Mi lesz veled rockzene? – 16/1. rész
orozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Ezúttal olyan rockzenészt kérdeztünk, aki a nyolcvanas évek muzsikáján szocializálódott, s alulról építkezve jutott el az országos ismertségig, emellett otthonosan mozog a fiatal tehetségek, pályakezdők világában is. A most harminchét esztendős Molnár Péter – közismert nevén Stula – saját tapasztalatai, valamint átélt küzdelmei alapján ítéli meg a műfajt kísérő jelenségeket.
Mi vonzott a rockzenéhez?
Körülbelül ötéves koromtól olyan zenéket hallgattam apám lemezgyűjteményéből, mint a Deep Purple, a ZZ’ TOP, a Rainbow, vagy az AC/DC. Édesanyám a könnyebb műfajt kedvelte, elsősorban az ABBÁ-t és a Beatlest. Ezek egyébként hagyományos bakelit lemezen szólaltak meg, és keménységtől, műfajtól függetlenül egytől-egyig a kedvenceimmé lettek. A magyarok közül legtöbbször a Karthago, a Dinamit és a P. Mobil korongjai kerültek fel a lemezjátszóra. Azon kaptam magam, hogy kamasz koromban mindenféle munkavégzés közben ezeket dúdolgatom, miközben arra vágytam, legyek már kissé idősebb, hogy olyan „vikidálos” legyen a hangom…
… Amit már zenekari közösségben hasznosítottál.
Érdekes módon, tizennyolc évesen még nem énekesként, hanem gitárral kezdtem a kollégiumban. Amikor azt befejeztem, hazatérve saját szórakoztatásomra folytattam a muzsikálást. Legjobb barátaimat összeszedve zenekart alapítottam, amelyben senki, semmilyen hangszeren nem játszott, magam tanítottam őket dobolni, basszusgitározni. Ez volt a Crazy Granat, amely a mai napig él. Tizenhét éves zenekarról beszélünk. A műsor hatvan százaléka külföldi nóták feldolgozásából illetve magyar rock-klasszikusokból, a maradék pedig saját dalokból áll. Voltak álmaink. Egy ideig képesek voltunk fejlődni, aztán egy bizonyos szintnél megálltunk. Ez részben annak tudható be, hogy nem főállású zenészként működünk, elsődleges a család és a munka. Közös elhatározásból aztán megmaradtunk klubzenekarnak.
Vagyis nem is akartatok tovább lépni.
Inkább azt mondanám, hogy elfogytak a lehetőségek. Csináltunk országos turnét, elmentünk nagyobb zenekarok elé, tényleg mindent megpróbáltunk, de valahogy mindig falakba ütköztünk. Vagy a nagy zenekarnak kellett fizetnünk, hogy játszhassunk előttük, vagy épp a buszbérlés vitte el a pénzünk nagy részét. Úgy érzem, a tehetségünk, elszántságunk adott volt, ám ez kevés a boldoguláshoz. Ahhoz több kell. Pénz és kapcsolatok, amelyekkel mi nem rendelkeztünk. Apám azt mondogatta: figyeld meg, a tehetséget megtalálják! Ezt én kiegészíteném azzal, hogy igen, megtalálják – és megpróbálják elnyomni.
Kik próbálják elnyomni?
Akik már elértek valamit. Kenyérharc folyik. Kicsit olyan ez, mint a politika: ha valaki kidugja a fejét, vagy kitűnik a többiek közül, azonnal ráütnek. Ki akarják fúrni. Egy adott fesztiválra például komoly harcok és alkuk árán lehetséges bejutni. A szakma szereplői nagyjából ismerik egymás fellépti díját, s gyakran előfordul, hogy az egyik aláígér a másiknak. Vagy akár ingyen is elmegy csak azért, hogy ő szerepelhessen fő műsoridőben a másik helyett. Nagyon fontos az összeköttetés, az ismeretség. A nélkül reménytelen a bejutás, nekünk is – többek között – ez hiányzott. Az anyagiakról beszéltem már. A belépő jegyektől a passzokig, a plakátoktól a reklámokig minden költség ránk hárult, nem bírtuk ezt a megterhelést. Mindemellett ott a reklám problémája: igazából egyetlen médiafelület maradt, a Facebook, ahol iszonyú a tülekedés, a legtöbb zenekar itt próbál érvényesülni. Az egyetlen rádióba, amely a műfajt szolgálja, szinte lehetetlen bekerülni. Tapasztalataim szerint – tisztelet a kivételnek – a szervezők sem segítenek. Előbb árajánlatot kérnek, amit persze sokallnak. Innentől jön az alku, amelynek a vége, hogy egyáltalán nem akar fizetni, legfeljebb valamiféle csere-üzlet (ellenszolgáltatás) köttetik. És erre sokan fejet hajtanak, hiszen örülnek, ha egy neves eseményen, ahol szép számú közönség gyűlik össze, felléphetnek. Némely szervező tehát nem a rendezvény, és még kevésbé a fellépő zenekar érdekeit nézi, inkább a saját profitjával törődik. Nekünk pedig nehéz találni közülük olyat – és vele együttműködő partnert, csapattagot –, aki jól, és szívesen teszi a dolgát.
Mindezek ismeretében milyen lehetőségek állnak ma egy fiatal rockcsapat előtt Magyarországon?
Magyarország 2017-es rockzenéjét azok a fiatalok állítják elő, akik a maguk sajátos divatját, külsőségeit követve, elektromos gitárt ragadva vagy az internetről szerzik meg a szükséges tudásanyagot, vagy valamelyik zeneiskolából kerülnek ki. Közöttük nem egy kimagasló tehetséggel találkozhatunk, itt elsősorban a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeire gondolok, hiszen profi tanárok segítik őket. Olyan is van – és ez a kevesebb – aki szerencsés, és hangszeresként bekerülhet egy-egy befutott élvonalbeli bandába. Ezzel szemben én autodidakta módon képeztem magam. Harminchét éves vagyok, a nyolcvanas évek rock-generációján nevelkedtem, s a kettő közötti különbség meglátszik a hozzáálláson. A mai helyzetet olyan süllyedő hajóhoz hasonlíthatnám, ahol a feltörekvő, új generációs rockerek mosolyogva lapátolják a vizet a fedélzetről. Ami annyit jelent, hogy megpróbálunk jópofát vágni az adott helyzethez, mindent beleadunk. Megvesszük a drága hangszereket, folyamatosan gyakorlunk, próbatermet bérelünk, elmegyünk a kis klubokba akár ötvenfős közönség elé is játszani. Ahol – legalábbis a legtöbb helyen – még a jegybevétel húsz-harminc százalékáról is le kell mondanunk. És a legnehezebb a közönséget becsábítani a koncertjeinkre, mert nagyon elkényelmesedtek. Ennek egyrészt az internet elterjedése az oka, ahol, mint a jó szatócsboltban, minden megtalálható; másrészt a média, amely inkább a tehetségkutatókat nyomja. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy az ottani szereplők érdemtelenül sütkéreznek a rivaldafényben; az élvonal legalábbis tehetséges, nem véletlenül jutottak oda, ahova. Ám mindez nem oldja meg az élő zene iránti érdeklődés gondját. Szerintem nagyon sok fiatal profi zenész ül otthon, mert kilátástalannak látja a helyzetet. Tapasztalatai szerint, hiába tölti az idejét, öli bele a pénzét, az energiáját; hiába veszi körül magát hasonlóan lelkes, elhivatott emberekkel, akkor is falakba ütközik. Létezik ugyan NKA-támogatás, de ez korántsem oldja meg az alapvető problémákat: egy húszévesen rockzene iránt elkötelezett srác – ha már meg is vette a drága hangszereket, a továbbiakban – képtelen előteremteni a plakátgyártáshoz a pénzt, a logisztikai feltételeket (buszbérlés), s kifizetni a kisegítő személyzetet (roadokat, hang-, ill. fénytechnikust). Ezek ugyanis egy koncert minőségi megszólalásának elengedhetetlen feltételei. Hallomásból ismerem a hőskorszak, a hetvenes-nyolcvanas évek körülményeit: hazai kínálat híján külföldről meghozatták a hangszereket, emellett jóval kevesebb banda működött. Ezzel szemben ma rengeteg zenekar létezik, amely mind az élvonalra törekszik.
(folytatjuk) Hegedűs István
2017. július 4. 17:19