„Nagyon messze kerültünk Kodály Éneklő Ifjúságától!” – beszélgetés Pálmai Zoltánnal
Élvonalbeli zenekarok tucatjában fordult meg, stílusával kijelölt egy utat és iskolát teremtett. Tudására nem féltékeny, kollégáival a nevével fémjelzett dobiskolában a legmagasabb szinten oktatja a dobolni vágyókat, emellett ének-zenére és zeneszeretetre tanítja a szerencsés diákokat egy fővárosi középiskolában. Pálmai Zoli nem nyugszik bele a címben álló kijelentés sajnálatos valóságába. A Pálmai és Pálmai Dobakadémián Rozsonits Tamás látogatta meg.
Miért éppen a dobot választottad annyi hangszer közül?
Mert nem szerettem zongorán gyakorolni, pedig jó lett volna megtanulni. Minden családban felmerül, hogy a gyerek tanuljon zenét. Volt egy pianínónk, azon kezdtem klimpírozni, de nagyon hamar mindent felülírt a dob. Most tartok otthon zongorát is, és gyakran leülök mögé. Sokat segít a tanításban, ének-zenét oktatok az Európa 2000 gimnáziumban a dobtanítás mellett.
A beat-pop-rock muzsikával hogyan és mikor találkoztál?
A bátyámék alapítottak egy Shadows-stílusú zenekart. A mai napig él bennem, ahogy Shadows és Spotnicks nótákat próbáltak. Nagyon megragadott. Ez jelentette az első élményemet, hogy a szomszéd szobában gitározik három amatőr srác.
Hogyan kerültél először dobfelszerelés közelébe?
Atyai nagybátyám Rosenberg Tamás dobos, az ő esküvőjén ismerkedtem meg Kovács Gyulával. Akkor olyan harmadik-negyedikes gimnazista lehettem, onnantól jártam Gyulához. Aztán hamarosan bekerültem a Virginia együttesbe, ahol együtt játszottam Szigeti Edittel, Bódy Magdival, Sipos Józsival, Kovács Lajossal. Eljutottunk az 1972-es Ki mit tud? döntőjéig, a Generál pöckölt ki minket. Pár év múlva már a Theátrumban doboltam, onnan csábított el a P. Mobil 1974 körül. Schuster Lóri és Bencsik Samu megjelentek egy koncertünkön a Vár Klubban és tudtam, hogy értem jöttek.
Akkor már a Konzervatórium növendéke voltál?
Igen. Csodálatos évek voltak. Dés László, Gőz László, Postásy Juli, Várkuti Géza, Németh Gabi, Herpai Sanyi, Muszta Pisti, Zdroba Dani mind-mind évfolyamtársaim voltak. Az egy nagyon erős évjárat volt.
A konziban visszajött a zongora…
Igen, ott kötelező volt zongorázni is, nekem Zempléni Kornél oktatta. Sok időm nem jutott rá, mert akkor már az történt, hogy tanítás után beültünk a Barkasba, nagydob az ölemben és indulás! Akkor már a Czerny-féle ujjgyakorlatokkal nem nagyon tudtam foglalkozni.
Sokan nem is végezhették el a konzit, ami a mulasztott órák számából és irigységből is fakadt. Ti már nagyban zenekaroztak iskolaidőben. Neked hogy sikerült mégis elvégezned?
Nagy szerencse folytán bekerültem az igazgató úr, Gonda János zenekarába. Köllő Miklós pantomim-csoportjával akkoriban adtuk elő az Elcserélt fejek és 1973-ban a Szarvassá változott fiú című darabokat, amelyek zenéjét Gonda János szerezte. Ez utóbbit Visegrádon mutattuk be a Silvanusban, gyönyörű körülmények között, mert a Dunát, mint élő diaporámát, belekomponálták a díszletbe. Berki Tamással, Kósa Zsuzsával és Balázs Gáborral alkottuk a zenekart, Gonda János zongorázott. Óriási lehetőség volt ez nekem, gondolj bele: tizenkilenc éves voltam akkor. Gonda tanár úrtól mintegy előlegként kaptam egy piros működési engedélyt, az egyénit, miközben a többiek még csak a kollektív, a szürke engedéllyel rendelkeztek.
Az évfolyamotok tagjai határozták meg a magyar rockzenét, te nem a mainstream, hanem az underground vonalat választottad. Miért?
Úgy gondolom, erős kezdés volt. Ott tanultunk meg igazán zenélni. A P. Mobilban tehetséges zenészek találkoztak, de az igazán fontos szálat az jelentette, hogy minden nap játszottunk négy-öt órát. Mai napig azt mondom a növendékeimnek, hogy a legnagyobb iskola az, ha kimennek vendéglátózni, vagy színházba dobolni. Ott ugyanis time-ot kell dobolni, nagyon sokáig, nagyon halkan úgy, hogy minden stílus karakteres legyen. Mi az első időkben a P. Mobillal nem csak saját dalokat játszottunk, hanem a három-négy-öt menetből az utolsó két blokk állt csak saját dalokból, a többi feldolgozás volt. Ma az akkori saját nótákból kétszáz zenekar él. A klasszikus Mobil-opuszok abban az időben születtek. A Bencsik-számokat együtt hangszereltük, farigcsáltuk.
A P. Mobil után a Hobo Blues Band és a Beatrice tagja is voltál, szóval az erős kezdés kijelölt egy utat számodra.
Mindegyik mást és mást jelentett: a P. Mobilban tanultam meg, hogy a dobot meg kell ütni (ki sem hangosítottuk, mert akkor még nem volt mivel). Ott tanultam meg trióban játszani, két gitár mellett. Sokan máig nehezen képzelik el, hogy szólalhatott meg úgy három hangszer. Szükség volt egy nagyon jó szólógitárosra, a basszusgitárnak bőgnie kellett, hiszen ha szóló közben kilukad a harmónia, akkor máris üres. Na, a Grand Funk Railroadnál nem lukadt ki… nagyon jó iskola volt ez Bencsik Samunak Bencsik Sándor), Kékesi Janeknak (Kékesi Bajnok László) és nekem is. Mi tehát trióban kezdtük, Cserháti Pityi (Cserháti István) csak valamikor 1977-ben érkezett. A HBB más történet, habár ott is egy pokolian tehetséges zenésszel, Póka Egonnal találkoztam. Egon révén egy másik zenei világba, a bluesba csöppentem bele. Nagyon szerettem a HBB-t, két-három gyönyörű év volt benne számomra. A Beatricét pedig Lugóval (Lugosi László) és Zsöcivel (Zselencz László) úgy fogtuk fel, mint egy jutalomjátékot, ráadásul elkészítettük a legnagyobb magyar slágerek egyikét, a Nyolc óra munka… gigaslágert. A zenekaraim mellett rengeteg session-munkát vállaltam: játszottam a Fonográffal a búcsúkoncerten a Budapest Sportcsarnokban, Delhusa Gjon, Dolly Roll, Fenyő Miki, Szánti Judit, Sass Sylvia, Szörényi Levente, Zalatnay Cini, Illés Lajos, Cseh Tamás, Vikidál Gyula, Zámbó Jimmy, Bangó Margit, Orbán Józsi, a Prognózis, a Bulldózer lemezein, és még sorolhatnám. Tagja voltam 1980-ban az Illés együttesnek, aztán jött az egész megfejelése, a P. Box, egy olyan tagnévsorral, ha akkor Janek is igent mond, összeáll a klasszikus P. Mobil, mert együtt volt Bencsik Sándor, Cserháti István, Vikidál Gyula és én. A közösen készített Ómen című nagylemezünkre különösen büszke vagyok, szerintem nagyon jól sikerült, csak nem tudtuk kijátszani…
Mert megölte az István, a király…
Ahogy Bill, úgy Vikidál Gyula is azt preferálta a zenekaraikkal szemben.
Képzett muzsikus vagy és tanítasz is. Véleményed szerint, aki komolyan gondolja a zenész pályafutást, kötelező az intézményesített tudás megszerzése tanároktól, mesterektől?
Mindenképpen! Jó, egy-két dolgot ki lehet találni, de a felhalmozott irdatlan irodalmat igazi mesterek hozták létre és az elsajátításukhoz tanári segítség szükséges. A Pálmai és Pálmai Dobakadémia 2008 óta működik, olyan ragyogó tanár-kollégákkal, mint Weszely János, Berdisz Tamás és Pusztai Csaba. Kiváló zenészek és nagyon jó pedagógusok. Közösen létrehoztunk egy olyan alkotói közösséget, amely mára már egy brand Magyarországon. Nagyon sokan járnak hozzánk hat évestől hatvanig, mindegyiküknek egy a kívánsága: szeretnének megtanulni dobolni.
Milyen szakanyagból oktattok?
Vannak nemzetközi standardok, amiket lehetetlen megkerülni. A klasszikus alapokat nem szabad kihagyni! Onnantól kezdve aztán a határ a csillagos ég. Mindannyian azt valljuk, amikor elindulsz felfelé a tudás elsajátításában, aztán megtorpansz, akkor kell szélesíteni a sperktrumot. Hasonlóan, mint a nyelvtanulásban, vagy bármiben, amibe nagyon sok energiát kell fektetni. És: gyakorolni-gyakorolni-gyakorolni, amíg van rá idő!
Hogyan lehet áthidalni a kezdetekkor azt az időszakot, amikor még nem jönnek a hangszeren az élmények, a sikerek, viszont adott a sok lélekölő gyakorlat?
Fanatizmus kell hozzá és szerencse. Fontos, hogy jól dobolj, jó zenekarod legyen, a kedvenc zenédet játszhasd, hiszen – mint tudjuk – két féle zene van: egy, amit otthon hallgatsz, a másik, amit játszol. Szerencsés esetben ez a kettő találkozik, és abban lehetsz sikeres, amit szeretsz és amit játszol. Ha jó a zenekar, azt mondom: elmegyek játszani. Ha rossz: elmegyek dolgozni, az viszont belülről megöl téged. Mindig játszani kell!
Van-e a dobtanulásnak alsó életkori határa?
Igen, mégpedig a fizikai adottságok miatt. Amikor már tudsz ülni, a két lábad leér a földre és a dobverőt is elbírod, valamint bizonyos matematikai fogalmakhoz tudod társítani azt, ami a kottában áll. Egy négy éves kisgyereknek hiába magyaráznám, hogy a nyolcad után tizenhatod és harmincketted következik, mert azt sem tudja, mi az a nyolcad, mik a törtek. Amint össze tudja rakni, amit hallani és látni kell, kezdődhet a gyakorlás. Az, hogy tehetséges-e, még mindig nem derül ki. Ha valaki rettenetes gyorsan dobol, számomra csak azt jelenti, hogy sokat gyakorol, nem azt, hogy tehetséges dobos.
Mit jelent az, hogy valaki tehetséges dobos?
Azt, hogy rendkívül ízlésesen borzasztó keveset, odaillőt játszik. Ehhez mély zeneirodalmi ismeretek szükségesek, rengeteg zenét kell hallgatni és jó ízléssel rendelkezni. Ezek fölött rendelkezni kell magabiztos technikával, amit vagy használsz, vagy nem. Legyen szíved oda NEM beütni az egyet. Beüthetnéd, de mégsem. Amatőr koromban én is elképzeltem, hogy például A Főnix éjszakájában Ian Paice mit dobolna. Egyszerűbb lett volna, ha tudom, nem? Érdekes játék. Milyen jó lett volna leszedni, amit Ian Paice feldobolt a Főnix éjszakájára. Igaz? Mást nem tudsz tenni, megtanulod Ian Paicét, Steve Gaddet és a többieket. Megpróbálsz az ő fejükkel gondolkodni. Mindenkinek minden nem állhat jól, de bizonyos szituációkban bevillanhat, hogy: hú, ezt már hallottam valahol, és azokat az apró dolgokat fogod beépíteni saját magadba.
A tanár-diák viszony egyrészt egy bizalmi helyzet, jó esetben ezen túl szinte példaképe is a tanulónak a mestere. Nálad is így működik ez?
Egyértelműen Kovács Gyula a mesterem. Itt lóg a képe a falon. Nem biztos, hogy mindenben egyetértettünk, az sem biztos, hogy mindent tőle tanultam, de számomra ő a mintapedagógus. Ahogy a verőt megfogta, amilyen zenéket tudott leírni, felejthetetlen. Nemrég Kőszegi Imrével találkoztam és azt mondta: figyelj, Zoli, ahogy dobolsz, te emlékeztetsz a legjobban Gyulára, jó értelemben. Ez valószínűleg azért van, mert olyan mélyen bennem dolgozik az, hogy lehetne még jobban tanítani.
Fontos az, hogy a növendéked úgy doboljanak, mint te?
Nem! Úgy doboljanak, amilyenek ők maguk, de én megmutatom nekik, hogy ezt ne, azt igen, itt fejlődj, arra figyelj. Egyrészt erre van már fülem, rálátásom. Sokkal jobb két méterről nézni egy dobost, mint belülről, mert te magad nem hallod saját magadat. Egy festményt is jobban értékelsz tíz méterről, mert van rálátásod.
Miért kezdtél el tanítani?
Pálmai Gábor barátommal, aki a Tam-Tam Dobcentrum tulajdonosa, beszélgettünk, hogy a névrokonság ürügyén milyen jópofa dolog lenne együtt létrehozni valamit. Elindítottuk az iskolát, Gábor a hangszerekben segített, megtaláltuk Zuglóban ezt a tornatermet, aztán elkezdtük kialakítani és berendezni. Mi magunk, a tanári kar, kétkezi munkával. Ez még jobban összehozott minket. Jó itt a légkör, mert szeretet van, tisztelet és odafigyelés egymásra.
Hogyan lehet ide jelentkezni?
Megtalálnak minket az érdeklődők. Tudják, hogy itt négy tanár oktat. Lehet regisztrálni a tanárokhoz, mind a négyen mást-mást tanítunk és nem csak itt. Az is nagyon fontos, hogy egy tanár tetten érhető legyen. Lehessen megnézni a tanáromat szombat este, hogy csak a szája jár, vagy tényleg tud dobolni. Mert a dolog ott dől el. Ez nem internetes oktatás, hogy küldd a pénzt és akkor kapod a leckét, amit amúgy úgy másoltam ki valahonnan. Nálunk arról az élményről van szó, hogy nézd, ott dobol a tanárom! Ja, meg ott is dobol!
Hogyan sikerül megőrizni az egyensúlyt a laza zenész és a dobtanár között?
Nálunk mindenki tegez mindenkit, ezt már első alkalommal felajánlom, de a tiszteletet megkapjuk. Nincsen poroszos rend, nincs szükség fegyelmezésre. Magától alakul ki ez így. A mester és tanítványa viszonyrendszer.
A tanár dönti el, vagy a növendék érzi, hogy mennyit és meddig kell tanulnia?
Te tudod a választ arra, hogy mikor van kész valami? Soha nincs! Olyanra már volt példa, hogy azt mondtam egy tanítványomnak, hogy én neked már nem tudok mit tanítani, menj át Berdisz Tomihoz. Szomszéd ajtó.
Általában mennyi idő kell a már szemmel látható eredményekhez?
Két-három év alatt komoly előrehaladás érhető el, ám ahhoz a fogakat összeszorítva folyamatosan gyakorolni kell. Igen ám, de ki teheti ezt meg manapság? Játszol zenekarban, dolgozol, hogy mindezt finanszírozni tudd… hol jut ma hozzá egy huszonéves fiatal, hogy napi nyolc órát gyakorolhasson? Nekem sem sikerült megtalálni ennek a hármas egységnek az egyensúlyát soha életemben. Meg aztán az is előfordul, hogy nincs kedved gyakorolni. Nem sikerül a figura sokadszorra sem, odavágod a dobverőt. Abban nagyon könnyű bízni, ami megy. Abban hinni, ami nem megy most, de majd biztos jó lesz valamikor, oda kell az erő. Akkor kell egy jó tanár és a sok gyakorlás. De közben élni is kell valamiből.
A Pálmai és Pálmai Dobakadémia mellett hol tanítasz még?
Az Európa 2000 középiskolában vagyok zenetanár, immár harmadik éve. Nagyon megszerettem, mert komplex zenei képzést nyújthatok a 9-10. osztályban. A nemzeti alaptantervet rá kell szabni ezekre a gyerekekre, ami nagyon nehéz feladat. Létezik egy gimnáziumi tanmenet, de mivel nagyon messze kerültünk Kodály Éneklő Ifjúságától, mára hatalmas rések tátongnak a pajzson. Nehezen tudsz haladni, mert mindenki más általános iskolából érkezett, másféle zenei örökséggel. Le kell söpörni mindent az asztalról és szépen, elölről, apránként csepegtetni a klasszikus zenét, amitől úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Szemcseppentővel csepegtetni a zeneelméletet, különben kiugranak az ablakon. Kis fondorlattal érek el sikereket. Kitaláltam a nyílt zeneórákat a nagy generációval. Ezeken a rendhagyó zeneórákon a Budapest Ragtime Bandtól a Ladánybene 27-ig, a Hónaljmirigy, a B 52 vendégeskedik a nagy előadóban, ahol egy koncert keretein belül megmutatják, hogy néz ki az élő zene. Nem állok meg itt, hamarosan jön egy klasszikus zenei zongoraművész, operettet is szeretnék bevinni, megmutatni a zenei kincsestár széles palettáját. Lépésről-lépésre szeretném elérni, hogy tudják meg, volt egy Mozart, egy Beethoven, egy Bach, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Leonard Bernstein és Kocsis Zoltán. Folyamatosan adagolom és hiszem, hogy megragad bennük.
Kapnak osztályzatot is?
Persze, van számonkérés. Azt vallom, hogy nem büntetem, amit nem tudnak, hanem dicsérem, amit tudnak. Van épp elég bajuk ezeknek a gyerekeknek, túl vannak terhelve a napi 7-8-9 órával, ezért arra törekszem, hogy az óráim jól teljenek el, minél többet jegyezzenek meg abból, amit mesélek nekik, és ők nyúljanak a zene után. Szóljon a karácsony a Diótörőről. Menjünk el! Olvassuk el az Egérkirályt. Hallgassuk meg Csajkovszkij gyönyörű zenéjét. Ha jól adom elő, amit szeretnék, talán elmennek majd koncertekre. Ismerjék meg legalább azt a tizenöt klasszikus sláger-darabot. Volt nemrég egy himnusztörténeti órám, lejátszottam az olasz himnuszt, erre egy srác: „Jaj, megint a Ferrari!” De legalább valahogy összehozta a kettőt magában.
Fáraszt a tanítás?
Nagyon fárasztó, hiszen egyszerre harminc gyerek motivációját kell lebegtetni. Ha egy is elunja magát, akkor vége a dalnak. Kezdhetem elölről. Fárasztó, de nagyon élvezem.
Jelenleg milyen formációban dobolsz?
Fő zenekarom a B 52, de nagyon sok formációban játszom, és ez életem végéig így marad, mert imádok zenélni.
Véleményed szerint nincsen túlképzés zenészekből?
Nemrég hallgattam egy interjút Csapó Gáborral, akitől megkérdezte a riporter: „Te mindenkit felveszel a vízilabda-sulidba? Persze – volt a válasz. Jó, de a tehetségteleneket is? Igen, belőlük lesz a közönség!” Megválaszoltam a kérdésedet? Ha bárki bármennyi ideig tanul zenét, akár merre veti a sors, már tudatos, minőségi zenehallgató lesz. És ez a legfontosabb.
Rozsonits Tamás
https://www.facebook.com/palmaidobiskola
Fotó: Balázsy József
2019. december 3. 08:15