Mi lesz veled rockzene? – 12/1. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Soron következő beszélgetőpartnerem Bese Jozefák László producer – ahogy mindenki ismeri: Jozé – a rock elkötelezett híve. Vallja, hogy ebben a műfajban lelte meg, amit sehol máshol: az értékeket, a közösségi-, illetve szabadságérzést, s töretlenül hisz abban, hogy „a rock and roll az nem egy tánc”. Az előtte megszólalókhoz hasonlóan a média-, illetve a lemezpiac magyarországi helyzetét ő sem ítéli rózsásnak, s szerinte az utánpótlás tekintetében sincs okunk túlzott optimizmusra.
Ismert ember vagy a szakmában. Mivel foglalkozol éppen?
Alapvetően több együttes, illetve produkció mellett végzek többirányú háttértevékenységet. Továbbra is rendületlenül szervezem a Hungarian Pink Floyd Club eseményeit, eközben a bandáról szóló könyvem is kiadásközeli állapotba került. Legújabban pedig egy rockzenei háttérintézmény struktúrájának kialakításában ügyködöm; az alapozásnál tartunk, jelen pillanatban ez a három fő csapás az életemben.
Miért épp a rockzenével kötelezted el magad?
Az első lökést a szüleimtől kaptam, akik lelkes zenerajongók voltak. Majd 1992 januárjában hoztam egy fontos döntést, amely arról szólt, hogy addigi zenés hobbi tevékenységemről tudatos, komoly, hivatásszerű munkára váltok. A rock mellett döntöttem, hiszen ez alapvetően különbözik az egyéb műfajoktól, s mert egyfajta többlet élményt ad. Olyan pluszt, amely nem csupán a zenéről szól. Komoly lemezgyűjteménnyel rendelkezem, s ami nem annyira köztudott: sokfajta stílus közül lehet válogatni. De ami a rockzenét illeti: olyan önazonosságot, értékek melletti kiállást, művészi formában kifejezett nívós társadalomkritikát, igazság-, valamint istenkeresést, szabadságvágyat, szabadságillúziót, vagy épp közösségi élményt fedeztem fel a műfajban, amely máshol aligha fordul elő ekkora mennyiségben. Ahogy a klasszikus dal mondja: „a rock and roll az nem egy tánc”.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a zenekarok fővárosi, illetve vidéki fellépéseivel kapcsolatosan?
Röviden válaszolva: sok az eszkimó, kevés a fóka, s az ennek következtében kialakult kenyérharc olyan méltatlan helyzetekbe sodorta-sodorja a szereplőket, amely nélkül nagyon jól megvolnánk.
Miben látod a problémák gyökerét?
Egyrészt, összehasonlítva a fővárost a vidékkel, az előbbinél erős a túlkínálat. Sok a program, az emberek „jóllakottak”, ezért nehezebb megmozgatni őket, nem úgy tapsolnak, de nem is kapnak annyi ráadást a végén. S ehhez jön az egyeztetés hiánya. Értelmetlennek tartom, hogy azonos időben, különböző budapesti helyszíneken azonos zenei stílusú bandák lépnek fel; ez megosztja a célközönséget. A vidékiek előnye, hogy ők magáért az élményért járnak koncertre, amíg a fővárosban a telítettség és a közöny következtében inkább a hibakeresés, fanyalgás megy. Az a közeg lelkes, érzékeny, jól akarja érezni magát a pénzéért, és nem tűri, ha át akarják verni. Ettől feljebb csak a határon túli közönség áll, mely politikai párthovatartozástól függetlenül rajong bármely ott fellépő anyaországi művészért. A csúcs pedig a székely vendégszeretet, ami külön kategória.
Egyeztetést említettél: a szervezők részéről azonnal felmerül a kérdés, ki engedjen, netán kinek a javára mondjon le a programról?
Szerintem ez diplomácia kérdése. Nem engedni kellene, hanem beosztani. Létre kellene hozni egy szigorú szabályok között működtetett közhasznú szervezői naptárt, ahol súlyos szankciók kilátásba helyezése mellett koordinálni lehetne a rendezvényeket. Ennek némileg ellentmond az a tény, hogy bizonyos személyekkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Van, akivel emberileg, van, akivel művészileg, míg másokban túlteng az ego. Úgy gondolom, ettől függetlenül minden stábban találni olyan szereplőt, aki kompromisszumkész, aki képes enyhíteni a feszültségeket. Ha máshogy nem, az adott cégek, zenekarok problémás alakjainak a tárgyalásokon való részvételének mellőzésével. Ennek előbb utóbb meg kell valósulnia, mert, ha így megy tovább, a budapesti bandák egymást fogják fölfalni. Akik egyébként az elégtelen promóció miatt vidéken meg sokszor hatfős „közönség” előtt játszanak.
Mi az oka annak, hogy – a promóciót leszámítva – ekkora a különbség a főváros és a vidéki helyszín között? Mondjuk egy középkategóriájú budapesti zenekarra vidéken miért olyan csekély az érdeklődés?
Nem egyértelműen kevés, helye válogatja. Van, ami működik és van, ami nem. Befektetett munka kérdése, és persze más szempontoké is. Szimultán húsz-harminc előadóval járom az országot, dolgozom velük, miközben szoros kapcsolatot tartok a közönséggel. De nem csupán velük, hanem azokkal a háttéremberekkel is, akik nélkül nincsen produkció. Ilyen módon van rálátásom a problémákra és azt látom, hogy ugyanazokon a helyszíneken messze nem egyforma a fogadtatás. Egyrészt pártszimpátia okán, de a kategorizálás is vastagon benne van. Az illető művészeket beteszik egy kosárba, ahonnan sehogyan sem tudnak kimászni, ha egyáltalán tudnak róla, hogy ott vannak… A pártszimpátiát viszont simán felülírhatja a helyi döntéshozó egyéni ízlése, aki rendszerint saját kedvenceit preferálja, illetve biztosít nekik extra lehetőséget – mások kárára. A bandák irányából viszont a megfelelő minőségű internetes jelenlét és médiatámogatás alapkövetelmény. Mindennek az alapja a profi promóció, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Rendszeres és érdekes hírek nélkül biztos, hogy nem lesz előrelépés. A többség ma már a netről tájékozódik: azonnal beüti a telefonjába a hallott nevet, és egy perc alatt meghozza az ítéletet. Van like vagy nincs? Van sokezres kattintás vagy nincs? Van bizalomkeltő közönségfotó vagy nincs? 2017-et írunk, elmúlt a kis mutyik ideje. Tehát a saját portán is érdemes söprögetni, ugyanakkor a médiahelyzet radikális változása elengedhetetlen.
A médiára később visszatérnénk. Nem gondolod, hogy saját értékközpontú szemléletedet nem kérheted számon a mai világban dívó, és elfogadott percemberekre, percprodukcióra épített szisztémáján, ha úgy tetszik, kultúrpolitikáján? Nem érzed úgy, hogy az általad elhullatott mag nem talál termékeny talajra?
Úgy gondolom, mi vagyunk a csendes többség! Kifejezetten sok előadáson veszek részt, az évi kétszáz buli sem ritka, részben a határon túli magyarlakta településeken. Azt tapasztalom, hogy a koncertek végeztével indul a gépzene az Edda, az Illés, az Omega, a Beatrice, a P. Mobil, vagy az István, a király klasszikusaival. Mert ez a magyar emberek kultúrájának fontos része, a mai magyar modern népzene. De tovább megyek: az esküvőkön a Nyolc óra munka, vagy a Boldog szép napok mellett rendszeresen szól a Gyöngyhajú lány, a Kétforintos dal, A zöld, a bíbor és a fekete, ahogy más egyéb, talán könnyebben emészthető – ám mégis a rockzenéhez kötődő – dalok is. És az említett dalok azért szólnak, mert az embereknek igényük van rá. Főleg vidéken és a külvárosokban, de ez messze nem lenézendő, hiszen az ország népének túlnyomó többségéről van szó. Visszatérve a kérdésedre: azért dolgozom hivatásszerűen a zenéért, azért teszek bele ennyi energiát, mert bízom az emberek többségének józan ítélőképességében. Hiszek abban, hogy bőven akadnak olyanok – persze különböző okokból –, akik támogatni akarják ezt a műfajt. A csendes többség arról ismerszik meg, hogy a mulatós, a tuc-tuc, vagy a mostanában dívó álalternatív irányzatok hihetetlen nyomulása ellenére is kitart az értékteremtő muzsika mellett. Hangsúlyozom, azért, mert látom, hogy széles közönségigény van rá.
.jpg)
Térjünk vissza a gyökerekhez…
A problémák nem feltétlenül a zenészek mentalitásában gyökereznek, a holdudvar is jelentős szerepet játszik a mai helyzet kialakulásában. Azokra az újságírókra gondolok, akik vagy egyáltalán nem teszik a dolgukat, és nem számolnak be azokról a zenei hírekről, ami az adott orgánum kutya kötelessége volna, illetve azokról az egyéb stábtagokról is, akik a frusztráltságukat úgy vezetik le, hogy egymással küzdenek kisebb-nagyobb presztízsekért. Ami a zenészeket illeti, hiányolom, hogy elvétve találkozom velük kollégáik fellépésein, és ez alól talán Kékesi Bajnok és Fischer Laci a kivétel. Régen, a hetvenes-nyolcvanas években a zenekarok kíváncsiak voltak egymásra, a konkurenciára, és arra, mi történik a szakmában. Ami pedig a közönséget illeti, a negyvenpluszosoknál határozottan látom az igényt a koncerten való részvételre, ennek leginkább csak a pénztárca szab határt. Vagy az sem. Sok rajongó telhetetlen, és bár anyagilag nem feltétlen elég erős hozzá, de minden eseményen ott szeretne lenni, ennek eredménye a vendéglistára való feliratkozás, vagy a rutinos „besunnyogás”. Majd egész este egy üveget szorongat, vagy belső zsebből, laposüvegből issza a közértest, ezzel tönkretéve állítólagos „kedvence” renoméját. Valahol persze megértem, hiszen a többségnek nem jut elég pénze arra, hogy heti hat alkalommal belépőt váltson, és még fogyasszon is. Mindezek következtében viszont jön a kiégés. A dömpingben egy-egy előadás szépen elsikkad. Hétről-hétre, hónapról-hónapra ugyanazokat a műsorokat látja, estéről-estére bulizik; egyre többször eleve fáradtan érkezik, miközben érzi a helyszínek hiányosságait. Végül kritikussá válik, majd bennfentességét hirdetendő, a produkciók rossz hírét kelti. Na, ez vidéken nem így megy: ott minden hónapban szerveznek, mondjuk nyolc programot, amelyből a helyiek kiválasztják nekik megfelelőt, majd rákészülnek, kiöltöznek, és jól érzik magukat. Itt elsősorban a „nagy öregek” fellépéseiről beszélek…
…Akik a hetvenes-nyolcvanas években élték sikereik csúcsát…
Pedig az, a rock szempontjából rettenetes időszak volt itthon! Azonban a maihoz képest mégiscsak több lehetőséghez jutottak még azok is, akiket éppen elgáncsoltak. Biztosított volt kevéske – ám a mainál több – médiaszereplés, az ifiparkok, művházak teltházzal fogadták őket, ráadásul fix állami gázsikért. Az előbb említett, háttérbe szorított csapatok is legalább a lakókerületükben kaptak rendszeres fellépési lehetőségeket, amelyeket aztán előzenekarkodás címszó alatt ügyesen elcserélték egymással, sőt a vidéki bandákkal is. Világosan látszik, hogy az olyan formációknak – mint például a HitRock vagy a Kugli – a mai helyzetben is ott van létjogosultsága, közege, ahol akkoriban ezt megalapozták.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2017. március 5. 08:08