az egyik legfontosabb számomra az, hogy a képi világ ugyan szolgálja a fő gondolatot, mégsem lehet az, ami mondva van. Erre a leginkább jó példa a „Szerintem” című dalunk Nágival. Ültünk az autóban és azon agyaltunk, mi az a szituáció, ami ugyanaz, amit a dal megfogalmaz a valóéletben, de úgy, hogy teljesen más perspektívából. Hogyan lehet bemutatni azt a helyzetet, amikor valaki először és talán utoljára látja a másikat az életben, és abban a rövid kis időintervallumban elképzeli, hogy milyen lenne, ha ők együtt élnék le az életüket. Kézenfekvő lenne egy busz, nem? Amikor utazol, felszáll valaki, talán melléd is ül, érzed az illatát, talán a hangját is hallod, vagy a zenét, amit hallgat a fejhallgatóján keresztül, így kialakul benned egy kép róla. Majd leszáll, vagy épp te szállsz le és ennek a románcnak vége. Forgathattuk volna ezt is, de mi inkább más helyzetet hoztunk létre.
Ha valaki nem követi a munkásságod, melyik dallal kezdje a megismerkedést?
Ha az illető költészetben jártas, aki a lágyabb hangzású zenéket szereti, akkor a Petőfi versmegzenésítéseim irányába terelem, ha szereti a rockzenét, akkor a Pilinszky versmegzenésítésemet fogom megmutatni neki. Alapvetően a még nem publikált verseskötetemből is megvannak a zászlóshajók, ott is tematika alapján válogatok.
Ha valaki popzenére vágyik, akkor is ezer lehetőségem van, mert nagyon sok mindent csináltunk már. Ha valaki, aki a 80-90’ évekből származik, egyértelműen olyan dalt mutatok, amiben Hevesi Tamással, vagy éppen Roy-al zenéltem együtt, vagy a Csináljuk a fesztiválos Ihász Gábor feldolgozást javaslom neki.
Ha szereti a rendszerkritikus dolgokat, akkor a „Gondolatok” dalt a klipjével együtt javaslom, ha nagyon rockolás van, akkor az E-sports világbajnokságra készült „Ultimate Punch” szám lesz a nyerő, vagy a még meg nem jelent albumról a „Szemszög” című intro.
Ha külföldi, akkor is simán lebegtetek magyar nyelvű szerzeményeket, vagy ott egy egész nagylemeznyi angol dal, ami sorban áll.
Ha klipeket nézne, akkor talán az „Álmok” videóját mutatnám most meg, amit Izlandon rögzítettünk, ez az új kedvenc vizuális alkotásom. Ha esetleg fiatalabb az olvasó, akkor az augusztusban megjelent Tamáska Gabis közreműködésemmel kezdje, mert az hangzásában is eggyel maibb. Kevesebb az élő hangszer benne.
Hogyan mérlegeled, hogy mely érzéseidet, élményeidet osztod meg a közösségi oldalaidon?
Azon túl, hogy csak személyes és őszinte dolgokat vagyok hajlandó kiírni a saját kis humorommal vegyítve, az fontos, hogy a privát szférám mindig is az maradjon. Ha egy dalhoz kapcsolódik egy fontos gondolat, tapasztalás, akkor azt muszáj megosztanom, mert az az alkotás úgy jött létre, hogy átmentem valamin, amit nagyon sok másik ember is megélt valószínűleg. Előfordulhat, sőt, valószínű, hogy ugyanolyan egyedül érzi magát a problémával, az érzéseivel, mint én abban a pillanatban. Fontos tudniuk ezeknek az embereknek, hogy nincsenek egyedül. Nyújtsák ki a kezüket segítségért, adjanak hangot legalább a környezetükben annak, hogy valami nincs rendben. A magány az egyik legveszélyesebb rákfene, ami ránk telepedhet. Próbáltam ezt élőadásban is átadni a Dal döntőjében, de valamiért viccet csináltak ebből a gondolatból, ami miatt haragszom. Sok ember szenved depressziótól, magánytól is. És túl sok ember végez önmagával, mert nem látott más megoldást a problémáira.
Miként érint, amikor valaki a dalaidban saját történetét látja visszatükröződni?
Ez a lényeg! Ez a legnagyobb öröm és elismerés egy alkotóművész számára. A siker. Persze a pénz is jó, meg a mindenféle díjak, szakmai elismerések, de tulajdonképpen az a cél, hogy kapcsolódjunk az emberekkel. Egy olyan tér megteremtése a feladatunk, ami biztonságos közeg bármilyen érzelem kifejezésére és megélésére. Nem minden alkotás készül ebből a célból, de amiket én csinálok, azok elsősorban valamilyen trauma következményei. Ha valaki azt érzi, hogy ha teljesen másképpen értelmezve is, de kivált belőle valamilyen érzelmet, amit valaha csináltam, akkor elértem mindent, amit azzal az alkotással lehet. Talán eljön annak a napja is, amikor a közönség énekli nekem az egyik dalomat.
Mi a legnagyobb bók, dicséret, amit valaha kaptál?
Hogy szükség van rám. Hogy számítanak rám. Hogy biztonságban érzik magukat mellettem, azok, akikért felelősséget vállalok az életemben.
Februárban őszinte örömmel fedeztem fel magamnak Karmen Pál-Baláž-zal közös duódat. Ekkor jöttetek ki „Álmok” című közös dalotokkal. Hogyan találkoztatok ti? Hogyan született meg ez a dal?
Szlovákiában egy dalszerzőtáborban ismerkedtünk meg. Ő ott sem akart lenni, de végül eljött. Én meg megyek mindenhova is, szeretek utazni, lehetőséget adni magamnak, hogy az életemre örömmel emlékezzek majd vissza. Van naplóm, amit vezetek. Megkértem mindenkit, hogy halálom után tíz évvel nyúljanak csak hozzá először, mert abban minden benne van, ami velem történt 2021 októbere óta.
Szóval a tábor szervezője régi barátom, Jan Vavra. Ő életében először Magyarországon járt dalszerzőtáborban, a zeneszöveg.hu szervezte. Fantasztikus élmény volt. Akkor még kezdetleges, világszerte sem volt ennek ekkora hulláma. Ma már ez is iparosodott, vannak monopóliumban lévő cégek is, akik már nem csak lokálisan, hanem világszerte szervezik ezt dalszerzők és művészek tízezreinek.
Szóval Jan kért meg engem, hogy figyeljek erre a lányra. Felvidéki magyar, aki szeretne a saját anyanyelvén énekelni embereknek, akik azon a nyelven értik, amit mond. Karmen összes dala szlovák. Megpróbálhatnám bejuttatni itt a körforgásba, harmadik nap egy csapatba kerültünk, nagyon jól kijöttünk egymással. Hazaindulás előtt megmutatta pár dalát, sokat beszéltünk és ami a legszimpatikusabb volt vele kapcsolatban, hogy őt abszolút nem érdekelte a celebkedés és a sztárság. Fel sem merült benne. Karmen az egyik legorganikusabb, két lábbal a földön járó emberke, akivel valaha találkoztam. Nulla rossz indulat, nulla negatív szándék.
Azt mondtam neki, hogy az ő útja nem a kereskedelmi csatornák, hanem a közmédia. Tudom, hogy ennek itthon van egy politikai visszhangja, amit nagyon sajnálok, mert ez az egyetlen platform, ahol nem kell bulvárkodni ahhoz, hogy nagyobb csoport, ember előtt bemutathasd a művészetedet. Persze kritika úgyis éri az embert…
Nem minden művész küldetése az, hogy társadalmi kérdésekben megnyilvánuljon. Nem csak vanília ízű fagyi kell legyen a kínálatban… Mi van, ha én palacsintát akarok, vagy tiramisut? A cukrászdában az is kell, hogy legyen… Vagy ha nincs, hadd menjek oda, ahol van.
Szóval Karmen. Rájöttünk, hogy a dalai abszolút illenének a Dal című műsor kínálatába és talán több eséllyel indulna, ha a nevem rajta lenne a számon, mint előadó. Így lett a chocapic. Aztán kiderült, hogy nagyon szeretünk együtt dolgozni, az is kiderült, hogy mind a ketten ott vagyunk, ha a másik kicsit megfárad, hogy onnan egy picit magunk vigyünk több terhet, amíg a másik fel nem áll. Jól megy a csapatmunka. Karmen fantasztikus ember, akinek három dolog jellemzi leginkább az életét és az egész személyiségét: Család, zene, természet.
Tehát a dal már létezett, mielőtt mi megismerkedtünk volna. Sőt, épp akkor adta ki szlovákul, amikor én felvettem magyarul. Az a megtiszteltetés érte, hogy a szlovák Presszer Gábor megírta neki ezt a dalt, mert szereti Karment. Ebből az áldásból nekem is jutott.
Júliusban egy újabb közös anyagot publikáltatok, a „Nincs véletlen”-t. Mesélj ennek a szerzeménynek a történetéről is!
A véletlen műve, akármilyen mókásan is hangzik. Egy másik dalt akartunk kiadni, épp azt, amit most készülünk publikálni, de úgy tűnik, hogy annyit késik, hogy berakunk egy következő számot még elé. Egyszerűen nem érezzük késznek. Készül a közös albumunk, ami angolul lesz, de szeretnénk magyarul is publikálni ugyanazokat a dalokat, mert ahogy mondottam, a magyar ember szereti érteni azt, amit hallgat. Ránk amúgy is ez a multikultiság kezd jellemző lenni. Szóval annyit késtünk a „Cold Front” dalunkkal, hogy muszáj volt hozni már egy következő megjelenést és ez lett a „Nincs véletlen”. Én ezt a számot nagyon szerettem már akkor is, amikor még csak demóként hallottam. Ez volt az a dal, amire azt hittem, hogy eleve megcsináljuk. Nem tudtam, hogy az „Álmok” lesz az. Akkor derült ki, amikor elkértem a demót feléneklésre és azt küldte át a „Nincs véletlen” alapja helyett. Nem volt képem mondani, hogy nem ez az, szóval inkább felénekeltem és annyira megszerettem az „Álmok”-at, hogy úgy voltam, hogy jó, hát akkor az lesz a Dalos dalunk. Napokkal a leadási határidő előtt döntöttük el, hogy indulunk-e egyáltalán. A klip még akkor forgott, amikor az „Álmok” klipje Izlandon. Onnan utaztunk át Tenerifére még egy hétre, egy tök másik dalhoz forgattuk a nyersanyagot, de aztán mivel sürgetett az idő, a kész anyagot használtuk. Nincs véletlen ugye, jobban passzolt hozzá, mint a másik számhoz…
A refrénje fogott meg a dalnak. Az eredeti szöveget nem éreztem magaménak, de nem akartam tiszteletlen lenni az eredeti szerzőkkel szemben. Ahogy mondtam, Karmen figyel és törődik. Addig nyaggatott, hogy írjam át olyanra, amilyenre szeretném, míg leültem és kitaláltam magamnak a saját részeimet. Mind a ketten tudtuk, hogy így már kerek a történet. Összeállt és szeretjük a koncertjeinken énekelni. Büszkék vagyunk rá.
Van egy alapszabály nálunk. Egy ötlet akkor megy át, ha prezentáláskor mindketten nevetünk. De nem ilyen kapzsi vigyorral. Ekkor tudjuk, hogy ez olyan valami lesz, ami a jövőben is kivált belőlünk valamilyen érzéseket.
Mit tudhatunk az angol nyelvű albumotok kapcsán?
Nincs véletlen talán. Az együttműködésünk projekt alapúnak indult, próbáljuk ki, énekeljük fel, legyen a műsor. Aztán örülünk a tapasztalásnak, élünk tovább a saját kis útjainkon. Ez ennek készült. Nem volt további tervünk, vagy ígéretünk. Talán csak „egy egyszer csinálhatnánk még egy dalt” gondolat élt bennünk.
Aztán a műsorban egészen a Top négyig jutottunk, ahol az 1. hely kapott egy díjat, míg a másik három is a top négyből kapott egy másik díjat. Azt a keretet, amit a kiiírás szerint hangszerekre, vagy marketingre költhetünk. Gratuláltam Karmennek, megköszöntem a közös munkát és felajánlottam, hogy legyen az övé az összeg, hiszen alapból azért indultunk el a versenyben, hogy ő itt el tudjon startolni. A műsor nagyszerű referencia neki, azzal az összeggel már van lehetősége ide gyártani tartalmat. Ő viszont elmondta, hogy a pénz nem érdekli, hálás és legyen enyém az összeg. Így dobáltuk egymásra oda-vissza, majd megbeszéltük, hogy oké, akkor mi lenne, ha együtt kiadnánk egy egész albumot, klipekkel, meg közös turnéval. Jött a nevetés! Innentől kezdve eldőlt…
Amikor arról egyeztettünk, hogy jó, de neki szlovák nyelvű a közönségének a zöme, nekem meg magyar, kellett egy megoldás, hogy ne veszítsük el a bázisainkat… Én se térhetek át szlovák nyelvre, ő sem csak magyarra. Az angol egy jó átmenetnek bizonyult, hiszen ma már elfogadja a rádió itthon is, Szlovákia és Csehország is örömmel játszik helyi előadóktól angol nyelvű dalokat. Talán ez a kiskapunk. Talán nem. Ez majd kiderül.
Tervben van, hogy az összes dalhoz készüljön magyar nyelvű verzió is, de azért az nem két perces folyamat, szóval meglátjuk, hogyan alakul. Majd egyszer ráveszem magam, nekiülök.
Addig is forognak a klipek, a dalok stúdió felvételei. Ezeket a számokat már megírtam mostanság, vagy évekkel ezelőtt és csak gyűltek-gyűltek. Nem mertem kiadni őket, mert ugye a törvény korlátozta a rádiókat és a közönség sem tűnt késznek az angol dalokra. Ma ez a fiatalság hozzáállása miatt talán már más. Nem beszélve arról, hogy rengeteg helyre van meghívásunk a világban, ahol csak angolul fogunk tudni énekelni. Így talán könnyebben elfogadják, talán támogatják is majd a kis törekvésünket.
Nem érdekel a hírnév továbbra sem, csak szeretnénk élni, megélni. Talán ez a jegyünk a következő életreszóló kalandjainkhoz.
Hogyan látod a jövőt, a jövőd? Milyen zenei terveidről tudhatunk?
Ez az album a prioritás. Karmen zenekara lett a zenekarunk, teljesen átalakítottuk. Tulajdonképpen családi vállalkozást csináltunk az egész karrierünkből. A bátyja, Sebi a booking ügynökünk, így egyenest Pál-Balážékkal lehet egyeztetni, ha valaki látni szeretne minket. Karmen húga, barátja és annak unokatestvére, Vivi, Stefano és Flóri a zenekarunkba kerültek. Karmen apukája a tour manager és hangtechnikusunk. Az akusztikus felállásoknál az alkalmi cajonos Jenő, a nagybácsi, a legendás Sexit együttesből. Karmen anyukája a merch felelős. Mindenki szeretettel áll mindenhez. Mindenki összetart, mindenki azon dolgozik, hogy a dolgok jól menjenek saját érdekek nélkül. A nehézségen pedig együtt megy át a csapat. Jelenleg a fő tervünk az album, a dalokhoz klipek készítése, kialakítani egy olyan műsort, ami az emberek számára élmény, amivel kapcsolódni tudnak. Szeretnénk sokat enni, utazni, sportolni, élni.
Az élet mindig elénk gurít valamit. Fennakadhatunk benne, kikerülhetjük, átmászhatunk rajta, átfúrhatjuk a közepét, elfordulhatunk a másik irányba. A legszuperebb dolog ebben, hogy akármit is csinálunk, azt nem kell végre egyedül.
Olivér, remélem, hogy az új album és minden azt követő dalod olyan utazás lesz számodra, ami gazdagítja a lelked, és amit a hallgatóid is szívből érezhetnek, élvezhetnek. Legyenek körülötted olyan emberek, akik támogatnak és inspirálnak, és soha ne veszítsd el azt a szenvedélyt, azt a kíváncsiságot, ami idáig eljuttatott.
szerző: Hatos Niki
2025. november 16. 07:47