Negyven év elefántdübörgés
A rockzene sokszínű. Lehet kemény hardrock, lehet zúzós metál, vagy megszólalhat ötszólamú vokállal, dallamosan; a lényeg a minőség és a tartalom. A Szigeti Ferenc, Gidófalvy Attila, Takáts Tamás, Kiss Zoltán és Kocsándi Miklós alkotta ötös fogat immár negyven esztendeje koptatja a hazai és a nemzetközi színpadok deszkáit, nevük összeforrt a magyar rockzene történetével. 2019. április 13-án a Karthago nagyszabású, jubileumi koncertet adott a Papp László Budapest Sportarénában, ennek kapcsán Szigeti Ferenc alapító, gitáros zenekarvezető felidézi lapunknak a hátuk mögött hagyott közel negyven esztendőt.
Amikor 1979-ben színpadra álltatok, gondoltál arra, hogy négy évtized elteltével együtt ünnepelitek majd a kerek évfordulót?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gondoltam erre. A zenekar megalakulásától kezdve mindvégig azon munkálkodtam, hogy összetartsam. Már az első fellépéseken feltűnt, mennyi energia rejlik minden egyes tagban. Azt gondoltam és gondolom ma is, hogy ez baromi nagy érték. Talán a Jóisten segített bennünket, hogy egymásra találtunk, a mi találkozásunk valamiért nagyon különleges. Zeneileg és emberileg egyaránt „érezzük egymást”, és jó érzés együtt lenni a színpadon. De a turnébuszban is, ahol a roadokkal együtt utazunk, jókat beszélgetünk, nevetünk. Persze nálunk is voltak viták, de mindent meg tudtunk és tudunk beszélni egymással. A közös cél, a zene, a zenekar lebegett a szemünk előtt, és ez mindig felülírta a nézeteltéréseket. Mi sem bizonyítja jobban, jövőre lesz negyven éve, hogy ugyanabban az összeállításban, ugyanazzal a lelkesedéssel állunk színpadra.
Nyúljunk vissza a kezdetekhez: a meglehetősen populáris zenét játszó Corvina befutott, nagylemezes zenekarnak számított. Hogyan jött az ötlet, hogy egy kissé amerikai ízű, vokálokkal gazdagon tűzdelt, dallamos rockzenét zászlajára tűző, önálló bandát alakíts?
Korábban is léteztek már zenekaraim, a váltást épp a Corvina hozta el számomra. Az amatőr társulatok után a Sigma félprofinak számított, mivel az Egyetemi Színpad rendszeresen foglalkoztatott bennünket. Benkő László zenei vezetésével az akkori darabok zenei kíséretét láttuk el, s olyan színészekkel dolgoztunk együtt, mint Jordán Tamás, Hetényi Pál, Fodor Tamás, vagy épp az akkor még színészi ambíciókat dédelgető Adamis Anna. A színházi előadások közötti időszakban pedig havi rendszerességgel önálló koncertet adhattunk. A Sigmával akkoriban már nagyrészt rockzenét játszottam. De nem csupán velük, szinte minden zenekarommal, hiszen ez számomra alap volt. Mások mellett a The Beatles, a The Rolling Stones, a korai Uriah Heep, Deep Purple és a Black Sabbath repertoárból válogattunk. A zenei alapokat már az általános iskolában megszereztem: nyolc év zongoratanulás mellett szolfézsképzést is kaptam. Nyolcadikos koromban kezdtem gitározni, majd elindultam a Ki mit tud? vetélkedőn, a kőbányai előselejtezőn. Sok más zenésztársammal együtt onnan származom, húsz évig éltem a városrészben. Visszatérve a Corvinára, 1969 őszén keresett meg Soltész Rezső, aki szólógitárosként vezette a zenekart. Miután az akkori basszusost, Novai Gábort elvitte a honvédség, Rezső vette át a posztot, Makay Zsolt billentyűs – akivel korábban együtt játszottam – ajánlására kerültem be a bandába. A Corvinát annak ellenére sorolták egyértelműen a slágerzene kategóriájába, hogy a saját könnyedebb hangvételű darabok mellett progresszív előadók számait interpretáltuk. Még az 1978-as feloszlás előtt tudtam, hogy egy tisztán rockmuzsikát játszó zenekart szeretnék csinálni, 1979-ben pedig megalakítottam a Karthagót.
.jpg)
Nehéz volt megtalálni azokat a zenésztársakat, akikkel kezdtél, és a későbbi tagcseréket követően a mai napig együtt dolgozol?
Nem azonnal találtam meg őket. Elsőként Gidófalvy Attilát fedeztem fel a Beatricében, majd jöttek a többiek: Losó Laci, aki basszusozott és énekelt, valamint Fehér Lajos dobolt.
Különösen Gidófalvy Attila leigazolása nem ment egyszerűen; később egy interjúban meg is köszönte azt a kitartást, szeretetet, amely a Karthago részéről megnyilvánult iránta. Itt az árulózásra és az Áruló című számra gondolok.
Számomra is meglepetés volt, hogy eljött, hiszen nagyon ment akkor a Beatrice. Sem Feró, sem a közönség nem örült annyira, hogy Gidó otthagyta őket. Meg is lett az eredménye, mert egy kisebb társaság sokáig járt a koncertjeinkre árulózni, emellett egy-két sörösüveg is elcsattant a Hammond-orgona oldalán. Gidó később mesélte el – annak ellenére, hogy nagyon szerette Ferót, a társait és a közönséget –, azért mondott első szóra igent, mert képzett zenész létére nem elégítette ki az a fajta punk alapú, viszonylag egyszerű rockmuzsika, amit a Beatrice csinált annak idején. Gidó szinte minden hangszeren játszik, kiváló zenész-zeneszerző, és itt a Karthagóban szeretett volna kiteljesedni. Hagytam is, hiszen jó dolgokat hozott, egész habitusát, tehetségét beleadta. De a többiekkel is hasonlóan alakult a helyzet: alapelvem, hogy a zenekarban az egyéniségek, a zenei szabadság és kreativitás érvényesüljön. Mindenki bontakozzék ki képességei szerint, nagyobb kilengés esetén pedig mindig adok lehetőséget visszatérni az eredeti irányvonalhoz, elképzeléshez.
Ami a zenekar kitartását illeti: Gidó nagyon elkeseredett a sorozatos atrocitáson, de bennünk föl sem merült, hogy emiatt kirúgjuk őt. Elgondolkodtam, miként lehetne kivédeni a továbbiakat, aztán megírtam az említett nótát. A szövege rávilágít az „áruló” szó valódi értelmezésére, amit úgy tűnik, el is fogadtak: a későbbiekben megnyugodtak a kedélyek, így az árulózás ezután végleg elmaradt.
Hogyan alakult ki a csakis a Karthagóra jellemző különleges rock stílus?
Ez a west coastot idéző zenei stílus (amelyet az újságírók később ragasztottak ránk) a próbákon alakult ki, amikor felfedeztük, hogy mind az ötünk énekhangját kihasználva nagyszerű vokálokat tudunk élőben is megszólaltatni. Akkoriban ez ritkaságnak számított, és nagyban különbözött a rockzenét addig legerősebben és legszignifikánsabban megjelenítő P. Mobil hangzásától. Viszonylag hamar megtörténtek a tagcserék; Losó Laci illegálisan külföldre távozott, Fehér Lajos pedig nem akart nélküle a zenekarban maradni, inkább visszament a dzsessz világába, később díszgyertyás üzletet nyitott. Basszusgitárosnak Kiss Zoli jelentkezett, aki a Budai Ifjúsági Parkban jött oda hozzánk, Kocsándi Miki pedig az S.O.S. zenekarban ütötte a bőröket. Takáts Tomi a Forma 1-ből érkezett, a vizsgaszáma a Creedence Clearwater Revivaltől a Proud Mary című szám volt. Ő nem csupán fantasztikus énekes, de kiváló színpadi ember is. Miután minden korábban érintett banda más és más stílusban mozgott, a Karthago által kialakított és képviselt zenei irányzatot tulajdonképpen mindenki hozta magával. Ettől a szintézistől a mi hangzásunk színesebb, és markánsan megkülönböztethető lett a többitől.
.jpg)
Azon kevés zenész közé tartozol, aki nem csupán zenekarvezető, de egyben kemény menedzser is, aki immár négy évtizede tartod egyben a bandát. Habitusodból adódóan, vagy tudatos elhatározásból?
Nem voltam annyira kemény, viszont igen határozott, mert azt tudtam, hogy olyan élvonalbeli rockzenekart szeretnék létrehozni, amelynek nagyon jónak és rendkívül erősnek kell lennie; ebben valóban konzekvens voltam. Alapvetően demokratikus ember vagyok, s talán ez az, ami összetartja a bandát. Sosem erőltetem a srácokra az elképzelésem, ha a többség nem ért egyet valamivel, akkor elvetjük. Minden fontosabb döntést megbeszélünk, mindenki elmondja a véleményét, amit figyelembe veszek. Nem egyszemélyes zenekarról van szó, hanem öttagúról. Minden egyes tag a produkció fontos, egyenrangú része, ezért teret engedek – ahogy korábban említettem – a zenei elképzeléseiknek, így azután mindenki magáénak érzi a produkciót. Amellett, hogy nekem, mint a producernek a legfontosabb dolgom, hogy mind stílusban, mind szellemiségben, mind megjelenésben a kijelölt irányban tartsam a bandát.
A zenekari menedzselés pedig igen jelentős plusz munka, amit nagyon respektálnak a srácok. Harminckilenc éve ülök nap-mint nap a dolgozószobámban – a kezdetekben utcai telefonfülkékből – és kötöm a bulikat, koncerteket, intézem a szállítást, technikát, számlázást, pénzügyi dolgokat, a promóciót, a stúdiót, a lemezmegjelenést; egyszóval mindent, ami egy ilyen kaliberű zenekar professzionális működéséhez elengedhetetlen. A nyolcvanas évek elején évi háromszáz bulit játszottunk. Ez úgy volt lehetséges, hogy beültem az autómba és kétnapos szervező körútra indultam, ahol végigjártam a művelődési házakat, szabadtéri helyszíneket. A kezdeti időkben szó szerint az ajtókon kopogtatva tudtam elérni, hogy a zenekart felléptessék. Amúgy közgazdász végzettséggel és diplomával rendelkezem, emellett azt gondolom, hogy valamitől van bennem szervezői készség. Mégis sokkal inkább producernek, mint menedzsernek érzem magam. Ez ugyan két, teljesen különböző szakma és tevékenység, de a Karthago esetében mindkettőt egyedül végzem.
Eddig öt stúdióalbumot, vagyis sorlemezt készítettek, amelyből három a zenekar első korszakában jelent meg. Hogyan boldogultatok a hanglemezgyárral?
Nem jelentett igazán küzdelmet. Szerencse, hogy a Corvinával való szakmai előéletemet figyelembe véve ismertek már, hiszen olyan fesztiválszerzemények kötődtek a nevemhez, azaz a Szigeti-Soltész szerzőpároshoz, mint az Álmaidban visszatérek, vagy az Egy viharos éjszakán. De sokat segített anno a vasárnapi rendszerességgel megtartott Metró-Karthago klub is, ahol az első alkalommal harmincöt fizető, a következő héten már kettőszázötven ember, majd ezután végig totális teltház előtt játszottunk. Később – mivel a befogadóképesség véges, így többen kinnrekedtek – olyan tumultuózus jelenetek alakultak ki, hogy a Dohány utcában közlekedő 74-es trolibusz nem tudott közlekedni. A következő tavaszon, május 1-én már tizenkétezer nézővel mi nyitottuk a Budai Ifjúsági Parkot. Majd a Danuvia Művelődési Házban közös koncert következett a Török Ádám vezette Minivel. Ez már elég volt ahhoz, hogy megkeressen Wilpert Imre, a hanglemezgyár Start kiadójának márkamendzsere, és a tárgyalásokat követően megjelenhetett az első albumunk, amely óriási áttörést jelentett. 178.000 példányban fogyott el! Akkoriban ezzel a – szokványos rocktól némileg eltérő – stílussal egyedül voltunk. Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki elmondta, hogy Budapesten, a nyolcvanas évek elején sikk volt Karthagóra járni. Újabb fordulópontot jelentett, amikor a Magyar Televízió szerkesztője Tánczos Gábor 1982-ben megkeresett, hogy a Lőrinci Ifjúsági Parkban rögzítik a koncertünket. Őket is meglepte, ami a színpadon zajlott: rohangálás, elképesztően erős rockhenger, totál őrület, óriási hangulat; minden, ami akkor még szokatlan volt a magyar zenei színpadokon. Magam sem hittem benne, hogy ez majd lemehet a televízióban, de nagy meglepetésemre egy szombati napon a Roxinpad sorozat keretében adásba került. Emlékszem, a nyíregyházi koncertünket megelőzően, az esti híradó előtt sugározta a televízió, s ezáltal a később kezdődő bulira olyan mértékben özönlöttek az emberek, hogy egy idő után le kellett zárni a Sóstói Ifjúsági Parkot. Az ezt követő időszak egészen 1985-ig a Karthago diadalmenetét jelentette. Nem is volt kérdéses, hogy ’82-ben és ’84-ben is új stúdiólemezzel jelentkezhessünk.
.jpg)
A Requiem megkerülhetetlen a Karthago történetében. A dal születésének körülményei ismertek, ezzel nem is foglalkoznánk, hatása viszont megérdemel néhány szót…
Kétségtelen, hogy a Requiem hozott egy új, jelentős közönségréteget a zenekar életébe. Ami annyit jelent, hogy ennek révén nem csak a rockerek, de az idősebb korosztály is megtalálta a Karthagót. Nem ez volt a szándékom amúgy, a zenekar eleinte nem is nagyon örült a dalnak, nagyon lágynak találta. Így végül csupán egy alkalommal szerettük volna előadni. A dalt először döbbent csend, majd azt követően hatalmas ováció fogadta a Budai Ifiparkban, s mint tudjuk, ott mindent magnóra rögzítettek. Nagyon elcsodálkoztam, amikor Cseke László egy hétre rá már lejátszotta a Szabad Európa Rádióban. Évtizedekkel később derült ki, hogy Kóbor Mecky juttatta ki a szalagot Németországba. Itthon kislemezen kiadták a Requiemet, a rádió is folyamatosan műsoron tartotta, ám reklámozni nem engedték, mivel a politikai hatóságok és a lemezgyár szerint kábítószeres dal volt. Ami persze abszulút nem igaz...
… És amellyel a villachi fesztivált megnyerve a Karthago a világhír küszöbén állt. Ám Magyarországon akkoriban, az LGT-hez, a Fonográfhoz, vagy épp a Syriushoz hasonlóan nem sokat tettek egy adott előadó külföldi érvényesüléséért.
Igen, elhoztuk az első díjat az angol nyelvű, és nagyzenekarra hangszerelt változatban, amely Máté Péter barátom nagyszerű munkáját dicséri. Ennek folyamodványaként Nyugat-Európa szerte megjelent a Requiem című angol nyelvű nagylemezünk is, amely azután Ausztriában aranylemez lett. A bécsi kiadó igazgatója nagy reményeket fűzött a zenekarhoz, ígérete szerint világsztárt szeretett volna csinálni belőlünk. Az ő istállójukba tartozott az osztrák Opus is, amellyel közös turnén szerepeltünk. Sok esetben nagyobb sikerrel, mint a hazai banda. Fel is adták a leckét, hogy akarunk-e kinn maradni és dolgozni a várható sikerért. Ehhez akkor fél évet kellett volna egyfolytában Bécsben töltenünk, hogy be tudják indítani az ezzel járó promóciót és a többi szükséges dolgot.
Ez, ismerve a magyar hatóságok hozzáállását, az érvényben lévő törvényeket, megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Nem érzetétek úgy, hogy odakinn tágabbak a lehetőségek?
Erről szintén demokratikus keretek között döntöttünk. Ültünk a bécsi szállodai szobánkban, ahol az igazgató ismertette az előttünk álló feladatokat. Ekkor már az osztrák Bravo szaklap, a Music Man is kétoldalas terjedelemben, színes fotókkal tűzdelt cikkben foglalkozott velünk. Telefonon tájékoztattam az Interkoncert (ők intézték a magyar előadók külföldi szereplését – a szerk.) osztályvezetőjét, aki a hosszabb kinn tartózkodáshoz nem járult hozzá, ám ígért egy egyszerűsített, több alkalomra szóló kilépőt. A fiúkkal ismertettem a beszélgetés tartalmát a választás lehetőségével: ha hazajövünk, közel sem biztos, hogy betartják ígéretüket, ha kinn maradunk disszidenssé nyilvánítanak bennünket, az azzal járó összes szankcióval. Szavaztunk. Négy-egy arányban a hazatérés mellett döntött a zenekar.
.jpg)
Tudható, hogy ki szavazott nemmel?
Persze! Én voltam. Engem is várt itthon a családom, de annyira hittem a zenekarban, hogy emiatt bevállaltam volna. Tudtam, hogy minden szempontból megváltozna az életünk, hiszen láthattuk az Opus szárnyalását a világhír felé... Azt is láttam, hogy az osztrák kiadó is hisz bennünk, hogy nagyon komolyan gondolják. De hát, hazajöttünk… Amit végül nem bántuk meg, hiszen idehaza is nagyon szép sikereket értünk el. Ami az ígéretet illeti, kijárhattunk ugyan, de nem úgy, ahogy szükséges lett volna, hiszen a vízumok intézésétől kezdve mindig közbejött valami akadály. Bármennyire is szerettük volna, rajtunk kívülálló okokból nem tudtuk megfelelő rugalmassággal kezelni a helyzetet. Amúgy az Interkoncert egyik legnagyobb bakija volt velünk szemben – amit soha nem fogok megbocsátani nekik –, hogy Franciaországban elfogadták a zenekar jelentkezését a MIDEM-re, (akkoriban a világ legjelentősebb zenei vására volt!) csak éppen két nappal a határidő után küldték ki a jelentkezési lapunkat… Emiatt lecsúsztunk róla.
1985-ben lezárult a Karthago első szakasza. Mi volt az oka?
A lezárás nem feloszlást, hanem szüneteltetést jelentett. Azon túlmenően, hogy a zenekar elfáradt, hiszen rengeteget koncerteztünk, nem csupán minket, de az egész rockszakmát nemtelen, és méltatlan támadások érték. Már 1984 végén elkezdődött az ellenszenv-hullám, különböző ifjúsági sajtóbeli piszkálódások formájában; mondván, mit keresnek az öregek a színpadon – vagy „Kell-e nekünk Piramis brigád?” – és miért nem adják át a helyüket a fiataloknak. Mindennek tetejébe az egyik ujjammal komoly baleset történt, amit csak a gyors és szakszerű orvosi beavatkozás tudott megmenteni. A buli felkérések sem jöttek úgy, mint korábban, úgy gondoltam, álljunk le egy időre. Ezt Gidóval is megbeszéltem. Kocsándi Mikit megtalálta a 100 Folk Celsius, Tamást Som Lajos kerülgette a Senátorral, Gidó a szombathelyi Lord billentyűse lett, később Zolival megcsinálták a KGB zenekart. Én pedig akkor már javában a Polygram-Zebra lemezkiadónál dolgoztam művészeti- és kiadó igazgatóként.
Úgy tudom, közben egy szovjet turnét is kellett teljesíteni, amelyet Varga Miklóssal és zenekarával oldottál meg. Hogyan zajlott?
Május elején történt a hivatalos bejelentés a leállásról, a felkérés viszont később, nyáron érkezett. Ekkor már mindenki az előbb felsorolt másik bandákban próbált, és játszott, illetve munkahelyen tevékenykedett. Az Interkoncert viszont ragaszkodott az ötvenállomásos turnéhoz, így javaslatára egy új összetételű zenekarral, a VM Banddel vállaltam el a megbízást. Azért esett rájuk a választásom, mert akkoriban épp velük dolgoztam producerként a törökbálinti stúdióban. Az Interkoncert elfogadta az „új felállást”. Jónéhány próbára szükség volt, hogy a Karthago nótákat is megtanulják; Varga Miki egyébként könnyedén, erőlködés elénekelte Takáts Tamás meglehetősen magas énektémáit. A műsor nyolcvan százalékban Karthago, illetve húsz százalékban Varga Miki dalokból állt, úgyhogy megtanultam az Európát is. Egyébként róla csak jót tudok mondani a két hónapos turné alatt általában kijönnek az emberi gyengeségek, problémák; itt épp az ellenkezője történt, barátok lettünk, és azóta is azok vagyunk. Mivel tőlem nem messze lakik, most már földiek is. A történetnek egyébként létezik egy pikantériája: a Történeti Hivatalban fellelhető jelentésben Dalos fedőnevű ügynök leírja, hogy Szigeti Ferenc átverte a szovjeteket, hiszen a VM Band nem azonos a Karthagóval… Ami azért nem volt igaz, mert minden érintett – beleértve a fogadó ország illetékeseit is – tudott a változásról, és írásban is elfogadták azt. Végül is tulajdonképpen senkinek semmilyen kárt nem okoztunk, a turné abszolút sikeresen zajlott; mindenki meg volt elégedve, és a Karthago imidzse sem sérült.
Aztán 1990-ben egy felkérésre ismét összeállt a nagy ötös, azonban a végső elhatározásra, a folytatásra hét esztendőt kellett várni.
Miután 1985 őszén a Karthago játszott a Petőfi Csarnok nyitó buliján, öt évvel később Nagy Ákos javaslatára, ugyancsak mi nyitottuk meg az akkor elkészült szabadtéri színpadot is. A tévé felvételt készített róla, nagyon hangulatos, jól sikerült, óriási koncertet adtunk. Ákos állítása szerint nézőcsúcsot döntöttünk: a hely történetében soha nem volt ilyen létszámú – hétezer-háromszáz fizető – közönség, mint akkor. Ez adott lökést ahhoz, hogy megbeszéljem a fiúkkal: ha ekkora az érdeklődés a Karthagóra, folytassuk. Szép lassan elkezdtünk dolgozni, eleinte kevesebb, később egyre több felkérés jött. A nagy áttörést, az évi negyven-ötven fellépést azonban az 1997-es, megint csak teltházas BS-buli hozta, ahol korabeli díszletek között, gázlángos kandeláberekkel, komoly látvány- illetve fénytechnikával dolgoztunk.
Az újraindult Karthago zenekar már korántsem fektetett akkora súlyt a külsőségre, amely a glam-rockos fellépő ruhákat, a vízzel való nyakon öntést, a Haminyó-anyót, és a többi gaget illeti. Megváltozott a világ, vagy úgy éreztétek megöregedtetek ehhez?
Érdekes, ezen nem gondolkodtam, de tény, hogy szép lassan valóban leszoktunk ezekről a látványelemekről. Talán igazad van, valóban nem vagyunk már túl fiatalok, de szó sincs megöregedésről! Talán megváltoztak a szokások. Korábban a nyári előadásokra vittük a fellépő ruháinkat – ezt mondjuk Tamás rettentően utálta, sokszor szántszándékkal elveszítette –, amelyet aztán a klubozáskor elhagytunk, hiszen nem illett a képbe. Az új periódusunkban a téli (tavasz-őszi) klubozás csak ritkán, inkább unplugged-koncert formájában fordul elő, a nyári fesztiválszezon sűrű forgatagában pedig kevés lehetőség adódott a különböző poénos látványelemekre, gagekre. De a Karthago koncertek ma is rendkívül mozgalmas, látványos show-k, jövőre pedig a vizuális effektek nagyobb arányú alkalmazását is tervezzük a fellépéseinken.
2004-ben, hosszú hallgatás után megszületett a vadonatúj Valóságrock album. Ismerve az akkor már halódó fizikai hanghordozó piacát, nem érzetétek úgy, hogy nem érdemes megcsinálni? Vagy épp ellenkezőleg, van még mondanivalótok a közönség számára?
Mindkettő igaz. Huszonhat évig hanglemezkiadó-igazgató voltam, pontosan tudom, mit jelent ma lemezt megjelentetni. Ennek ellenére úgy gondoltuk, mindenképpen új albumot kell csinálni. A cím nyilvánvaló utalás a kereskedelmi tévékben most futó valóságshowkra. A dal tulajdonképpen rávilágít arra a korunkat feszítő problémára, hogy attól, ha valaki bekerül ebbe a műsorba, még nem lesz sztár belőle. Ugyanakkor arról is szól, hogy nekünk, a Karthagónak nem feltétlen muszáj mindenhol megjelennie, netán celebkedni. Az elmúlt időkben e gondolatokon túl is összegyűltek a zenei, illetve szövegi témáink, s úgy határoztunk, közreadjuk. Mind az öten szerzők vagyunk – Tamás most egy-két dalban szövegíróként debütált, és jókat írt –, így hamar összeállt a zeneanyag. A hosszabb hallgatás oka, hogy leszámítva az első három lemez korszakát, sosem voltunk hívei az évenkénti megjelenésnek. A közönség is megunná, meg aztán amúgy is a régi dalokra kíváncsi. A harmincéves évfordulóra kijöttünk az Időtörés albummal, és most, tíz év után készülünk az új lemezzel. Egyfelől nagyon jó alkotni, létrehozni új dolgokat, dalokat, amely egyfajta bizonyíték magunknak és a közönségnek, hogy van még muníciónk, és meg is tudjuk csinálni. Ráadásul, jó hangulatban töretlen jókedvvel állunk a munkához, magam sem gondoltam, hogy ennyi energia van még bennünk. A tíz vadonatúj nótából pedig kettőt-hármat fogunk a koncerteken játszani.
A negyvenéves jubileumra komoly kihívásokkal kell szembenézni, hiszen ma egy színpadkép, a látvány kialakításának határa a csillagos ég. Úgy anyagilag, mind a designt tekintve. Hogyan lehet beszállni a versenybe? Azaz mivel készültök a Budapest Spotarénára?
Mivel ott ritkán lépünk fel, mi még mindig rangos eseménynek érezzük a sportarénás megméretést. Tavaly augusztus óta készülünk rá, a Broadway szervezésében állunk színpadra. Sokat nem mondhatok róla, hiszen ezzel elébe mennénk a dolgoknak, annyit azonban elárulok: hatalmas cuccal és fényekkel készülünk, nagyon különleges, remekül összeállított műsort fogunk előadni. Mint ahogyan díszletben, látványban sem fogunk fukarkodni, mindemellett jó néhány komoly meglepetést is tartogatunk. A műsoridőt több mint kétórásra tervezzük, képben is hangban is szeretnénk megörökíteni. Reményeink szerint lemegy majd a televízióban, később pedig DVD készül belőle. Előtte négy bejátszó bulit szervezünk: kettőt Felvidéken, kettőt pedig Magyarországon.
A hatodik x-et már a legfiatalabb zenekari tag is elhagyta, lassan a hetvenet közelítitek. Meddig lehet ezt a műfajt művelni?
Nincs semmiféle felső határ. A hitelesség a legfontosabb, azzal pedig mi nagyon jól állunk. Talán csak az egészség szabhat határt. Ameddig bírjuk fizikailag, ameddig a színpadra tudunk állni, amíg a hangszereinkkel tudunk bánni, addig biztosan ott leszünk. És persze, amíg a közönség is kíváncsi ránk. Ez utóbbira sem panaszkodhatom, hiszen a lassan három évtizeddel ezelőtti újraindulás óta csak fokozódik az érdeklődés. Onnan tudom ilyen biztosan, hogy a bulikról pontos statisztikát vezetek. És furcsa módon, évek óta jelentősen növekszik a táborunk; azért mondom, hogy furcsa módon, mert a mai trendek nem éppen ebbe az irányba mutatnak. De mi kitartunk amellett, amit négy évtizede elkezdtünk, és úgy tűnik, hogy a közönségbázisunk, a harminc-negyven felettiek ezt azzal értékelik, hogy tömegesen eljárnak a koncertjeinkre. Ennél többet nem is kívánhatunk.
Hegedűs István
2019. május 19. 07:01