Mi lesz veled rockzene? – 14/1. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Póka Egon után kíváncsiak voltunk más zeneoktatók véleményére is. Ezúttal Vajda Péter (Sóder, vagy rövidebben Soci) a Dürer Rendezvényközpontban található Rocksuli igazgatója, amellett a Kowalsky meg a Vega sztárcsapat dobosa, valamint Kékkői Zalán gitáros (legtöbben Ákos zenekarából ismerhetik, KÁOSZ Központ, Zenezóna Alapítvány kuratóriumi elnök) a Roland Zenesuli tanára alkalmi kerekasztalt alkotva beszélt – többek között – a zeneoktatás fontosságáról, a médiáról és persze a műfaj jövőjéről.
Mikor kezdtetek zenei képzéssel foglalkozni?
Kékkői Zalán: A Roland Zenesuli nem klasszikus értelemben vett iskola, nevünket a Roland Zenegaléria hangszerboltról kaptuk. Mindannyian itt tanítunk. Ötödik éve működünk, úgy gondoltuk, ha már ott helyben mindenféle hangszer a rendelkezésünkre áll, használjuk ki a lehetőséget. Zenekari gyakorlatokat, csoportos foglalkozásokat tartunk, de szervezünk koncerteket is. Ezeket a bulikat több kamerával rögzítjük és a hangot sávonként is felvesszük, így lehetőségünk van az utólagos elemezésre. Folyamatosan fejlődünk. Ennek az évnek az újdonsága lesz, hogy megtartjuk az első sulis táborunkat.
A többes szám, gondolom, egy egész csapatot takar…
K.Z. : Igen, mára jó kis tanári kar állt össze: az első, akivel kezdtük, Rékasi Attila, ő dobot oktat, Kovács Zoli és Szappanos Gyuri a basszusgitár felelős, Gereben Zita és Csongor Bálint éneket, én pedig gitárt tanítok.
Vajda Péter (Sóder, Soci): A Rocksuli 1989-ben alakult Debrecenben. Ott tanultam, és később már tanítottam. A budapesti iskolát, amelynek igazgatója vagyok, 2012-ben csináltam meg. Ez gyakorlatilag a debreceni suli pesti tagozata, azóta Cegléden és Marosvásárhelyen is nyitottunk „részlegeket”. Még itt sem állunk meg, szeretnénk további iskolákat is létrehozni.
Ekkora igény mutatkozik erre, vagy inkább bízol valamiben?
S: Egyrészt szívszerelem, másrészt bízom is benne, hogy jó lesz. Annál is inkább, mert tudom, milyen volt odajárni. Zalánhoz hasonlóan nálunk is arról szól egy félév, hogy egyéni órákat tartunk, amelyet egyhónapos próbaidőszak követ, majd év végén következik a vizsgakoncert. Nem az a lényeg, hogy a növendék hányasra fog majd vizsgázni, hanem az, mit és hogyan produkál a színpadon. Ez az igazi próbatétel, hiszen egy ilyen koncerten három-négyszáz ember is összejön; a közönség főként barátokból, ismerősökből tevődik össze, akik előtt illik helyt állni.
Kapnak bizonyítványt?
S: Nem, ez nem OKJ-s képzés, hanem magániskola.
Mindketten aktív zenészek vagytok. E tény, vagy épp a hivatástudat mennyire befolyásolt benneteket abban, hogy másoknak is átadjátok ismereteiteket?
S.: Nálunk, de Zalánéknál sem az a cél, hogy a növendékekből azonnal szakembereket faragjunk. Nem az illető kora számít, hanem az, hogy foglalkozzék bármilyen hangszerrel, s az örömet okozzon neki. Ha gyerekről van szó, ő inkább a zongorát nyomkodja össze-vissza, mint az okostelefonját, de olyan is előfordul, hogy valaki ötvenévesen jut hozzá egy dobfelszereléshez. Ez utóbbira pont Debrecenben akadt példa. Az illető gyerekkora óta, egy életen keresztül vágyott a cuccra, ám a szülőknek nem állt rendelkezésére az összeg. Felnőttként, vállalkozóként már megvásárolhatta, s meg is tanult rajta játszani. A sors iróniája, hogy a vállalkozása azóta tönkrement, s ma a dobolásból él… A tanulás évei alatt egyébként kiderül, hogy az illető mennyire gondolja komolyan, hogy hivatásszerűen fog – mondjuk – gitározni, vagy inkább csak saját szórakoztatására, kikapcsolódás gyanánt, ha úgy tetszik, hobbiból veszi kezébe a hangszert. Azt adom tovább tanulóinknak, amit magam is átéltem a debreceni suliban: a zene szeretetét, a zenetanulást.
K.Z.: Egyet értek Socival. Nálunk is azt tapasztalom, hogy a jelentkezők részéről nem feltétlenül a zenei profivá válás a cél, inkább a muzsikálás öröme. Adott esetben viszont kitermelhet olyan fiatalokat is, akik mindezt később komolyan gondolják. A mi iskolánk ehhez olyan felkészítést ad, amely biztosítja számukra a továbblépést – mondjuk – a Kőbányai Zenei Stúdió felé. Olyan növendékem is van, aki jelenleg Londonban él, és Skype-on tartjuk a kapcsolatot. Két éven belül szeretne a Berklee Egyetem zeneszerzői szakára felvételizni.
Mennyire befolyásolják a televíziós tehetségkutatók a szakiskolák helyzetét? Nem gondolják-e úgy a fiatalok, hogy az előbbi a boldogulás könnyebbik és gyorsabb útja? Hasznos, vagy inkább káros jelenségről beszélünk?
S.: Aki minden előképzettség nélkül elmegy valamelyik tehetségkutatóra, azt a saját szempontjából károsnak ítélem. Elmegy, megpróbálja, majd egy év elteltével rájön, hogy senki és semmi nem lett belőle. Nekem, mint iskolai vezetőnek, egyáltalán nem káros. Aki meg akar tanulni gitározni, vagy énekelni, beiratkozik az iskolába. Aki pedig sztár akar lenni, jelentkezik a tehetségkutató műsorba, aztán celeb lesz belőle. Mert nincs mögötte valódi teljesítmény. Egyébként nekik rossz, hogy kihagyják azokat a lépcsőfokokat, amelyek nélkülözhetetlenek ehhez a pályához. Ehhez be kell ülni a zsúfolt mikrobuszba, és át kell élni azokat a nem mindig kellemes körülményeket, amelyek a zenéléssel, a koncertezéssel, fellépésekkel járnak.
K.Z.: Többször játszottunk olyan fesztiválon, ahol a tehetségkutatós fiatalok félplaybackről, két és fél perces verzióban előttünk vagy épp utánunk énekelték az ismert dalokat. Tragédia volt. A másik tragédia pedig az, hogy ezeknek a fiataloknak – amiről beszéltünk már – fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek a közönséggel. Sokuknak a kétmondatos felkonf is problémát jelent. Bebeszélik nekik, hogy ők „világsztárok”, és ha ezt el is hiszik magukról, akkor nagyjából menthetetlen a helyzet. Azok az énekesek jutottak valamire, akik nagyon sok munkát tettek bele és kitartóan dolgoztak, tanultak a műsort követően.
S.: Őszintén sajnálom azokat, akik nem tudnak megkapaszkodni és elsüllyednek.
Egy kicsit a színpadi viselkedési normáknál maradva, hogyan látjátok: meg lehet tanulni, tanítani ezt, vagy ösztönösen rá kell éreznie, kikínlódnia a szereplőnek?
S.: Szerintem saját maga fogja kikínlódni. Ám, ha van állandó tanára, netán egy gyakorló zenész, akivel elbeszélget erről – mondjuk Zalánnal, aki kiváló gitáros és rutinos színpadi szereplő –, attól sokat tanulhat.
K.Z.: Sok minden megtanulható, de talán a legfontosabb, hogy az illető hogyan tudja a színpadon megmutatni egyéniségét, valamint a közönség számára izgalmas, érdekes-e, vagy sem.
Miként látjátok az utánpótlás helyzetét a képzési tapasztalatok alapján? Kitermelődnek-e vajon azok a tehetségek, akik az életben hasznosíthatják a megszerzett tudást?
S.: Anélkül, hogy számszerűsíteném: mindig akadnak tehetségek, akiknél megtérül a rengeteg befektetett energia, s akikből ki lehet hozni a jót. Aztán, hogy igazán ki marad talpon, az hosszú idő múltán dől el.
K.Z.: Nagyon sok tehetséges fiatal van. Legutóbb egy kilencéves kisfiúról mesélt Szappanos Gyuri. Természetesen abszolút hallással rendelkezik, a nagypapa körülbelül fél óra alatt elmagyarázta neki a zongora fehér és fekete billentyűinek szerepét, elnevezését. A srác Szapinak mesélte, milyen vicces, hogy a nagypapa eddig Cisz hangon tüsszentett, de ma D hangon csinálta ugyanezt, pont, ahogy a mosógépetek szól. Gond nélkül játssza vissza a digitális zongora demo dalait is. Nem egyedi esetről beszélünk. Más kérdés, hogy a szakmában marad-e, de az is lehet, hogy gépészmérnök lesz… Véleményem szerint a tehetségénél fontosabb a kitartás, és a szorgalom.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2017. május 15. 13:23