Nem olyan fekete az Ördög, mint amilyenre festik: beszélgetés Vörös Andrással
Akadnak a hazai rockéletben olyan meghatározó személyiségek, akikkel minden fontos helyen és eseményen összefutsz, beszélgettek, hallgatod a lemezeiket, eljársz a koncertjeikre és az a téves érzés alakul ki benned, hogy ismered őket. Aztán, ha belegondolsz, csak felszínesen. Vörös András, a FreshFabrik, a Superbutt és az Ördög frontembere is ilyen karakter, éppen ezért Rozsonits Tamás egy alaposabb beszélgetésre invitálta.
Budapesten születtem 1971-ben, édesapám villamosmérnök volt, vasúti biztosító berendezéseket tervezett, sajnos már meghalt, édesanyám végzettsége gépészmérnök, de a Műszaki Könyvkiadó szerkesztője volt már a múlt rendszerben is, majd 1993-ban alapította a Cser Könyvkiadót, így a könyves világ családilag velünk van.
Téged nem csapott meg a mozdony füstje?
Dehogynem, négy évig úttörővasutas voltam, nagyon imádtam! Jó közösség, kisvasút, nulla ideológiai töltet.
A teljes neved dr. Vörös András…
Igen, az ELTE jogi karán diplomáztam. Épp úgy alakult, hogy abban az évben, 1999-ben a FreshFabrik már nagyon szépen dübörgött, és –habár megélhetés abból sem volt soha -, azt akkor azért már lehetett érezni, hogy valószínűleg én nem fogok beülni öltönyben egy ügyvédi irodába, hanem olyan utam lesz, amiben a zene a fő csapásirány és ahhoz keveredik minden egyéb.
Hogyan jött a jogi egyetem képbe?
Furcsán. Nem voltam az a kimondottan jó gyerek gimiben és negyedik év végén megbuktam olasz nyelvből úgy, hogy előtte már megvolt a nyelvvizsgám. Tök jó fej volt az olasztanárom, akinek a szeretetével az utolsó cseppig visszaéltem. Benevezett olasz nyelvi versenyre, például Szegedre, én meg nem mentem be, helyette kocsmáztam. Elém állt a tanárom és azt mondta, hogy annyira bunkó voltam egész évben, hogy megbuktat, ha nem kérek bocsánatot, én meg nem kértem. Anyámék jöttek a ballagásra és az osztályfőnököm, aki viszont nem szeretett, kéjes vigyorral kérdezte tőlük, minek jöttek oda? Hát az önök fia nem ballag! Én sem tudtam. Szegény szüleim ott álltak a virágcsokorral, totál égés… aztán Sopronban pótvizsgáztam, ami tök egyszerű volt számomra, mert akkor jól tudtam olaszul. Ennek az lett az eredménye, hogy nem felvételizhettem abban az évben, de egy évből három lett, mert elmentem a Vendéglátóipari Főiskola akkor induló három éves képzésére. Szerencsém volt, mert az 1992-es Világkiállításra akkor verbuváltak magyar személyzetet, bekerültem a csapatba és utaztam fél évre Sevillába. Ott gyűjtöttem össze a gitárra valót, sőt, ott is vettem meg. Közben megtanultam spanyolul is.
Hány nyelven beszélsz? Magyar, angol, olasz, spanyol…
Meg németül is. A magyart ne számítsuk, az anyanyelvén mindenki tud.
Nehogy azt hidd!
Jó, szóval a többiből van nyelvvizsgám, de beszélni igazán angolul tudok, az összes többit értem, de nem használom, de ha szükség lenne rá, hamar visszazökkennék. Ja, igen, a gimi elejéig még mi is tanultunk oroszt is. De vissza az Expora: volt egy spanyol csajom ott kint, aki a jogi karra járt. Tök lelkesen beszélt arról, hogy a jog mennyire érdekes, én meg elgondolkodtam: magyar és töri a felvételi, mindegyik érdekel, megpróbáltam és felvettek nappali tagozatra, de nem sokat jártam be, szinte csak vizsgázni. Csak kívülről látszik nehéznek elvégezni a jogi egyetemet, de nem az, mert szinte nincsen gyakorlati tudásanyag, csak elképesztő mennyiségű elmélet, amit be kell nyalni, felmondani a vizsgán és aztán elfelejteni. Az én memóriám olyan, hogy viszonylag könnyen tanulok, aztán hamar felejtek. Akit érdekel, az talál magának elmélyülni valót is a jogban, de én nem vettem annyira komolyan.
Amellett, hogy „rossz gyerek” voltál a suliban, nyilván az irodalom már akkor megfogott.
Hát persze! De miért lettünk mindannyian rockerek? Kilógtunk a sorból, mert eltérünk az átlagtól és máshogy akartunk élni és nem is tudtunk olyanok lenni, mint a többiek, de ez semelyikünknél nem azt jelentette, hogy a rossz magaviselet a butasággal párosult. Kerestük a saját utunkat és nem akartunk belesimulni a rendszerbe. Olvasni már azóta nagyon szeretek, amióta megtanultam.
Te a rendszerváltás környékén érettségiztél. Mit jelentett neked?
Mást, mint például a te generációdnak, mert azokban az években ez a pár év korkülönbség is rengeteget számít. Az első szabad választáskor már megvolt a világútlevél, mehettünk, de éppen, hogy csak. Szóval belenőttünk a rendszerváltásba. Gimiben például már nem volt KISZ sem, amikor én oda jártam. Olyan volt, mint a Moszkva tér című filmben. Török Feri talán egy évvel idősebb, mint én, a szomszédos gimnáziumban érettségizett, ő a Kaffkába járt, én a József Attilába, a filmjéből minden szereplőről el tudnám mondani, hogy ki volt valójában és minden sztori a valóságban is megtörtént, amit ő megfilmesített. Szóval nekünk egyszerre jött a rendszerváltás eufóriája a saját érettséginkkel és a kiszabadulásunkkal a világba.
Hogyan és mikor lett a zene ennyire fontos számodra?
Ahogy lenni szokott, amikor az ember tizenéves, a nagyobb fiúk mutatják a jó zenéket, jönnek az első saját bandák. A mi sulink légópincéjében is volt egy próbaterem. Már nagyon kicsi koromban elmentem gitárt tanulni egy vagy két évre, nem klasszikus stílusra, hanem a kimondott slágerzenére oktatott az amúgy nagyon jó fej, kedves tanár bácsi, aki egy hajón zenélt korábban. Tíz évesen azért bennem volt a disszonancia, hogy de hát én Ricét meg AC/DC-t akarok játszani, ez meg más. Beleuntam, abbahagytam.
Milyen hangszered volt?
Egy akusztikus gitár az elején, aztán tizennégy évesen én is beszereztem az NDK Musima De Luxe elektromos hangszert és nagyon sokáig azt gondoltam, hogy gitáros leszek. Tudod, hogy van ez: tizennégy és tizennyolc éves korunkban sokunkra rátör hullámokban, hogy na, most csinálunk egy zenekart, jaj de jó! Aztán egy hónapig próbálunk a szobában és annyi. Újra és újra. Érettségi környékén kapott el az a lendület, ami végleg megmaradt. Kovács Levente, a FreshFabrik basszusgitárosa, aki osztálytársam volt, majd Németországba költözött a szüleivel, de három év múlva hazatért és azt mondta: na jó, akkor veszek egy basszusgitárt és alapítunk egy zenekart. Rám gitárosként számított, úgy is indultam, vettem egy Ibanez gitárt és egy Crate erősítőt, a kvint-tologatós riffelés ment is valamennyire. Úgy lettem énekes, hogy írtam szövegeket, akkor még angolul, de nem találtunk frontembert. Kerestük, ki lehetne az és a jelölteknek elő-énekeltem a szövegeimet, hogy kb. ilyesmire gondolunk. A többiek meg összenéztek és azt mondták: figyi, inkább legyél te az énekes, úgyis jobban megy, mint a gitározás, énekelni meg te tudsz közülünk a legjobban. Kicsit hezitáltam, hogy akkor nem leszek Randy Rhoads, viszont legalább nem kell a felszerelést cipelni, csupán egy mikrofont. Komolyra fordítva, az nagyon motivált, hogy igazi kihívás megtanulni a frontemberi szerepkört és legalább a saját szövegeimet adom elő.
Hogy tolerálták az értelmiségi szüleid a rock & rollt? Támogatták vagy hagyták?
Ez utóbbit inkább. Ha segítségre volt szükségem, akkor segítettek, de azért mindig ott volt az is, hogy ok, fiam, de azért ez nem egy szakma. Be kell látni egy idő után, hogy a szülőknek a végén mindig igazuk van. Nálam is volt mindig egy B-opció, ami most is nagyon sokat segít. Mondogatom olyan jó tíz éve, hogy a világ annyira érdekes hely, lehet, halálra unnám magam, ha a fő szakmám csak és kizárólag a zenélés lenne, mert létezik egy csomó más, tök izgalmas dolog is, mondjuk például a könyves szakmában is.
Kikre figyeltél oda, Kik hatottak rád?
Hobo mind a mai napig. Meghatározó élmény, hogy a nagynéném elvitt egy LGT-koncertre, a Tabánra, lehettem olyan nyolc-tíz éves. Az is nagyon megmaradt, amikor az unokatesóméknál nyaraltam 1980-ban és már megvolt nekik az első HBB-album. A borítója nagyon megfogott: a tagok ülnek egy mozgólépcső előtt terített asztalnál és Pepsi-Colát isznak, amit én is imádtam, valamelyikük meg egy tányérból borsót eszik. Ugyanott megvolt Cseh Tamás: Antoine és Desiré, valamint a Beatrice-Locomotiv GT-Omega 1980-as Kisstadion-koncertlemeze is. Ezek az első meghatározó magyar zenei élményeim, mind a mai napig megmaradtak. Aztán csatlakozott a P. Mobil, majd apámtól megkaptam az AC/DC: Highway To Hell-kazettát, az is ez az időszak, mert 1979-es. Talán véletlenül vásárolta pont azt, mert apám gyerekkorában hegedült meg énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusában, szóval fogalma sem lehetett, mit vesz. Finnországban volt egy munkája akkor és hazafelé levette a repülétéri shop polcáról éppen ezt a kazettát, gondolván: jó lesz a gyereknek! Hát, telibe találta! A következő meghatározó kedvencem Ozzy lett, a Speak Of The Devil koncertlemezzel, amelyen kizárólag Black Sabbath-dalokat játszanak, nekem meg még fogalmam sem volt akkor, mi az, hogy Black Sabbath. Érdekes, hogy az eredeti Sabbath-felvételeket sokkal később ismertem csak meg. Innentől aztán már tudatosan kerestem a zenekarokat, előadókat. Kialakultak a baráti körök, mutogattuk egymásnak a zenéket. Keszei Krisztián, aki a Fabrikban is volt gitáros, hozogatta a Slayer-lemezeket, jött a Sodom és a többiek. A klasszikus rockeridőszakban, a ’80-as években bejött a Garázs-hallgatás, (Nagy Feró heti műsora a Petőfi Rádión - a szerző), kazettamásolgatás az Elektromos Krokodilban vagy éppen, ahol, megjelent a Metallica Hungarica, Cselőék már akkor is itt laktak nem messze tőlünk a Fadrusz utcában (Cselőtei László – a szerző). Így indult és alakult az első időszak. Voltak kitérők, egy időben nagyon pörgött a blues, a Lágymányosi Közösségi Ház HBB-klubjában minden vasárnap ott voltam, így bejött a The Doors, a Ten Years After is a metal mellé, majd a ’90-es évek elején egy hip-hopos kitérő. Mind a mai napig megdobban a szívem, ha például a Public Enemyt meghallom. Az ős hip-hop komoly manifesztumnak számított. Egy tizenéves gyerek lelkét ezek könnyen szétcsapták. Maga a lázadás! Mostanában hallok tök jó magyar hip-hop csapatokat is, úgyhogy nem múlt ez el nyomtalanul. Amikor elkezdtük a FreshFabrikkal a stílusunkat kialakítani, az előképnek egy holland banda és a Csigafröccs számított, bár az inkább a RHCP-re hajazott. Mi azt találtuk ki, hogy ne a klasszikus értelemben énekeljünk, rapes a szöveg valamennyire, de közben rockzene, sőt, metal is. Közben robbantak be szinte párhuzamosan a Rage Against The Machine, a Limp Bizkit és a többiek. Aztán jött az Action. Visszagondolva: a húszas éveinkben jártunk és a tudást pótolta a lelkesedés. Amikor azt gondolod, hogy minden falon átmész és hú, de kurva jó vagy, közben pedig utólag visszanézve azért erősen vakarod a fejed. Hajtott minket az innovációs vágy, hogy valami olyat hozzunk létre, amit más eddig még nem.
Számodra a zene, a szöveg vagy a kettő együtt a legfontosabb a rockban?
Az az érdekes, hogy a kezdetekben még nem volt annyira érdekes számomra a szöveg. Eleinte az életérzés volt a legfontosabb. A szabadság érzése, az energia, első körben ezek. Aztán erre épült rá a zene, mint következő réteg, majd a szöveg csak sokkal-sokkal később érkezett meg, nekem ehhez kellet húsz év. A ’90-es évek elején volt az az egyébként teljesen hibás gondolatunk, hogy ami magyar, az provinciális, hagyjuk már, hogy Nyíregyházától Szombathelyig, mi a London-New York-Tokio tengelyben gondolkodunk. Emiatt a tévedés miatt kimaradtam egy csomó kurva jó dologból a Black Outtól kezdve a Moby Dickig sokakból, akikkel aztán később teljesen összehaverkodtunk, de az értéküket sokkal később fedeztem fel. Megvoltak, persze, de nem kezeltük őket értékükön szövegileg. A zene tetszett, hiszen a koncertekre eljártunk. Aztán ez a hozzáállás nagyon megváltozott. Henry Rollinsszal jött el az a pillanat, amikor egyszer besétáltam a Wave-be és kérdeztem Pápai Sanyitól, mit ajánlana, amit szerinte szeretek majd. Kezembe nyomott egy klasszikus Rollins Band CD-t, addigra már az angolom is csiszolódott annyira, hogy értettem, miről van szó. Fura volt, hogy itt ez a Rollins nevű csávó, aki igazából nem énekel, a zene közben már szinte jazzesen kurva jó, de kemény, Henry meg csak beszél és foglalkoztatott, hogy ez a kettő hogyan passzol össze. Aztán jött a Monster Magnet, amit a Blind Myself-tag Tóth Gergő nyomott a kezembe és mindjárt a Powertrip lemez első sora elvitt: „Én soha nem akarok dolgozni az életben, azt mondták az Istenek, csak relaxálj!” Hú, mondom na ez az! Ez a gúnyosan ironikus szövegvilág valami hihetetlenül okosan megfogalmazva. Ott kezdtem el belekapaszkodni a szövegekbe.
Angolul vagy magyarul írsz könnyebben?
Magyarul. Ez nem kérdés. Ez az anyanyelvem. 2006-2007 környékén jött el számomra a magyar szövegírás úgy, hogy arra már megjelent három Superbutt-nagylemez angolul, működött a zenekar. És akkor egyszer csak felbukkant a semmiből az Isten Háta Mögött zenekar a magyar szövegeikkel, meghallgattam és rádöbbentem: ez jó! Az impresszionista stílus, ami nekem nagyon bejön, hogy nem tudod eldönteni, mit akarsz mondani, mi az értelem, mégis előbukkannak olyan sorok, hogy az baromi jó. Bebizonyosodott, hogy lehet nagyon jó, modern magyar zenét is létrehozni magyar szövegekkel, na és akkor hallgattam meg visszamenőleg az addigi magyar termést. Nem az volt, hogy Hobóval elvágták és slussz, hanem számos nagyon fontos magyar nyelvű anyag született, akár a metalban is. Lendületet kaptam, hogy akkor ezt most nekem is meg kell próbálnom!
Elővettél egy papírt meg egy tollat?
Még csak azt sem, mert én mindig fejben írok szöveget. Akkor íródik le a szöveg, amikor beérek a stúdióba, ezért nincs előre készen semmim és soha nem dolgozom két dalon egyszerre. Ezért haladunk tök lassan a lemezekkel. Akár egy hónapot is egy dalon. Aztán jön egy ötlet és elkészül a szöveg. Beugrik egy ritmusképlet, arra egy rímpár, aztán egyszer csak hozzá szövődik a többi sor. Sok esetben az elején nem tudom, miről szól majd a dal a végére.
Nagyon sok a szövegeidben az irodalmi utalás. Nem zavar, ha valaki nem érti, mert nem ismeri ezeket?
Ez a legnagyobb vicc az egészben! Ezek összekacsintások. Amikor egy húsz éves angolul énekel, én azt mondom: jól teszi. Higgye el, hogy övé a világ és a jövő. De egy harminc-negyven éves értse meg, hogy van ám egy saját anyanyelvünk és kultúránk is és mi ebben össze tudunk kacsintani, de ezt angolul soha az életben nem teheted meg, mert nincs meg hozzá a kulturális alapod. Ez az első Ördög-lemeznél jött elő, amikor a Vaskorona című dalban csak annyi van, hogy vaskorona meg büdös paraszt, mégis mindenki „a Dózsa György-ös számként” emlegeti. Nem kell leírnod a nevét, mert a Derkovits-metszetre mindannyian emlékszünk. Vagy a Bóbita Weöres Sándortól… azt azért mindenki felismeri. Még a kislányaim is. Ebben ez a legnagyobb játék. Végtelenül izgalmas. Hatalmas élvezet. Örülök is, hogy nem korábban találtam rá erre, mert még mindig csak három lemeznél tarunk. Még mindig találok ebben kihívást, nem érzem úgy, hogy kiírtam volna magam. Nem szeretnék önismétléseket.
Apropó, Ördög. Nem kötöttek még belétek a névválasztás miatt?
Ez úgy jött, hogy amikor vége lett a Superbuttnak – amúgy azzal a névvel meg voltunk átkozva -, szóval, ha valami újat kezdünk és megszabadulunk ettől a névtől, az új eleve magyar legyen. Magyarul fogunk énekelni, nem kell angol név. Egyszer csak beugrott a kérdés: létezik az, hogy az Ördög nevet még nem sütötte el senki a magyar heavy metal szcénában? És nem. Másrészt: az ördög az nem a Sátán. Ördög lehet vezetéknév is, ismerünk ilyet, másrészt Az ember tragédiájában is az egy olyan szereplő, aki alapvetően mindig kételkedik és kérdez, mindent megkérdőjelez, a fonákját mutatja a dolgoknak. Azt nem állítom, hogy mindig igaza van. Az ördögöt nagyon nem vonatkoztatnám a sátánizmusra, vagy a jó és a rossz harcára, hanem a mindenben kételkedő karakter, ami nem mindig jó pozíció az életben. Szerencsére – mondhatnám Hála Istennek – az Ördög névből eddig még soha, semmiféle konfliktusunk nem adódott. Jelképeket pedig tudatosan nem használunk. Fordított kereszt nincs és nem is lesz a borítókon. Amúgy a zenekar tagjai nem vallásosak, ráadásul Salim, a basszusgitárosunk muszlim de csak úgy, ahogy én katolikus. Vallási és politikai témákban a zenekar nem foglal állást. Azért sem érdemes napi szinten belemenni a közéleti témákba szerintem, mert tök hamar elavulnak. Ha egy zenekar összerak egy számot, az mondjon már tíz évvel később is valamit, lécci! Másrészt, ahogy a világ változik, a mi véleményünk is folyamatosan alakulhat, mert kiderülhet például, hogy amit egy adott szereplőről addig gondoltál, az nem egészen úgy van. Természetesen pozitív és negatív értelemben is tudsz csalódni. Tudunk erre számtalan példát, nem?
Az Ördög eddig három lemezt -Tíz fekete dal (2014), Sötétanyag (2017), Ö3 (2020) - adott ki, valamint két akusztikus EP-t, Diabolus In Musica „fedőnéven”, , Ordog-akusztik (2019) és Milyen kár címmel (2020). Egy akusztikus zenei környezet teljesen más értelmezési keretet ad egy dalnak?
Abszolút! Teljesen más világot nyitott ki és egy hatalmas tanulási folyamat számomra. Csepelyi Adrienn barátunk könyvbemutatójára (Belemenés) kért minket pár dal csendes előadására, így jött az ötlet. Már az az egy alkalom is annyira más kontextusba helyezte a számainkat, hogy minden pillanatát és minden rezdülését éreztük a daloknak, a szöveg is másképp érvényesült. Ebből született a Diabolus In Musica „vadhajtásunk”, ami tök másról szól, mint az Ördög. A számok sem ugyanazok, például a Bob Dylan-dal feldolgozását csak ebben a formában játsszuk. Én írtam a szövegét, nem a Hobo-féle fordítást használjuk. Zárójelben: elküldtem neki a szövegemet és vissza is írt, hogy tök oké, amire nagyon büszke vagyok! Barna Imrének is megmutattam, aki fordítója és könyvet is írt Dylanről, ő is rendben találta. Kell ennél több az életben? A visszafordítást el kellett küldenem Dylan ügynökségének, akik jóváhagyták. A Diabolusnál már nagyon élesen keverjük bele a dalokba a költészetet. Limerickeket mondunk, amik ugyebár a legvaskosabb disznóságok, Faludy György, Varró Dani… Örkény-egyperceseket. Egy akusztikus előadásra az emberek is másképp figyelnek. És a zenekar is egymásra: kijönnek a finomságok és te beleborzongsz! Egy akusztikus dal nem annyi, hogy letekered a hangszerelésről a torzítót, mert az csak valami szar, halvány másolat lesz. De ha áthangszereled a dalokat és a hangsúlyok is máshova kerülnek, vendégeket hívsz, prózát mondasz, különleges hangszereket alkalmazol, attól alapjaiban minősül át az egész.
Hiánypótló a könyvkiadótok (Cser Könyvkiadó) magyar nyelvű rockzenei felhozatala. Hogyan kezdődött?
Szász Zsolt ebben az úttörő, a Carthaphilus könyvkiadóval ő kezdte el, aztán a Helikon Trubadúr sorozatával folytatta a sorozatát. Pritz Peti keresett meg olyan hat éve, hogy lefordította a Duff McKagan-könyvet, kiadom-e. Mondtam, hogy persze! Nagyon jól sikerült, jó könyv, jó fordítás, sikeres is volt, így mi is kedvet kaptunk a folytatásra. A Helikonnal tök jó a kapcsolat, nem egymásra ígérgetünk, hanem egyeztetjük, ki mit ad ki. Hamarosan a The Cure és a Paul Stanley (Kiss) könyv jelenik meg nálunk, de a Chris Cornell-könyvet is tervezzük már, közben kijött a Tony Iommi-, a Kurt Cobain- és a Cliff Burton-könyv is, nem nagyüzemben, mert ügyelünk a minőségre.
Mi az, ami a szabadidődben feltölt?
A családom, a feleségem és a két kislányom. Aztán közismert rólam, hogy jégkorong-őrült vagyok, kijártam a meccsekre és amikor majd lehet, újra ott leszek. A könyves világ, a zene, a család és a hoki jól teletömik az életemet.
Rozsonits Tamás
http://www.ordog.org, https://www.facebook.com/ordogmusic
2021. május 25. 06:02