Mi lesz veled rockzene? – 18/2. rész
Sorozatunk folytatásában régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Koroknai Árpád „Kori” két meghatározó, különböző stílusban mozgó zenekarban is frontemberkedik, emellett a Rocksuliban azon fáradozik, hogy a fiatalokat bevezesse a zenei világ rejtelmeibe. Amellett, hogy elkötelezett rock-, és metálhívő, sokéves tapasztalattal rendelkezik a Szfinx, a Pandora’s Box és az Omen zenekarok szemüvegén keresztül a zenész szakma általános problémáit illetően; eközben megismerkedhetünk az „öreg rock” és az „öreg metál” fogalmával. Ezen túlmenően Korinak van összehasonlítási alapja az elmúlt húsz-harminc esztendő médiavilágának gyakorlatával is.
Beszéltünk róla, sőt külföldi példával is alátámasztottad, hogy ezekre (öreg rock, öreg metál) a kategóriákra egy bizonyos rétegnél meglenne az igény. A média még sem vesz róla tudomást, szinte kiirtották a műfajt, műfajokat a kínálatból. A „tyúk, vagy tojás” hasonlata alapján adódik a kérdés: azért nem szerepel a médiumokban és a fesztiválokon, mert nincs rá igény, vagy fordítva? Melyik volt előbb?
Ok-okozati összefüggést tekintve nem merném kategorikusan kijelenteni, melyik volt előbb. A koncertszervezésben azt látom, egyfajta belterjesség uralkodik. A P. Box példájánál maradva, tíz-tizenöt éve még headlinerként, vagy közvetlen a headliner zenekar előtt játszottunk fesztiválokon. Aztán előtérbe kerültek az alternatív irányzatok, mi pedig szépen kiszorultunk a perifériára. Attól az egy-két sztárcsapattól, amely kezdetben, ebben a műfajban nyomult még elfértünk volna, ám az első fecskék magukkal hozták a saját sleppjüket. Korábban az egyik jól ismert fesztiválon neves rockzenekaroké volt a főszerep, kisebb sátorban pedig az alternatívok nyomták, mára megfordult a trend. Az az érdekcsoport, amelyik szárnyai alá vette az irányzatot és képviselőit természetesen jó médiakapcsolatokkal – beleértve a közszolgálatit – is rendelkezett, így a rockzenét fokozatosan kiírták a fősodorból. Eközben azt látjuk, hogy amíg a rockzenekarok száma egyre szaporodik, a közönségszám vészesen fogy. Kialakult egy lehetetlen helyzet, mert megy a versengés, a gázsik egymás alá kínálgatása – és nem mindig tisztességes eszközökkel. Arról nem beszélve, hogy a legnagyobb kárt az úgynevezett mulatós zenekarok okozzák, és ami lényeges, nem kizárólag a rockzenének. Tönkretették a hagyományos, autentikus magyar nótát, a magyar népzenét, de magát a cigányzenét is, mint világzenei műfajt. A vendéglátóhelyeken megvolt a helye a cigányzenészeknek, cimbalmostól, brácsástól a prímásig; ma ezzel szemben a sarokban egy szál „villanycigány” üldögél a szintetizátorával, amelyen floppy-lemezről szól a beprogramozott, agyon elektronizált kíséret. Kimondom: ebben Lagzi Lajosnak és sleppjének, no meg a 3 + 2-nek, akik mindezt meghonosították, óriási a felelőssége. Annál is inkább, mert mi magyarok zenés, igényes zenét értő és kedvelő nemzet vagyunk, amelyet ezzel tönkre tettek. Nem tudom, és nem akarom elfogadni – és tapasztalataim szerint rengetegen vagyunk így ezzel –, hogy nekünk, de a fiataloknak is a Kisgrofó, Wellhello és a Halott Pénz háromszögében kellene élnünk. Hogy velük szemben nincs alternatíva.
Ezek után még maradt igény a rockzenére?
Úgy látom, igen. A tanítványaimnak, akik különböző feldolgozásokat hoznak meghallgatásra, sokszor fogalmuk sincs a zene eredeti verziójáról. Amikor megmutatom nekik, kiderül, hogy tetszik, csak épp eddig nem találkoztak vele. Elkezdenek kutakodni utána, majd elindulnak azon a „csapáson” amelyet frissen felfedeztek. Tehát a probléma, hogy nem kevésbé fogékonyak, mint mi voltunk anno, csupán a minőség nem jutott el hozzájuk. Naponta olyan mennyiségű impulzus éri őket az internet által, olyan szinten gyorsult fel a világ, hogy amennyiben nem tolod az arcába, nem éri többirányú hatás, akkor elmegy mellette. Azokhoz a mai tizenévesekhez eljutott ez a fajta zene, akiknek a szülei – vagyis a mi generációnk – ezt hallgatták otthon; akik viszont a diszkókba jártak, azoknak értelemszerűen fogalmuk sincsen erről. Tanítványaim körében készítettem egy felmérést: megkérdeztem, hányan hallgatnak közülük rockzenét? Az eredmény elszomorító: a harminc-harminchat fős középiskolai osztályok tanulói között mindössze két-három fő akadt. Még tovább menve, aki közülük valamilyen hangszeren is játszik, a felmérés szerint egy, azaz egy fő! Az is beszédes adat, hogy ezzel szemben minden osztályban található legalább öt-hat DJ. A nem túl távoli ifjúkoromban ez úgy nézett ki, hogy körülbelül az osztály egyharmada – legalábbis „tábortűz” szinten – tudott gitározni. Emellett a fele, de inkább kétharmada rockzenét hallgatott. A középiskolás korosztályt nagyon fontosnak tartom, hiszen a legfogékonyabb korszakukat élik ekkor. Nem mindegy, milyen hatások érik, milyen minőségű zene jut el hozzájuk. Tulajdonképpen itt alapozzák meg kulturális jövőjüket.
.jpg)
Milyen megoldás lehetséges?
Egy országos lefedettségű rockrádió sokat segítene, amelyet például Debrecenben is lehetne hallgatni, ezáltal több emberhez eljutna a műfaj. Hadd hozzam fel példának az Oment: amióta a budapesti Rádió Rockban hallható néhány nótánk, azóta azoknak a daloknak megnőtt a YouTube nézettsége, de a koncerteken is ezt követelik a gyerkőcök, és együtt üvöltik velünk a szövegeket. Sőt, ezáltal kíváncsiak lettek más, a rádióban nem hallott Omen-dalokra is. Ebből is kitűnik, óriási a média hatalma: az emberek azt fogyasztják, amit eléjük tesznek, és ennek begyűrűző hatásaként az is felszínre kerülhet, ami épp nem jelenik meg, de az illető előadóhoz kötődik. Az internet szükséges, de önmagában kevés; ahhoz hogy ismert legyél, talpon maradj, mellette elengedhetetlen a rádiós illetve televíziós jelenlét. A fentebb említett jelenség óta annyi idő telt el, és annyi tapasztalat gyűlt össze, hogy kijelenthető: a média rockzenét érintő romboló hatása tudatos és bosszantó. Ami a megoldást illeti, úgy a média, mint a koncertszervezés területén szükség van állami szerepvállalásra, miután az üzlet- és pénzorientált kereskedelmi médiumoktól nem várható el a kultúra támogatása. A kultúrkormányzat részéről elindult ugyan egy kezdeményezés ebbe az irányba, ám az NKA-támogatások ma még nem képesek behozni azt az óriási lemaradást, amely hosszú évek alatt felhalmozódott.
Valóban, a média inkább a könnyebb ellenállás felé mozdul, így a kereskedelmi tévék tehetségkutató versenyeiben sem az élő rockzene a meghatározó műfaj. Egy hasonló produkcióban – igaz, a királyi televízióban – te is kipróbáltad magad: megjártad a Társulatot, amely valamelyest különbözik a szokványos kereskedelmi tévéshowktól.
Az általad említett egyik kereskedelmi tehetségkutatóban sem vettem volna részt. A Társulatban az István, a király produkció új, akkori jubileumi előadásához kerestek szereplőket, ahová jelentkeztem. A rockoperával tizenhat évesen találkoztam először, amikor ittam az új impulzusokat, nagyon hamar kívülről fújtam az összes betétdalát. De nem csupán az István volt rám jótékony hatással, a klasszikusok között a Hairt, vagy a Jézus Krisztus Szupersztárt is imádtam. A P. Box éppen szünetelt, a zenei tevékenységem éppen parkoló pályán vesztegelt, tehát jókor, jó időben jött a Társulat. Amikor kiderült, hogy a kereskedelmi tévék mintájára készült, ám a struktúrája mégsem ugyanaz, szimpatikus lett. Visszagondolva hasznosnak ítélem, hiszen tanultam is belőle, valamint szert tettem néhány jó barátra, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Másrészt olyan publicitást eredményezett, amelyet zenekarral sohasem értem volna el, olyan emberekhez jutottam el, akik sem előtte, de a műsor nélkül utána sem, ismerték volna a nevem.
Van-e értelme a rockzenét visszahozni a tágabb értelemben vett köztudatba?
Nem csupán a zene rajongójaként, de képviselőjeként sem mondhatok mást, mint – igen! Feltétlenül van értelme, sőt kell is. Kötelezőnek érezném, hogy a médiák fogalakozzanak a rockzenével, hiszen minden korosztálynak megvan erre az igénye. Arra nem szabadna hivatkozniuk, hogy a rock, vagy a metál nem rádióbarát, hiszen ott az Omen Keresem című dala, amely – mint beszéltünk róla – óriási népszerűséget vívott ki magának a Rádió Rock által. Azt gondolom, ha egyszer egy nóta bekerült egy adott zenekartól, szép lassan a többi is becsoroghat, elfogadják, és később megszeretik az emberek. Még az én fiatal koromban is hemzsegtek a rockzenét is játszó zenei műsorok a rádióban, ezt vissza lehetne, és vissza kellene hozni. Magyarországon tehát volt ennek hagyománya, külföldön pedig közel sem ennyire botrányos a rock médiahelyzete. A környező országok szinte mindegyikében léteznek tematikus adók, amelyekkel megadják a zenefogyasztóknak a választási lehetőséget. Magyarországon ezt elvették az emberektől. Nincs különösebb bajom az alternatívokkal. Azzal viszont igen, hogy a közszolgálati televízióban kijelöltek egy műfajt, amelyet értékesebbnek tartanak, s többet foglalkoztatják, mint az általuk mélyen lesajnált rockzenét. Eközben a közmédia, gondolok itt a Petőfi TV-re/rádióra, amely az adófizetők pénzén működik, nem tehetné meg ugyanezt; az ő feladata a sokszínűség, az összes zenei szegmens bemutatása lenne. Tapasztalataim szerint Debrecenben a kereskedelmi tévés tehetségkutatók aktuális győzteseinek, vagy prominenseinek koncertjeire, ha belépőt szednek, alig-alig jönnek össze az emberek. Ezzel szemben még mindig a perifériára szorított rockzene az a műfaj, amelyre pénzt áldoz a közönség, tehát lenne tennivaló ezen a téren.
Mit hozhat a jövő?
Bízom benne – akármennyire is próbálják a műfajt ellehetetleníteni –, hogy mindig lesz olyan réteg, amely nyitott és befogadó erre a zenére. A mi feladatunk ezeket az embereket célzottan elérni, így esélyt kaphatunk a rock fennmaradására, sőt további erősödésére. Most éppen a mélypontját éljük, de bízom benne, hogy megfordul a trend. Schuster Lórit idézve: a rock örök és elpusztíthatatlan!
Hegedűs István
.jpg)
2017. szeptember 24. 09:23