Mi lesz veled rockzene? – 17/2. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Az egykori HIT, ma HitRock formáció, valamint a Hungarian Pink Floyd Show billentyűs vezetője lassan negyven éve a szakma kiváló ismerője. Sarkos véleménye van a fiatal feltörekvő bandákról, ugyanakkor keményen kritizálja egyes kortárs zenekarok szakmai hozzáállását is. Füchsel Tibor „Füxi” szavai nyomán megelevenedik mindkét patinás zenekar múltja illetve jelene, emellett pozitív képet fest a műfaj jövőjéről.
.jpg)
Azon ritka muzsikusok közé tartozol, aki odafigyel a kollégák tevékenységére, szabadidődben eljársz mások bulijaira. Mit tapasztalsz?
Ma már kevesebbet járok, mert elkeserítenek azok az állapotok, amelyeket tapasztalok. Hogy itt tartunk, ahol most, arról a rockzenekarok is tehetnek. Ezek alól csupán azok a bandák kivételek, akik minőségben, látványban letettek, és ma is letesznek valamit az asztalra. Érdekes módon nekik van közönségük, és vannak bulijaik. Azok az úgynevezett „megélhetési muzsikusok”, akik két kínai hangfallal és százas égővel a színpadon, hátuk mögött rózsamintás tapétával, színpadnak nevezett három méter széles, tíz centi magas dobogón játszanak, előbb utóbb kihullnak. Tudomásul kell venni, hogy az idők változtak, és a „Rock örök…” szlogent nem úgy kell értelmezni, hogy mell döngetve, zsíros hajjal, fogatlanul, koszos ruhában és piásan kiállok a színpadra. Elég megnézni Brian Mayt, David Coverdale-t, Paul Rodgerst, vagy épp Gilmourt, akik korukat meghazudtolva, jólöltözötten, komoly intellektualitást sugároznak magukból. Roger Waters például hetvenévesen, elementáris erővel vitt végig egy világturnét, amelyet mi is láthattunk egy kétórás koncerten a Puskás Stadionban.
A publikum pedig távolmaradással „jutalmaz”? Az előbb felsoroltak, vagy más okok is közrejátszanak abban, hogy lassan-lassan elfogy a Nagy Generáció zenekarainak közönsége?
Hogyne! Nem mennek el, mert igénytelenség van! A felszerelésről, látványról már beszéltünk, és megállapodtunk abban, hogy az alapkövetelmény. Ezen kívül minden egyes műsorra fel kell készülni, fel kell építeni, amit rendszerint nem csinálnak meg. Megnézek némely bandát, és úgy tűnik, a zenésznek semmi köze ahhoz, amit csinál. Nincs aurája, nincs semmiféle kisugárzása. Némelyiknek úgy áll a kezében a hangszer, mint tehénnek a pisztolytáska. Rossz az öltözködése, messziről ordít róla, hogy nem zenész, hanem teszem azt pék, lakatos, vagy kőműves, aki szabadidejében éppen zenél. Az aktív, profi előadónak a zene, a rock életforma, és nem csak afféle átutazó ebben a műfajban, vagy szakmában. És ez lejön a színpadról. A hiteles előadó szórakoztat és életérzést közvetít. Nem szeretnék hazabeszélni, de úgy érzem, hogy az újjáalakult Pink Floyd Show teljesíti ezt az elvárást, a fiatalokra jó ránézni. Nem véletlen, hogy megugrott a közönséglétszám. És ami fő, az átlagéletkor fiatalodott, megjelentek a huszon-harmincévesek is. Egyébként elég nehezen mozdulnak ki az emberek. A régi közönségünk, de a többieké is megöregedett, tele vannak problémával, ritkán jönnek el egy-egy buliba. Sokszor a már említett körülmények is méltatlanok, ettől ugyancsak elmegy az emberek kedve. A HitRock zenekar a csúcson ezerfős közönség előtt játszott, mára megcsappant a rajongók hada. Ennek ellenére az új összeállítással (Mr. Basary, Finki, Birta Laci, Vajda Tibi, valamint jómagam) kitartunk bízva abban, hogy előbb-utóbb itt is feltornázzuk a létszámot.
Milyenek a hazai fellépési lehetőségek? Persze a rockzene területére gondolok.
Elsősorban ismeretség függvénye. A meghívások sógor-koma-haver-érdekcsoport alapon működnek, másképp nagyon nehezen megy. A nagy fesztiválokra, mint a Sziget, a Volt és a többi, reménytelen bekerülni. Legalábbis, ami a mi zenénket, illetve korosztályunkat illeti. Saját bőrömön tapasztaltam, amikor az egyik nagyobb fesztivál szervezőjét felhívtam és közölte: „ismerem a zenekart, jó is, de ez már lefutott dolog. A mi közönségünket ez a fajta zene nem érdekli”. Tehát a torta kicsi, és a szeletekért iszonyú harc folyik a zenekarok között. A bekerülésnél döntő, hogy a szervező ismeri-e a bandát, pláne, hogy szereti-e. A Pink Floyd Show szempontjából ráadásul azért is nehéz a helyzet, mert kizárólag nagyszínpados zenekar vagyunk, kis kocsmákban nem tudunk és nem is akarunk fellépni. Külföldhöz viszonyítva ahhoz képest, hogy odakint a legkisebb rock klub is komoly felszereléssel bírt, nálunk elég nagy a lemaradás. Sok helyen rendes énekfelszerelés sincs. Ezen kívül a fellépő helyek száma is vészesen fogy, de a szervezők szakmai hozzáértése, elkötelezettsége is erősen megkérdőjelezhető. Üzleti szempontból biztosra akarnak menni, ezért a lakodalmas „rockot” részesítik előnyben, vagy épp a nosztalgiazenét.
Mindezen túl, miként látod a rockzene helyzetét Magyarországon?
Zenekultúra szempontjából kettészakadt az ország. Vannak a mai fiatalok az ő zenéjükkel, és vagyunk mi a miénkkel. De hát ugyanez játszódott le fiatalon a szüleink és közöttünk, amikor Korda György, Vámosi János és Záray Márta volt náluk a befutó. Elvist még elfogadták, de a mi beat-, vagy rockzenénkről hallani sem akartak. Ma más az életérzés, más a zene. Csak mi ezt nem szeretjük, minthogy szüleink sem szerették a Deep Purplet. Arról nem beszélve, hogy a digitális világ korát éljük. Ők nem CD-t hallgatnak, DVD-t néznek, hanem a YouTube-ról, vagy mp3 lejátszókról követik a zenét, miközben a mi korosztályunk a kompjúterhez is épphogy csak ért. Lassan megszűnik a papír alapú újság és az említett fizikai hang- illetve képhordozók; a fiatalokat nem érdekli a borító, vagy az, hogy egyáltalán kézben tartson egy fizikai hordozót. Amíg nekünk szinte program, hogy egy sör mellett felrakjunk egy bakelit, vagy CD-korongot, ők bedugott fülhallgatóval (esetleg fejhallgatón) buszon, villamoson hallgatják az ő muzsikájukat. Felgyorsult az élet. Hozzájuk képest mi lassú élettempót követünk, a szüleink pedig még lassabbak voltak. E gyorsaság miatt náluk mások az értékrendek is, pillanatok alatt helyet cserélnek a kedvencek, vagy sztárok. Ezzel szemben mi nem tudjuk tartani a tempót velük. Ami a szórakozást, zenét illeti, nagyjából ugyanaz a képlet: mi a budai és egyéb ifjúsági parkokba jártunk, mert az volt a divat. Mindegy, milyen zene ment, ott éltük az életünket. A mostani fiatalok a Budapest Parkban, vagy a Barba Negrában élik, csak épp nem a Gemini zenéjére, hanem az Irie Maffiát, vagy a Halott Pénzt hallgatják. Már az, akit egyáltalán érdekel. Mert a többség nem a zene, hanem a társaság kedvééert megy szórakozni és társadalmi életet élni. Nem lehet tőlük zokon venni, hogy a saját előadójuktól a saját zenéjükre kíváncsiak. Mi sem örültünk volna, ha annak idején Radics, vagy a Mini helyett a Vámosi-Záray házaspárt kellett volna elviselnünk az Ifiparkban a színpadon. A lényeg, hogy a mai idősebb zenekarok nem tudják megszólítani a fiatal nemzedéket…
… Pedig az előbb beszéltünk arról, hogy újabban a Hungarian Pink Floyd Show koncertjein is egyre több a fiatal.
Igen, de ők valamilyen szinten ezen szocializálódtak. Azok a fiatalok járnak az idősebb rockzenekarok koncertjeire, akik a szüleik lemezeit hallgatták. Ám a többségnek fogalma sincs sem a Pink Floydról, sem rólunk. A mi időnkben is volt, aki az akkori régi muzsikákért lelkesedett.
Az rendben van, hogy a fiataloknak kialakult a saját zenei stílusuk és arra kíváncsiak. Abban azért mégis látok némi ellentmondást, hogy az általad említett mai fiatal zenekarok, régi bandák, vagy előadók számainak feldolgozásával szereznek maguknak hírnevet.
Igen, ma ez tendencia. Viszont ebben az a tragédia, hogy az ugyancsak fiatal közönség egy részének fogalma sincsen arról, hogy az adott nóta anno X.Y. nagy slágere volt. Mert általában nem mondják be a színpadon. Egyébként kénytelenek a feldolgozásokhoz nyúlni, mert ha jól belegondolsz, legalább húsz éve nem született Magyarországon jó sláger. Főleg rocksláger. Mégpedig azért, mert akkoriban képzett zenészek álltak a színpadra. Ezzel szemben a mai zenészek – tisztelet a kivételnek – leginkább hangszertulajdonosok, minimális tudással és kevés rutinnal. Megkapják a szülőktől a gitárt, vagy a dobot, megalakítják a zenekart, és a garázsban mindennemű koncepció nélkül össze-vissza játszanak. Mivel képtelenek egy jó számot megírni, ezért előveszik a jól bevált slágereket. Sokan támadják a tribute-ot, ehhez képest nem egy mai banda a régi dalokhoz nyúl vissza, és azzal arat sikereket.
Mi lehet a műfaj, az egyetemes rockzene jövője?
Azt gondolom, ha kihalnak az alapítók, a nagy öregek, egy kicsit elcsendesedik a műfaj. Annak ellenére, hogy lesznek, akik tovább viszik a zászlót – elsősorban a tribute-zenekarokra gondolok. Húsz-harminc év múlva aztán ismét előtérbe kerül a rock, csak épp más formában. Valószínű, hogy nem klubok és vendéglátóhelyek adnak majd helyet a műfajnak, hanem a színházak, művészeti paloták. Mindig lesz olyan korosztály, amely az intellektuálisabb zenére vágyik, és lesznek, akik ezeket megjelenítik. Biztos vagyok abban, hogy Elvis Presleytől kezdve a hatvanas-hetvenes évek nagy rockzenekarai – megérdemelten – az egyetemes rock kultúra részeivé válnak. A jelen korszak zenéje arra szolgál, hogy betöltsön egy űrt, amelyet a rock hagyott maga után. Abban is biztos vagyok, hogy ennek lecsengésével a jövőben visszatér az igényes zene, a nagy művek korszaka. De, hogy ezt rocknak fogják-e hívni, azt nem tudom.
Hegedűs István
2017. augusztus 23. 14:55