Pál, Apostol, Pál apostol és a többiek
Közeledik egy kerek évforduló, közeledik a számvetés ideje. Egy tartalmas életút, amely az úgynevezett „civil” szférával indul, mégis a művészet felé kanyarodik. Nem csupán megélte, de gitáros-énekesként tevékeny részese is a magyar beat születésének, zenészként végigjárta a beat és rock szcéna grádicsait. Ugyanakkor – különleges, karcos orgánumának, színészi tálentumának köszönhetően – a zenés színházi műfajban előadóként, később szerzőként is képes maradandót alkotni. Számtalan musicalben, rockoperában hagyta ott névjegyét, még ha „alapjáraton” is, de napjainkban is aktív; mindemellett családja tölti ki mindennapjait. Makrai Pál zenész-színművész idén tölti be nyolcvanadik életévét.
Színészként és zenészként lettél ismert. A kettő összefonódik ugyan a zenés színházban, musicalekben, rockoperákban; mégis melyiket érzed magadhoz közelebb állónak?
Alapvetően zenésznek érzem magam. Hiszen’63-tól ’81-ig, amíg be nem kerültem a Rockszínházba, zenéltem. Ennek a tizennyolc évnek is tudható be, hogy aztán – Miklós Tibinek köszönhetően – beválasztottak a zenés színpadi műfaj művelői közé. Onnantól a kettőt együtt csináltam, egészen 2021-ig, a Covid kitöréséig. A koronavírus ráment az izületeimre, jobbnak láttam tehát a hangszeres részről lemondani. A két tevékenységet csupán az választja el egymástól, hogy a zenélést jóval korábban kezdtem.
Nyomdászként vágtál neki az életnek, mégis a beat mellett kötöttél ki. Hogyan jött a zene az életedbe; valamilyen hatás ért, netán családi örökségnek köszönhető?
Mindkettő. Édesapám fiatalabb korában hegedült, saját cigányzenekarral dolgozott. Késői gyerekként születtem, így az aktív korszakából pont kimaradtam; később már csak alkalomszerűen zenélgetett. Valószínűnek tartom, hogy otthoni gyakorlásai hatással lehettek rám, igaz, mindkét szülőm szerette volna, ha a zenei pályát választom. Beírattak egy tanárhoz, aki a kezembe adott egy háromnegyedes tanuló hangszert, ám nem tudtam rajta Paganinit játszani. El is vette a kedvemet a hegedűtől, majd jött a zongora, ám azzal sem jártam jobban. Ezt követően tizenhat-tizenhét éves koromig nem foglalkoztam zenével.
Akkoriban indult Nyugaton a beatnek nevezett új zene, a Beatles, a Rolling Stones, a Them és a többi gitárzenekar. Ezek hatására otthon, autodidakta módon kezdtem énekelni. Édesanyáméktól kaptam egy Mambó típusú magnót, ahol szólt az eredeti muzsika, én pedig az énekessel együtt próbálgattam a saját hangomat. Mindenféle angoltudás nélkül. Az osztályunkba járt egy Nagy Tamás nevezetű srác, aki orgonálni tanult, de gitározott is. A szülei Londonból hoztak neki egy eléggé márkás elektromos gitárt, amelynek csodájára jártunk. Azonmód zenekart alapított, a zeneértő osztálytársak között kiosztotta a különböző hangszeres posztokat. Tudta, hogy otthon énekelgetek, szüksége volt egy bőgősre, így emellett kinevezett basszusgitárosnak is. Ami soha az életemben nem volt a kezemben.
Nem volt mit tenni, a szüleim hozzájárulásával eladtuk a Mambó magnót, aminek az árából a Hetesi nevezetű hangszerkészítőnél – valahol a Thököly út elején volt a boltja – csináltattam egy basszusgitárt. Fogalmam sincs, milyen pickupöt építhetett be, de bele lehetett beszélni, mint egy mikrofonba. Közben Jákó Balázs, akivel egy házban laktunk, tanított gitározni – az egyik osztálytársam által a Szovjetunióból hozatott – héthúros akusztikus gitáron. Én megtanultam az egyszerűbb Shadows- szólókat, Balázs pedig akkordozott hozzá, erről hangfelvételek is készültek. Ennyi gyakorlattal én lettem a basszusgitáros a Nagy Tamás alapította Blacks elnevezésű beat együttesben, 1963-ban. Később, már az Atlas-időkben, amikor Flamm Feri bejárt a konzervatórium dzsessz tanszakára énekelni, ’68-ban elmentem Kovács Andorhoz gitároktatásra.
Ha már az Atlast szóba hoztad: megalakulását követően az együttes még rhythm and bluest játszott. Néhány éve jelent meg egy, a Budai Ifjúsági Parkban rögzített 1965-ös koncert felvétele Just Playin’ Rhythm and blues címmel, amelyen énekelsz és basszusozol. Hogyan kerültél a Blacksből az Atlasba?
Az Atlas ’64-ben alakult, a VII. kerületi csibészek zenekara volt. Két tagja, a Szabó testvérek –Jancsi mint dobos, és Gyuri azaz „Manó” mint billentyűs (sajnos egyikük sem él már) – az említett Blacks együttesben kezdtek, aztán átléptek az Atlasba. Ők ajánlottak be Flamm Ferinek, mint énekes-basszusgitárost. Bíró Gábor „Doki” szólógitározott, Horváth Gyuri pedig szintén basszusgitáros volt. Aztán jöttek a tagcserék: Szekeres Gabi ült be a dobhoz és két fúvóssal is bővültünk: Bélai György „Marcival”, valamint Fülöp Ervinnel. Azóta Gyuri és Ervin sincsenek már.
Feri is énekes volt persze, ám ő Wilson Picket-, Otis Redding-, James Brown-, Aretha Franklin- és egyéb soul-dalokat énekelt. Velem a repertoár is bővült: Rolling Stonesokat, Themeket, Pritty Thingseket énekelgettem. Kevés zenekar volt rajtunk kívül, amely ennyire kiterjedt zenei stílusokat tudott volna ötvözni. Így a rhythm and bluest is. Igazából ’68-tól, a fúvósok csatlakozásával lettünk hivatalosan is soul-zenekar. Fülöp Ervin kicsit előbb érkezett, már ’67-ben a Fekete-Fehér együttesből, ahol idősebb Éliás Gyula, a későbbi disc jockey és Som Lajos játszott. A könnyebb vonalat, mint például a Searchers, vagy Beatles átdolgozások, a basszusos Horváth Gyuri vitte.
Az általad említett lemez érdekessége, hogy a helyszín téves, a felvétel nem a Budai Ifjúsági Parkban készült. Bíró Gabi, a Doki, aki már akkor technikai zseni volt, vette magnóra és javítgatta fel; véleményem szerint nagyobb részt ez a Vízművek kultúrházában adott koncert anyaga. Előfordulhat persze, hogy a 2017-es CD szabadtéri felvételt is tartalmaz, de a gerince – emlékeim szerint – az említett helyen történt. Doki annak idején büszkén mutogatta, hogy a koncertet egy Terta magnóra rögzítette. Aztán a munkahelyén, a BHG-ban (Beloiannis Híradástechnikai Gyár – H.I.) javítgatta fel és később, a kor technikai fejlődését követve digitalizálta.
Flamm Ferivel osztoztunk az éneken, nagyjából egyenlő arányban, én főként a Rolling Stonesokat adtam elő. De a 2001-es Atlas Hungaroton CD-kiadványhoz hasonlóan, a rhythm and blues koncertalbum is tartalmaz úgynevezett „Saját hangja, vigye haza” hangfelvételt. Ez a stúdió a József körúton, a Rákóczi tér közelében üzemelt és pénzért bárki csinálhatott magának bármilyen saját hanglemezt. Ezeket tulajdonképpen – akkoriban még nem ezt a szót használták – demo-nak szántuk, ha valaki kér tőlünk referencia anyagot, tudjunk adni.
Az Atlas színházi darabokban is játszott, zenei kísérőként. ’65-ben a Madách kamaraszínházban az Egy vasárnap New Yorkban; majd ’68-ban közreműködtünk a Kaposvári Csiky Gergely Színházban bemutatott Dobos Attila – Isten véled édes Piroskám című zenés darabban is.
A hetvenes évek már az Apostol együttesben értek. Annak is a legmívesebb, ha nem is a legsikeresebb korszakában. Szomorú tapasztalat, hogy a kettő – mármint az igényesség és a szélesebb közönségsiker – nem jár kézen fogva. Mi erről a véleményed az Apostol tükrében?
1970 májusáig voltam az Atlasban. Azért lett vége, mert átálltak a dzsesszre, a billentyű előlépett fő szóló hangszerré, Fülöp Ervin kezelte. A gitárra, így rám már nem volt szükség, ezt a zenekarvezető, vagyis Feri közölte velem.
Nem közvetlenül utána kerültem az Apostolba, közte másfél évig Tánczos Gábor zenekarában énekeltem és gitároztam. Az első évben a Hotel Ifjúságban játszottunk, majd ’71 májusától fél évre külföldre szerződtünk vendéglátózni. Ez volt az első ilyen jellegű zenei megmozdulásom. Aztán Gabi asztmás lett, abba kellett hagynia a trombitálást, pedig remek zenész volt. Ezután Magyar Televízió Könnyűzenei Osztályának a zenei szerkesztője lett.
’71 év vége felé Németh Zoli, az Apostol alapító-billentyűse megkeresett, hogy menjek hozzájuk Kozma Andris helyére gitározni, énekelni. Andris nem énekelt. Nem volt karakteres frontemberük, Debreczeni Laci a basszusgitáros és Németh Zoli töltötte be ezt a posztot. Ami nyilván kevésnek bizonyult a progresszív zenei elképzeléseikhez: belépésemkor kezdtük el a Chicago-, a Chase-, a King Crimson- Blood, Sweat & Tears -szerzeményeket játszani.
Sajnos valóban nem járt együtt az igényesség a sikerrel. Megcsináltuk a progresszív zenéket, a fél szakma jött csodálni bennünket. Két zseniális fúvóssal, Deseő Attila szaxofonos és Lifka Misi trombitással dolgoztunk. És persze Szalánczy Feri trombonossal, aki később az Operaházba került. Sajnos ő sem él már. Mindezek ellenére a közönségnek csak egy szűk rétege tudta befogadni a nehéz, improvizatív muzsikát, hát valamit tenni kellett. Fater (Meződi József – H.I.) ’73-tól velünk énekelt, hozott egy nótát, a Sír a harang címűt, ami eléggé dallamos volt. Ekkor már felvettük az Okosabban kéne élni című számot, amit én énekeltem, és amivel megnyertük a ’74-es Tessék választani című rádiós dalversenyt. Ezek alapján Németh Zoli felismerte, hogy kenyérkereset szempontjából sajnos ez lesz a jövő. Összehívta a zenekart és felvázolta előttünk, hogy két út van: vagy folytatjuk tovább a progresszív zenélést a meglévő szűk rétegnek, vagy váltunk a slágeres, könnyedebb muzsika felé, amit a Fater kiválóan el tud énekelni. Az első elképzelés az volt, hogy a szakmának és a régebbi közönségnek eleget téve megtartjuk az általam énekelt, kislemezre is felvett Ki lehet a párja és a Vándor, milyen az út zenei vonalat, mellette pedig csinálunk továbbra is az Okosabban kéne élni-hez hasonló slágereket a Fater előadásával. Deseő Attila és Lifka Misi nem vállalta, azonnal kiléptek a zenekarból, Csiba Józsi trombitás és Gábor Öcsi szaxofonos jött helyettük. Zseniális fúvós mindkettő, Csiba D-hangolású trombitáján elképesztően fújta a Chase-eket. Egy darabig együtt futott a zenekaron belüli két irányzat, végül kialakult az Apostol ma ismert arculata.
Te sem maradtál sokáig, még 1974-ben váltottál. A Korálban komoly kihívás lehetett, hogy a gitáros posztján Radics Béla helyét kellett betöltened. Milyen koncepcióval alakult a zenekar amellett, hogy Koncz Zsuzsa kísérőzenekaraként indultatok?
Amikor Apostolban megtörtént az említett megbeszélés, éreztem, hogy a jövőben inkább Meződi Józsié lesz a főszerep. Hiába beszéltük meg, hogy a progresszív nótákat én, a könnyebbeket meg a Fater adja elő; vagyis hogy minden feleződik, de a slágervonal felé tett irányváltás nem az általam preferált stílust vetítette előre. Szóltam Zolinak, hogy ezt inkább nem csinálnám tovább; nem mondom, hogy nem haragudtak érte…
A Korálba Brunner Győző hívására mentem, mondván, egy Taurushoz hasonló szupergrupp lesz Koncz Zsuzsa állandó kísérőzenekara. Emellett – az ígéretek szerint – önálló repertoárra is kapunk lehetőséget. Ami hellyel-közzel igaz is volt.
Egy kis kitérő: Győzővel ’73- ban részt vettünk Orszáczky Jackie önálló zenei próbálkozásában. Írt egy szvitet, amelyben Turai Tomi, Török Ádám, Miklóska Lajos, valamint jómagam énekeltünk, Szakcsi Lakatos Béla és Pataki Laci billentyűzött, Veszelka (Veszelinov András – H.I.) illetve Brunner dobolt. Jackie ekkor már otthagyta a Syriust, Pataki Laci még kitartott, Turai volt az énekesük. De előtte még Miklóska Lajos énekelt és basszusgitározott. Egyébként, amikor a „nagy” Syrius szétszéledt, ’74 elején az utódzenekarba hívtak gitározni. Rövid időre otthagytam az Apostolt, néhány próbát csináltunk együtt, énekeltem a Széttört álmok szvitet is, aztán engedtem a csábításnak és visszatértem Németh Zoliékhoz. Utánam jött Turai énekelni a Syriusba és alakult ki az úgynevezett funky-s felállás, amely már kiadhatott egy nagylemezt is.
Visszatérve a Korálhoz: ’74 nyarán csatlakoztam hozzájuk, az Apostolból immár végleges távozásom után. Csábító volt a zenekar összetétele: Balázs Fecó billentyűzött, Brunner dobolt, Miklóska Lajos basszusgitározott, én pedig gitároztam. Rajtam kívül Fecó és Lajos is énekelt, illetve vokáloztunk. Valóban Radics Bélát állították elém mintának, aki hozzám képest egészen más karakter volt. Hiába nyüstöltek azzal, hogy hallgassam Béla felvételeit, játékát, őt lehetetlenség pótolni. Miklóska helyét apostolos társam, Kozma Andris vette át a basszusgitárnál; ezzel a felállással új dalok is születtek. ’75-ben két kislemezt is felvettek velünk: az egyik a mai napig ismert sláger, a Hazafelé – ezt még én énekeltem a koncerteken –, a másik a Ha kedvem tartja, amit én is írtam. A kislemez másik oldalán egy késői Taurus szám – Fecó szerzeménye –, a Válaszra várva kapott helyet. A Ha kedvem tartja című dalt a Fecó és általam írt számok közül Koncz választotta ki – jó érzékkel.
Tisztában voltunk vele, hogy Koncz Zsuzsát ki kell szolgálni, hiszen ezért jött létre a Korál, ám ezzel együtt kevés önállóságunk maradt. Mindenesetre bíztunk benne, hogy előbb-utóbb lesz önálló arculata a zenekarnak. Újvidéken léptünk fel először önállóan Koncz nélkül, végig saját repertoárral. Végül is készen állt egy nagylemeznyi anyag, de nem kaptunk lemezgyári lehetőséget. ’75-ben aztán Kozma Andrissal együtt eljöttünk a zenekarból. Elegem lett abból, hogy folyamatosan Bélát „várták el” tőlem.
Mihez kezdtél a Korál után?
Rögtön utána az Ungár sextetthez csatlakoztam, hat évig dolgoztunk együtt. Belépésem után, vagyis ’75 nyarán Skandináviába mentünk, ahol több mint két évig, huszonhat hónapot vendéglátóztunk. Bejártuk egész Európát, ’77 nyarán Balatonon, a Hotel Marinában, télen a Béke Szálló termében játszottunk. ’78 nyarán ismét Norvégia következett, ahonnan tizennégy hónap múltán jöttünk vissza. Körforgásban jött megint csak a Marina, majd ’80 telén a Béke kupola. Az ezt követő ismételt nyugati vendéglátózást már nem vállaltam, ekkor kerültem a Rockszínházhoz.
Az Ungár Pistával és a zenekarával töltött hat év megalapozta a jövőmet, sikerült egzisztenciát teremteni.
Pontosan – és ezt bontsuk ki részletesebben –, hogyan jött az életedbe a Rockszínház?
Ahogy beszélgetésünk elején említettem, Miklós Tibinek köszönhetően. A Vörösmarty téren állt az ORI (Országos Rendezőiroda – H.I.) és az Interkoncert székháza, amelynek a büféje amolyan zenész találkozóhely volt. Én is oda járkáltam, ahol találkoztam Tibivel, akivel egyébként ismertük egymást korábbról. 1980-ban már túl voltak az Evita margitszigeti bemutatóján, némi kényszerszünet következett.
’81-ben ismét összejött a társulat, elhatározták, még abban az esztendőben bemutatják a Sztárcsinálók című rockoperát. Várkonyi Matyival egyetemben ehhez kerestek embereket. Először azt gondoltam, zenészre, ám Tibi egyértelművé tette, hogy színészre van szükségük. Kihívásnak tekintettem és elfogadtam az ajánlatot. Csakis zenés darabok voltak műsoron, így énekes szerepeket kaptam. Előbb Pál apostolt alakítottam, majd jött a West Side Stroy, amelyben Docot játszottam, ezután egy kisebb darab következett Miklós Tibitől, a Csillag Nápoly egén címmel. Ebben egy olasz maffiózót alakítottam, a zenéjét Németh Zoli írta.
Közben máshol is játszottam: a Kormoránnal Huszti Zoli Jónás könyvében, később a Zúgjatok harangokban, a Megfeszítettben, vagy éppen az István, a király felújításában az egyik főúr, Bese szerepét alakítottam Rudán Joe (Sur) és Kalapács Józsi (Solt) mellett. Velük egyébként, Varga Mikit helyettesítve, az Attila fiai Társulatban is szerepeltem később.
Visszatérve a kezdetekhez, amikor színre vittük a Sztárcsinálókat a nyári előadások szépen mentek. Télen viszont nem volt munka, hiszen még nem működött az állandó Rockszínház, az csupán Tibi és Várkonyi Matyi egyéves terveiben szerepelt. Miklós Tibi javaslatára addig is mindenki igyekezett téli elfoglaltságot találni magának. Ekkor, vagyis ’81 októberében keresett meg Koltay Gergő, és hívott a Kormoránba énekes-gitárosnak, ugyanis Huszti Zoli inkább akkordozott. Egy évre felfüggesztettem a rockszínházas működésemet, és beléptem a zenekarba. Egyetlen közös lemezünk a Kőműves Kelemen, de már akkor énekeltem velük azokat a számokat, amelyeket most Vadkerti Jimmy énekel. ’82 júniusában visszatértem a Rockszínházba…
Amely aztán később megszűnt, és 1996-ban beolvadt a Fővárosi Operettszínházba. Te az utóbbival maradtál.
Igen, átkerültem velük az Operettbe. Eleinte úgy indult, hogy csakis a rockszínházas darabokat játsszuk, meg is csináltuk a Jézus Krisztus szupersztárt hármas szereposztásban. Az eredeti szereplőkhöz, vagyis Sasihoz (Sasvári Sándor – H.I.), Vikidál Gyuszihoz és hozzám csatlakoztak az ottani fiatalok: Both Gabi, Csengery Attila, Papadimitru Athina; a darabot, akár az eredetit ’86-ban, Szikora János rendezte. Nem lett sikeres, egy év után lekerült a műsorról. Ezen kívül egyetlen operett darabban szerepeltem, A montmartrei-i ibolyában, ekkor már többfelé orientálódtam.
Mellette és a megszűnt Színészzenekar után az Old Sámson együttesben játszottam, ahová Gerdesits Feri barátom hívására mentem. Előtte egy évvel Bétussal együtt dolgoztunk a Kolumbus, az őrült spanyol… című rockoperában, amelyet Gallai Péter és Fábri Péter írtak. Kováts Kriszta felkérésére kerültünk bele, onnantól datálódik a barátságunk is. Az ősbemutató ’92 októberében volt a Fővárosi Operettszínházban.
’93-ban szólt Bétus, hogy volna- e kedvem gitározni az újjászerveződő Sámsonban. Összeszedte a régi tagokat: Harmath-testvérek közül Ádám basszusozott, Sanyi billentyűzött, a Bergendy-s Debreczeni Csaba „Buci” dobolt. Beleznay Feri ritmusgitározott és persze Bétus énekelt, én pedig szólógitároztam. Kisebb megszakításokkal egészen a Covidig dolgoztunk együtt. Saját klubunk volt és részt vettünk a Csili Művelődési Központ fennállásának századik évfordulóján rendezett nagyszabású koncerten.
Ha már Színészzenekar: mit tudhatunk erről a társulatról?
’93-ben kerültem hozzájuk, a Rockszínházzal párhuzamosan csináltam ezt is, mint minden ezt követő zenekart. Forgách Péter, Dunai Tamás, Gesztesi Károly (utóbbi kettő meghalt) valamint Mikó István, már korábban, ’87-ben megcsinálták a Thália Színházban a Mindhalálig Beatlest. Ennek sikerén felbuzdulva jött létre a Színészzenekar. Ebben az említetteken túl Bubik István és Sipi (Sipos András színművész, zenész – H.I.) alkották az eredeti formációt. Ehhez hívták Sasvári Sanyit, Homonyik Sanyit és engem. Mindenki hozta a saját számait, ami a zenekarnak jól állt, el tudtuk énekelni, azt felvettük a repertoárba. Amikor az Álmodj királylány sláger lett, Homonyik kivált az együttesből és szólókarrierbe kezdett.
Szerettem ezt a csapatot, jókedvű, hangulatos koncerteket csináltunk. A zenekar bomlása a színész-zenészek halálával kezdődött: előbb Bubik Pista, utána a Sipi – ők voltak a dobos szekció – mentek el. A társulat ’96-ig működött.
A Rózsák, szerelmek című darabban – több zenekari dalszerzés után – 1995-ben musicalszerzőként is bemutatkoztál.
Usztics Mátyással, aki a Békéscsabai Jókai Színházban dolgozott, korábbról nagyon jó viszonyban voltam. Még a Sztárcsinálóktól datálódik, ahol ő alakította Senecát, én pedig Pál apostolt. Annak ellenére nagyon jól összebarátkoztunk, hogy nem volt könnyű ember.
Még ebben az időszakban, 1983-ban javasolta, hogy írjunk közösen valamit, én a zenét, ő pedig a szöveget. Oscar Wild egyik gyönyörű novelláját, a Csalogány és a rózsát javasolta; Bodnár Sándor vállalta, hogy ő lesz a darab dramaturgja. Az alaptörténetet a mai korszakra modernizáltuk, akkor, vagyis a ’84-’85-ös évadra ígéretet kaptunk a Rockszínháztól a bemutatóra. Végül nem lett belőle semmi, Várkonyi Matyi visszalépett, mi pedig ott álltunk a kész darabbal. Próbálkoztunk a PeCsával is, de pénzhiány miatt – pedig jónak találták a darabot – senki sem vállalta. Így szépen elsorvadt.
Mint említettem, ’94-ben Mátyás Békéscsabán dolgozott, ahol Konter László (sajnos időközben ő is elhunyt) volt az igazgató. Neki nagyon tetszett, összeszedtük a darabot, átadtam Mátyásnak és ’95. április végén megtörtént a bemutató. Sajnos pénzhiány miatt nem teljes zenekarral, hanem zenei alappal, amit Papp Gyuszi hangszerelt és készített el.
Utolsó ismert formációd a Vágó István-féle Favágók volt.
’98-ban alakultunk, Látó Jani újságíró hívott az alakuló zenekarba. Ő dobolt, Heilig Gábor és Majsai Gábor énekelt, Vágó István basszusgitározott, Gallai Peti billentyűzött, én pedig gitároztam. Négy évig dolgoztam velük, két nagylemez készült CD formájában. Gallai, Heilig és én írtuk a zenét; Heilig emellett nagyon jó szövegeket is írt. Kicsit country-s, dallamos, jó zenét csináltunk. Nagyon sokat dolgoztunk, Vágó neve miatt – hisz mindenki ismerte – tele voltunk bulikkal.
Számomra akkor lett vége, amikor a politika betette a lábát a zenekarba. Igazából kirúgtak. Azzal kezdődött, hogy az akkor működő Pannon rádióba behívtak egy riportba, ami a többieknek nem igazán tetszett, de látszólag belenyugodtak. Azért fogadtam el a meghívást, mert a Pannon csak és kizárólag magyar zenét játszott, olyan számokat forgattak, amelyeket más adók nem tűztek műsorra. Aztán a zenészek, zeneszerzők egy csoportja bojkottálni kezdte az adót, letiltották a saját szerzeményeiket. Köztük a Favágók is, amiről nekem, mint szerzőnek és zenekari tagnak nem szóltak. Betelefonáltam a szerkesztőségbe, hogy a zenekarral ellentétben én nem határolódom el, felvállalom, sőt köszönettel tartozom nekik a magyar zenék sugárzásáért. Erre fel tört ki a botrány a zenekarban; azon túl, hogy Látó telefonon kifejezte a nemtetszését, a Kocsonya fesztivál koncertet még lejátszottuk együtt Miskolcon, bár egyikük sem szólt hozzám. Aztán a következő buli előtt Vágó felhívott és közölte, kollektív zenekari döntés, többé nem kell, hogy jöjjek. Mert én nem ugyanazon politikai nézeteket vallom, amit ők. Annyi köztünk a különbség, hogy én velük ellentétben soha nem nyilvánítottam politikai véleményt. Azt gondoltam, zenélni jöttünk össze és nem politizálni.
Közel hatvan darabban működtél, illetve működsz közre színészként, több mint húsz filmben vállaltál szerepet, neves szerzőkkel dolgoztál. Nehéz ebből bármit is kiemelni, mégis mi lehet az, ami mély nyomokat hagyott benned, vagy pályád csúcsának tartasz?
Nincs nehéz dolgom: amivel debütáltam a műfajban – és ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy Miklós Tibinek és Várkonyi Matyinak köszönhetem –, a Sztárcsinálók. Nagyon sok olyan darabban játszottam, ami a szívem csücske, amelyet nagyon szerettem; nem szeretek szelektálni, de, ha nagyon muszáj, hát ez az első.
Jövőre kerek évfordulót ünnepelsz, ami a „hétköznapi” polgároknál a jól megérdemelt pihenés ideje. Mennyire vagy aktív, mennyi munkát vállalsz, illetve készülsz-e valamire, amit úgy gondolod, muszáj megvalósítani?
Meglehetősen kettős érzésekkel élem meg a leendő évfordulót. Sok minden belefért ebbe a nyolcvan esztendőbe, ám azzal is tisztában vagyok, hogy biológiailag nem lehet hosszú távra tervezni. Filmes és zenei hasonlattal élve: közeleg a The Final Countdown, azaz A végső visszaszámlálás. Büszke vagyok arra, hogy ilyen hosszú ideje szolgálhatom a hazámat, a közönséget, ami óriási dolog számomra.
Természetesen a tizenöt-húsz évvel korábbi önmagamhoz képest jóval kevesebbet dolgozom, megválogatom, hogy mennyit és mit vállalok. Amit eddig csináltam, annak folytatatásában szívesen munkálkodom, hiszen egyikben sincs olyan negatívum, ami rossz irányban befolyásolná az életemet. Ha felkérést kapok, három-négy ajánlatra szívesen igent mondok. Lehet akár színházi, vagy egyéni.
Aminek úgy érzem, még eleget kell tennem, az nem szakmai téma, hiszen abban, amit lehetett, megvalósítottam; és mint említettem, ennél többet a koromnál fogva sem teljesíthetek. Életem további részét is szeretném ugyanolyan boldogságban, szeretetben leélni a családommal, feleségemmel, ahogyan eddig is. Odafigyelek a két gyerekemre és persze az unokámra, akiket szeretnék akkor is biztonságban tudni, amikor én már nem leszek.
Hegedűs István
2025. január 2. 05:52