Milyen rádió?
Valamelyik nap Ausztriából vezettem hazafelé és feltűnt, hogy jó ideje nem kapcsoltam el a rádiót. Az mindegy is, hogy milyet, de nagyon új volt az élmény, mert nálunk országos rádióadó esetében az idejére sem emlékszem, mikor történt hasonló. Már ha egyáltalán.
Lehet valami a hazai médiatörvényben, ami szankciókat helyez kilátásba, ha nem a prosztóság tombol a playlisteken? Vagy a ronggyá hivatkozott közízlés, az „utca törvénye” csikarja ki az amúgy nyilván nagyon bátor és kifinomult ízlésű szerkesztőkből, hogy ipari mennyiségben szállítsák nekünk, magyaroknak (és csak nekünk!) a kellemetlen, átlátszó, minden játékot, meglepetést, újdonságot és muzikalitást nélkülöző zenéket?
Itt már a legpofátlanabb lenyúlásból sem lehet kikerekíteni egy valamire való plágiumügyet. Minden mindegy lett, minden jó úgy, ahogy van. Ha más is lop, ha más is másol, én mire vigyázzak, kérdezi a zenei producer.
A közszolgálati média becsületes könnyűzenei hozzáállásának kimúlását egyből követte a valódi kereskedelmi rádiózás elfojtása is. Ahol a tulajdoni viszonyoknak, szerkesztési elveknek nincs már köze a szükségletekhez, vagy ésszerűségi szempontokhoz. Akik még léteznek, csak a direktívaszerűen kiadott reklámértékesítés és információközlés igénye miatt vannak életben. Most bármilyen dal játszásának előbb van köze a döntéshozókkal való haverságodhoz, vagy pártpolitikai szalonképességhez, mint ahhoz, hogy valami szól-e a hangfelvételen. Arról nem beszélve, hogy rövid kis élete után újból megszűnt az új, váratlan helyről érkező magyar számok, próbálkozások rádiós bemutatása.
Lehet nekünk még valaha normális rádiónk? Lehet még egyszer Magyarországon bátor zenei szelektorunk? Tényleg az az egyetlen út maradt, hogy 20-30 évet visszamenjünk az időben? És onnan már csak még visszább, 40-50 éves távlatokba lehet menekülni? Valaki csípjen meg! Mi ez a rossz álom?
Lehet és szokás is szidni, meg rugdosni a döglött oroszlánt, de a több mint tíz éve indult és a közmédia rádiójának rendszerváltás utáni egyetlen sikertörténetét produkáló mr2 bizony kiemelkedően előremutató és ugyan megkopott, de máig éldegélő kultúrát teremtett. És mindezt létező igényekre, nem maníros kamukra, nem a karaoke versenyek áruházparkolók roadshowjaiban fél év alatt még haloványabbra lúgozott naivák feláldozására építve.
Tényleg odajutottunk, hogy 28 évvel a rendszerváltás/változás után sem közszolgálati, sem kereskedelmi alapon nem engedélyezhető legalább egy független országos rádió, ami ablakot nyitna ismét a világra, ami reménnyel biztatná a létező és felnövekvő alkotó és előadó generációkat? Hogy minden környező példával és pozitív tapasztalattal dafke szembefordulva csak azért is ráteszünk még egy lapáttal az információs társadalom következtében amúgy is minden korábbinál nagyobb befolyású bunkóságra?
Ugye nem? Ugye ad a Médiatanács, vagy az illetékes hatóság országos és helyi frekvenciákat azért, hogy ne tékozoljuk el megint olyan arcátlanul néhány évtizednyi zenei és szellemi tálentumainkat, mint azt elkövettük 2007 előtt? Vajon ezek a tehetségek itt maradnak-e? Vajon nincs-e okunk most már valóban rettegni attól, hogy elmenekülnek tőlünk azok is, akik az örömöt, szórakozást és kikapcsolódást adnák azoknak, akiknek a lelkesedésétől majdan egy ország tényleg talpra állhat?
A végére mégis fontos lett, hogy milyen is volt az az osztrák rádió. Csak okulásképpen. Órákig (amíg hallgattam) váltakoztak a szakmán kívüliek által is szerethető ultramodern, de érdekes zenék a 10-20 évvel ezelőtti bátor és korszakalkotó számokkal. És működött. Egy nálunk kisebb országban. Kereskedelmi alapon. KERESKEDELMI ALAPON IS. Nem kell a félreduma!
Czutor Zoltán
2018. július 3. 16:20