Mi lesz veled rockzene? – 7. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ arra, kimutatható-e összefüggés a rockműfaj háttérbe szorulása, valamint a zenei kiadványok és a nyomtatott szaksajtó hanyatlása között. De Hímer Bertalan Payának, a nagy múltú Rockinform magazin alapító-főszerkesztőjének van véleménye az elektronikus médiumok sugárzási gyakorlatáról, és a kereskedelmi televíziók által dömpingben érkező tehetségkutató versenyek hatásairól is.
Melyik a kedvenc zenei műfajod?
Sokféle zenét hallgatok. A hetvenes évek közepén kezdtem el ízlelgetni, kóstolgatni a különböző műfajokat – és bármilyen hihetetlen – a rockzenénél kötöttem ki. A klasszikus-, vagy hardrock stílustól elindulva, mint a Deep Purple vagy a Uriah Heep, Piramis, Skorpió stb. a nyolcvanas évek közepe felé eljutottam a progresszívebb dolgokig, illetve a dzsesszig. Utóbbiban azokat az érdekességeket, izgalmakat kerestem, amelyeket a rockzenében már kimerítettem. Szeretem a bonyolult muzsikákat, amelyek odafigyelést, koncentrációt, értést igényelnek. Később aztán eljött a Kánaán, a Rockinform-időkben a zenei kiadók elárasztottak bennünket kiadványaikkal. A 2000-es évekre, nyilvántartásunk szerint, egy év leforgása alatt, ezer-ezerkétszáz hang-, illetve képhordozó fordult meg a szerkesztőségben. Szinte lehetetlen mindegyiket meghallgatni, de azért ennek kapcsán igyekeztem megtenni a mintavételezéseket; szakértő kollégák javaslatára pedig egy-egy durvább metal produkcióba is belehallgattam. Egyébként kalandoztam másfelé is: érdekeltek a klasszikus zenei alapművek, Vásáry Tamás zongoraművész-karmesternek, valamint a Zenén túl… című sorozatának köszönhetően a komolyzene sem kerülte el a figyelmemet. Egyébként Vásáry az egyik legnagyobb zenei példaképem.
Merész vállalkozásnak tűnt 1992-ben egy rockzenei szaklapot elindítani, hiszen még nem volt messze a nyolcvanas évek közepe, amikor a műfaj partvonalon kívülre került. Mégis, miben bíztál?
Egyrészt zenéltem, másrészt rengeteget hallgattam az előbb felsorolt különféle muzsikákat, de érdekelt az újságírás, a lapszerkesztés is. Akkoriban, a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején nem létezett hivatalos újságíró képzés, egy kétéves szakmai kurzuson szereztem ilyen irányú képesítést, ahol országos hírű, neves szakemberek tartottak nekünk előadást. Zenei szakíróból meglehetős hiány mutatkozott, 1989-től, felkérésre, több újságnak dolgoztam Miskolcon. Az egyik helyi napilappal indult, később már egy hetilap is megkeresett, sőt Miskolcot kinőve, az a négy-öt sajtóorgánum, amelynek időközben a külsős munkatársa lettem, az egész kelet-magyarországi régiót lefedte. Főleg zenei tárgyú cikkekkel, tudósításokkal, interjúkkal foglalkoztam, de beesett egy-két közéleti dolog is. Emiatt úgy éreztem, van létjogosultsága ennek a fajta újságírásnak. Az ötletet egyébként az azóta már eltávozott barátom, Henzler István – aki az AB/CD együttes gitárosaként lett ismert – vetette föl, vele és Totyik Róbert fotós kollégával indítottuk el a Rockinformot. Megyei, régiós lapban gondolkodtunk először, végül országos kiadvány lett. Viszont ehhez kiadót kellett keresnünk, akit – néhány kör lefutása után – a Hooligans-előd Ramses zenekar akkori menedzserében találtunk meg. Koncepciónk szerint – az abban az időben már működő Metal Hammerrel szemben – egy átfogóbb, sokrétűbb orgánummal szerettünk volna kijönni. Célul tűztük ki, hogy a korszak fiataljainak, akár a gyökerekig visszanyúlva, bemutassuk a zenei értékeket, természetesen az aktuális dolgokkal karöltve. A bluestól, a dzsesszt is érintve az undergroundon keresztül egészen a metálig terjedt a skála – természetesen a klasszikus rock prioritását nem feledve. Ez volt a fősodor. Az addigi külsős munkatársból az általam alapított Rockinform szaklapnál már főszerkesztő és egyben lapkiadó is lettem, tehát kezdtem megismerni a szakma újabb oldalait.
Minek köszönhető, hogy a magazinból művészileg és üzletileg egyaránt sikeres lapot tudtál kihozni?
Azt azért tegyük hozzá, hogy vidékről, amely mindig is hátrányt jelentett! Az ilyesmihez kitartás, elhivatottság, és egyfajta szerelem szükséges. 1992-ben lapalapítóként kezdtem, a kiadói jogokat a kezdeti időszakban, tőke hiányában, ideiglenesen átadtuk bizonyos cégeknek. Aztán bő egy év után kiderült, hogy nem tudunk együtt dolgozni, így a lapkiadást kénytelen voltam saját kézbe venni. Ez komoly kihívást jelentett számomra, és nem csupán az anyagi nehézségek okán: a szakmai munka mellett –, hogy a piacon megmaradjon – gyakorlatilag menedzselnem kellett a lapot. Több krízist átéltünk, de mindig találtam megoldást. Volt a lapnál egy közgazdász kollégánk, aki a Rockinformot valóságos közgazdasági nonszenszként jellemezte: ugyanis a piacgazdaságban még nem találkozott olyan esettel, hogy egy projekt tőke nélkül elindítva tizennyolc éven keresztül működjön. Tehát, az indulástól eltelt tizennégy hónapban – a kettős szorítás ellenére is – szerencsére sikerült annyira megerősödni, hogy a példányszám felfutott, a hirdetők megszaporodtak, így az újság meg tudott állni a saját lábán. Kiépítettünk egy rendszert, bekerültünk a zenei-kulturális vérkeringésbe, értékadó, értékteremtő orgánummá voltunk. A MUOSZ mintájára, amelynek nem voltunk tagjai, saját rockinformos sajtóigazolványokat állítottunk ki, amelyeket a legtöbb helyszínen elfogadtak, így a kollégák a legtöbb rendezvényt belépőjegy nélküli látogathatták. A nagyobb eseményekre akkreditációval juttattuk be munkatársainkat. A lap presztízsére jellemző, hogy nemzetközi szinten is elfogadták az igazolványt: egy kollégánk például a Rockinformra hivatkozva látogathatott el Joe Satriani hollandiai koncertjére. De az is előfordult, hogy Amerikában megkereste a helybéli koncertszervezőt, aki a szükséges információk lekérése után biztosította számára az adott rendezvényre való belépést – és még sorolhatnám az ilyen eseteket...
Miben látod az okát, hogy veszélybe került a lap további működtetése?
Elsősorban a lemezpiac összeomlása okán, kisebb részben pedig a nyomtatott sajtó visszaszorulása miatt. Itt megjegyezném, hogy az utóbbi tendenciát időben felismerve, 2000-től már saját honlapot működtettünk. Az említett problémák kivédése nem rajtunk múlott, hiszen világméretű jelenségről, tendenciáról beszélhettünk. Ennek jeleit 2004-ben kezdtük észlelni, 2005-ben pedig már nagyon kellett kapaszkodnunk. A bevételek egy része a lapeladásból, más része a hirdetőktől származott. Ez utóbbi a koncertszervezőkből, a lemezkiadókból, hangszerforgalmazókból, illetve öt százalékban más, egyéb forrásból tevődött össze. A felsoroltak közül legérzékenyebben a lemezkiadók hirdetéseinek csökkenése, elmaradozása érintett bennünket, miután az ő forgalmuk is drasztikusan visszaesett. Ha visszaemlékszünk, 2005 táján szaporodtak el igazán – még csak nem is a letöltések – az illegális CD-másolások, esetenként hamisítások. A lap megszűnését elkerülendő befektetőt kerestem, előbb a Metal Hammer, majd az RNR Média adta ki a Rockinformot. Ezzel a két-két esztendővel sikerült a túlélés úgy, hogy a lap összesen tizennyolc évig volt jelen a piacon. Ezt követően is működhettünk volna tovább, ám a lap megszűnésében, a végjátékban olyan emberi tényezők játszottak közre, amelyre – rajtam kívülálló okokból – nem lehettem ráhatással.
A Rockinform hanyatlásával egy időben maga a rock is fokozatosan visszaszorult. Addig sem volt fősodorban, de a média (rádiók, televíziók, sajtó) rockzenéből való kivonulásával a műfaj megkapta a kegyelemdöfést.
Az interjú elején a rock hanyatlásának kezdeteként a ’80-as évek közepét jelölted meg – való igaz, hiszen akkoriban több nagy zenekar szűnt meg Magyarországon. Ugyan lehet ezt folyamatosan emlegetni, ám a helyzet – szerintem – nem ennyire radikális. Noha léteznek hullámvölgyek, a rockzene még ma is él, és vannak koncertek. Főleg a piac diktál – bár Magyarországon kétségtelenül találkozunk elfajzott aránytalanságokkal. Visszatérve a megszűnéshez el kell, mondjam, szemben a mai – hála Istennek – működő NKA-s, „csehtamásprogramos” támogatásoknak, akkoriban magunkra maradtunk a lap kiadásának problémájával. Létezett ugyan az NKA-nál egyfajta sajtótámogatási rendszer, ám a rockzenére és a hozzá kapcsolódó orgánumokra még mindig úgy tekintettek, hogy: „mit akarnak?”. Hiába kilincseltem, az illetékesekben ugyanaz a régi beidegződés működött, mint anno a monopolista hanglemezgyárban: a könnyűzenei lemezeladásokból támogatták az üzletileg kevésbé sikeres komolyzenei kiadványokat. Úgy gondolták, nehogy már ők támogassanak egy rockújságot, majd megteszi azt a „még mindig népszerű” rockzene. Illetve, valószínűleg nem érezték át kellőképpen, hogy a rockszaklap is az értékteremtés, értékmegőrzés egy fontos része, amit támogatni kellene. Mint előbb említettem, ma már más a helyzet: a Cseh Tamás Program nem csupán a zenekarokat, de a különböző médiumokat, koncerteket, koncerthelyszíneket is segíti pályázat útján. Más kérdés, hogy ezt a pénzt miből teremtik elő. A Rockinform időszak után, művelődési intézménynél dolgozva mi is pályáztunk koncerttámogatásra, nyertünk is, így sikerült összehoznom Miskolcon egy ős-Mini, valamint egy Ferenczi György és a Rackajam koncertcsomagot.
Visszatérve a felvetésedre: így igaz, a kereskedelmi média – főleg a rádiók és a televíziók – zenei kínálata is része annak, hogy a rock műfaja idáig jutott. Beszéltünk róla, hogy a lemezkiadók bedőlése is részint a világháló elterjedésének, a fogyasztói – rossz – szokások számlájára írható, bár ezt megelőzték az otthoni CD- és DVD-másolások. Aztán a YouTube-csatorna és társai megjelenése nagyrészt kiszorította a piacról a fizikai hang- és képhordozókat. Emellett idővel elszaporodtak az illegális fájlcserélő, vagy Torrent-oldalak, ahonnan mindenki szabadon, és főképp ingyen válogathatott, válogathat – letölthet – kedvére. Lehet, hogy maradinak tűnök, de nem szoktam az internetről zenét letölteni, inkább – ha hozzájutok – meghallgatom az otthoni Hi-Fi-cuccomon. Persze hallgatok zenéket Yotube-ról, vagy Soundcloud-ról – tájékozódásként. Az illegális letöltések másik fontos vetülete a szerzői-, előadói jogdíjak kérdése, amitől ez esetben elesnek a szerzők-előadók. Ez a piac folyamatosan átalakulóban van, vélhetően megtalálják majd azt a megoldást, amely kiküszöböli az említett problémákat. E területen még mindig nagy a felfordulás, bár lassan azért konszolidálódik a helyzet. Ez tehát az egyik ok, amiért nem „haladok a korral”, a másik pedig a minőség. Ha komplett zeneanyagra vagyok kíváncsi, netán kikapcsolódásra vágyom, inkább a klasszikus, fizikai hanghordózókat, a bakelit-, vagy a CD-minőséget választom, hiszen az Mp3 és társai lebutított minőséget adnak.
Az elektronikus újságírás, az internet térnyerése mellett látsz-e még esélyt a nyomtatott sajtóorgánumok túlélésére? Miként lehetséges, vagy lehetséges-e egyáltalán piacon maradni a hagyományos, értékmegőrző újságírással, illetve lapkiadással?
Tény, hogy az internet széleskörű elterjedése visszaszorította a papír alapú újságírást. Azok a csak zenéről, illetve zenéről és hangszerekről szóló orgánumok, amelyeknek sikerült a piacon megvetni a lábukat, valamennyien más és más háttérrel rendelkeznek. A mi lapunk, a Music Média Magazin – ahová most írok – mögött például a Hangszerforgalmazók Országos Szövetsége áll. Amellett, hogy az újságot a benne megjelenő hirdetések tartják el – a lapeladás, a nyomtatott formátum – mindössze évi négy lapszámot bír el. A bőven száz oldal fölötti, lakkozott borítós, műnyomó papíron megjelenő, rendkívül igényes, exkluzív kiadvány ár-érték arányban, ötszázötven forintért egyedülálló ebben a kínálatban. Ezzel együtt, a mai helyzetben már nincs realitása a havi megjelenésnek. A lap viszont ügyesen alkalmazkodik a piachoz, mert ott a weboldal, amelynek előnye, hogy napi frissítéssel akár több anyag is felkerülhet. A volt Metal Hammer, ma HammerWorld Rock és Metál Magazin immár harminc éve van jelen, ezzel a legrégebbi szaklap a piacon. Cselőék (Cselőtei László laptulajdonos/szerkesztő – H.I.) idejekorán elkezdtek azon gondolkodni, miként tudnának több lábon állni. A lap mellett jó ideje lemezkiadással is foglalkoznak, s ezen a területen mára megkerülhetetlenek; csaknem a teljes rockzenei palettát lefedik. Emellett, elsősorban az istállójukhoz tartozó bandáknak, előadóknak koncerteket is szerveznek. Mindenestre ebből a három tevékenységből meg tudnak élni úgy, hogy a HammerWorld weboldal mellett havi szinten –pontosabban évi tíz lapszám erejéig – a nyomtatott sajtó is megjelenik. A Soltész Rezső által jegyzett, nyomtatott Zenész(magazin) is most jut el a kettőszázadik példányig. Ők is áldozatul estek a piac farkastörvényeinek: a harmincoldalasra apadt kiadvány kisebb, A/5-ösre zsugorodott méretben, szintén negyedéves gyakorisággal kerül az olvasóhoz. Ezzel ők is igazodtak a lehetőségekhez, így sikerült életben maradniuk. Mindez annak a következménye, hogy a felnövő ifjabb generációk nem, vagy csak elvétve vesznek kezükbe papír alapú kiadványokat; ha olvasnak is, azt legfőképpen az interneten teszik. Ugyanúgy igaz ez a könyvekre is, amelynek kiadásával a kétezres évek legelején a Rockinform is próbálkozott. Az akkor nagyon futó Limp Bizkit zenekarról szóló kötet például óriási médiakampánnyal a háta mögött – elsősorban az említett okok miatt – is bukást eredményezett, illetve a lap- és könyvkiadásra vonatkozó ötven százalékos terjesztési költség is rendesen odab.sz a piacnak.
Az említett különböző – X, Y, Z és ki tudja, milyen betűkkel jelezett – generációk ezek szerint az elektronikus médiából, a televízióból (vagy még onnan sem) merítenek. Amelyekből ömlenek a tehetségkutató műsorok. Ezek a vetélkedők, kézben tartva az utánpótlás lehetőségét, elvileg át kellene, vegyék a régi táncdalfesztiválok helyét. Az idősebb generációk mégis úgy érzik, hogy a sztárcsináló versenyek inkább elszívják a lehetőséget a kiérdemesült muzsikusok elől.
Ezek showműsorok, a helyén kell kezelni őket. Amit ezzel szemben nagyon jónak és támogatandó ötletnek tartok, az Öröm a zene tehetségkutató és a Nagy-Szín-Pad! produkció. Magyar zenekarok saját dalokkal szerepelhetnek ezen az évente megrendezésre kerülő eseményen, ráadásul a televízióban megy a verseny. Egy ma működő – talán befutás előtt álló – bandának a net által ugyan számtalan lehetősége adódik, de a televíziós lehetőségek még ma is komoly erőt képviselnek – mint a fent emlegetett „tehetségmutató”. A valódi tehetségkutatóknak tehát fontos szerepe van az utánpótlás biztosításában. Kiemelném a Hangfoglaló Magyarország Tehetségkutató sorozat elindítását, összefogását – ma már Öröm a zene néven fut –, amely komoly szakemberekből álló zsűrijével országos hálózatban, évről-évre biztosítja a tehetségek kiválasztását, illetve segíti az érvényesülését. Fontosnak tartom a támogatást/fődíjat, amelyet egyrészt a rendező szerv, a HANOSZ biztosít, emellett ide csatlakozott az NKA Cseh Tamás Program, amely ugyancsak hozzáteszi a maga dotációját. Időnként hívnak ezek zsűrijébe, sőt, Miskolcon magam is szerveztem hasonlót, így tisztában vagyok a kezdeményezések jelentőségével. Tehát fontosnak tartom a tehetségkutatókat, de nem azokat a – még egyszer mondom, showműsorokat –, amelyek dömpingszerűen jelennek meg a különböző kereskedelmi televíziós csatornákon. Egyébként a nagy számok törvénye alapján néhány résztvevő kikerülhet ezekből, és pályán maradhat, erre láttunk példákat; ugyanakkor azért állítottam szembe ezt az Öröm a zene és a Nagy-Szín-Pad!-os produkciókkal, mert az előbbiben nem a kreativitás, az egyéniség és a saját dallal – alkotásra való ösztönzéssel – történő megjelenés a mérvadó. Annyi előnye azonban mégis van, hogy olyan régebbi, már-már elfeledett dalok is előkerülnek, amelyeket az újabb generációs TV-néző még nem is hallott. Itt jegyezném meg: már a Rockinform indulásakor, a kilencvenes évek elején éreztem azt a tendenciát, hogy a kereskedelmi rádiók nagyon sokat ártottak az ország zenei közízlésének formálásában. Nem a minőséget tartották szem előtt, hanem állítólagos felmérésekre, igényekre hivatkozva, az igénytelen tucat produkciókat erőltették. Ezen felnőtt egy generáció – már talán több is –, amelynek életéből kimaradtak az értékek. És – hacsak nem a szülők által – nem is fog szembesülni soha ezekkel, ha nincs például a Rockinformhoz hasonló fórum és egyéb olyan orgánum, amely felvállalja a minőségi zene és az értékek, klasszikusok terjesztését.
Ezek mellett kiemelt kérdés az oktatásé. Szerencsére létezik – többek között – a Gitármánia Tábor, a Kőbányai Zenei Stúdió, és most már az Öröm a zene iskola is.
A média mellett – egy-két kivételtől eltekintve – az országos fesztiválok sem erőltetik meg magukat, hogy teret engedjenek a klasszikus és minőségi rockzenének. Az ország bármely részére látogathatunk, általában ugyanazok a nevek forognak, vagyis jórészt a mainstream vonal az uralkodó. Te hogyan látod ezt?
Beszéltünk a Nagy-Szín-Pad!-ról, mint pozitív kezdeményezésről. Örömmel láttam, hogy, Lobenwein Norbiék azért komoly lehetőségeket biztosítanak ezeknek a csapatoknak, így a Volt fesztiválon megjelenhetnek ezek a fiatal tehetségek, de a Szigeten és egyéb nagyobb rendezvényeken is. A szervezők legalább már eljutottak odáig, hogy azok a fiatalok, akik a minőségi zenélést tartják szem előtt és tehetségesek, lehetőséghez jutnak – persze nem ennyire fényes a helyzet, de páran azért megkapják a lehetőséget. Ugyanakkor a hagyományosabb értelemben vett rockzene – a hard rock – való igaz, hogy nem, vagy csak elvétve jelenik meg a fesztiválok kínálatában, leginkább az erre szakosodottakon. Lehet, hogy a műfaj fölött is eljárt az idő, így a mostani fesztiválokra járó generációknak a klasszikusokat nem emelik be a programba. Igény viszont van rá, mert a nagyobb nevek ebben a műfajban is sikerrel szerepelnek. Mindenestre tény, hogy az alteres irányzatok előnyt élveznek az említett klasszikus vonallal szemben. Pláne, hogy a Petőfi rádió éveken át komoly szócsöve volt ennek a vonalnak, így a hatás, a változás, ez időszak alatt érzékelhető lett. Más kérdés, hogy most ott is a feje tetejére állt a rendszer; viszont emellett elindult egy Petőfi TV, illetve zászlót bontott egy erősen kereskedelmi jellegű adó, a Rádió Rock. Elképesztő fáziskésések vannak ebben az országban, kevesek hajlandóak befektetni erre a területre. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az előzetes ígéretekkel ellentétben Rozsonits Tamás kollégámmal nem voltunk „elég hiteles arcok”, hogy bekerülhessünk az új rockrádió stábjába).
Sok szó esett a fiatalokról, akik valahol azt a megkezdett utat folytatják, amit a nagy generáció a hatvanas-hetvenes években már kitaposott. De vajon értékteremtésről, vagy csupán futószalagon készülő percemberek produkcióiról beszélhetünk?
Is-is. Ne legyünk naivak, a rockzene már nem ugyanazt jelenti, mint a hatvanas években! Üzletág lett, többé-kevésbé megtartva az értékteremtő, művészi funkcióját – de ez utóbbiak már bőven másodlagos szempontok. Ami engem illet, szerencsére mindig ráakadok érdekes zenékre. Például a kétezres évek környékén népszerűvé vált külföldi bandák közül a Muse zenekart nagyon kedvelem, de említhetek hazai példákat is: Both Miklós, Szabó Balázs és bandája, Elefánt, Ivan & the Parazol – és még hosszan sorolhatnám… El kell fogadni, hogy a rock fejlődik, átalakul, másképp szólal meg, mint ahogyan megszoktuk. A modern rockbandák klasszikus elemeket is logikusan használnak a zenéjükben, mivel a múltat nem lehet megkerülni, átugrani. Talán tavaly húzták meg a vészharangot, hogy a most lassanként kifutó nagy, aréna-rockcsapatok után vajon lesznek e még ilyen kaliberű zenekarok/előadók? Nem biztos, hogy a mostani feltörekvő bandák képesek lesznek átvenni a helyüket, és világklasszissá fejlődni. Lehetséges, hogy a piac ezen a ponton is átrendeződik: megszűnnek a több tíz-, vagy százezres tömegeket vonzó stadion-bulik, hogy átadják a helyüket a maximum tíz-tizenkétezres arénáknak, rendezvényeknek. Ez alól talán a „tuc-tuc zene” a kivétel, amelyre a világ minden táján óriási tömegigény jelenik meg. Elfogadom, hogy sokaknak ez a kedvenc műfaja, ugyanakkor azt is mondom, hogy ez nagyrészt a kereskedelmi rádióadók évtizedeken át tartó szisztematikus közönségbutításának bűne/eredménye. Nemrég hallgattam egy előadást az elektronikus „zene” készítésének lehetőségeiről. A tudomány, az internet fejlődésének, „köszönhetően”, eljutottunk oda, hogy szoftverek segítségével mára mindenféle előképzettség nélkül lehetséges „zenének” nevezett valamit kreálni. Kompletten, az egész hangszerelést, mindent megold a rendszer/gép! Az előbb beszéltünk az ábécé betűivel jelzett különböző nemzedékekről: az „Y, Z” generáció már egészen kisgyermek kortól, zsigerből képes ezen eszközök kezelésére. El kell, fogadjuk, hogy változik a világ, de azt kell, mondjam, nem biztos, hogy jó irányba… Hol marad a kreativitás, a művészet?!
Manapság, többirányú tevékenységed mellett rádiózol is. Hogyan látod belülről a média, valamint a rockzene helyzetét?
Meglepő lesz, amit mondok: annak ellenére, hogy ismerték a zenei, médiabeli előéletemet, Miskolcon egy DJ-rádióhoz hívtak műsorvezetőnek. Kulturális programajánló műsort vezetek, ami abszolút vállalható. Az interjúalanyok tekintetében szabad kezet kaptam, amit igyekszem is az értékek mentén kihasználni. A bábszínháztól a szimfonikusokig széles a skála, emellett megkaptam azt a lehetőséget, hogy zenekarokkal, előadókkal gyakorlatilag korlátlanul beszélgethetek-interjúzhatok a műsoromban. Az első etapban az ehhez kapcsolódó zenéket beszerkeszthettem, ám azon kívül kizárólag az elektronikus és pop műfaj ment nálunk adásban. Amit én nagyon nem kedvelek – vagy nagyon nem kedvelek. Miután a technikus kolléga kikopott mellőlem, teljes egészében átvettem a műsor szerkesztését, a zenei szerkesztő szerepét is, így – mivel nem emeltek szót ellene – a műsoromban másfajta zene is megjelent az adón. Egy webes rádió felkérésére anno összeraktam egy ötszáz-valahány számból álló csomagot a saját, otthoni lemezeimből, amelyekben ritkaságok, érdekességek is helyet kaptak. Igyekeztem úgy összeválogatni, hogy a keményebb jellegű muzsika azért rádióbarát, emészthetőbb, ha úgy tetszik, slágeresebb legyen – ez volt az elvárás a megrendelőtől. Most ezt használom a saját műsoromban is, a rádió alaparchívumában szereplő rock-, illetve alteres, érdekesebb felvételekkel kiegészítve. Jelenleg kb. nyolcszáz számból dolgozom. Így már egészen más érzésekkel megyek be dolgozni, nagyon jól érzem magam. Jók a visszajelzések, nem egy ismerős, vagy akár idegen is rám ír műsor közben, amelyben kifejezi tetszését. Úgy tűnik, mégiscsak van igény erre a fajta muzsikára… A rockzene mai helyzetéről annyit: hála Istennek – a sokszor emlegetett tehetségkutató versenyeken keresztül – van rálátásom a műfaj jövőjére, illetve, hogy képben legyek, heti több koncertet nézek meg. Amatőröktől profikig terjedő skála ez, és nem csak rockzenekarokra korlátozódik. Úgy látom, sok fiatal tehetség bontogatja szárnyait. Többször is kérdezted a klasszikus rockzene jövőjét: a véleményem, hogy aki ezt akarja játszani, játssza! Bennem viszont megvan az igény, ha elmegyek például egy tehetségkutatóra, valami újszerűt szeretnék hallani. Máshogy értékelem, ha valaki a műfajon belül valami pluszt tesz a zenéjéhez, netán elviszi a saját egyéniségének megfelelő irányba. Akkor van baj, ha a régi sablonok alapján a zene kiszámíthatóvá válik. 2016-ra már majdnem mindent eljátszottak ebben a műfajban, nagyon nehéz újszerű dolgokkal előrukkolni. De tapasztalataim szerint mindig „termelődnek” újabb értékek, egyéniségek.
Hegedűs István
2016. október 19. 19:04