Mi lesz veled rockzene? – 19/2. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Egy ország ismerte meg a Soulbreakers zenekart, amikor az ismert televíziós vetélkedőben a tizenkét legjobb versenyző közé jutottak. Az egyéni stílust kialakító társulat páratlan orgánumú szólistáival Radovics László „Kyruval”, valamint Pleszkán Écskával többek között arról beszélgettünk, hogy nyilvános szereplésük során milyen tapasztalatokkal gazdagodtak, s a televíziós showműsor miként hat a magyar rockzenére.
Mit gondoltok, a zsűri szimpatizált veletek?
P.É.: Nehéz erre válaszolni, nem tudhatjuk mit gondoltak, vagy mit éreztek. A lehetőségekhez képest igyekeztünk a legtermészetesebben viselkedni, nem éreztük, hogy különösebben rossz benyomást tettünk volna rájuk. A mentorok, azt gondolom, nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a műsor készítői a közönséggel szavaztatták meg, hogy négyük közül kinek, mely kategóriát kell majd mentorálnia: külön a huszonöt év alatti fiú-, illetve lányénekesek, ugyanez huszonöt év felett együtt, és ott vannak még a zenekarok. Véleményem szerint ez szakmai kérdés; egy komplett zenekar instruálása szerintem lényegesen komolyabb felkészültséget igényel, mint egy szólistáé.
A közösségi oldalakon sokan szorítottak nektek. Érzékeltetek ebből valamit?
P.É.: Nagyon sokat érzékeltünk. Számomra az egyik legérdekesebb élmény egyébként egy közönségtalálkozó volt. Tizenévesek jöttek hozzánk gratulálni, ami már eleve meglepett. Egyszerűen túl fiatalok voltak ehhez. Ezer kérdésük volt. Ezzel szemben nekem csak egy, de azt mindegyiküknek feltettem: milyen zenét hallgatsz? Meglepő válaszokat kaptam: Janis Joplinra és Jimi Hendrixre még valahol úgy számítottam is, de amikor olyan nevek hangzottak el, mint Miles Davis, Herbie Hancock, vagy épp a Sly and the Family Stone, hát kapkodtam a levegőt. Valószínűleg a szülői hatás, akárcsak nálam, de akkor is… Visszaadta a hitemet. Arra gondoltam akkor, mindegy is, mi történik velünk a műsor során: a lényeg, hogy létezik egy ilyen fiatal réteg, amely végre nem kifejezetten csak az egykori „slágerlista szereplőket” ismeri, de azokat a nagy neveket is, akik igenis letettek valamit az asztalra, csak épp valamiért nem igazán égtek bele a köztudatba.
Az interneten keresztül is kaptunk bíztató sorokat, sőt javaslatokat. Ott is olyan számokat, előadókat említettek, hogy vegyük fel őket a műsorunkba, akiket – azt gondolnád –, kis túlzással, inkább csak zenész körökben hallgatnak.
Elmondásotok alapján úgy tűnik, lenne igény a komolyabb muzsikára, ha lenne fórum, amely felvállalná ezt. Felvetődik a média felelőssége?
Kyru: Abszolút. Biztos vagyok benne, hogy lenne rá igény. A Petőfi rádió egysíkú, főképp az alternatív vonalat erőlteti, de a nem régóta működő Rádió Rockkal sem vagyok igazán elégedett. A műfajon belül sokkal színesebb, sokrétűbb zenei kínálatot vártam volna tőlük.
P.É.: Láttam egy műsort a tévében, ahol különböző médiumok képviselőivel folytattak kerekasztal beszélgetést. Feltették nekik a kérdést, amelyre egy mondatban várták a választ: mi a célja a csatornájuknak? Amelyre az egyik kereskedelmi adó képviselője őszintén kimondta: „Pénzt keresni”. Nincs is ezzel semmi baj, ők mindent üzleti oldalról közelítenek, ez a dolguk. A közszolgálati médiumok viszont nem követhetik ezt a vonalat, ott kötelező a műsorok sokszínűsége. Ebben az irányban újabban bíztató jelek mutatkoznak. Jó látni, hogy olyan televíziós vetélkedők is igen komoly nézettséggel futnak, mint például a Fölszállott a Páva, vagy a Virtuózok. Ezek a műsorok a valódi tehetséggondozásról szólnak, amely – lássuk be – hosszú távú projekt.
Térjünk vissza a kereskedelmi televíziós vetélkedőhöz: meddig jutottatok el a versenyben?
P.É.: Bekerültünk a tizenkét döntős közé, a második élő show-ban estünk ki. Ez azt jelenti, hogy összesítettben a tízedik, a saját – ,,zenekar” – kategóriánkban pedig a második helyen végeztünk.
Ismerve a mezőnyt – kérlek, elfogultság nélkül válaszoljatok! – méltatlanul, vagy megérdemelten estetek ki a mezőnyből? Hogyan éltétek meg a búcsút?
P.É.: Egy picit még szívesen maradtunk volna, ám abból a szempontból meg is könnyebbültünk, hogy egy hosszabb periódus után az életünk végre visszaállt a normál kerékvágásba. Amit sajnálok: egy jó kis Janis Joplin-párbajnótát még tartogattunk a végére, amelynek előadására már nem jutott lehetőségünk, pedig szerettük volna még utoljára odatenni magunkat. Sajnos nem kaptunk elég szavazatot ahhoz, hogy párbajozhassunk…
Kyru: … És a szavazatok döntenek. Azt gondolom, ha az Écska által említett nótát játsszuk, amelybe nem lehet belekötni, másképpen alakult volna a sorsunk. És ha azzal esünk ki, akkor egy szót sem szólok, de így… Eléggé lecikiztek bennünket, szerintük nem hoztuk azt, amit kellett volna. A Bad c. Michael Jackson-nóta country-változatát nem értették meg, rajtunk kívül még egy zenekar maradt versenyben. A zenekarokkal amúgy sincs könnyű dolguk a technikusoknak. Nyilván csakis élőben vagyunk hajlandóak játszani, amit technikailag ugyan meg tudtak oldani, de nem könnyen.
.jpg)
Hogyan látjátok a műfaj jövőjét a Soulbreakers tükrében?
Kyru: Sok bandában megfordultam, de a Soulbreakers-ben valami egészen különlegeset érzek. Ez a zenekar mozog. Élőben ki tudunk bontakozni, ez az erősségünk. Azt gondolom, ennek a fajta zenének mindig lesz helye a rockszínpadokon. Ezen dolgozunk.
P.É.: A közönségünk vegyes korosztályból áll, ám egyre több fiatallal találkozunk a koncertjeinken. Nagyon könnyű azt fogyasztani, amit eléd raknak. Ahhoz, hogy válogass, kissé meg kell erőltetned magad. Erre nem mindenki érez késztetést. Nagy szükség lenne egyfajta szemléletváltásra. Édesapám (Pleszkán Frigyes dzsessz zongorista – H.I.) annak idején elindult a Ki mit tud? című tehetségkutatón, amelyet meg is nyert szólóhangszer kategóriában. Ott például kőkemény szakmai zsűri mondott kőkemény szakmai kritikát. Ha ilyen kritikusok bírálnák a mai tehetségkutatók versenyzőit, valószínűleg nem a popularitás győzedelmeskedne. Én hiszek benne, hogy az embereknek egy ponton túl igenis elege lesz abból, hogy kívülről akarják rájuk erőszakolni, megmondani nekik, hogy mit szeressenek és mit nem. Azt látom, ez már a fiatalabb generációkban is érik.
Kyru: Megcsináltuk a Beat Up című lemezünket, amelyről azt gondolom olyan, amilyenek mi vagyunk. A tehetségkutató segítségével megvalósítottuk egyik célkitűzésünket ám, ha tovább akarunk lépni, a zenénket fogyaszthatóvá kell tenni. Például a dalok akusztikus formában való átdolgozásával, előadásával, amely – úgy látom – egyben a jövőt is jelenti, mivel gyakran könnyebben értelmezhetőnek bizonyul. Példának a popénekesnő Duffy- Mercy című dalát hoznám, amelyet akusztikus átdolgozásban játszunk.
P.É.: Ami a jövőt illeti, sok múlik a kommunikáción. Nem mindegy, hogy a közönséget hogyan, milyen eszközökkel szólítom meg, miként tudom becsábítani a koncertjeimre. Fontos, hogy amikor eljön, valóban azt kapja, amire jegyet váltott, hogy ne érje csalódás. Másképp kell kommunikálni az idősebb korosztállyal, megint másképp a fiatalabbakkal. A menedzserek dolga ebből a szempontból nem könnyű, mert gyakran – például a mi esetünkben is – több fronton kell kommunikálniuk, különböző módokon, de mégis egységesen. Ma már az emberek döntő többsége az interneten keresztül hallgat zenét. Sokszor nem is egy-egy albumot, csupán egyetlen dalt. Szemezget. Többek közt ezt is érdemes szem előtt tartani, amikor el kell döntenünk hol és milyen módon szeretnénk majd terjeszteni a zenénket. Milyen reklám éri meg nekünk, és mi nem.
Hegedűs István
2017. október 23. 10:52