Mi lesz veled rockzene? – 11/2. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. A HammerWorld magazint kiadó és szerkesztő Cselőtei László, illetve Lénárd László véleménye szerint a rock és a metal annak ellenére él és virul, hogy bizonyos érdekkörök, csoportok a halálhírét költik; amire csak ráerősít, hogy az egyik televíziós sztárriporter a műfajt „elkapcsolási faktorként” aposztrofálja… Eszmecserénkből az is kiderül, hogy a HammerWorld kiadónak vajon megéri-e a több mint három évtizede működő szaksajtójuk mellé hang- és képhordozókat forgalmazni, valamint a koncertszervezési üzletágat is bevállalni. Beszélgetésünkben mindemellett – hagyományainknak megfelelően – előkerül a papír alapú sajtó, a fizikai hordozók helyzete, de természetesen szót ejtünk a média állapotáról, valamint a tehetségkutatók örökzöld problémájáról is.
A külföldi tehetségekről, utánpótlásról már beszéltünk. De mi a helyzet Magyarországon?
Lénárd László.: Magyarországon is megvannak a tehetségek, ám az előbb vázolt médiagyakorlat miatt hírük nem jut el a szélesebb rétegekhez. Hiába léptetünk fel egy nevesebb banda előtt tehetséges fiatal csapatot, akkor sem történik semmi: ott megáll a dolog, egyszerűen nem tudnak továbblépni. És ebben legfőképpen a menedzsment felelősségét látom. Van olyan formáció, amelyiktől két éve nem hallottam új dalt, pedig megvan a tehetségük hozzá.
Cselőtei László: Ebben valószínűleg a reménytelenség is közrejátszik. Nem látják értelmét, mert úgysem tudnak továbblépni. Bár a fény azért itt is felbukkan az alagút végén: a Cseh Tamás Program érezteti jótékony hatását. És ami lényeg, a pénzek a pályázati rendszer következtében jó helyre kerülnek. A kisebb zenekarok is kapnak, és megítélésem szerint aránylag egyforma leosztásban juthatnak támogatáshoz.
Térjünk vissza a hírközléshez! A papír alapú felületek lassanként visszaszorulnak, helyüket átveszi az elektronikus sajtó. Vajon olvasnak még az emberek?
L.L.: Abszolút! Hála Istennek már a főáramban is megjelent az az információ, hogy az internet mennyire félrevezeti a világot. A Facebookon és egy rakás online oldalon ellenőrizhetetlenül jelennek meg hülyeségek. Az emberek egy idő után rájönnek a hírek, információk valóságtartalmára, és megbízható forrásokat keresnek, onnan akarnak majd tájékozódni. Ez pedig sok esetben a nyomtatott sajtó. Amíg ez utóbbiba be kell fektetni, annak tartalmi súlya, mondanivalója van, addig az interneten „kattintásgyár” működik. Például nyugodtan megjelenhet, majd keringhet akár az a rémhír is, hogy vége a rockzenének. Ezt osztogatják, terjesztik addig, amíg az emberek elhiszik. Egyébként az oldalakon a hosszabb szöveget el sem olvassák: ezt, mint adminisztrátor, gyakorta tapasztalom. Nemcsak a kattintások száma, hanem a tartózkodási időtartam is mérhető. Hiába húzták meg a nyomtatott sajtó fölött a vészharangot egyes „véleményformálók”: az internet teremtette anomáliákra az emberek hamar rájöttek, vagy rájönnek. Mint korábban említettem, tavaly is emelkedett a HammerWorld eladott példányszáma.
Cs. L.:. A print (rock) sajtó külföldön továbbra is nagy súllyal van jelen a tájékoztatásban. Itthon a mi nagy előnyünk a harmincéves múlt általi beágyazódottság, de folyamatosan figyelünk a marketingre is, igyekszünk népszerűsíteni az újságot. A három évtized alatt többszörösen bizonyítottuk, hogy az általunk közölt információk hitelesek, szakmailag korrektek. Ennek köszönhető, hogy aki mélységében kíváncsi a hiteles információra, hozzánk fordul. Az elmúlt harminc esztendő alatt felnőtt és kikopott néhány generáció. Hogy ennek ellenére sem könyvelhetünk el példányszámcsökkenést azt mutatja, hogy hírünk apáról fiúra száll. Akik korábban olvasták és elégedettek voltak a lappal, továbbadták gyerekeiknek, ezáltal biztosított az utánpótlás. Igazat adok Lacinak abban, hogy Magyarországon tudatosan akarják ellehetetleníteni a hagyományos papír alapú sajtótermékeket. A print-médiát ugyanaz a hamis kommunikáció taszítja a mélybe, amit néhány éve a CD formátummal kapcsolatban is tapasztaltunk: a halálát jósolták, s már a temetését is megrendezték. Ennek ellenére még ma is szép számban forgalmazunk fizikai hordozókat. Ismét egy példa: az Ossian 2016-os Fényárban és Félhomályban című albuma dupla platina státuszt ért el. A MAHASZ éves eladási listáján is a TOP 5-ben szerepelt.
Mégis, kinek áll érdekében mindez?
Cs. L.: Nem szeretnék összeesküvés-elméleteket gyártani! Ez a furcsa, kicsit lenéző, a rockzenét cinkelő hozzáállás egyfajta imidzs, ami jelenleg – és elsősorban – a netes médiában dolgozó újságírókat jellemzi. Remekül gyártják a hangzatos címeket, sokszor teljesen elferdítve a valóságot. De megvan a táptalaj is, mert, ahogy Laci is mondta, sokan csak ezeket olvassák, gyorsan átfutva az infódömpingen. Ezért – sajnos – folyamatosan ellenszélben dolgozunk. Ám azért létezik az úgynevezett csendes többség; ők a koncertjárók és az az értékekre fogékony közönség, amely elmegy és megvásárolja a kiadványokat, a magazint.
L.L.: Az ellenszélhez annyit, hogy ez nem most támadt fel, már a hetvenes évek óta létezik. De lehet, hogy már előtte is létezett. Az irodalomból pedig tudhatjuk, hogy ez a fajta népi-urbánus szembeállás egészen a tizenkilencedik századig nyúlik vissza. Ami a rockzenét illeti, amióta az eszemet tudom, azóta megvan az ellentét. Itt tudnám idézni a televízióból Csiszár Jenőt, aki az egyik műsorban a rockzenét „elkapcsolási faktorként” jellemezte. Mitől más a magyar, mint a cseh vagy szlovák rádióhallgató, ahol nem „elkapcsolási faktor” a rockzene? Mitől?!
Létezik megoldás?
L.L.: Elsősorban olyan arcokat hiányolok a palettáról, mint a nyolcvanas évek második felében Nagy Feró a Garázzsal, csak mostani, fiatalabb kiadásban, de ugyanazzal a svunggal. Az ilyen típusú médiamegjelenésben mi nem vagyunk olyan jók, mert alapvetően nem szeretünk szerepelni, nem vagyunk rádiós fejek. A másik, hogy vissza kellene adni a rockzene becsületét, respektjét, és nem rugdosni azt. Engem eléggé fel tud húzni, ha mocskolják a rockzenészeket, főképp olyan fórumon, ahol épp a méltatás, a műfaj és képviselőinek népszerűsítése lenne a feladat. Sajnos itthon az ún. véleményvezérek nem kimondottan rockpártiak, hogy finoman fogalmazzak.
A nyári fesztiválpiacon sem jobb a helyzet. Országszerte ugyanazokkal az arcokkal, fellépőkkel találkozunk, miközben más – rockzenei – tehetségek alig-alig rúghatnak labdába.
Cs. L.: Kissé árnyaltabban látom a helyzetet, hiszen léteznek kimondott rockfesztiválok is. Hogy mást ne említsek, ott a Zorall Sörolimpia, a Rockmaraton, a Rockpart fesztivál, vagy épp a Rock-On és számos kisebb esemény. Nyilván lehetne több rockzenét betenni a nagy fesztiválokra, de annak az okairól, hogy ez mégsem így van, már korábban szót ejtettünk.
L.L.: Emlékezzünk csak arra a hosszabb időszakra, amikor a közszolgálati Petőfi rádió eléggé egysíkúan nyomta az alternatív zenei vonalat, és ez igen erőteljes hatással bírt a fesztiválok szereplőgárdájára is. Egyébként nem az a baj, hogy a médiumok mit játszanak, hanem az, hogy mit nem játszanak. Ennek hatására valóban felbukkantak új zenekarok, előadók, csak épp mind egy alomból. Ebből is kitűnik, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére, a rádiónak van hatása – ha jól csinálják. Az ő szempontjukból pedig jól csinálták. Amióta megváltozott a Petőfi-csapat – addig az alterosokon kívül más nem juthatott szóhoz – azóta például a Dorothy felvételei is felbukkannak az adásban. Ennek meg is lett a pozitív, érzékelhető hatása. Korábban is azt mondtam, most is azt mondom: lehetnének a rádiós szerkesztők bátrabbak.
Visszatérő kérdés, de súlya miatt semmiképp sem megkerülhető: mi a véleményetek a kereskedelmi médiák által sulykolt tehetségkutató vetélkedők rockzenére gyakorolt hatásáról? Egyes vélemények szerint nem ártalmas.
L.L.: Nehezen tudok erre válaszolni, mivel nemigen nézem ezeket a műsorokat. Egyet azonban biztosan kijelenthetek: minden felület, ahol a rockzene megjelenik, csak használhat a műfajnak.
Cs. L.: Ez pont olyan, mint a rádió: ha a rock bekerül, akkor az segíti a műfaj népszerűsítését. Akkor generálódik az érdeklődés, amely egyébként alapvetően létezik hazánkban. Nem vagyunk éppen rockellenes nemzet… Sőt, a hetvenes-nyolcvanas években köröket vertünk a környező országokra ebből a szempontból. Csupán azok rockellenesek, akik a médiát csinálják.
Ezzel szemben, egyik beszélgető partneremtől hallottam, hogy szerinte Magyarországnak úgy kellett a mulatós zene, mint kiszáradt földnek az eső.
L.L.: Nyilván volt erre egyfajta igény. Voltak, akik örültek annak idején a 3 + 2-nek, nem látok ebben semmi kivetni valót. Ez egy totálisan másik világ, egy másik közeg.
Cs. L.: A magyar emberekben természetszerűleg mindig is benne volt a mulatós zene iránti igény. Elég, ha a mostani ilyen irányú televíziókra gondolunk.
L.L.: Emellett demográfiai kérdés is szerintem. Kevés gyerek születik, ahol pedig sok, ott főképp ez a fajta muzsika megy. Ez a zene egy másik kultúrkörhöz, másfajta világhoz szól…
… És ez a „műfaj” nem tette tönkre a rockzenét? Hiszen a nyolcvanas évek közepén ennek hatására sorra bomlottak fel a klasszikus rock formációk.
Cs. L.: Egyenes összefüggést látsz a kettő között? Eléggé összeesküvés elméletnek tűnik…
L.L.: Én nem érzek összefüggést. Abban az időszakban – a nyolcvanas évek közepéről beszélünk – ott volt a Pokolgép második, illetve harmadik nagylemeze. Százezer körüli példányszámmal. Korszakváltásnak voltunk a tanúi. Szerintem abban, hogy a régi bandák szétestek, ők maguk is hibásak lehettek. Nekem is sok hazai csapat okozott csalódást akkoriban.
Összefoglalva: mi lesz veled rock- és metal zene?
L.L.: A kilencvenes évek közepén külföldi üzleti körök gazdasági megfontolásból kiszórták a kiadóktól a rock és a metal bandákat, lecserélve őket a saját, több profitot hozó könnyebb műfajú zenéikre. Az évtized végére a rockosok és metalosok magukra találtak, majd az ezredfordulóra visszakapaszkodtak. Ennek hatása Magyarországra is begyűrűzött. Csupán arra van szükség, hogy újra bekövetkezzék egy trendforduló. Igaz, a körülmények megváltoztak, ehhez alkalmazkodni kell. Fel kell építeni a zenekarokat: a médián keresztül iszonyatosan nehéz, ezért a fesztiválokon keresztül kell próbálkozni. Ehhez pedig jó menedzsment szükséges. És erre bőven találunk nyugati példát, meg lehet csinálni.
Cs. L.: Röviden: marad! Világszerte százezrek játsszák ezt a muzsikát. Elképesztő mennyiségű új zene jelenik meg hónapról hónapra, évről évre. Köztük sok friss, innovatív hangvételű banda bukkan fel, de sok olyan is, amely a régi, klasszikus hangzásvilágot ápolja. Mint már beszéltünk róla, ez csak Magyarországon jelent „problémát”. Ez a műfaj önmagát élteti, képes a folytonos megújulásra. Sosem lesz úgy mainstream, mint a popzene: de gondoljunk a Metallicára vagy az Iron Maidenre és számos másik metal bandára, amelyek világszerte tízezrek előtt játszanak, és amelyeknek a zenéjét még a mainstream rádióban is hallani külföldön. Mindig lesz, aki a kemény zenét fogja szeretni, így ez a műfaj biztosan nem hal ki egyhamar!
Hegedűs István
2017. február 19. 11:41