Mi lesz veled rockzene? – 8/1. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ arra, hogy a lejtmenet mikortól számítható, és milyen körülmények játszottak közre a hanyatlásban. Hajnal Gábortól, aki menedzserként, médiaszakemberként és szervezőként, ötven év alatt nem kevés tapasztalatot gyűjtött a rock- és popszakmában, megtudhatjuk: miért vették át a diszkók a kultúrházak szerepét, a kereskedelmi médiumok miért nem preferálták a rockzenét, de választ kapunk arra a kényes kérdésre is, vajon komolyan gondolta-e, hogy jó néhány zenekart be kellene tiltani…
Idén épp ötven éve vagy a pályán, vagyis zene közelben. Voltál közönségszervező, zenekari menedzser, disc jockey, valamint rádiós-, televíziós szerkesztő és műsorvezető is. Hogyan látod a kezdetekhez képest a rockzene és „környéke” mai helyzetét?
Nagy szerencsém, hogy abban a korban éltem és kerültem a szakma közelébe, hogy kifogtam és tulajdonképpen végigcsináltam annak jó korszakát. A helyzet a nyolcvanas évek közepe táján a diszkó felfutásával kezdett romlani, de a hanyatlás számlájára írom a videoklip, valamint az újhullámos zene megjelenését is. Az előbbi alaposan elkényelmesítette a szerzőket, illetve előadókat; mivel a látvány elvonta, lekötötte a néző figyelmét, nem volt késztetésük arra, hogy igazán jó, értékes darabot tegyenek le az asztalra. Az újhullámos világ pedig egyszerűen kiiktatta a gitárokat, helyette jöttek a szintetizátorok, amelyek kitúrták a rockzenét. Megszűnt az „őszinteség”, mindenkit „megkonstruáltak”, kitalálták a dizájnját, az egyéniségét (amely nem nagyon létezett), eltűntek a farmerek, a bőrcuccok, ezeket az elegáns ruhák váltották föl. Beszéltünk a diszkóról: a másfél órás rock műsorral szembeni előnye, hogy a gyerekek odamennek este nyolc órára, és hajnali háromig hallgathatják a zenét, amelyre talán még annyiba sem kerül a belépőjegy, mint egy jó koncertre. Tehát hét-nyolc órán keresztül annyiért szórakozhat, mintegy másfél órás rock bulin; s az sem elhanyagolható, hogy a klub ráadásul tele van jobbnál-jobb csajokkal. A Petőfi Csarnok Csillagfény diszkójában valamilyen szinten még a rockot is megkapták, hiszen minden óra negyvenötödik percétől színpadi produkció következett: igaz, playbackről, de megszólalt az Edda, Deák Bill, D. Nagy Lajos, Demjén Rózsi, Vörös István és a többiek, akiket elfogadott a közönség. A két műfaj között ugyanakkor kibékíthetetlen ellentét feszült: Schuster Lóránt a P. Mobil koncerteken sosem mulasztotta el a mikrofonba mondani, hogy „meg ne lássalak benneteket szombaton, piros répanadrágban, a diszkóban!”. Ezzel együtt a nem annyira elkötelezett rock rajongó, a fenti okok miatt, elment a diszkóba. Arról még nem beszéltünk, hogy az addigra lepusztult, elhanyagolt művelődési házakkal szemben ezek a lemezklubok sokkal kulturáltabban néztek ki. Az infrastruktúra mellett a látvány sem volt elhanyagolható: a büfé, lámpák, a lézer, a vetítés, mind a gyerekek komfortérzetét javította. Ezzel nem nagyon versenyezhettek a rock koncertszervezői.
Tudjuk, hogy a zenei szakma – vagy, ahogy újabban nevezik, zeneipar – fővárosközpontú. De mi volt a helyzet vidékkel?
Természetesen mindez oda is begyűrűzött, némi fáziskéséssel követték a fővárosi trendeket. A kilencvenes évek közepétől, a rendszerváltást követő esztendőkben jó néhány ember hirtelen meggazdagodott. Emlékszünk az „olajos” ügyletekre, amelyek pénzét diszkók üzemeltetésébe fektették. Emlékszem egy esetre, amikor az XL Sisters zenekarral egy Szeged környéki klubban volt fellépésünk; a tulajdonos, akivel a buli előtt beszélgettünk, kerek-perec kimondta, hogy neki is ebből van a pénze, amiből megcsinálta a diszkót. A kilencvenes évek közepén és végén legalább háromszáz-négyszáz lemezlovas-klub működött az országban, szinte az egész ország le volt fedve ezekkel a szórakozóhelyekkel. És ebbe a kis falvak is beleszámítottak. Ahol ki tudja, milyen kócerájt alakítottak át erre a célra, s ahová eljárt a falu apraja-nagyja – mert ez volt a módi –, és nem utolsó sorban a csajok. Így nem csoda, ha a rockzene ekkorra kiszorult a köztudatból, a médiákból. A műfaj légüres térbe került. A rock színteréül szolgáló fellépő helyek – mint például a művelődési házak – lepusztultak, az ifiparkok pedig sorra bezártak. Tehát a rockkoncertek környezete, infrastruktúrája is jórészt megszűnt, ami megmaradt, nem igazán volt megfelelő. Mint beszéltünk róla, ezzel szemben a diszkók ragyogtak, sokkal vonzóbb alternatívát kínáltak a fiataloknak. A közönség megelégedett a „sztárok” jelenlétével, nem ragaszkodott az élő megszólaláshoz. Felnőtt egy új generáció, amely már ezt az életformát tartotta követendőnek, s ennek megfelelően egymás után alakultak a playbackes diszkózenekarok, mint a Soho Party, a Carpe Diem, a TNT, a Baby Sisters, a Happy Gang, az Animal Cannibals és a többiek. De ide tartozott az Ámokfutók, meg a Manhattan is. Ezeket a produkciókat péntekenként és szombatonként jó pénzért megvették a diszkók. Így havi átlagban (csak hétvégén!) mintegy harminc bulit lehetett csinálni.
Az új irányzat megfelelő hátteret, vagy inkább hátszelet is kapott a média által, amely – jó üzletet szimatolva – azonnal rácuppant az „iparágra”.
Arról a médiáról beszélünk, amely a kilencvenes évektől üzemelt. Hiszen, a rendszerváltás előtt nem volt csak egy rádió és egy televízió. Bár az igazsághoz tartozik, hogy abban az egy TV-ben – ahol volt egy Pulzus, vagy egy Egymillió fontos hangjegy –, több pop- és rockzenei műsor ment, mint a mai összesben együttvéve. A kilencvenes évek eleje-közepétől indult meg a kereskedelmi rádiózás és televíziózás, amelyek a nézettség/hallgatottság maximalizálása érdekében csak és kizárólag az új divatirányzatokkal volt hajlandóak foglalkozni. Így a két jelentős rádióadó, a Juventus és a Danubius sem a rockzenekarokat preferálta, hanem – akkor még nem voltak celebek – a popsztárokat. Akkoriban ezek egyfajta slágergyárosként működtek: amikor bevittem a frissen elkészült Baby Sisters nótát, azt – naponta hat alkalommal – leforgatták, népszerűsítették. Ma már ez is másképpen működik: azt mondják, mi nem csinálunk slágert, hozd ide, majd mi lejátsszuk. De csak akkor, ha a dal már befutott. S, még egy különbség: akkoriban, még ha popzenéről beszélünk is, legalább a magyar produkció több helyet kapott, mint ma.
Szerinted a kereskedelmi médiumok miért negligálták – és teszik ezt ma is, tisztelet a kevés kivételnek – a rockzenét?
Magyarázatuk szerint azért, mert a rock nem „rádióbarát”, de én úgy gondolom, inkább üzleti megfontolásból. Utálják a gitárszólót, a popot szeretik. De még abban is válogatnak. Ismertem egy rádiós szerkesztőt, aki azt mondta, az a legjobb popnóta, amelyik a refrénnel kezdődik… Erre már nem tudok mit mondani, csak azt, hogy ezek az emberek, illetve médiák nagyon sokat ártottak a rock műfajának. A nyolcvanas évek közepétől szinte megállt a rockzene. 1991-ben alakult az XL Sisters, ahol az Alapi (Alapi István – a szerk.) gitározott és írta a nótákat, Makovics Dénes basszusozott, Hetényi Zoli dobolt és a két kövér srác, Demeter Gyuri és Vértes Attila énekelt. Vérbeli rockbanda volt, ennek ellenére szinte kizárólag diszkókban tudtunk fellépni. Ugyanis hiába szerettem volna őket normális helyeken játszatni, a fellépti díjunkat nem tudták kifizetni.
A fesztiválrendezvények egyértelműen a rockzene színterét képezik. Ott is elfogyott a levegő a zenekarok körül?
Akkoriban még nem beszélhettünk ekkora méretű fesztiváldömpingről. Egyedüliként a Sziget létezett. Amíg a diszkók működtek, szinte egyed-uralkodóak voltak a piacon. Aztán ebbe is beleunt a közönség, divatba jöttek az ingyenes falunapok és városi rendezvények. Ezt követően kezdtek elszaporodni a különböző címen szervezett, és különböző eseményekhez kötődő fesztiválok. Ezekkel pedig az a baj, hogy túl sok van belőlük, és túl sok zenekar jut egy-egy rendezvényre. Ez agyon is vágta az önálló rock koncert lehetőségét, hiszen ezekkel a fesztiválokkal a közönség tökéletesen kielégül. Bár nem ingyenesek, de mindenképp olcsók, főleg annak fényében, hogy egy adott rendezvényen több jó zenekarral is találkozhat a közönség. A szezon májustól szeptember végéig tart, minden magyar zenekar ekkor szeretné megkeresni az egész évi betevőt. Éppen ezért elég nagy a tülekedés. Októbertől csak a klubok üzemelnek, a megmaradt művházaknak pedig nincs pénze arra, hogy megvegyék a bulit. A hetvenes években, illetve még a nyolcvanas évek elején is a nyári ifiparkok és szabadtéri helyszínek után jöttek a művházas fellépések, ezek lefedték a teljes őszi-téli szezont. Fontos tudni, hogy ezek az intézmények megrendelték és kifizették a bulikat, hiszen megvolt rájuk a közönség. Ezek a művelődési központok manapság anyagi forrás híján vagy kibéreltetik a termet, vagy elviszik a zenekar által szedett belépőjegy árának húsz-harminc százalékát. Az ilyen rendezvények csak akkor rentábilisak, ha valamely élvonalbeli zenekar menedzsmentje bérli, és biztos a közönségsikerben. Összefoglalva: ma a rock szakma élete megáll októberben és májusig pihen, ha csak nem akar a vendéglátóipar által üzemeltetett klubban „kapura” játszani. Azzal sem megy sokra, hiszen a helyiség nagysága eleve meghatározza a létszámot, emellett a belépőjegy árát is normál keretek között kell tartani. Végeredményben a zenekarok nem sok pénzt visznek haza a klubokból.
Még egy kicsit a fesztiváloknál maradva: vajon mi lehet az oka, hogy a fellépők szempontjából annyira belterjes lett a kínálat? Miért ismétlődnek ugyanazok a nevek országszerte?
Nyilván biztosra szeretnének menni a szervezők, és megéri nekik a nagy nevek szerepeltetése. Magyarul: nem akarnak kockáztatni a feltörekvő, vagy kevésbé ismert zenekarokkal. A másik ok, hogy nem mernek változtatni: ha az előző évek összeállítása bevált, ugyan miért próbálkozna a szervező ismeretlen csapattal, vagy előadóval? Az agárdi Popstrand rendezvény, ha jól számolom, legalább negyven éve működik. Igaz, Turbók János „Turbina” sem szívesen változtat a „győztes csapaton”, de megemelem a kalapom előtte, hogy ennyi ideig sikerült életben tartania ezt az évről-évre visszatérő eseményt. Az igazsághoz tartozik, hogy azért az éppen aktuális befutókat, sztárokat sem hagyja figyelmen kívül: ezek közül mindig színpadra lép valaki a jól bevált, stabil előadók mellett.
Sokáig programszervezőként dolgoztál a Pecsa Caféban. Mi a tapasztalatod, illetve véleményed a fővárosi és vidéki klubéletről?
A Pecsa Café klubját én találtam ki. Éppolyan lepusztult állapotban létezett, mint a maga a Csarnok, majd magánkézbe kerülve helyrehozták, nagyon kellemes környezetet alakítottak ki. Amikor elkészült, nagyon megtetszett és rábeszéltem a tulajdonost, hogy csináljunk oda egy rock klubot. Korábban beszéltünk róla: a klubokkal az a baj, hogy zömében vendéglátósok üzemeltetik. Őket nagyon nem érdekli, milyen zenekar játszik a színpadon, egy dologra kíváncsi, mennyi lesz a bevétele. Egy példa a Pecsa Caféból: egy régi haverom megkért, hogy középiskolás fia, aki egy amatőr iskolai zenekarban basszusgitározik, hadd lépjen fel a klubban. Persze beleegyeztem. Este nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy a fél iskola a kis helyiségben tolongott, mindenki kíváncsi volt a zenekarra. A fogyasztásra sem lehetett panasz, sem a gyerekek, sem a szülők nem spóroltak. Hogy a színpadon zenélés címén mi történt, azt inkább nem részletezem, mindenestre a tulajdonos nagyon meg volt elégedve. Kérdezte is, mikor jönnek legközelebb… Ebből is kitűnik, hogy a vendéglátóst nem érdekli a színvonal, a produkció zenei része, ő csak azzal törődik, mennyi marad a kasszában. De nézzünk egy másik példát! A napokban felhívtak egy kis pinceklubból – amely egyébként jól nézett ki, és jó helyen is van –, hogy változtatni szeretnének a felálláson. A tulajdonos elmondta, hogy a zenekarok fellépti díj nélkül zenélnek, ám nagyon rosszak. Közöltem, hogy az ingyen zenekarnál jobb konstrukciót én sem tudok kitalálni. Ezek a bandák nem kérnek pénzt, hoznak magukkal negyven-ötven fogyasztó vendéget. Mit akar még? Ja, hogy rossz a zenekar? Akkor léptessen fel olyat, amelyik jó, ám annak ára van.
Apropó, ingyen zenekarok: nem tartod – hogy finoman fogalmazzak – helytelennek, hogy egyesek ilyen-olyan okból grátisz fellépéseket vállalnak, ezzel tönkre téve a szakmát és zenésztársaikat?
De, ez nagyon inkorrekt dolog! Viszont senkinek sem lehet megtiltani, hogy ingyen játsszon, ha akar. Régen, a kötelező ORI-vizsga idejében ezt nem tehették volna meg. Manapság mindenki zenél. Nemrég egy újságíró azt mondta nekem a zenekarokkal kapcsolatban, hogy „virágozzék ezer virág!”. Egy fenét! Az „virágozzon”, aki tud! Az ingyen fellépés kordában tartásához először is kellene egy hatékony zenész szakszervezet, másrészt a fellépti díj alapján kellene kategorizálni a zenekarokat. Talán ez eredményezne valami megoldást.
Egyszer viccesen azt mondtad, be kéne tiltani egy csomó zenekart. Ha komolyan gondoltad, mire alapoztad ezt a véleményt? Ma is így gondolod?
Emlékszem, egészen pontosan azt mondtam, rendőrileg kéne betiltani őket. Mert mi is történik? A kiscsávó kap egy gitárt a szüleitől, lefogja a C-dúrt, majd kijelenti: zenész vagyok. A szomszéd srác is lefogja a C-dúrt, majd javasolja: csináljunk zenekart! Keresnek valakit, aki ütöget is valamit, máris kész a zenekar. Felbuzdulásukban jelentkeznek például az előbb említett klubban ahol, ha kell, ingyen is játszanak. Összetrombitálják az összes havert, hogy „ma itt komoly koncert lesz, egész este a lefogott C-dúrt hallgathatjátok!”. Innentől ismert a történet: eljön ötven ember, aki a vendéglátós legnagyobb örömére fogyaszt, és azt hiszi, koncerten volt. A tulajdonos pedig várja a következő zenekart, aki majd megint ingyen fogja le a C-dúrt. A színvonaltalanság ilyen fokú terjedésének legfőbb okozói tehát azok a vendéglátós klubok, akik a fenti példák alapján mindezt lehetővé teszik. Ami pedig a közönséget illeti, annak kevésbé hozzáértő része – leginkább a mai gyerekek – azt hiszik, ha egy klub színpadán embereket látnak kezükben hangszerekkel, akkor az már zenekar. Na, erre mondtam, hogy ezeket betiltanám! Ami a szabályozást illeti, a vizsga sem ad száz százalékos bizonyságot, hiszen a Rolling Stones sem tett ORI-vizsgát. De ezeket valamilyen módon ki kellene szűrni, ahogy mondani szoktam, „rendet kéne csapni már!”.
Hegedűs István
2016. november 11. 08:22