Mi lesz veled rockzene? – 12/3. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Soron következő beszélgetőpartnerem Bese Jozefák László producer – ahogy mindenki ismeri: Jozé – a rock elkötelezett híve. Vallja, hogy ebben a műfajban lelte meg, amit sehol máshol: az értékeket, a közösségi-, illetve szabadságérzést, s töretlenül hisz abban, hogy „a rock and roll az nem egy tánc”. Az előtte megszólalókhoz hasonlóan a média-, illetve a lemezpiac magyarországi helyzetét ő sem ítéli rózsásnak, s szerinte az utánpótlás tekintetében sincs okunk túlzott optimizmusra.
A médiumok szerepe megkerülhetetlen tényező a műfaj jelenlegi pozíciójában. Szemben az előző rendszer monopol médiahelyzetével, ma számtalan fórum létezik, emiatt nehezebb is egy dalt, vagy előadót megismertetni a közönséggel. Marad tehát a YouTube?
Amikor a YouTube még nem létezett, csupán a kereskedelmi rádiókat hallgattuk, akkor is a láthatatlan szobákban trónoló láthatatlan emberek döntöttek a befutókról. A divat nem más, mint kamarillapolitika. Ma már nem létezik, hogy egy sláger spontán megszületik. Vagyis alulról jövő kezdeményezésről nem beszélhetünk, hiszen a kiválasztott dal erősen szabályozott szűrőkön keresztül jut el a közönséghez. A probléma gyökerét a tulajdonviszonyokban látom, a könnyűzenei életben nem volt rendszerváltás, hiszen maradtak a régi mechanizmusok, ráadásul nem beszélhetünk értékelhető állami szabályozásról, szerepvállalásról sem, mert a kilencvenes évek kezdete óta minden a multik kezében összpontosul. Az ő üzleti érdekeik dominálnak: befolyásolják a közízlést, amit munkaadói jogkörüknél fogva közvetlenül érvényesítenek, ha pedig partneri viszony áll fönn, egyszerűen elzárják a pénzcsapokat. Ennek pont fordítva kellene történnie. S, mindezt tetézte a kétezres évek második felében kezdődött folyamat, amikor az állami média megpróbált versenyre kelni a kereskedelmivel. Sok változás nem történt, „mindössze” annyi, hogy az előbbi hozzáidomult az utóbbihoz. Vagyis a közszolgálatiság címén az üzleti érdekeket helyezte előtérbe. Közpénzből. Hiányzik a független magyar média: nemcsak tulajdonosi, de reklámpiaci értelemben is. Az állami tulajdonú médiából pedig a szakemberhiányt tartom a legégetőbb problémának. Archív szempontból felbecsülhetetlen károkat okoznak az egykori popcézár, dr. Erdős Péter kései hívei, egykori munkatársai, akik benyomulva a médiába tovább folytatták romboló tevékenységüket. Ezért a régi dolgok három évtized múltán sem kerültek a helyükre, a kiadatlan, akkor félresöpört kiadványok ma is dobozban hevernek. E két anomália kapcsán elengedhetetlennek tartom az állami befolyás érvényesítését. Törvényi szabályozást tartok szükségesnek, amely kvótában határozza meg a lejátszandó zenék stílusát, illetve a magyar művek arányát. Fontosnak és feltétlen bevezetendőnek tartom továbbá a „védett előadó” fogalmát, amelyet akár törvénybe is kellene iktatni. Őket kötelező lenne forgatni a rádiókban, megjelentetni a televíziókban. Ugyanakkor kulcskérdés az elhivatott szakemberek foglalkoztatása is, mert enélkül minden médium és minden pozitív kezdeményezés működésképtelen. Új pályázati rendszerre, az eddigi gyakorlattól eltérő, valóban független közfinanszírozásra, új szakmai kollégiumok kialakítására lenne szükség, mert a jelenlegi csupán félmegoldás a problémák kezelésére. Ha valaki, mondjuk, pályázaton pénzt nyer egy videoklip elkészítésére, amely nagyobb számban vonzza az új koncertlátogatókat, ez esetben az ágazatot segíti. Nagyon fontos odafigyelni a tisztaságra, vagyis a korrekt, pontos elszámolásra; a pénzmozgásnak elejétől végig követhetőnek kell lennie. S, ha mindez megtörtént, állami dotációban elkészült az értékes produkció, még mindig ott a következő probléma: nagy valószínűséggel nem tud megjelenni a magyar rádiós és televíziós csatornákon, ugyanis a jelenlegi műsorstruktúrák keretében nincs fórum erre. Tehát törvényileg kellene rászorítani a kereskedelmi csatornákat arra, hogy értékeket is kénytelenek legyenek közvetíteni. Problémának látom az elhivatott háttérszakemberek, médiamunkások erkölcsi és anyagi megbecsülésének hiányát is. Ez szükségtelen konkurenciaharcokhoz vezet, pedig a szakmának széles körű összefogásra lenne szüksége. Ehelyett – például a rockújságírás területén – olyan mértékű megosztottság, széthúzás alakult ki, amelynek következtében a „szakma” előbb-utóbb, önmagát számolja föl. Kinek jó ez?
Miképp látod az utánpótlást lehetőségét? A tehetségkutatók ontják az ön- és közönségjelölt sztárokat.
Amíg a korábban említett problémák léteznek, addig nem szabad tehetségkutatókat szervezni. Egyrészt a piacon amúgy is túlkínálat uralkodik, másrészt ezeken a versenyeken a középszer, illetve a dilettantizmus a meghatározó. Ezeken a kutatókon nem juthat át olyan tehetség, mint – mondjuk – Demjén Ferenc; akkor meg minek megrendezni? A magyarázat egyszerű: számukra az ilyen kvalitású művész kezelhetetlen, önjáró, saját dalai vannak, és önálló véleménye van. Ezzel szemben nekünk következő Demjén Ferencre, következő Szörényi Leventére van szükségünk. Ettől csupán az van lejjebb, amikor valaki nulla tehetséggel celeb lesz. Valódi utánpótlás nem létezik, mert az iskolák többnyire janicsárképzők. Nem a képzéssel van baj, a zeneelméletet, illetve a hangszeres játékot alaposan megtanulják, csak úgy, mint az együtt muzsikálást. Ám e mögött pont az a csillogó tudás vész el, amely az ihletet hozza. Azt látom, hogy ifjaink elvégzik az iskolát, majd beállnak egy nagy produkcióba, amellyel a kitaposott úton haladnak tovább. Itt pontosan azt az önálló produkciót hiányolom, amellyel kitűnhetnének a mai silány kínálatból. Ezekben az iskolákban nem születnek ún. „fazonok”, ugyanis nincsenek megtanítva azokra az alapvető művészi viselkedési normákra, amelyekre a későbbiekben a gyakorlatban elengedhetetlenül szükségük lenne. Véleményem szerint olyan, már sokszorosan bizonyított valódi sztárokat is katedrára kellene állítani, mint Gidófalvy Attila, Schuster Lóránt, vagy Kóbor János Mecky. Az utánpótláshoz tartozik még az a réteg, amely az újgazdagokból kerül ki. Bár a szüleik által könnyedén hozzájutnak a legdrágább hangszerekhez, felszereléshez, de az a tapasztalat, hogy a társadalmi helyzetükből adódóan sem a rockot, sem pedig a bluest nem képesek hitelesen közvetíteni. De nem is akarják, mert számukra a rockszínpad is csak egy, a világ sokféle szórakoztató, majd eldobható játékszere közül, nem pedig az emberek felé közvetített szolgálat helyszíne, élethivatás.
Sokan idézték John Sivori mondását, miszerint „…mi voltunk az első rockgeneráció, és úgy tűnik, az utolsó is mi vagyunk”. Tényleg mi vagyunk az utolsó rocknemzedék?
Visszakérdeznék: meghalt a szimfónia? Egyrészt a szerzőkorabeli darabok fennmaradtak, másrészt ma is születnek újak. Ugyanezt a rockzene területére vetítve azt mondom, nem véletlenül pártolom évek óta a tribute-jelenséget. Ha a nagy öregek kihullanak, akkor ők viszik tovább a zászlót. Ahogy Beethoven, Liszt, Mozart vagy Bartók darabjai tovább élnek a későbbi korok zenekarai által, a tribute- bandákkal a rock is tovább él majd. De tovább megyek: Nem csupán a Pink Floydnak, vagy a Deep Purple-nek léteznek cover-zenekarai, a jelenleg még működő nagy magyar rockbandák mögött is már szépen sorakoznak a „tisztelet-csapatok”. Ezeket a formációkat segíteni kell, és megtanítani őket, miként kezeljék helyén saját tevékenységüket. Másrészt pedig tényleg az utolsó órában járunk. Úgy gondolom, ha nem lesz állami beavatkozás, a piac jól ismert szereplői önmaguktól nyilván nem fognak megváltozni. Akikről inkább nem nyilvánítanék véleményt… Erős és betartatott törvényi szabályozás nélkül a szakma nem odavaló szereplői sem fognak maguktól távozni a színről. Amíg az állam vezetése a valódi magyar zenei kultúra ügyét nem érzi magáénak, addig a károkozókkal folytatott harc reménytelen, de az évtizedek óta háttérbe szorított értékteremtőink érdemi támogatására sem adódik lehetőség. A mindenkori kultúrvezetésnek végre fel kéne ismernie a könnyűzene valódi értékét, továbbá akceptálnia az e mögött álló évtizedes erőfeszítéseket. Ha ez nem történik meg, minden hiába való volt. Sok évtizedes állami mulasztást kéne pótolni.
Van tehát feladat. Mi lehet a megoldás?
Alapvetően optimista vagyok, számomra félig mindig tele van az a pohár, amit mások inkább félig üresnek látnak. Nem azt kell keresni, hogy mi nincs, hanem azt, hogy mi van, mert akkor van miből építkezni. Jelenleg olyan zenei struktúra kialakításán dolgozunk, amelynek csúcsa egy állami szerv lenne. Mint többször említettem, az állami beavatkozás, a törvényi szabályozás elengedhetetlen a munkánkhoz, éppen ezért megpróbáljuk közvetlenül a döntéshozókhoz eljuttatni tervezetünket. Olyan komplex szervezet, vagyis közhasznú cégcsoport megteremtéséről beszélek, amely alá később betagozódik egy produkciós, valamint egy menedzsment iroda; ehhez kiadói tevékenység is kapcsolódik, amely egy aktuális, valamit egy archív részlegre bomlik. Az egészet egy csúcsszerv, ha úgy tetszik, „Zászlóshajó” fogja össze, amely alá az előbb említett részlegek tartoznak. Előbb konszenzusos törvénytervezetet, majd abból törvényt szeretnénk. Ennek érdekében az elmúlt hat-nyolc hónapban – leszámítva a koncerthelyszíneket, kereskedőket és hasonló végfelhasználókat – a zenei élet szinte minden fontosabb szereplőjével tárgyalásokat folytattunk. A menedzselés nem a mai rossz értelemben értendő; nálunk ez valódi segítséget, kipróbált szakmaiságot takar, akárcsak az értékelvű kiadói részlegek. Ezen a területen óriási a káosz, muszáj rendet tenni. Arról nem beszélve, hogy ez a tevékenység más, egyéb társprojektekhez is kapcsolódna. Szeretnénk integrálni a ma még szétforgácsolódott szakembergárdát, amely ráadásul értékes archívumokkal rendelkezik. Továbbá ez a szisztéma koordinált, tervezhető munkával látná el az össznépi ingyen letöltögetés veszteseit: a magyar hangmérnököket, grafikusokat, egyéb zeneipari szakembereket, akik közül mára sokan, szó szerint, éheznek. Ugyanígy célkitűzéseinkhez tartozik a valódi tehetségkutatás, amelyet már el is kezdtünk. Az egyik ilyen alprojekt a „ZeneBárka”, amely az építkezést, és a túlélést jelképezi. Amennyiben terveink megvalósulnak, alapjaiban változhatnak meg a jelenlegi rossz, megcsontosodott struktúrák, s az említett irányokban egészséges fejlődési folyamat veheti kezdetét. Nagyon fontos itt megállni és kijelenteni: ezekből a cégtípusokból nem egy-egy újabb piaci szereplőt szeretnénk kreálni, hanem egy másik ligát létrehozni. Amely teljesen más minőséget jelent. Ahol az eddigi gyakorlattal ellentétben állami garanciát kapna a valódi tehetséggondozás. Tehát a fociakadémiákhoz hasonlóan, nyugalomban, stresszmentesen végig futtathatnánk egy többéves korosztályos tehetségkinevelést, illetve bevezethetnénk egy stabil, zeneművész életpályamodellt. Persze nincsenek illúzióim: sok az ellenérdekelt, akik ráadásul erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, tehát nem lesz könnyű dolgunk. Ennek ellenére kötelező nekifutni! Idézettel kezdtük a beszélgetést, s azzal is fejezném be: „Hiszek abban, hogy nekünk itt helyünk van.”
Hegedűs István
2017. április 9. 07:58