Mi lesz veled rockzene? – 12/2. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Soron következő beszélgetőpartnerem Bese Jozefák László producer – ahogy mindenki ismeri: Jozé – a rock elkötelezett híve. Vallja, hogy ebben a műfajban lelte meg, amit sehol máshol: az értékeket, a közösségi-, illetve szabadságérzést, s töretlenül hisz abban, hogy „a rock and roll az nem egy tánc”. Az előtte megszólalókhoz hasonlóan a média-, illetve a lemezpiac magyarországi helyzetét ő sem ítéli rózsásnak, s szerinte az utánpótlás tekintetében sincs okunk túlzott optimizmusra.
Az élő koncertezéssel együtt a lemezpiac is meglehetősen beszűkült. A technológiai fejlődés, illetve a felhasználói szokások megváltozása ellenére látsz-e lehetőséget a trendek visszafordítására, vagy éppen megállítására?
Alkalmazkodni kell. Tíz éve, valamint az azt megelőző ugyancsak tízéves periódusokban még mások voltak a módszerek. Másról szólt a terjesztés, máshová helyeződtek a hangsúlyok. Azt látom, hogy olyan elfeledett produkciók felszínre hozása, CD-n való megjelentetése, mint pl. a Beatrice 1981-es betiltott dalai, Balázs Fecó vagy az Omega ritkaságai, a Syrius, a Korál és a Taurus kislemezei, a Mr.Basary Group, vagy a HitRock jubileumi albumai a körülményekhez képest nagyon jó eladásokat és toplistás helyezéseket produkáltak. A 2010-es években, az erősen megváltozott körülmények között is közel ötven olyan kiadvány születésénél bábáskodtam, amely bekerült a Top 40-be. Párszázas, illetve néhány ezres példányokról beszélünk, amelyek önmagukban nevetséges mennyiségek; ám az eladásokat összevetve látható, hogy az említett albumok az agyon ajnározott, mesterségesen futtatott egyéb, úgynevezett fősodorbeli kiadványokhoz képest alig, vagy egyáltalán nem maradnak el. Ez utóbbinál sincsenek százezres számok, csupán egyes médiakörök, médiamunkások keltenek hamis látszatot. Ahogy a digitális terjesztésben sincsenek nagy eltérések kattintás-, illetve letöltés számban. A P. Mobil „Nagy P.” sorozata – amelyben szintén volt részem –, pedig szabályosan letarolta a lemezpiacot. Különösen az újságmellékletes korongok szárnyaltak. Lóri általában jó érzékkel nyúl a dolgokhoz, érzi az idők szavát, ezért tudja hosszú távon életben tartani zenekarát. A hangfelvétel-kiadást igenis lehet jól csinálni. Figyelni kell, gondolkodni és mozogni – ez a titok nyitja. És még valami: ami tegnap működött, ma már nem biztos, hogy hatékony megoldás. Sőt: biztos, hogy nem.
Az elmondottak viszonylag színes képet festenek a lemezpiaci helyzetről, vagyis elmondható, hogy a körülményekhez képest működik a rendszer. Ugyanakkor a zenésztársadalom közel sem ennyire elégedett. Ezek szerint bennük kell keresni a hibát?
Úgy a kiadói oldalról, mint a művészek részéről komoly emberi és szakmai hiányosságok mutatkoznak. Megoldandó problémákat látok például a digitális terjesztés körül, amely napjainkban semmiképp sem kerülhető meg. Először a fejekben kell rendet tenni. A közönség hozzászokott az ingyen zenehallgatáshoz, az eltulajdonítási módszerek ismertek. Az alkotás előbb-utóbb úgyis kiköt a YouTube-on, amelyről máris megoszlik a zenészek, jogtulajdonosok véleménye. Az egyik csoport a szellemi tulajdon védelmében letiltaná, amíg a másik szabadjára engedné. Pedig nem jól teszik, hiszen egy kiadó hivatalosan is becsatornázhatja az előadók fiókjait, követheti, képviselheti felvételeiket, valamint további szerződéseket köthet, amelynek eredményeként a szerző hozzájuthat az őt megillető jogdíjakhoz, a csapat pedig a megosztott reklámbevételekhez. Ha az illetékesek hivatalosan és normálisan kezelik a kérdést, akkor a digitális terjesztés a fizikaihoz hasonlóan – persze a kattintások és eladások arányában – képes termőbe fordulni. A hozzá nem értők úgy gondolják, nincs szükség a fizikai hordozóra, miközben az – például a promócióhoz – ma is elengedhetetlen. A jubileumi koncert mellett ez a legjobb belépő egy-egy műsorba, de akár egy turné alapját is képezheti, sőt az egyéb jogdíjak szempontjából ugyancsak nagyon fontos tényező. Emellett a közönség is ragaszkodik hozzá. Van, aki így akarja támogatni kedvenc művészeit, más ereklyéket gyűjt, megint más hifizik. A normális fizikai kiadvány főként koncertezéssel, és a korrekt digitális terjesztéssel egyetemben működhet megfelelően. Mivel az előadók nem mindegyike látja át ennek a működési módját és jogi hátterét, s idegenkedve fogadja ezt a megjelenési módot, úgy látom, ezen a területen segítségre szorulnak. Tovább megyek: a rockzenészek többségét mesterségesen elzárták az érdemi információktól, s itt elsősorban a harmincpluszos zenészgenerációk tagjaira gondolok. Ők azok a jóhiszeműek, akik a digitális vonalon könnyen megvezethetők. Sokan a jogdíjfizetést „megúszó” önkalózkodást választják, ám az írott CD és a „krumplinyomda”, nem jelent érdemi alternatívát.
Miként látod a másik oldalt, a lemezkiadók szempontjait?
Magyarországon eléggé sajátságos helyzet alakult ki ezen a területen. A hazai kiadók sokszor csupán a multik kihelyezett bástyái, akik egyoldalú szerződésekkel bénítják meg az egészséges zenei áramlást. Azok a külföldiek pedig, akik korábban kivonultak az országból, vagy épp raktáraikat külföldön üzemeltetik, ülnek a magyar kiadványokon, szintén szükségtelen megkötözöttséget okozva. A működő kiadóknál – a mindenütt tetten érhető általános forráshiányon túl – két típushibát figyelhetünk meg: az egyik a dömpingkiadó, a másik az ún. „hálószobakiadó”. Az előbbi nem a fizető közönségre támaszkodva tervez, hanem valamilyen egyéb forrásból némi pénzhez jutva nyomja ki a lemezeket, amelyhez sokszor semmilyen háttér-, illetve promóciós tevékenység nincs hozzárendelve. Így – már jellegéből adódóan is – az idő- és szakemberhiány, valamint a tömegszéria miatt elnagyolt, színvonaltalan kiadványok kerülnek a boltokba. Rendszeres probléma, hogy mindez az érintettek bevonása nélkül történik. Ennél rosszabbak a hálószobakiadók: önjelölt „szakemberek” gyülekezete, akik több kárt tesznek, mint hasznot. Példa erre a rossz helyesírással, tárgyi tévedésekkel és botrányos tipográfiával kiadott borítónyomatok, vagy a rendszeresen hibás, ezért már a boltokból visszahívott selejtszériák, amelyek súlyos presztízsveszteséget okoznak. Ám nem a kontárnak, inkább az adott előadónak, illetve a kiskereskedőnek. Tegyük gyorsan hozzá, ha nem is túl sok, de egy maroknyi jól működő, professzionális kiadó hazánkban is dolgozik. Minőségi munkájuk a silány termékek mellett erős kontrasztot mutat. Azt látom, hogy az említett anomáliák feloldása érdekében az összes piaci szereplőt érdekeltté kellene tenni. Például a támogatások feltételekhez kötésével, utófinanszírozással, de csak és kizárólag a szigorú minőségellenőrzést követő utalással. Különösen legendás nagy előadóink, illetve kiemelt művészeink kiadványai esetében. Itt az ő védelmükben akár egy, a korábbiaktól eltérő új szakmai díj, vagy állami kitűntetés bevezetése is hasznos lenne, s ez akár előfeltételként, szűrőként is szolgálhatna. Márpedig a konszenzusos példaképek, az etalonok, a viszonyítási alapok hiánya sok egyéb anomália gyökerének is tekinthető.
Igen ám, csakhogy az a műfaj, amiről beszélünk, akkoriban a fősodorba tartozott, mára viszont kikopott onnan. Adósságukat az illetékesek mindjárt le is tudnák az általad javasolt „díjazással”. Nem gondolod, hogy a trendforduló is közrejátszhat a fentebb említett problémákban?
Ebben a kérdésben inkább problémahalmazról beszélnék, amely összességében három pilléren nyugszik: egyrészt a demográfiai mutatók, másodsorban a rockzene ellen ható nemzetközi trendek, valamint az emberi gyarlóság. Ha visszanyúlunk a műfaj keletkezésének idejére, látható, hogy ez az erős bázissal rendelkező – Nyugat-Európában, illetve Észak-Amerikában a fehér, a fizetőképes és fizetni akaró – középosztály zenéje volt. Miután ez a réteg nem, vagy csupán kevés gyereket vállalt, megszűnt az utánpótlás. Nálunk speciálisan alakult a helyzet, mivel a műfaj egyértelműen a „tiltott gyümölcs” kategóriájába tartozott, a választék sem volt túl széles. Ezért Magyarországon létrejött a rockzenének egy speciális, az egész társadalomra vetített közönségbázisa. Viszont a demográfiai mutatók nálunk is hasonlóan alakultak: sok öreg kevés gyerekkel, utóbbiak tobzódnak a zenei áramlatok sűrűjében. Említettük a nemzetközi trendeket, amely szerint a rockzenét el kell lehetetleníteni. Ebben a multicégek viszik a zászlót, amelyek a rockerekhez képest egy egészen másfajta fogyasztóra, vásárlóközönségre vágynak. Akik nem tűrik, és nem viselik el a korábban említett, a műfajban rejlő erényeket. Tudomásul kell vennünk, hogy direktben, vagy csupán áttételesen, de a véleményformáló tömegmédiát ők birtokolják. Ezek a nemzetközi érdekszövetségek az általuk kézben tartott reklámokon, valamint médiahatalmukon keresztül kioltják, vagy jobb esetben hiteltelenítik az érdekkörükön kívül eső, főképp nemzeti jellegű kultúrát. Erre egy megoldás létezik: minden nemzetnek önállóan kell megvédenie saját termékeit, saját kultúráját, illetve érdekeit. Ebből a szempontból a rockzene védett korba érkezett. A Taurus, a Mini, a Syrius, a Kex, az East, a Solaris, vagy az Illés, az Omega, az Edda, a P. Mobil és a Beatrice életművének méltó helye van a magyar kultúrában, annak szerves részét képezi.
Az általad felsorolt formációk kultúrában elfoglalt „méltó helyei” mennyire tükröződnek a gyakorlatban?
Úgy gondolom, a huszonnegyedik órában vagyunk. Akik ma valamilyen formában elismertek, és próbálják megvetni a lábukat, még ők sincsenek a helyükön. Ennél nagyobb probléma, hogy azok a zenészek, akik komoly műveket tettek le az asztalra, ám az előző rendszer kettétörte a karrierjüket, tönkre tette az életüket – és mindezt túlélték –, ma szégyenletesen kevés nyugdíjból tengődnek. Ugyanakkor a konjunktúralovagok vígan élnek. Ezt a helyére kell tenni. A rendszerváltozásnak hívott felemás eseménysorozat után sem lett jobb a helyzet: hiába készülnek a műhelyekben esetenként nagyon jó produkciók, vagy kerülnek elő a régi időkből megmaradt értékes felvételek, a multik és a média áldatlan tevékenysége folytán a közönség elől rejtve maradnak. Gyökeres fordulatra volna szükség: megkerülhetetlen állami kvótákra, komoly szankciókkal, illetve a pályáztatás feltételrendszerének általános felülvizsgálatára, a rossz irányba folyó pénzek csapjainak végleges elzárására.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2017. március 22. 12:10