Mi lesz veled rockzene? – 10. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. A zenészek és a szakemberek nyilatkozatai után kíváncsiak voltunk a közönség véleményére is. Az úgynevezett „vox populi”-ra. Németh „Monó” Mónikától, aki hosszú évek óta szorgalmasan és lelkesen járja a rockkoncerteket, megtudtuk, hogy a rockzene mindig is a saját lábán állt. Hogy úgy a rendszerváltozás előtti, mint az azt követő időszakban sem az állam, sem média nem ölelte keblére a műfajt. De Monónak van véleménye a hazai klubéletről, a nyári fesztiválokról, valamint a rockzenével (nem) foglalkozó médiáról is.
Mióta jársz rock koncertekre?
Nagyon régóta, úgy tizenkét-tizenhárom éves korom óta. Első a P.Mobil, de nem kizárólagosan. Kezdetben csak a „nagyok” érdekeltek, később tágult a kör: ma már minden zene vonz élőben, ami jó, hallgatható és élvezhető.
Milyen változásokat tapasztaltál, vagy éltél meg a korábbi rendezvényekhez képest?
Nehéz erre válaszolni, hiszen fiatal rajongóként mások voltak a körülmények, de a lehetőségeink is. Úgy anyagilag, mint zenekarilag, mind a helyszínek tekintetében. Sok mindent megcsináltunk akkoriban, amit nem biztos, hogy ma már megtennék. Nehezen képzelem el, hogy például ablakon bemászva hallgassak végig egy koncertet. Annyi bizonyos, hogy mindent elkövettünk, hogy bejussunk a kedvenceink bulijára. Mások voltak a zenekarok is. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy zenész több formációban játsszon, de kevesebb volt az „osztódás” is. Manapság, ha egy adott bandából kiválik egy muzsikus, azonnal saját zenekart csinál, akinek a bulijára ugyancsak el kellene menni. Nem biztos, hogy a koncertlátogató közönség – legalábbis a többsége – megengedheti magának, hogy mindenhová eljusson. Ezzel együtt, ha kedvenceinkről van szó, igyekszünk eljutni az ő előadásaikra is, mert előfordul, hogy egy bizonyos muzsikus a másik zenekarban egészen másfajta zenét csinál. Ha nem ugyanabban a stílusban mozog, akkor érdekes lehet a közönség számára, hiszen előfordulhat, hogy mindkettő, netán mindhárom bejön. De mindenütt ott lenni képtelenség. Ennek éppúgy anyagi, mint időbeli korlátai vannak. A magyar rockzene közönsége nincs olyan jól eleresztve, hogy az egymást érő hétvégi koncertek belépőjegyét kifizesse, emellett – pont a párhuzamosságok miatt –, ki kell, válassza a neki tetsző rendezvényt is.
A rockzene műfaja mára – jórészt – magára maradt. A közönség szemével te hogyan látod az elmúlt húszegynéhány évet: több támogatást kapott, mint ma?
A támogatást nem éreztük, mert nyilván nem is létezett. A tiltásokat viszont annál inkább, amikor kedvenceink dalai nem szólalhattak meg a rádióban. Azt azonban nem gondolnám, hogy a rockzene ma rosszabb helyzetben van, mint volt: ma sem jelenik meg a médiában, csak úgy, mint annak idején. Voltak klubok, ahová ellátogathatott az ember, talán több mint most. Mindenkinek megvolt a kedvenc helye, oda járt. Mi például az unokanővéremmel Piramisra és P.Mobilra.
Ha már a kluboknál tartunk: mi a véleményed ezekről, mint koncerthelyszínekről?
Bár ezeket így nevezik, de „klub” mint olyan, nem létezik. Felejtsük el! Kocsmák vannak, „helyek” vannak, amelyek helyszínt biztosítanak a rockzenekaroknak. Az egykori művházak megszűntek, átalakultak; manapság nem a zenén, a produkción, sokkal inkább a vendéglátáson van a hangsúly. A művelődési házak régen koncerteket rendeztek, a kocsmáknak ezzel szemben a jól fogyasztó közönség miatt van szüksége a zenekarokra. A P.Mobil klubja néhány éve a Crazy Mama. Mindenképpen előny, hogy a környéken nincs lakóház, elviselik a zajt. Ugyanis a rockzene nagy hangerővel jár, közönségéről pedig nem mondható el, hogy csendes társaság lenne. A Crazy Mama földszinti része elég tágas, aki pedig ülve, kényelmesebben szeretné élvezni a koncertet, a galériarészen megteheti. Elmondható, hogy mindkét részről jó a rálátás a színpadra. Mint helyszín, nyilván ez sem tökéletes, de mi szeretjük. Itt szabadabban mozoghatunk, jól érezzük magunkat. Ellentétben valamely belvárosi pubbal, vagy kocsmával, ahol az ember kiáll dohányozni, beszélgetni a bejárat elé, és a lakók rendszeresen rászólnak.
A nyári időszak a fesztiváloké és az egyéb szabadtéri rendezvényeké. Mennyire vagy elégedett ezek zenei kínálatával?
Eléggé vegyes a benyomásom, ahogyan a felhozatal is vegyes. Igyekeznek mindenkinek eleget tenni: kinek a rockzene, kinek a keményebb, vagy épp az alternatív műfaj a kedvence. Éppen ezért elég nehéz a dolga a szervezőknek, hogy lehetőleg mindenki megtalálja a számítását. Mint közönség szintén nehéz találnom olyan fesztivált, amelyre azt mondom, megérte elmenni: úgy az odautazást, ott tartózkodást, mint az anyagi oldalát tekintve. És, hogy végül elmondhassam: úgy éreztem jól magam, hogy nem kerültem összetűzésbe más zenekarok közönségével.
Vannak összetűzések?
Összetűzések mindig voltak, és vannak is. Nem csendesültek le a kedélyek. Sajnos ma is akadnak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy egy koncerten nekik mindent szabad. Egyesek ott akarják kiadni magukból a bennük felgyülemlett feszültségeket, mert máshol nem lehet. Egyrészt erre a rockzene megadja az „alaphangot”, amire az alkohol némileg rásegít. Másrészt itt vezeti le a felgyülemlett frusztráltságot, a hétköznapokban összegyűlt feszültséget. Minden koncerten van legalább egy-két ember, aki nem tartja tiszteletben más szórakozását. Miután rendszerint az első sorban állok, elég sok tapasztalattal rendelkezem ezen a téren. Nemegyszer előfordul, hogy az illető könyöke, magáról megfeledkezve, a hátamban landol, vagy csápolása épp a fejemet éri, de a hátsó sorokból agresszíven előretolakodókban sincs hiány. Amit – megmondom őszintén – egyre rosszabbul viselek. Védekezem persze, ahogy tudok, de olyan is előfordult, hogy – miután nem lehetett kezelni a helyzetet –, a botrányt elkerülendő, inkább otthagytam a koncertet. A félreértések elkerülése végett, ezek nem akkora dolgok: olyan mértékű atrocitás nem szokott történni, hogy a miatt az előadást le kelljen állítani. Mondjuk, rossz szervezés következtében egyszer az is előfordult: 2014-ben, a P.Mobil diósgyőri várban megtartott buliján, ahol az évek során kialakult gyakorlat szerint az egyik felfelé vezető lépcsősoron közlekedtek a koncertre befelé tartók, amíg a másikon a kifelé igyekvők. Ezúttal a rendezők figyelmetlensége folytán mindkét soron, mindkét irányban közlekedtek az emberek, ami komoly zűrzavart eredményezett.
Vajon az általad említett atrocitások is közrejátszanak abban, hogy a rockzene ennyire alulreprezentált?
A rockzene önmagában keveset van jelen, nem hiszem, hogy az említett dolgok befolyásolnák. Például a fesztiválszervezők közül van, aki több rockzenei előadót hív, máshol pedig nem találkozni velük, miután a divatosabb irányzatok képviselőit látják szívesen. Az emberek pedig inkább arra a rendezvényre járnak, ahol az ismert nevek forognak; azok, akik sokat szerepelnek a médiákban. Azt pedig tudjuk, tapasztaljuk, hogy a televízióban és a rádióban nem, vagy csak nagyon ritkán találkozunk rockzenével: régen sem volt, ma sincs, és ezek alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy sosem lesz! A miértjét igazából nem tudjuk, de ez az igazság. A rendezvényszervező pedig kénytelen olyan előadót, zenekart szerepeltetni, akikkel remélhetőleg nyereséges, de legalább nullszaldós lesz a rendezvény.
A kultúrának ugyanakkor létezik egy ízlésformáló és értékteremtő szerepe is. És ezt általánosságban értem.
A kultúra mindig veszteséges, bármelyik ágáról beszélünk. De a fesztiválpéldánál maradva, az a baj, hogy ezek a rendezvények – szemben az önkormányzatok által rendezett falu-, illetve városnapokkal – nem állami szervezésűek. Innentől kezdve vállalkozásról beszélünk, amely profitot akar termelni. Tehát ő határozza meg kit lát szívesen, és milyen zene szóljon.
És mi lesz azzal a réteggel, aki éppen másfajta zenére kíváncsi?
Semmi, otthon marad. Igazából nincs erre megoldás. Amíg az állam nem vállal szerepet egy fesztivál létrehozásában, addig maradnak a magánvállalkozások, akik – mint említettem – nem akarnak veszteséggel zárni. Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy olyan előadókat léptessen fel, akikre nem tömegek járnak. Tudom, hogy ma már vannak állami, vagyis a Cseh Tamás Program általi támogatások, de ez csak arra elég, hogy a rendezvényt kihozzák nullára. Azt gondolom, az államnak ebben sokkal nagyobb részt kellene vállalnia, vagyis – legalább egy adott fesztivált – teljes egészében kézben kellene tartania.
Úgy tűnik azonban, hogy a hivatalos szervek – maradjunk inkább ennél a kifejezésnél – a mai napig idegenkednek a rockzenétől, sőt ez egyes fórumokon akár szitokszó is lehet. Vajon mi lehet az oka?
A lázadás. A rockzene mindig is lázadó volt, s ezt mindig a fennálló rendszerrel szemben tette. Az pedig eléggé különös lenne, hogy az állam még fizessen is azért, mert kritizálják. Ma a demokrácia korában ez nem kifejezett lázadás, hiszen konkrétan nincs mi ellen küzdeni, inkább társadalomkritika. Az, hogy megmondhatod a magadét, még nem jelenti azt, hogy támogatják, hogy elmondhasd a magadét.
Korábban említetted a médiát. A nyolcvanas évekhez viszonyítva hogyan látod a rockzene rádió-, illetve televízióbeli megjelenését?
Úgy tűnik, mintha több lett volna a könnyűzene, hiszen úgy a TV-ben, mint a rádióban voltak speciális műsorok. Ám, ha visszagondolunk, ezeken belül a rockzene, mint olyan, akkor is mostohán volt kezelve. Nem emlékszem olyanra, hogy elkényeztettek volna bennünket a műfajjal. Arra pedig így utólag is kíváncsi lennék, hogy milyen feltételekkel szerepelhettek az előadók ezekben a műsorokban… Azt viszont nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kereskedelmi csatornák nem vesznek tudomást a rockzene létezéséről. A különböző címekkel megjelenő „keressük a sztárokat” jellegű showműsorok nem pótolják a műfaj megjelenését, hiszen nem is találkozunk vele a képernyőn. Kivételeként talán a Soulbraekerst tudnám említeni, ők sem jutottak messzire – és nem azért, mert tehetségtelenek voltak… Ezek leginkább arról szólnak, kinek mennyi olyan ismerőse van, aki bírja pénzzel az emelt díjas SMS-eket, hogy beszavazza az illetőt. Egyébként, akik a rockzenét szeretik, amúgy sem nézik ezeket a műsorokat.
Jó, hogy említed ezt! Igazság szerint ezeknek a műsoroknak kellene az utánpótlásról gondoskodni, ám, ahogyan te is megfogalmaztad, a rock műfaja hiánycikk a kereskedelmi televíziózásban. Vajon lesz-e, így utánpótlás? Vajon lesz-e, aki átveszi a lassan nyugdíjba vonuló kedvencek helyét?
Lesz utánpótlás! Mégpedig neves, befutott zenekar által lehetséges olyan módon, ha meghallanak valahol egy tehetséges, fiatalokból álló formációt, és felléptetik maguk előtt. Vagy éppen a fiatalok jelentkeznek be az „öregeknél”. Bármelyik megoldás is működik, a lényeg, hogy felkarolják őket. Az is fontos, hogy ne csak egy, hanem több banda is felfigyeljen rájuk, és segítse a feltörekvő fiatalokat.
Egy pillanatra még visszakanyarodva a médiákhoz: mára gyarapodtunk egy földi sugárzású rock adóval, de tematikus, internetes rock rádiókkal is. Mi a véleményed: a műfaj visszahúzható a szakadék széléről?
Szerintem nem kell megmenteni a műfajt, mert a rock mindig volt, van és lesz. Ez olyan, mint a könyv, vagy a nyomtatott sajtó, amelyek akkor sem tűntek el, amikor megjelent a számítógép és az internet. A könyvek mindig megmaradnak, mert az emberek szeretnek olvasni. És könyvet szeretnek olvasni. Mert azt lehet szaglászni, kézben tartani, lapozgatni. Lehet, hogy kevesebb fogy, de – hangsúlyozom – mindig is lesz, mint ahogyan a rockzene is. Hogy milyen fórumokon és miképp, milyen formában fog megjelenni, s hogyan jut el a közönséghez, ma még nem tudjuk. Az eljuttatás azok felelőssége, akik szeretik a rockzenét. Terjeszd a gyerekeidnél, az unokáidnál, az ismerőseidnél! Hallgattasd velük, és lehetőleg próbáld elcipelni őket az élő koncertekre! Mert az élő koncertnek varázsa van, azt nem pótolja a hangzó-, vagy mozgóképanyag. Nem lesz könnyű, de így megmarad, mert igény van rá.
Hegedűs István
2017. január 7. 18:48