Mi lesz veled rockzene? – 8/2. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ arra, hogy a lejtmenet mikortól számítható, és milyen körülmények játszottak közre a hanyatlásban. Hajnal Gábortól, aki menedzserként, médiaszakemberként és szervezőként, ötven év alatt nem kevés tapasztalatot gyűjtött a rock- és popszakmában, megtudhatjuk: miért vették át a diszkók a kultúrházak szerepét, a kereskedelmi médiumok miért nem preferálták a rockzenét, de választ kapunk arra a kényes kérdésre is, vajon komolyan gondolta-e, hogy jó néhány zenekart be kellene tiltani…
Az igénytelenség immár intézményesített formában is szabad jelzést kapott a kereskedelmi médiumok vetélkedői által. Ezek az úgynevezett tehetségkutató versenyek egymást érik a különböző televíziókban. Véleményed szerint vajon mennyire szívják el a levegőt az ún. „öregek” elől?
Ez a tehetségkutató dömping a legnagyobb probléma! Nem szabadna egy ennyire túltelített piacon különböző címeken folyamatosan ráengedni az országra ezeket a „sztárjelölteket”. Azért megfigyelhető a folyamat, hogy kezd lanyhulni az emberek érdeklődése a vetélkedők iránt, de még mindig tart. A piac pedig nem győzi ezt az áradatot, és persze hogy kevesebb lehetőség marad azok számára, akik hosszú évek alatt valamit letettek az asztalra. A mulatós „zene” térhódításáról pedig ne is beszéljünk, az a legnagyobb gáz. Egy élvonalbeli rockzenekar vezetőjével beszélgettem, a következőt mesélte: „az egyik falunapon a fellépésünk előtt a polgármester figyelmezett bennünket, hogy nagyon figyeljünk a műsoridő betartására, ugyanis utánunk egy igen fontos előadóművész következik, akinek sűrűn be van osztva az ideje. Ez a „művész” nem volt más, mint maga Nótár Mary. Itt tartunk, hogy egy negyven éve élvonalban lévő rockzenekart figyelmeztetnek, nehogy elcsússzon időben egy Nótár Mary miatt! Miként lehetséges az, hogy megkérdőjelezhető zenei műveltséggel és tudással rendelkező valaki, valahogyan felvesz a stúdióban x darab nótát, amelyet a szakemberek összeraknak, és az elkészült CD-vel haknizik falunapról-falunapra, miközben egyetlen hangot sem tud élőben kiénekelni? Ilyen módon iszonyatos mennyiségű fellépési lehetőségtől fosztják meg azokat, akik benne vannak a szakmában, elismert zenészek, előadók és élőben szeretnének énekelni. A baj az, hogy ezzel nem csak a szakma, hanem a közönség szellemi-kulturális színvonalát is egyre lejjebb viszik. S, ennek a „zenének”, ma, Magyarországon két televíziója is van. Ez egyrészt jó reklám a benne szereplőknek, másrészt a hitelességüket emeli. Az emberek pedig a TV által jelentősen befolyásolhatóak, hiszen szerintük az a jó, ami ott megjelenik. Az igazán klasszikus rockzene pedig csak elvétve jelenik meg ezeken a fórumokon, legyünk őszinték: kihalófélben van. Ahogy a P.Mobil-nóta szól: Kiveszőben vagyok. Ennek oka – azon túlmenően, hogy már nem mainstream –, hogy a közönség is egyre jobban megy bele a korba, nehezebben mozdul, elkényelmesedik. Nem nagyon járnak bulikra.
Ugyanakkor a klasszikus rockzenét meg kellett volna ismertetni a fiatalabb generációval, s ebben, amiről korábban beszéltünk, a rendszerváltás utáni médiának óriási a felelőssége.
A kilencvenes évek végén létezett egy televízió a Z+, akikkel nagyon jó viszonyban voltam. 1999-ben a Népstadionban az Omega-P. Mobil koncert műsorvezetőjeként felvettettem a csatorna vezetésének, hogy be kellene hívni adásba az Omegát. Úgy néztek rám, mint egy Marslakóra: az Omegát? Hát azok olyan öregek! Erre két válaszom volt: „Gyerekek, ugyanezt a Rolling Stonesnak is elmondanátok?” Másodszor: a stadionban hetvenezer néző előtt zajlott a koncert és a színpadról lenézve, ameddig a szem ellátott, szinte csak fiatalokat láttam. Ha a médiák teret adnának az igazi rockzenekaroknak, akkor a fiatalok valóban tisztában lennének a műfajjal, ennek hiányában sajnos fogalmuk sincs a gyökerekről. A mai gyerekek teljes tévhitben vannak az igazi rockzenét illetően. Ők úgy gondolják, hogy amit ma rocknak neveznek, az mondjuk a Punnany Massif. A mai gyerekek nem koncertre járnak, hanem buliba. Egyrészt nem a zene kedvéért mennek, másrészt az a jó zenekar, aki bulizenét játszik. Őket nem érdekli a szöveg, a mondanivaló, a zene igényessége. Nekik a csajozás, a bulizás a fontos. Az is probléma, hogy a rock többfelé szakadt. Ha azt mondod, popzene, abba minden belefér, a Neotontól a Lady Gagáig, csak dallamos, slágeres legyen. A rockzenében ez nem így van: szekértáborok alakultak. Aki szereti az öregeket, nem szereti a fiatalokat, aki szereti a Karthagót, nem szereti a P. Mobilt, aki szereti az Eddát, nem szereti a Piramist, és így tovább. Ezért nehéz rockrádiót is csinálni, mert nem tudsz mindenki kedvére tenni. A popzenei rádióban szinte mindegy, hogy mi szól. A rockrádiónál a zenész a saját nótáját akarja viszont hallani, a saját kedvencét követeli, azt a stílust akarja; ha nem a felsoroltak valamelyike szól, akkor már baj van, átkozódás van, fikázás van. A rockzenében nincs átjárás a szekértáborok és a szétszakadt műfajok között. A hetvenes években mindez egyszerűbb volt, hiszen a műfaj egységet mutatott, amit úgy hívtak, klasszikus rock. A zenekarok lehet, hogy utálták egymást, de a rock közönség minden bulira elment, függetlenül attól, hogy milyen rajongó volt. Ma már sokkal nehezebb, hiszen a rockzene a metál különböző fajtáitól a punkig, a grunge-tól az AOR-on keresztül a glamig számtalan területre bomlott.
A rockzene médiabeli helyzetét belülről is láttad: dolgoztál a Budapest-, illetve annak utódjaként a Pont FM rádiónál, most a Rádió Rock munkatársa vagy. Ez utóbbi nemrég indult, hála Istennek működik, míg az előbbi kettő tönkrement. Mi a lehetett ennek az oka?
A Budapest rádió a főváros adója volt, rengeteg jó zenét sugárzott. Ott a dzsessztől kezdve a világzenei műsoron keresztül több mindennel foglalkoztam. Egy idő után az akkori vezetőség kitalálta, hogy mindenféle műfajból, de csak magyar zenét játsszunk. Később kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, mert eléggé vegyes a felhozatal, vagyis viszonylag hamar elfogytak a jó zenék. A Rádió Rock szerződése is nyolcvan százalék magyar muzsikára szól. A hallgató a dallamos rockslágerekre kíváncsi, de honnét szedsz ennyi ismert magyar rockslágert? Hát emiatt is nehéz a kínálatot mindenki kedvére összeállítani. A Pont FM rádió nagyon színvonalas adó volt. Ki volt találva, hogy a sport és a rock együtt jelenik meg, s ez vonzotta a hallgatót. Hartmann Zoli személyében kiváló műsorvezetőre akadtunk, aki a hétköznap délutáni Rocközön című műsort vezette, amely komoly népszerűségnek örvendett. Ezeket a műsorokat én szerkesztettem. Talán az is közrejátszott a sikerünkben, hogy nem követtük a kereskedelmi adókon kialakult trendeket, rendhagyó módon, közvetlen, szinte amatőr stílusban szólaltak meg a műsoraink. Ma már elképzelhetetlen módon sokszor ott helyben találtuk ki, hogy mi következzen. Olyan is előfordult, hogy Hartmann ötletszerűen, váratlanul felhívott egy zenészt és spontán elbeszélgettet vele a műsorban. Hogy miért ment tönkre mégis, miközben hallgatottságunk nőtt és népszerűek voltunk, ezt igazán a tulajdonosok tudnák megmondani. Amit mi tudtunk, hogy anyagi okai voltak. Az biztos, hogy a hirdetők nem tartanak el egyetlen médiumot sem, valamilyen szponzoráció, támogatás mindenképp szükséges, különben – biztos háttér nélkül – a rádió nem működik. Utánunk indult a Best Of Rock FM, a másik rockrádió. Beszéltem Gidóval (Gidófalvy Attila a rádió egyik tulajdonosa, a Karthago és a Lord billentyűse – a szerk.), akkoriban nagyon bizakodó volt. Hiába mondtam neki, hogy a hirdetők kevesek a rádió életben tartásához, végül a saját bőrén tapasztalta meg azt, amit mi a Pont FM-nél. Ott nem dolgoztam, mindössze egyszer voltam kint Érden az egyik műsor meghívott vendégeként.
Többször is szóba került a szponzoráció. Ellentétben a korábbi időkkel, ma már van egy Cseh Tamás Programunk, amely támogatja a műfajt. Mennyire jelent segítséget a szakmának?
Tavaly a Hatos csatorna elnevezésű TV-adó nyert a Cseh Tamás Program (CSTP) pályázatán. Feladatuk volt a program nyertes zenekarainak médiabeli bemutatása, összesen huszonöt bandáról volt szó. A TV felkért, hogy dolgozzam a projektben, így belülről láttam, miként működik ez. A CSTP nagy segítséget jelentene a zenekaroknak, ha a programnak lenne utóélete. Vagyis az adott zenekar nyer egy x összeget a pályázaton, előírásszerűen felhasználja a pénzt: koncertezik, vagy rögzíti a lemezanyagát, vagy a kiírás alapján megvalósít valamilyen projektet. És utána mi történik? A tavalyi programon összesen negyven zenekar nyert, ám utána nagyon kevésről lehetett hallani. És ez nem a program hibája, hiszen segített. Miután lecseng a projekt, minden marad a régiben, nem történik semmi. Úgy tűnik, mintha a lyukak foltozásáról szólna mindez. Miután megkapják a lehetőséget, mondjuk, megcsinálják a lemezt, videoklipet, nem kellene elengedni őket: szükség lenne a folytatásra, akár menedzselés, akár más formában. A nyertes negyven zenekar nyilván nem mind egyformán tehetséges, de ez a későbbiekben úgyis kiderül: közülük legalább az életképesekkel kellene intenzívebben foglalkozni. Például létre lehetne hozni egy klubot, ahol biztosítani lehetne a fellépésüket, akár valamelyik médiával szerződni, hogy ott megjelenhessenek. Nagy szükség van a CSTP-ra, sokat segít, de az előbb elmondottak alapján át kellene gondolni a folytatást is.
Ötven év tapasztalatával a hátad mögött jogosnak tartom a kérdést: ha rajtad múlna, hogyan oldanád meg a mai rockzene, vagy egyetemes könnyűzene helyzetét? Egyáltalán fontosnak tartod-e ezt a műfajt, hogy életben maradjon?
Som Lajos egykori Piramis-vádirat című könyvének mottóját idézném: „Az biztos, mi voltunk az első rock generáció, és úgy tűnik, az utolsó is mi vagyunk”. A rock a mi korosztályunk zenéje volt, ma már a beatzene sem él. Ötven éve, 1966-ban kerültem a pályára, szerencsém van, én megéltem a beatkorszakot, de egy mai fiatal a Beatlest sem ismeri. Nem mondom, hogy nem kell, hogy tovább éljen, de az előbb idézett John Sivori után azt gondolom, nem is fog. Lehet, hogy a nagy rock klasszikusok, mint a Deep Purple majd érdekességképpen előjönnek valami kis klubbeli zenekar előadásában. Született egy zene a hatvanas években, amely fölforgatta a világot. El tudott menni egy művészi szintig – itt a hetvenes évek Pink Floydjára, vagy a nyolcvanas évek King Crimsonjára gondolok –, ám valószínű, hogy a közönség egy részének már túl komollyá vált. Változik a világ. A mai fiatalok nem úgy néznek ki, mint mi akkoriban, és más zenét hallgatnak. A mi muzsikánk lázadó volt, a maiaknak nincs mi ellen, és nem is akarnak lázadni. A rock betöltötte a küldetését. Azt is csodának tartom, hogy ma még egyáltalán életben van, és vannak követői. Amíg az „öreg” zenészek színpadon vannak és művelik ezt a zenét, addig életben is marad. És persze az is kell, hogy a velük öregedett közönség eljárjon a bulikra. Amíg lesz Rolling Stones AC/DC és a többiek, addig a műfaj tartja magát, a fiataloknak is fog tetszeni. Amikor már nem látják ezeket a zenekarokat, már csak a legenda marad. Ha mi kihalunk, velünk együtt ez a műfaj is eltűnik. Most úgy látom, nincsenek, és nem lesznek követőink. A mai rockzenekarokkal nem lehet megtölteni százezres nézőszámú stadionokat, erre csak az előbb felsorolt bandák és társaik képesek. Még ma is.
Hegedűs István
2016. november 20. 06:19