Mi lesz veled rockzene? – 13. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Póka Egon a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatója (nem mellesleg a basszusgitár mestere) úgy is, mint gyakorló muzsikus, beszél a fiatalok zenei képzéséről, az intézmény távlati fejlesztési terveiről, az állami támogatásról és a növendékek sorsáról. Mindemellett szóba kerül a zenészek közötti összetartás, de nem kerüli meg az interjúsorozat témáját adó alapkérdést sem.
Magyarországon te alapoztad meg a magániskolai keretek között történő zenei képzést. Miért gondoltad úgy, hogy szükség van erre a fajta oktatásra, hiszen léteznek erre szakosodott állami intézmények?
Nem voltak ezen a területen állami képzések. Egyetlen ilyen tanintézmény létezett, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének Szófia utcai stúdiója. A kőbányai zeneiskolát sem én alapítottam, hanem – immáron húsz éve – az említett szakszervezet. Két évvel később aztán akkreditált intézményként, vagyis az állami oktatási rendszer részeként, állami támogatással folytathattuk tevékenységünket. Gyimesi Lacival, Esze Jenőékkel, Jávori Vilivel és Tornóczky Ferivel való szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy részese lehettem a zeneoktatás ilyen jellegű megvalósulásának.
Milyen kategóriába sorolható az iskola?
Nehéz lenne besorolni, nem tanítunk közismereti tárgyakat. Tekintettel arra, hogy a szakmának nincs felsőfokú képzése a „szórakoztató zenésznek” nevezett OKJ-s szakmáról gyakorlatilag a mi intézményünk ad bizonyítványt. Ez hároméves képzés után középfokú, szakirányú végzettséget jelent, amelyet meg lehet fejelni még egy emelt szintű, egyéves ráépüléssel. Zenével foglalkozunk, tehát ugyanazok a szabályok érvényesek ránk, mint a klasszikus zenészekre, vagy bárki másra. Nálunk mindössze a forma változik.
Szükséges-e valamilyen zenei előképzettség a felvételhez, vagy mindent az alapoknál kezdtek? Mennyire erős a szűrő a kiválasztásnál?
Természetesen támasztunk bizonyos követelményeket a jelentkezőkkel szemben, ám ezzel együtt – sajnos – eléggé gyenge felhozatalról beszélhetünk. Azoknak a gyerekeknek, akik korábban zeneiskolában tanultak, egyszerűbb az előmenetel, a zenei előképzettség nélkül érkezőknek viszont nincs könnyű dolguk. Ám ez nem kizáró ok. A tehetség és a szorgalom számít. A zenei írás-olvasás alapvető követelmény, ami a közhiedelemmel ellentétben aránylag egyszerű, elengedhetetlen a tanításhoz, az egymással való kommunikációhoz.
Milyen szempontok szerint választottátok ki a tanárokat?
A zeneművész szakszervezet Szófia utcai bázisán folyt egyfajta vendéglátóipari-zenészképzés, ahol felkészült tanárok oktatattak. Egy részük innen érkezett a Kőbányai Zenei Stúdióba, más részük azokból az ismeretségi körömbe tartozó muzsikusokból került ki, akik a pódiumokon szerzett tapasztalataikat kellőképp tudták hasznosítani a katedrán. Vagyis a mai napig aktív, gyakorló muzsikusokról beszélünk. A minőség mellett a legfontosabb szempont, hogy az oktatás ne a megélhetésről, hanem az elkötelezettségről, a hivatástudatról és a szakma szeretetéről szóljon. A zenei pályafutás alatti tapasztalatokon túl ezeket az értékeket kell átadniuk a gyerekeknek.
Hogyan épül fel a tanmenet? A szigorú értelemben vett szaktárgyakon kívül kapnak-e úgynevezett „életre való” képzést a gyerekek? Ma már nagyon nehéz e nélkül megkapaszkodni.
Magas óraszám mellett, viszonylag rövid képzési idő áll rendelkezésünkre, ebbe kell besűrítenünk a tananyag lehető legmagasabb színvonalon történő elsajátítását. A már említett zeneelmélet, szolfézs és zenetörténeti tárgyak mellett a fő hangsúly a zenekari gyakorlatokra terelődik. Ugyanis mindent megtanulhatnak önállóan, ám a kollektív színpadi munkát kizárólag zenekari keretek között lehetséges elsajátítani. Több minden szerepel a terveink között, ami a későbbi zenészélethez nélkülözhetetlen: ezek közül a gazdasági és jogi ismeretek, a zenei menedzsment oktatása már megvalósult, de fontos szerepet tölt be a rocktörténet is. Több neves színész megfordult nálunk, akik előadóművészetet oktattak és oktatnak a gyerekeknek. Jelen pillanatban helyi adottságaink nem teszik lehetővé, hogy a zenészléthez köthető valamennyi kategóriát tanítsuk, bár nagyon szeretnénk, mert fontosnak tartjuk. Miután nagyon jó viszonyban vagyunk a Táncművészeti Egyetemmel, a lehetőség adott, ám ehhez a jelenleginél több, nagyobb tanterem szükséges. Így azon is dolgozunk, hogy – többek között – a színpadi viselkedés-, illetve mozgáskultúrát elsajátítsák. Ugyancsak szoros kapcsolatban állunk a Hangszeresek Országos Szövetségével, nem tudok olyat kérni tőlük, amit ne teljesítenének; a Hangfoglalás Budapest Music Expo rendezvényein rendre a mi gyerekeink tartanak demonstrációt. Tehát a partnerek adottak. Ennek bázisán szeretnénk létrehozni majd egy olyan komplex, az iskolára épülő központot, ahol a szaktárgyakon túl az ahhoz kapcsolódó széleskörű egyéb ismeretek – mint pl. a szcenika, világítás, hangosítás, stúdiótechnika, stb. – is helyet kaphatnának a tananyagban, mert elengedhetetlenül szükségesek. Ám ehhez meg kell teremteni az infrastruktúrát, valamint az egyéb feltételeket. Ez nagyon fontos, mert nem jó irányt vettek a dolgok: egyesek a lomtalanításból kibányászott hangszerekkel alternatív zenekart alapítanak, s hogy hírértéke is legyen, arról újságíró barátaik gondoskodnak. Félreértés ne essék: nem vagyok híve a tiltásnak, inkább a másik oldalt szeretném erősíteni. És ehhez megfelelő médiatámogatás, illetve koncertlehetőségek szükségesek. Lehetőségeinkhez mérten megpróbáljuk mindezt biztosítani nekik.
Sok esetben azt látjuk, hogy a Kőbányai Zenei Stúdió végzett növendékei kísérő muzsikusként beállnak olyan zenei produkciókba, amelyek csupán a könnyű, vagy könnyebb megélhetést biztosítják nekik. Miközben az kevésbé értékes, ráadásul nem is érzik szívügyüknek. Vagyis „eladják magukat”.
Mint beszélgetésünk elején is elhangzott, a kezdetek a vendéglátós-muzsikusképzésről szóltak. Mára ez az iskola megpróbál pódiumzenészeket képezni: akik nagyszínpadokon, saját muzsikájukat játszva, lehetnek kreatív, alkotó emberek. Természetes, hogy nem mindenki számára adódik lehetőség alkotó munkájának kiteljesedésére, ehhez elsősorban tehetség, de még inkább szerencse szükséges. Az is tény, hogy az iskolánkban megszerzett tudásanyag alapján a gyerekek bármilyen produkcióban megállják a helyüket. Sajnos – ahogy mondtad – sok esetben kénytelenek olyan produkciót is bevállalni, ami nem tetszik nekik; vigaszul csak annyit, legalább a szakmájában tud teljesíteni. Találkoztam olyan növendékünkkel, aki zeneiskolai diplomával a zsebében, éjszakai benzinkúton, fagyott kézzel szolgálta ki az autóst. És ez nem egyedi példa. Úgy gondolom, ez más szakmára is igaz: például egy építész sem mindig olyan házat tervez, ami neki tetsző, hanem azt, amit megrendelnek, elvárnak tőle. Visszatérve a zenei pályához: nem egy, nem két gyerek, jó esetben azért vállal máshol jól fizető munkát, hogy ezzel megalapozza zenei jövőjét, netán jó minőségű hangszert vásároljon magának. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kényszerpályákon kívül saját alkotásokkal, saját produkciókkal is sikerül felhívni magukra a figyelmet, bár kétségkívül ebből van kevesebb. Mégis efelé haladunk és ez a cél. Ehhez szükséges a segítség, mert anélkül nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem megy. Örülök a Cseh Tamás Programnak, amely sokat segített, többek között a mi gyerekeinken is. És nem azért mert (egyes vádak szerint) magam is az elbírálók között voltam, hanem azért, mert tehetségesek és megérdemelték.
Milyen tapasztalatokat szűrtél le az iskola két évtizedes fennállásából? Megfelelő utánpótlás nevelődik ki nálatok és a társintézményekben ahhoz, hogy a rock-, és az ún. könnyűzene, vagy egyetemes zene tovább éljen? Egyáltalán, hol tart ma ez a fajta muzsika nálunk és a világban?
Minden stílusnak megvannak a maga szószólói. Az alternatív és a ma divatos irányzatoknál egy kicsit hangsúlyosabbak, harsányabbak, mint a rockzene képviselői. Magam részéről az első perctől kezdve azt szorgalmaztam, hogy ne osszuk meg a zenésztársadalmat; becsülendő és tiszteletre méltó dolog, ha valaki egyáltalán hangszert vesz a kezébe. Mi, akik ennek részesei vagyunk, jól tudjuk, mindez rengeteg munkával, lemondással, anyagi áldozattal jár. Sajnálatos módon sokan hiúsági kérdést csinálnak belőle, a saját dolgaikat helyezik előtérbe, egy pici empátia sincs bennük. Ez az iskola ebből a szempontból is szerencsés, hiszen a gyerekeink abba nőttek bele, hogy zenei irányultságtól függetlenül tiszteljék egymás kedvenc műfajait. Lehet szeretni, vagy utálni egyiket, vagy másikat, ám ez a teljesítményt nem befolyásolhatja. A vizsgán egyformán számot kell adni mindegyikről. Majd, ha el tudja játszani, eldöntheti, melyik tetszik jobban. Egyébként ez az egész szakmára igaz. Jó lenne, ha nem helyeznénk egyik műfajt a másik elé! Ha csökkenne a megosztottság, nem egymás gyalázása menne, hanem végre egyfelé húznánk a szekeret! A mai napig tagja vagyok a Nemzeti Kulturális Alap Zenei Kollégiumának, ahol azt kellett megélnem, hogy a klasszikus zenét leválasztották a könnyűzenéről, mondván, ez utóbbi nem hordoz művészeti értéket. Ezzel én nagyon nem értek egyet; különösen, ha olyan emberek hoznak effajta ítéleteket, akiknek semmiféle zenéhez semmi közük nincsen… Ebből a szempontból, mintha a kádári korban élnénk.
Azt gondoltam, ezen már túl vagyunk…
Sajnos nem! Az indíttatások mások, ám az attitűdök megmaradtak. Egyes, magas pozícióban ülő emberek féltik az egzisztenciájukat, emiatt nem mernek konfrontálódni. Én nem tartozom közéjük, ha kell, az ügy érdekében konfrontálódom. Talán ezért is haladunk, ám ezt az előremenetelt csupán úgy lehet fenntartani, ha hallatjuk a hangunkat és létrehozunk dolgokat, amelyek továbbviszik azt, amit mi elkezdtünk. Attól, hogy mi kezdtük el, mi találtuk ki, nem jelenti azt, hogy ma, vagy a jövőben ennek ne lenne létjogosultsága. Úgy gondolom, annak idején a komolyzene is átment ezen a tortúrán: a barokk és a reneszánsz muzsika is tánczenének indult, majd később klasszikussá nemesedett. Egészen biztos vagyok abban, hogy a rockzene egy bizonyos része abszolút időtálló. Jimi Hendrix, Led Zeppelin, vagy Eric Clapton talentuma elvitathatatlan. De mondhatnám a Beatlest, vagy a Rolling Stonest is. Ma már komoly emberek, komoly díjakkal próbálják honorálni azt a sok jót, amit kaptunk ezektől a zenészektől, vagy magától a műfajtól – lásd legutóbb Bob Dylant. Most ott tartunk, hogy – hála Istennek – az ország vezetése szimpatizál a műfajjal és annak klasszikusaival. Hiszen ők is ebben szocializálódtak. Mondjuk, ezt lehetne kissé hangsúlyosabban is kifejezni – de ezen dolgozunk.
Kőbányán elsőként született döntés arról – a te javaslatodra –, hogy önkormányzati, vagy államilag finanszírozott rendezvényeken tilos a playback. Sikerült elültetni a magot?
Értem én, hogy a playback-kel jelentősen csökkenthetők a fellépési költségek, de mi lesz a zenekarokkal? Itt egy picit kibújik a szólisták érzéketlensége. A szólisták valamikor maguk is zenészek voltak, akik jóban voltak a szóban forgó muzsikusokkal egészen addig, amíg el nem készült a produkció. Ő áll elől, és onnantól kezdve neki nem fontos, hogy azoknak, akik a produkció létrehozásában közreműködtek, meglegyen a kenyerük. Pedig sokat tesznek érte: dalt, szöveget írnak, hangszerelnek, elkészítik a felvételt – majd dolguk végeztével egyszerűen elfelejtik őket. Az ő védelmükben született – Kőbányán, és azóta országszerte – rendelet arról, hogy közpénzekből ne finanszírozzanak olyan rendezvényeket, ahol nem élőben hangzik el a teljes produkció. A színpadi szereplés azt jelenti, hogy a valóságban kell teljesíteni. Jól, vagy rosszul. Ha valaki videoklipre kíváncsi, megnézi a tévében; az élő szereplés nem azonos a videoklippel. Úgy látom, hogy némely helyszínen, ma már bizonyos mértékig presztízskérdést csinálnak abból, hogy ne playback-es műsort kapjon az élő műsort igénylő közönség. Azóta számtalan esetben előfordult itt Kőbányán is, hogy szólisták jelentkeztek; aztán csak előkerült néhány muzsikus és kiderült, nagyon jól el lehet játszani azokat a dalokat élőzenei kísérettel… Úgy gondolom, ez is olyan dolog, ami a szakma érdekében sikeresnek mondható!
Hegedűs István
2017. április 30. 17:51