Mi lesz veled rockzene? – 16/2. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Ezúttal olyan rockzenészt kérdeztünk, aki a nyolcvanas évek muzsikáján szocializálódott, s alulról építkezve jutott el az országos ismertségig, emellett otthonosan mozog a fiatal tehetségek, pályakezdők világában is. A most harminchét esztendős Molnár Péter – közismert nevén Stula – saját tapasztalatai, valamint átélt küzdelmei alapján ítéli meg a műfajt kísérő jelenségeket.
Mint említetted, nagy a tülekedés, a rocknak meg amúgy sem sok babér terem. Úgy tűnik, a metál átvette, átveszi a szerepét.
Sajnos a metál – egyik kedvenc műfajomról beszélünk – nem vette át a rock helyét. Úgy látom, a probléma az ezredfordulón kezdődött. Addig a koncerttermek megteltek a műfaj iránt lelkesedő emberekkel, rajongókkal, akik rendszeresen jártak a bulikra. Ma már szinte minden egyes koncertlátogatónak kezet kellene csókolnunk, hiszen családja, munkája lévén – vagy épp anyagi megfontolásból – nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ott legyen. Képtelenség mindenhová eljutni, ezért vannak, akik egész évben arra kuporgatnak, hogy egy-egy kedvenc csapatukat megnézhessék élőben. S ezzel eljutottunk oda, hogy kijelenthetjük: elmaradt a közönség megújulása, ugyanaz a kitartó rajongótábor jelenik meg ma, amely tizenöt-húsz esztendeje. A fiatal generációból csupán azokkal találkozhatunk, akik – hozzám hasonlóan – a szüleik által ismerik, kedvelik ezt a zenét. Sajnos ez eléggé szűk réteg.
Manapság megszaporodtak a különböző tribute-produkciók, amelyek valamilyen szinten biztosítják a műfaj tovább élését. Hogyan látod ezt?
Ehhez a kérdéshez meglehetősen vegyes érzelmekkel állok. Például a Metallica-, illetve AC/DC-tribute-okból országosan négy-öt formációról van tudomásom, ezekből maximum két-két alakulat üti meg a mértéket. Való igaz, némelyik olyan feelinggel, megszólalással bír, hogy le a kalapot előttük. A közönség részéről a csalódás szinte kizárva, hiszen pontosan tudja, mit várhat el, a dalok harminc-negyven éve beleégtek a tudatába. Tehát biztosra mennek. Csakhogy ez részben a zenekar érdeme, miután nem saját produkcióról van szó, hanem olyan ismert zenéről, amely eladja magát. Éppen ezért a tribute-ozás legtöbbször kényszerhelyzet. Többnyire jó zenészek kényszerülnek erre, hiszen egyrészt ezzel tud közönséget verbuválni, másrészt mégiscsak rockzenét játszik, ami a szíve csücske. Eközben tisztában van azzal, hogy – bármennyire is tehetséges – a saját zenéjével sehová sem jutna.
Visszajutottunk tehát az alapproblémához: saját és új produkció. Egyes vélekedések szerint az ún. „nagy öregek” viszik el a lehetőséget a fiatalok elől. Valóban kiszorítják őket?
Ezzel nem értek egyet! Természetesnek tartom, hogy a negyven éve színpadon álló ikonok lehetőséget kapnak, hiszen ezreket vonzanak koncertjeikre. Húsz éve, ami azért elég hosszú időszak, nem tudsz felmutatni olyan rockzenészt, vagy zenekart, amely hozzájuk hasonlóan legendává vált volna. Aki olyan maradandót alkotott volna, amellyel beírta magát a rock történelmébe. Véleményem szerint a húsz évvel korábban alakult magyar bandák, mint például a Depresszió, a Road, vagy a Rómeó Vérzik, akik most teret kapnak a fesztiválokon és sikeresek – s ha az elkövetkezendő húsz esztendőben is tartják magukat –, sem lesznek akkora legendák, mint a nyolcvanas évek sztárjai. És ez nem csupán magyarországi jelenség, külföldre is igaz. Mindezt elsősorban az internet rovására írom, de a média felelőssége is vastagon benne van. Az emberek szeretik ugyan a rockzenét, de elkényelmesedtek. Nehezen vehetők rá arra, hogy egy koncertért, teszem azt, húsz kilométert utazzanak a másik városba.
Véleményed szerint a média, amennyiben a műfaj teret kapna benne, képes lenne mozgósítani a rockzenét kedvelő közönséget?
Régóta álmodozom egy, a műfajt népszerűsítő rádióról. Örülök annak, hogy megszületett a Rádió Rock, ahol elég széles a választék. Ám ez csak az első lépés, amely nem mindenki számára érhető el. Szükség lenne több ilyen jellegű adóra, és ami nagyon fontos – a televízió. A Muzsika-, illetve Sláger TV, vagy a Viva-csatorna mellett bőven elférne egy rock-televízió is. Ezeken a fórumokon a rockzene-szerető közönség több információhoz juthatna, arról nem beszélve, hogy a zene által a fiatalabb nemzedék köréből is toborozhatnánk híveket. Akik a szüleik által nem ismerkedhettek meg a hetvenes-nyolcvanas évek muzsikájával, az egysíkú médiakínálat következtében fogalmuk sincs arról, hogy ez a zene létezik.
Beszéltünk a kereskedelmi televíziós tehetségkutatókról. Egyes vélekedések szerint ezek semmilyen hatással nem bírnak a rockzenét szerető közönségre, hiszen műfajidegen tőlük.
A tehetségkutatók többségében valóban ismert slágerek újraénekléséről szólnak, ám olyan is előfordult, hogy beengedték a rockmuzsikát. Elég csak Rúzsa Magdira és a Highway to Hell-re gondolni, ami nagyon megfogta a zsűrit. Külföldön már léteznek ezeknek a vetélkedőknek a rock-változatai is, csupán még hozzánk nem jutottak el. Idő kérdése. S, az is valószínű, hogy a showműsor sok hazai tehetségen is fog segíteni. Amúgy az emberek nem az ott megszólaló dalokra kíváncsiak, hanem a kikapcsolódás kedvéért nézik, jót szórakoznak egyes szereplők bénázásán. Véleményem szerint ezek a műsorok nem osztanak, és nem szoroznak a rockzene szempontjából.
Bizonyos rockzenészek úgymond önvédelmi reflexe, hogy szemben a nyolcvanas évek gyakorlatával, – nyilván anyagi megfontolásból – egyidejűleg több formációt is fenntartanak. Van ennek értelme?
Bizonyos fokig kényszerhelyzet, de több más oka is van. A magam példájából kiindulva, szívvel lélekkel csináltam egy zenekart. Úgy éreztem, kinőttem ezeket a kereteket, attól többet érzetem magamban, amennyit ez a formáció nyújtani tudott. Szerettem volna kipróbálni magam. Gitároztam és énekeltem blues-zenekarban, de metálbandában is frontemberkedtem. Emellett létezik egy akusztikus formációm, valamint egy normál „nagy” zenekarom. Ezekkel vagy pubozunk, vagy fesztiválozunk. A szimultánt addig lehet játszani, amíg el nem jön az idő egy komoly bandában való munkálkodásra, amely leköti az ember teljes kapacitását. Odáig inkább hobbiról beszélhetünk. A főbanda az én életemben is prioritást élvezett, ezzel együtt kellett élnie a többieknek is, hiszen a fő elfoglaltság mellett nyilván kevesebb idő jutott rájuk. És ez a jövőben is így lesz.
Mit gondolsz a rockzene jövőjéről?
Nem voltam Motörhead rajongó, de Lemmy halála nagy veszteség a szakmának, a műfajnak. Előtte elment Ronnie James Dio, s mivel jócskán benne vannak a korban, lassan-lassan a nagy úttörők is követik őket. Ozzy Osborne még köztünk van ugyan, de kora miatt már nyilván nem ugyanaz a hang. Lehet szépen és tisztán énekelni hetven-nyolcvan évesen is, de a karc eltűnik, hiszen a hangszálak is kopnak, öregszenek, fáradnak. Lehet, hogy nem hangzik természetesnek, megerőltető is így énekelni, de ettől szól úgy, ahogy a rocknak szólnia kell. Külföldi példákat hoztam, de nincs ez másképp Magyarországon sem. És ettől vagyok megijedve. Megijedek, hogy azok az idősebb bandák, akik hosszú ideje együtt vannak, kikopnak, és ki jön utánuk? Ki jön az Edda, vagy Ricse után? Attól tartok, hogy majd a tribute-ok továbbviszik a munkásságukat, ugyanakkor a közönség nem fog nyitni az új felé. Éppen ezért a feltörekvő magyar bandák, mint említettem, nem fogják tudni hozni azt a közönséglétszámot, amint az elődeik. Ez alól talán a Leander Kills a kivétel, akik kitűnő érzékkel nyúltak bele olyan stílusba, amely Magyarországon ismeretlen volt. Eddig mindenütt teltházat csináltak. Szemléletváltásra volna szükség. Fontos lenne, hogy az emberek ugyanúgy szeressék a zenét, mint régen. Ma már egy kiadványról jó, ha egy számot meghallgatnak, a többivel nem törődnek. Pedig azon az egy-két húzónótán keresztül megszeretnék a többit is, és azon keresztül az egész bandát. Ennek az információáradat, a dömping és az időhiány az oka. Az állandó rohanás mellett az emberek kevés időt szánnak a kultúrára. A magam részéről dolgozom tovább: hardrock stílusban, Hammonddal, Őserő címmel készül az első szólólemezem, nem tudom, milyen fogadtatása lesz. Azt tudom, hogy belőlem ez őszintén jön. Ha nincs rá igény, legfeljebb jó lesz poháralátétnek.
Hegedűs István
2017. július 15. 08:26