Működő akarat
Kevés muzsikusról mondható el manapság, hogy a könnyűnek nevezett műfaj szinte minden szegmensében képes maradandót alkotni. Aki a négy-ötperces rockzenei daloktól kezdve, a klasszikusok átiratain át a zenés színpadi művekig mindenütt otthagyta névjegyét. Mindemellett a Hammond-orgona feketeöves bajnoka, virtuóz zongora-, orgona-, valamint szintetizátorjátékával iskolát teremtett. A kiváló zeneszerző, hangszerelő, csapatépítő, valamint színházi muzsikus színes, mozgalmas élete a legeklatánsabb példája annak, hogy a sikerért bizony meg kell dolgozni; s, ha megdolgoztál, sem biztos, hogy megpihenhetsz a jól megérdemelt babérokon. Papp Gyulával beszélgettünk.
A hetvenes évektől kezdve számos élvonalbeli zenekarban megfordultál, ahol nemegyszer épp alapítóként jegyeztek. A hard rocktól a klasszikus zenéig, a dzsessztől a színházi musicalig – nem csupán, mint hangszeres előadó, de mint alkotó is – szinte minden stílust kipróbáltál. Ezek közül melyiket tartod fő csapásiránynak, vagyis hová pozícionálnád magad?
Mint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola növendéke, azt az elvet vallom, hogy csupán kétféle zene létezik: jó és rossz. Olyan tanáraimtól hoztam magammal ezt útravalóul, mint a klasszikus szakon tanító Kertész Lajos, vagy zeneszerzés-tanárom Huzella Elek. Igaz, rövid ideig, de Gonda János szintén oktatott a dzsessz tanszakon, vagy később az OSZK Stúdióban Kertész Kornél „Citrom”. Ez utóbbiban dolgozott Bágya András is, akitől hangszerelést tanultam. Egy igazi muzsikusnak, véleményem szerint, minden műfajhoz konyítania kell egy kicsit. A klasszikus zenét imádom, a rockba belenőttem, szeretem a dzsesszt is, bár ez utóbbiban van mit fejlődnöm. Ahhoz, hogy valaki zenészként megállja a helyét, elengedhetetlenül szükséges, hogy ne tévedjen el az előbb felsorolt irányzatokban. Ellenben a színház nem csupán varázslatos világ, de muzsikusként nagyon sokat lehet tanulni belőle. Ezerféle stílust kell elsajátítanod, s ez lehetőséget nyújt arra, hogy fejlődhess; itt arra gondolok, hogy olyan anyaggal találod szemben magad, amelyet hírből, vagy csak kevéssé ismertél.
Ide kívánkozik, hogy hosszú pályafutásom során nem kevés embertől kaptam lehetőséget: elsőként Török Ádámtól a Miniben, amikor 1970 szeptemberében, a Liversing-es, majd Scampolós Varga Lászlóval és Bertalan István „Güzüvel” hallott dzsemmelni a Syrius klubban. Másodjára Szörényi Leventétől, hogy Hammondozhattam az Utazás című első szólólemezén, az István, a király albumon, majd a Végtelen úton című harmadik szóló LP-jén. Frenreisz Károly nyújtotta a harmadik lehetőséget, akivel megalapítottam a Skorpiót. Demjén Ferenc, akivel 1973-ban életre szóló barátságot kötöttünk, a negyedik, hisz a Fújom a dalt című szólólemezére szerzőként és előadóként egyaránt meghívott. Ötödikként, de természetesen nem utolsósorban – csak a sorrendiséget betartva – meg kell említsem Mándoki Lászlót, vagy Leslie Mandokit, akinek úgyszintén egy életen keresztül hálás leszek: mégpedig azért, mert világsztárokkal szerepelhettem közösen a Mándoki Soulmates: Livin in The Gap/Hungarian Pictures című, tavaly megjelent dupla albumán.
Mindehhez – hogy az egyik csodálatos mesteremet, Rudolf Steinert idézzem – a „működő akarat” szükségeltetik. Hisz a tehetség egyenlő adottság, plusz vasakaratú szorgalom. Mai napig, még a pandémiás időkben is naponta több órán át gyakorlok. Ezt már Kocsis Zoli is utálta, mégis elengedhetetlen! Egyrészt a technikát karbantartó Dohnányi-ujjgyakorlatokat játszom át; de ugyancsak fontos átjátszanom azokat az igen fajsúlyos darabokat is, amelyek olyan nehézségi fokkal bírnak, ha nem nézed át rendszeresen, úgy megy ki a kezedből vagy a fejedből, mintha ott sem lett volna. Nem a teljes, inkább kb. 3/4-es tempóban, nehogy elkenődjön, és megjelenjen a kottakép a lelki szemeid előtt a memóriádban. Ez azért fontos, mert ha megakadsz, kezdheted elölről. Ami bizony szégyen. Dohnányi Ernő szerint a túl lassú gyakorlás időpocsékolás.
Jó, hogy felsoroltad életed főbb állomásait! Kezdjük mindjárt az elején: Az ős-Mini formáció egyik legemlékezetesebb és talán legnagyobb hatású darabja a Bartók-mű feldolgozásod, ami az Egy este a székelyeknél és az Első román táncból készült. Meglehetősen szokatlannak tűnt ez akkoriban, talán csak az Emerson, Lake & Palmer trió állt elő hasonló nagy dobással, az Allegro Barbaroval.
Nos, erről pedig másik példaképem a nagy C.G. Jung által elnevezett „kollektív tudattalan” jut eszembe. Hisz 1970-ben, amikor a Gondviselés azt súgta, hogy dolgozz át Bartókot, hogy olyanok is megszeressék, akik nem jutnak el klasszikus koncertekre, megcsináltam. És ennek hamar híre ment a rock-, illetve akkor még beatzenészek kedvelt helyén, a Royal szálló éttermében. Olyannyira, hogy a Syrius együttes csodás szerzőpárosa, Pataki Laci és Orszáczky Jackie lejöttek a Continental együttes próbatermébe az Állatorvosi Főiskolára, és „nyílt parancsba” adták: mutasd meg a Bartók átdolgozásodat! Meghallgatták, majd szó nélkül elmentek. Visszatérve Jungra: mi itt a vasfüggöny mögött, csak kb. egy év múlva jutottunk hozzá az Emerson Lake & Palmer: Barbariannak elnevezett átdolgozásához, amit Londonban, 1970. november 9-én mutattak be. Tehát, mit sem tudtunk egymásról. Úgy tudom, ők tízezer dollár jogdíjat fizettek az örökösöknek.
A két jogtulajdonos-örökös Bartók Péter és Béla a között terület szerinti felosztás működött: az egyikhez az USA, illetve Nyugat-Európa tartozott, míg a másikhoz Kelet-Európa. Az említett kettős átdolgozást a Magyar Rádió 6-os stúdiójában rögzítettük a Minivel, amit sajnos nem „zésítettek” (vagyis zenésítettek, ami engedélyt jelentett a későbbi lejátszásokra). A végeredmény, hogy ma nyoma sincs; az eredeti felvételt valaki földarabolta (!) és húsz-harminc másodperces darabokra vágva, szeletenként, mint reklámzenét értékesítette (pl. fim híradók alá kísérőnek). Még büszke is voltam, ha a mozi híradó alatt egy-egy részlet néha felcsendült belőle. Olyankor kihúztam magam, noha rajtam kívül a kutya sem tudott erről az egészről. Amúgy a felvételünket az örökösök a szerző emlékének megszentségtelenítésének tartották, és le is tiltották. Nem sejtek rosszindulatot e mögött. Csupán a mérnökember Bartók Péter – laikusként – kötelességének érezte édesapja szellemi örökségét megvédeni a barbárnak gondolt, hosszú hajú „könnyűzenészektől”. Eszembe jut, sokszor kérdezték szüleink: „és mit fogtok csinálni negyvenéves korotokban?” Jövőre hetven leszek, Török Ádám pedig öt évvel idősebb nálam, és még mindketten a színpadon zenélünk...
Azért a Gondviselésen kívül egy-két dolog még fűződik az ötletemhez. A darab első részét az Este a székelyeknél tételt először egy VII. kerületi, úgynevezett „Úttörő Kulturális Seregszemle" alkalmával adtam elő. Miután a Hernád utca 46. szám alatti iskolában már nyertem vele, onnan tovább küldtek a kerületi versenyre. Érdekesen alakult a helyzet, ugyanis a zsűri valamilyen okból nem szólított színpadra. Hogy az iskola nem küldte tovább véletlenül a nevezésem, esetleg elkeveredett valahogy, ma sem tudom. Már felállt az elnök, közölve, hogy „a zsűri döntésre visszavonul", bennem pedig megfogalmazódott: nem ezért jöttem ide, hogy ne mutathassam be a darabot. Ráadásul a zongoratanárnőm tudta nélkül még a Mozart A-dúr szonáta harmadik tételét, a Török indulót is megtanultam magánszorgalomból. Felálltam, előre mentem az asztalhoz. Elmondtam, hogy a Hernád utcában megnyertem egy versenyt, és most az előadás kezdete óta várok a soromra. Húsz másodpercig tanakodtak, majd az elnök engedélyt adott a bemutatóra. Nyertem.
Az Első Román táncot a most kilencvenötödik évében lévő Kertész Lajos zongoratanáromtól hallottam, aki úgy adta elő, hogy valósággal letaglózott; az ő hatására született meg a két mű közös adaptációja. Lajos bácsihoz hasonló frenetikus élményt jelentett számomra későbbiekben a régi Zeneakadémián egy másik zongoraművésztől – aki Lali bátyámmal együtt adott közös koncertet ott – Liszt XV. Rapszódiája, a Rákóczi induló. Annyira megtetszett, hogy tíz évvel később, a Hungaroton által megjelentetett szólólemezemre is feljátszottam.
A Skorpióban Gershwin-átirattal folytattad, ami azért egészen más szellemiséget hordozott.
A bemutatkozó albumunkon dolgoztunk, amikor a fiúknak felvetettem, dolgozzuk át a Kék rapszódiát, ami inkább „szomorú” rapszódiát jelent. Az angol blue szó magyarra fordítva nem csupán kéket, de szomorút is jelent. Szerintem ez nálunk, Magyarországon tévesen honosodott meg. A zenekarnál azzal érveltem a feldolgozás mellett, hogy két évvel korábban Ádám a Miniben azonnal lecsapott a Bartók-feldolgozásra, és lám, mekkora sikere lett. Mindahányan nagyszerű muzsikusok lévén azonnal elfogadták az ötletet: vittem a kottát, megcsináltuk, így a Rhapsody in Blue felkerült a Rohanás című LP-re. Javaslataim alapján raktuk össze a részeket; az újszerű hangzást egy csodálatos hangzású Thomas Satellite Light Moog synthesizernek köszönhetjük, amit annak idején Frenreisz Karesz hozott Londonból. Amíg a Mini Bartók-átdolgozása a progresszív-rock jegyében készült, addig a Skorpió hard rock stílusban rögzítette Gershwin gyönyörű melódiáját.
Ugyancsak a Skorpióhoz kötődik az Anyaszív című dalod, amelyet Bors Jenő letiltott az LP-ről, sőt a széles, négysávos szalagról is letöröltette. És ha már itt tartunk, mi az oka annak a zenekari fordulatnak, mondjuk, kifáradásnak, amely a Skorpió négy nagylemezén keresztül fokról-fokra követhető?
A megítélés mindig egyéni véleményt tükröz. Van, aki az Ünnepnapra, de akad, aki az első albumra esküszik. Ahány ember, annyi ízlés. De a harmadik, Kelj fel című lemezen is vannak nagyszerű nóták. Attól függetlenül, hogy mind a négy aranylemez lett, az én egyéni véleményem szerint is a Rohanás a legerősebb, amíg a negyediket, a Gyere velemet már én sem kedvelem annyira. A Rohanás kapcsán megemlíteném: néhány éve az interneten megkeresett egy Jari Salo nevű finn hangmérnök. Megkért, hogy írjam meg: milyen Hammond-orgonán és Leslie-n, milyen dobokon, milyen szintin, milyen erősítőkön és gitárral, valamint basszusgitárral, és milyen magnetofonnal, pulttal vettük fel harmincnyolc évvel azelőtt az anyagot. Azt gondolom, akkor nézett a legnagyobbat, amikor meglátta, hogy négysávos Telefunken magnóval rögzítettük.
A lemezekre visszatérve: mind a négy a mi kutyánk kölyke, az összes aranylemez lett, ami százötven-ezer LP- eladást jelentett akkor. Ráadásul az utolsó két albumon már Németh Gábor játszott, akit a világ egyik legjobb dobosának tartok. Mondjuk, a kérdésedben említett leépülő tendencia ellen szól, hogy a Gyere velem albumra rákerült a Gyula játssz! című dal. Ezt kedveskedésből azóta is vagy bekiabálják a koncerteken, vagy megjelenik a neten kommentként. De az is előfordul, hogy utánam kiáltják az utcán.
Ami az Anyaszívet illeti: Bors Jenő a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója közölte Karesszal, hogy ez a dal túl morbid. De már maga a költemény is az, amit megzenésítettünk, és amit Kiss József költő egy francia ó-ballada nyomán írt. Annyi különbséggel, hogy az eredetiben nem szív szerepelt, hanem egy kosárban őrzött, levágott fej. Svédországban például a rádió archívumában tárolt anyag nemzeti kincset képez, amelynek megsemmisítése főbenjáró bűnnek minősül és börtön jár érte.
A Dinamit, mint szupergrupp, egyes vélekedések szerint többre hivatott attól, mint amit kiadott magából. Mintha tartalmasabb, fajsúlyosabb dolgot vártak volna az egyébként nagyszerű muzsikusoktól.
Kezdjük az elején: akkoriban egy zenekari felbomlás, vagy tagcserék alkalmával a dominó elv érvényesült, s ez a Dinamitnál sem alakult másképp. Tudni kell, hogy a nevet Erdős Péter találta ki: „fiam, nem tudtam aludni rendesen éjjel, de megvan a név, Dinamit”. Mondtam, jó. A lemezhez nyomtak egy színes plakátot is, de ez akkoriban természetes gesztusnak számított az ilyen kvalitású szupergruppok felé. Mert ez volt az ország negyedik szupergruppja. És a lemez megjelenési lehetőség, hozzá a színes plakát volt az a sokat emlegetett, bizonyos „állami támogatás”.
Két, egyforma borítójú kislemezzel mutatkoztunk be, amelyet Kovács György filmgyári hangmérnök készített, és amelyek csodálatosan szóltak. Ezekhez képest az első album hangzása nem a legjobban sikerült. Én amellett kardoskodtam, hogy várjuk meg őt – mivel éppen akkor három hónapig nem ért rá –, és Gyuri műszaki irányításával rögzítsük a nagylemezt. Ugyanis az első LGT-lemezek hangminősége is az ő munkáját dicséri, kivétel nélkül profin szólnak.
A zenekar tagsága azonban üzleti megfontolásból (hogy kikerüljünk a karácsonyi piacra), nem akart várni. Így a hangmérnöki munkálatokat a korábban komolyzenében elévülhetetlen érdemeket szerzett Zakariás István végezte. A Dinamit 1. album azonban élete első rockzenei felvétele volt, s ez egészen más „füleket” igényel, mint a klasszikus műfaj. Részemről ez nem alkalmatlansági minősítést, csupán a tapasztalat akkori hiányát jelenti.
A második nagylemez, A híd hangminőségét tekintve (ezt Már Kovács Gyuri keverte a MAFILM zenetermében) és tartalmilag is jobban sikerült, pár éve bekerült a tizenegy rock szakíró által összeállított lista harminc legjobb albuma közé. Tartalmasabbat vártak volna? A mai napig hallgatják! Ez talán nem elég bizonyíték az LP minőségére? Nem vagyok vevő az efféle okoskodásra.
Hiába sikerült jobban a második nagylemez, a zenekar néhány tagja akkor már Nagy Feró és a leendő Bikini felé kacsingatott, plusz nem voltak megelégedve az énekes-frontemberünk konferálásával. De részükről a fő érv mégis csak az a sok nemtelen és igazságtalan támadás volt, ami felőrölte őket. No meg a sajtó, a szakma egy része, valamint a P. Mobil-közönség által szervezett, rendszeres „árulózás” is teljes joggal bántotta Vikidál Gyuszit, aki mai napig a barátom. Én kifejezetten nem így éreztem, de kijelentettem: „sohasem könyörögtem senkinek, így nektek sem fogok!”. Mennyire épeszű dolog lemezmegjelenés alkalmával bejelenteni, hogy felbomlunk? Olyan ez, amikor valaki felépíti az áruházát, feltölti áruval, majd a nyitás előtt az egészet szétlövi páncélököllel. Mindezek ellenére az elsőhöz hasonlóan A híd is aranylemez lett. És még utoljára ezzel kapcsolatban: addig pontosan hét aranylemezen szerepeltem.
Nevedhez kötődik az ország első nemzetközi összetételű formációja, a P. S. Band, amiből később Safari zenekar lett. Miért élt meg relatíve kevés időt a zenekar?
A Dinamit felbomlása után felkerestem Erdőst, mit szólna hozzá, ha csinálnék egy nemzetközi bandát. Svardmark Béla, azaz Bela Svardmark ötletére tettem, aki eredetileg Menyus, azaz Menyhárt János barátja volt. Somló Tamás születésnapján ismerkedtünk meg egymással, és pillanatok alatt nagyon jó barátság szövődött közöttünk. Erdős, Aczél György beleegyezését bírva áldását adta a zenekarra, amelynek a nevét Béla találta ki: P. S. Band, ami egyrészt a The Beatles P. S. I Love You című számának világsikeréből, másrészt kettőnk vezetéknevének a kezdőbetűjéből ered. Azonban a kinti producer – s egyben a Love Affair énekese Gus Eden –, valamint Finn Johanson menedzserünk, a nevet nemzetközileg elfogadhatatlannak ítélte; megint csak Béla javaslata alapján Safari lettünk. Belőlem pedig Julio Pappa lett… Göteborgban Marcello Manci stúdiójában immár háromtagúra fogyatkozva Varga Miki, Béla és jómagam kiváló session zenészek, pl. Janne Schaffer, aki az összes Abba LP-n gitározott, valamint Christian Weltman basszusgitáros és Magnus Persson kíséretével felvettük a That Was Then, This Is Now című nagylemezt, amit Svédországban kiadtak ugyan, ám a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nem volt hajlandó valutáért megvásárolni. Pedig nem csupán zeneileg, de küllemben is igényes volt: a borító például Tanganyikában készült.
Később, 1985-ben a dupla album külső, csodás tanganyikai felvétele helyett a belső borító két oldalát felhasználva, (Krém márkajelzés alatt – H.I.) megjelent Magyarországon is. Mindenesetre a zenei anyag áttételes úton Szörényi Leventéhez került, ennek köszönhetően kaphatta meg Varga Miki az István, a király címszerepét, legalábbis énekhangban. Ami a Safari sorsát illeti, a szokásos huzavonák, egyeztetési gondok jellemezték: a nyugati partnerrel történő lassú ügyintézés nehezítette, illetve lehetetlenítette el a munkánkat; ilyen módon nem lehetett a zenekart kellőképpen mozgatni. Bélával a bartel-üzlet reményében bejártunk a Hungarofructtól kezdve egy rakás külkereskedelmi vállalatot – nem sorolom –, minden eredmény nélkül. Egy magyarországi rövid turné, valamint kétéves működés után a Safari feloszlott.
Mondhatjuk, hogy színházi pályafutásod az István, a király rockoperában való billentyűs közreműködéseddel kezdődött? Aztán elkészítetted az Ember tragédiájának rockzenei színpadi adaptációját, Az első sírásót, majd Schiller Ármány és szerelem című drámájából rock színművet írtál.
Nem. Az István, a király bemutatója 1983-ra esett, én pedig már untam, hogy akárhány vezető bandában részt veszek, az valamiért felborul. A Corvina egykori dobosa, Fonyódi Peti felkérésére elvállaltam a Pastoral billentyűs posztját, amely Mikó Pista – azóta is örök barátom – zenekara volt. Aztán ’87-ben megcsináltam a Szigligeti Ede által írt Liliomfi zenés színpadi játékot, amelyben Pálóczi Horváth Ádám gyűjtéséből, nyolc népdal felhasználásával, tizenöt szerzeményem szerepel. Kicsit talán a Bartók átdolgozáshoz hasonlítanám, de ezek csak rövid dalocskák voltak. Ez volt az első darabom, és összesen egy hétig játszottuk Kisvárdán, a Várszínház színpadán, ahol pl. az Ünnepnap-lemez borítója készült.
Ezután jött másodikként Az első sírásó című rockoperám. Szívfájdalmam, hogy hiába mutatták be 1995-ben a soproni Petőfi Színházban Madách: Az ember tragédiájából készült, Marno János által átdolgozott művemet, ugyanezt a fővárosban képtelen voltam elérni. Azóta sem, pedig pár évente, meg-megújuló erővel többször próbálkoztam. Annak ellenére, hogy igen pozitív kritikákat kaptam, olyan is akadt közötte, amelyik „Nem tragédia
Ami pedig az előadást illeti, és a darabot jellemzi: a közönség húsz percen keresztül tapsolt a premieren, de a közreműködők is egytől-egyig neves művészek: Németh Gábor dobolt, Zsoldos Tamás basszusozott, Horváth Kornél percussionon játszott és Sipeki Zoltán gitározott. Lucifer szerepét Márton Csaba, Ádámét pedig az akkor még majdhogynem ismeretlen Miller Zoltán énekelte. Érdekesség, hogy amíg Zoli a Ránki György által írt klasszikus opera Ádámja, addig az édesapja Miller Lajos, nálam az Úr hangját énekelte. De Keresztes Ildikó is – mint Éva – akkor még szinte ismeretlen előadóként szerepelt benne.
Ezután Mikótól, de máshonnan is valósággal özönlöttek a szerepek Ildinek, aki a premiert követő ajándékként nekem ajándékozott Tokaji aszúra kötött cédulára (ma is őrzöm, még a bort is!) azt írta, hogy „Gyuszikám írj még nekünk sok ilyen szép darabot!”. Akkor most nyilvánosan megkérdezném az összes magyarországi színigazgatót: ugyan mi bajuk van velem, miért nem játsszák ezt a darabot Budapesten, vagy bárhol vidéken?
Két évre rá Mikó Pisti barátom felesége bemutatott nekem egy újságírót. Nem voltam rest, megkérdeztem tőle, mikor íródott a kritika, aznap este, vagy később? Mire ő azt felelte, hogy másnap. Erre nem mondhattam mást, minthogy „akkor még jobban értékelem a dicséretét”. Csak nem az a baj velem, hogy hazámat szerető, jobboldali elkötelezettségű ember vagyok? Szerintem az a baj. Valós gondolkodásom szerint készíttettem el a nagyszerű Marno Jánossal a szövegkönyvet, ő pedig úgy írta, ahogy és amiket kértem. János nem akárki, József Attila díjas és kétszeres életmű díjas költő.
Nekem kell kujtorogni? Egyszer megtettem, hogy az ország összes színházába, sőt határainkon túlra is eljuttattam a darabot. Mindösszesen egyetlen válasz érkezett: a nagyváradi nyugdíjas színigazgató megígérte, hogy elküldi az őt követő kollégájának. Mi folyik itt, kérdem tisztelettel? Kik és milyen alapon döntenek arról, mit lehet, és mit nem lehet játszani? Megsüvegelném a válaszadót még akkor is, ha azt mondaná: azért, mert a most uralkodó világképbe nem férsz bele. Ugyanis nem tudok mást elképzelni! Az ország legkiválóbb muzsikusai a feljátszás során – nem is akárhogy – elismerték, hogy mekkora jelentőségű alkotás született. És még valami: mindez Madách örökérvényű, csodálatos műve alapján.
Egyébként a darab Sopron után, 1997-ben debütált volna Budapesten, valaki már szponzorálta egy nagyobb összeggel, de még egyszer annyi hiányzott hozzá, hogy bemutathassuk a Budapest Sportcsarnokban. Nem kaptunk, sem a Kulturális Minisztériumtól, sem a Fővárosi Önkormányzattól, és nem sorolom, hogy még kitől nem. Nyomtatott plakátok, kitűzött dátum: március 27. Ez ll. Rákóczi Ferenc, valamint Csurka István születésnapja. Ez olyan véletlen, ami ugye nem létezik! És akkor még mit sem tudtam erről. Egyszer egy hortobágyi csárdában kérdezem Csurkától: „Elnök úr! Tudod, hogy a nagyfejedelemmel egy napon születtél? Nem tudtam – válaszolta. Ő kezdte, én meg folytatom”. Hemperegtem a röhögéstől.
De nem jártam jobban a harmadik, nagyobb lélegzetű színpadi munkámmal sem. Az Ármány és szerelem rockzenei színpadi művem bemutatója, amelynek dalszövegeit barátom, Demjén Ferenc írta, az előzőhöz hasonlóan ugyanúgy elmaradt a fővárosban. Pedig Konter László rendezésében előbb ’98-ban a Békéscsabai Jókai Színház tűzte műsorára, méghozzá az eredeti Vas István-féle szövegkönyvvel, majd a Soproni Petőfi Színház is, Pataki András rendezésében. A Schiller-darab csak a dalokon keresztül nyilvánul meg, a Sopronban bemutatott Ármány és szerelemhez viszont feleségem, Sárdy Barbara írt egy új, mai tárgyú, igen jól sikerült szövegkönyvet. Itt egy támogatottság hiányával küszködő színház főpróba hetén zajlik a cselekmény.
Nemrég összegeztem, hogy eddigi pályafutásom során mintegy száznyolcvan hanghordozón szerepelek, vendégzenészként, zeneszerzőként, producerként, vagy éppen zenekari közreműködőként. Emellett ugyanannyi színházi darab színrevitele kötődik a nevemhez, amelyek között kb. harminc Broadway musical is helyet kapott.
Mit tudhatunk a ’95-ben viszonylag csendben, Papp Gyula és a Prédikátor címmel megjelent szólólemezedről?
Elsőként azt, hogy a kiadvány soha semmilyen reklámot nem kapott. Az eddigi egyetlen szólólemezemet 1994-ben vettük fel, a Hungaroton pedig egy évre rá adta ki. A dalszövegek közül jó néhány dal tematikáját én adtam meg, Márton Csaba szedte rímekbe és ő is énekelte; de két dalt Mikó István is elvállalt. Márton Csaba a tízedik track elé írt egy szellemes, a capella előjátékot, ami arról szól: „Gyuszkó! Hol van a sör? ”, majd utána azonnal kezdődik a Liszt Ferenc által írt XV. Magyar Rapszódia, más néven a Rákóczi induló. Magát a darabot érintetlenül hagytam, de rock-hangszerelést kapott. Olyan zenészek játszanak rajta, mint Sipeki Zoli gitáros, Zsoldos Tamás basszusgitáros, Szendi Gábor ütőhangszeres, mellettük pedig Németh Gabi dobolt. Mind a szólólemezem, mind az összes darabom Sáfár Öcsi zseniális keverésével készült. A Liszt-zongoradarab átdolgozásának történetéhez tartozik, hogy néhány évig a P. Mobil tagjaként, Schuster Lóri ötletére a zenekar Honfoglalás szvitjét – a hét magyar törzs előtt tisztelegve – a Rákóczi induló beemelésével hét tételesre bővítettük. A diósgyőri várban nyolcezer ember (rocker) hallgatta áhítattal, maximum a tetszésüket fejezték ki némi köztes ovációval.
Több muzsikus, előadó is, akiben felfedezted a tehetséget, neked köszönheti ismertségét. Felsorolnád, kik ők?
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy vastagon benne voltam karrierjük kibontakozásában, hiszen mellettem más is segítette őket. Miller Zoliról, Keresztes Ildiről és Varga Mikiről már esett szó korábban. Ő például Sáfár Öcsitől kapta első lehetőségét a frissen alakult P. Boxban, majd – mint említettem – Szörényi Levente meghallgatva a Safari zenekar kazettáját elkérte tőlem az István, a király címszerepére. A soproni Ármány és szerelemben a nemrég dalversenyt nyert Békefi Vikire bíztam Miller Lujza szerepét. 2003-ban a Stefánia úti Fiatalok Színházába szereplőválogatást hirdettünk, Szurdi Miklós, Szomor Gyuri és Szikora Robi: Katonadolog című zenés darabjához, ahol húsz jelentkező közül válogattam ki Dolhai Attilát és Feke Palit, akik azóta sztárok lettek. Megjegyzem, az általam zeneileg színre vitt Grease című musicalt hét évig játszotta a tanoda, amely Szurdi Miki rendezésének, valamint a tanítás minőségének dicsérete is egyben.
Mostanában három teátrumban is jelen vagy: Budapesten az Újszínházban zenei vezetőként dolgozol, de tevékenyen kiveszed a részed a soproni Petőfi Színház és a Békéscsabai Jókai Színház zenei munkálataiban is. Miként éled meg, hogy épp nem egy ünnepelt zenekar billentyűseként állsz a pódiumon, hanem esetenként a háttérben zeneszerzőként, aranzsőrként, vagy épp a zenekari árokban, a közönség elől rejtve teszed a dolgod?
Békéscsabára Csikós Attila írt egy gyönyörű, Szécsi Pál és Domján Edit viharos szerelméről szóló háromszereplős darabot, amelyben zongorázom. Itt a színen vagyok, és ez számos alkalommal előfordul. Tehát, nemcsak a „tárnában” dolgozom – ahogy a zenekari árkot nevezem.
A Mikó István vezetése alatt álló Soproni Petőfi Színházban is zenei vezető voltam, de vezényeltem nagyzenekart is. Musicalekben és más zenés darabokban sokszor foglaltam helyet a zenekari árokban, a „tárnában” nemegyszer olyan neves zenészekkel, mint Jankai Béla, vagy Muck Feri a Besenyő Brass-szal, továbbá Zsoldos Tamás, Dandó Péter, vagy Marschalkó Zoltán – tehát egy komplett szupergruppal.
Visszatérve a kérdésedre, a színpadon való zenélés, a zeneszerzés, vagy épp a zenekari árokban való muzsikálás, esetleg vezénylés egytől egyig a szerelmem. A színházban még tágabbak is a lehetőségek, hiszen sokkal több műfajban kipróbálhatom magam.
A Papp-Sárdy Acoustic zenekarral, viszonylag ritkán léptek fel. Milyen célt tűztetek ki magatok elé a megalakuláskor?
Épp most jelent meg a zenekar hatodik albuma, a Fejjel a dalnak, amely annyiban rendhagyó, hogy ez tulajdonképpen Sárdy Barbara szerzői lemeze. Erre egyetlen bónusz-dalt írtam, a nemrég elhunyt Szőcs Zoltán kiváló magyar író, költő, esszéíró versére.
A Papp-Sárdy Acoustic, a színházi elfoglaltságok miatt – ez alól a nyári szünet a kivétel és éppen ezért – inkább fesztiválokon, valamint városi rendezvényeken tud közönség elé lépni. A zenekar nevében szereplő meghatározás arra utal, hogy az akusztikus hangzást részesítjük előnyben. Ebbe a Hammond-orgona is belefér, hiszen elektroakusztikus hangszerről beszélünk. Többféle akusztikus gitárt, valamint dobot szólaltatunk meg; miután a hagyományos zongorát képtelenség koncertről-koncertre cipelni, ezt elektromos zongorával oldjuk meg. Ezzel a megszólalással a saját zenénket játsszuk, kiválóan hasznosítva, amit a konziban tanultam: nem tudom és nem is akarom megtagadni a klasszikusokat, majd az azt követő hatásokat, amelyek Jon Lordon, Jimmy Smith-en, vagy épp Keith Jarreten keresztülértek. De a példaképeim sora szinte végtelen. Ezek valamiféle elegye alakult ki bennem, s ezek alapján írom a zenéket.
Ha visszakanyarodunk a bevezető kérdéshez, amelyben kifejtettem, hogy stílusmegkötés nélkül mindenfajta jó zenét szeretek, akkor kijelenthető, hogy a Papp-Sárdy Acoustic zenéje az összes általam eddig művelt és kedvelt stílusok szintézise, amely a zenekar első öt albumán is tetten érhető.
Térjünk vissza a klasszikus átiratokhoz: a negyvenéves jubileumra feltámadt ős-Miniben ismét felcsendült a hajdani Este a székelyeknél/Első román tánc átdolgozás a kétezres évekre korszerűsített prog-rock változata, majd a Mini Acoustic Worldben további két Bartók-adaptáció is született. Milyen koncepciók alapján dolgoztál?
Török Ádámmal a mai napig együtt dolgozom, amellett, hogy a korábban említett lehetőségért egy életen át hálás vagyok neki, örök barátom marad. Amikor megmutattam neki az átiratot anno, azonnal lecsapott rá, én pedig rájöttem, ez – annak különlegessége miatt – további sikerek záloga lehet. Miután imádom a klasszikus zenét, örömöt lelek az átdolgozásokban, gyakorlatilag misszióvá vált számomra. A – nem tagadom, sőt büszke vagyok rá – kissé populáris megközelítés miatt ezek az átiratok olyan rétegekhez is eljutnak, akiket a klasszikus zene odáig nem fogott meg. Egyébként nyugodt szívvel kijelenthető, hogy Beethoven: V., vagy IX. szimfóniája, Mozart: Kis éji zenéje, vagy épp a Rákóczi-induló, egytől-egyig slágerek. De Johann Sebastian Bach is az az örök zseni, akitől a dzsesszisták is tanulnak. És ez a zeneirodalom összes közkedvelt darabjára egyaránt érvényes.
A Mini Acoustic Wolddel tágultak a lehetőségek: Bartók Három rondóját zongorára, fuvolára, hegedűre, basszusra és dobra, valamint – nem utolsó sorban – vonósnégyesre hangszerelve írtam át úgy, hogy a Kis kece lányom népdalfeldolgozás is helyet kapott benne. Harmadikként, s a lemezre bónuszként csatolva, elkészítettem az Allegro Barbaro átiratát is, amelyet egykori évfolyamtársam, Kocsis Zoltán zongoraművész, valamint a zseniális billentyűs, Keith Emerson emlékének szántam, miután mindketten 2016-ban hagytak itt bennünket.
Ez utóbbiakra figyelt fel Leslie Mandoki; vele és a Soulmates elnevezésű zenekarával rögzítettétek az eddig átdolgozott összes Bartók- darabot. Sőt egy egész nagylemeznyi anyagot. Kikkel dolgoztál együtt és milyen jellegű zenét csináltatok?
Igazából nem tudom, mikor és hogyan figyelt fel Leslie ezekre a darabokra és rám, de 2017-ben hívott föl először. Egy évvel később ismét megkeresett, hogy világsztár barátai közreműködésével és velem szeretné rögzíteni, kibővítve a Bartók-feldolgozásokat. Dupla, dzsessz rock lemezanyag lett belőle: az első korong a Living in The Gap címet kapta, ezen Cory Henry mellett vendégként orgonálok. Méghozzá olyan zseniális muzsikusok társaságában – hogy csak a legismertebbeket említsem –, mint Al Di Meola, Chris Thompson, Bobby Kimball, Mike Stern, Ian Anderson, Randy Brecker, Bill Evans, Richard Bona, Tony Carey, valamint természetesen Leslie Mandoki és lánya, Julia Mandoki. De ott volt a minden hangszeren játszó és csodásan éneklő Supertramp- másodgenerációs Jesse Siebenberg is, valamint a zenekar egyik alapító tagja, a szaxofonos John Helliwell.
A negyvenhét perces második lemez a Hungarian Pictures, amely a kibővített Bartók-művek Mándoki Soulmates átdolgozása. A darabokhoz Leslie Mándoki, Julia Mándoki, Miklós Krisztián, Al di Meola és jómagam is hozzáírtam. Julia gyönyörű dallamokat, édesapja Leslie Mándoki pedig nagyszerű szövegeket készített. Csodás munka volt. Életem egyik legszebb, legmeghatározóbb élménye.
Hamburgban, Münchenben, Dortmundban és Berlinben a fal lebontásának harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségen nagyszabású koncerten mutattuk be a dupla CD anyagát. A Living in The Gap után a Bartók- feldolgozás blokk következett, majd a világsztárok életmű slágereiből zárult a három óra-húsz perces műsor. A Hungarian Pictures elhangzását követően, mind a négy esetben ugyanott, felállva tapsolt a közönség. Még több mint egy óra ráadást játszottunk, és állva maradva ünnepeltek bennünket.
Kezdetektől a Hammond-orgona tisztelője és művelője vagy. Mi fogott meg ebben a hangszerben?
Akkor figyeltem fel rá először, amikor meghallottam a Spencer Davis Grouptól a Gimme Some A Lovin’ című dalt. Steve Winwood kezelte a billentyűket, elképesztően játszott. A Volán együttesben, ahol még a Mini előtt játszottam, volt egy váltótárs orgonista, Ella Peti, aki felhívta a figyelmem, hogy nem a Capri orgona a legjobb, hanem a Hammond. Amit Winwood is használt. Ami megragadott a hangszerben, az a megszólalás, és persze azok a hanghatások, amiket meg lehet vele csinálni. De tudja akár a templomi orgona hangzását is. Hammond, az órásmester egy elektromérnök barátjával együtt olyan hangszert készített, amelyen soha nem hallott megszólalást lehet varázsolni.
Legközelebb akkor hasított belém, amikor 1972-ben, az Erkel Színházban megnéztem Jimmy Smitht. Beszéltem Jon Lordról is, akinek a zsenialitásával akkor szembesültem igazán, amikor Rudán Joe elvitt egy nyári Coda-turnéra. Előtte le kellett szednem és megtanulnom jó néhány Lord-szólót. De itt említeném meg a Led Zeppelin basszusgitárosát John Paul Jonest is, aki úgyszintén félelmetesen játszik a Hammond- orgonán. De ugyanúgy zseniális Rick Wakeman, vagy Cory Henry, akivel együtt játszom, mindkét Mándoki albumon. Ő ma a világ egyik legjobb Hammondosa.
Természetesen magyar viszonylatban, a kollégák között szép számmal található kiváló billentyűs, akikkel kölcsönös tisztelettel viseltetünk egymás iránt: ilyen Jankai Béla, Pálvölgyi Géza, Zeffer Andris, vagy Kalmár Géza, de rajtuk kívül nagyra becsülöm Gidófalvy Attilát is, aki ráadásul régi barátom. Latzin Norbert a Bergendy billentyűs-zeneszerzője szintén óriási zenész volt, valamint nagy muzsikusnak tartom Lerch Pistit, akit nagyon meggyötört a betegsége. Remélem, mielőbb visszatérhet majd a zene világába! A Török Ádám életműkoncerten Horváth Charlie-t kísértük, mint vendéget, és Pisti iránti tiszteletből egy az egyben lejátszottam az általa írt billentyűszólót, semmit nem tettem hozzá. Ugyanis nem kell annál szebb, mint amit ő alkotott.
Mindig is igényes voltál a billentyű parkodra. Milyen típusokat használsz?
Az alapja a régi A 100-as típusú nagy, szekrényes Hammond, amit még Frenreisz Karesz segítségével vettem meg OTP-részletre a Skorpió megalakulásakor. Néhány éve vásároltam Jankaitól egy L-100-ast, ennek nincs lábazata, fém állványra fektetve használom, valamikor Benkő Laci játszott rajta az Omegában. Ezt nyilván egyszerűbb szállítani. Az első Matador orgonámat Balázs Fecótól vettem, ugyanezt a típust használtam a Miniben is, aminek egy fa tokot építettünk, hogy úgy nézzen ki, mint a Hammond. Megvan még a Korg M1-em, ezen kívül létezik egy Roland SP 250-esem, de van egy Kurzweilem is. Ezeken kívül még a hangszerparkom részét képezi két Roland FP 8-as, de a legújabb beruházásom egy két manuálos Nord C2D billentyűzet, amivel a nehezen mozgatható Hammondot tudom kiváltani. Ezeket a hangszereket gyűjtöttem össze az évek során, mivel mindet nagyon szeretem, egyiktől sem akarok megválni.
Jövőre kerek évfordulót ünnepelsz. Készülsz valamilyen összefoglaló kiadvánnyal? Esetleg koncerttel?
Régóta dédelgetek magamban egy olyan lehetőséget, ahol együtt léphetek színpadra olyan pálya-, illetve zenésztársakkal, akik meghatározó szerepet játszottak az életemben. A koncerten elhangzanak a komolyzenei átiratok, de nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül azokat a zenekarokhoz, illetve a rockoperáimhoz kötődő dalokat sem, amelyek zenei pályám legfontosabb alkotóelemei voltak. Így a Mini, a Skorpió, a Dinamit és a többi, amiről ebben az interjúban beszéltünk. Az általad említett évforduló kitűnő alkalom az összegzésre, ám ez komoly szervezést és anyagi ráfordítást igényel.
Mindenestre bizakodó vagyok, hogy méltó körülmények között, zenész barátokkal és azzal a közönséggel együtt ünnepelhetem meg a hetvenéves születésnapomat, amely végig kísért ezen a hosszú, nemegyszer akadályokkal teli, de mégis csodálatos úton, és amelynek a család mellett a legfontosabb állomása a zene.
Hegedűs István
.jpg)
2020. október 8. 06:42