Mi lesz veled rockzene? – 11/1. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. A HammerWorld magazint kiadó és szerkesztő Cselőtei László, illetve Lénárd László véleménye szerint a rock és a metal annak ellenére él és virul, hogy bizonyos érdekkörök, csoportok a halálhírét költik; amire csak ráerősít, hogy az egyik televíziós sztárriporter a műfajt „elkapcsolási faktorként” aposztrofálja… Eszmecserénkből az is kiderül, hogy a HammerWorld kiadónak vajon megéri-e a több mint három évtizede működő szaksajtójuk mellé hang- és képhordozókat forgalmazni, valamint a koncertszervezési üzletágat is bevállalni. Beszélgetésünkben mindemellett – hagyományainknak megfelelően – előkerül a papír alapú sajtó, a fizikai hordozók helyzete, de természetesen szót ejtünk a média állapotáról, valamint a tehetségkutatók örökzöld problémájáról is.
A HammerWorld Magazin Magyarország legrégebbi rock-, illetve metalzenei szaklapja. Hogyan emlékszel a kezdetekre?
Cselőtei László: 1986. december elején Metallica Hungarica néven jelent meg a lapunk, az első kimondottan metal magazin az akkori keleti blokkban, az ún. Vasfüggöny mögött. Maga az ötlet már legalább két évvel korábban felmerült, Lénárd Lacival, akivel gimnazista korunk óta ismerjük egymást és sokat beszélgettünk erről. Együtt jártunk koncertekre, gyűjtögettük a különböző szaklapokat, sőt ezáltal külföldi ismeretségekre is szert tettünk. Egészen pontosan ez adta az ötletet; ha külföldön vannak saját lapjai ennek a műfajnak, miért ne valósíthatnánk meg ugyanezt itt, Magyarországon is? Úgy gondoltuk, szükség van rá, hogy az általunk felhalmozott információkat megoszthassuk a nagyközönséggel. November végére össze is állt az első lapszám, amelyet hivatalosan a Fekete Lyuk fölött található Ganz Művházban december 7-én megrendezett 666 Metalfesztivál eseményére hoztunk ki.
Mitől lett sikeres a lap? Hiszen a metal műfaja hazánkban nemigen rendelkezett hagyományokkal.
Lénárd László: Ha hagyományokkal nem is rendelkezett, de 1981 környékén a metal már bekerült a fősodorba, így igény mutatkozott a szaksajtóra. Ekkoriban a Judas Priest, vagy az Iron Maiden már határainkon belül is komoly népszerűségre tett szert, ezért itthon is hamar kialakult a metal zene köré fonódott keménymag. A Stress zenekar bulijaira jártunk, ők voltak a műfaj magyar úttörői. Én ugyan a P. Mobil – Beatrice – Hobo Blues Band zenéin nevelkedtem, de a nálam fiatalabbak nem annyira kötődtek ehhez a vonalhoz. Ami az újságalapítást illeti: Cselőt és engem is iszonyatosan bosszantott az akkori média rockhoz való hozzáállása: „lejárt az őszinte, kőkemény rockzene ideje”, „itt az újhullám, a modern kor műfaja” – vagyis folyamatosan a rock halálát sulykolták. Amióta az eszemet tudom, ezt a kommunikációt folytatják. De miről beszéltek?! 1981-ben járunk, amikor már tiszta erőből Maident hallgattunk! Egyedül Schuster Lóránt volt, aki Angliából hazatérve abban az évben úgy számolt be a kinti zenei viszonyokról: „Lehetett úgy százhúsz-százharminc decibel a (koncert)teremben, s olyan érzése volt az embernek, mintha szembe jönne vele a harmadik világháború”. Ezzel szemben egy nyugati útról hazajövet hiába hajtottam a szüleimet, hogy időben ki szeretnék érni az 1981-es hajógyári Sziget-koncertre, kiderült, a Ricsét nem engedték fellépni… Amelyet életem egyik legnagyobb csalódásaként éltem meg. Többek között emiatt is fordultunk a nyugati zenék felé, ahol mindez nem fordulhatott elő. Újságmániások voltunk, faltuk azokat a hetvenes évek végi hazai lapokat is, ahol szó volt a rockzenéről: az Ifjúsági Magazint, a Magyar Ifjúságot és a Pesti Műsort. Sovány anyag volt ugyan, de legalább kaphattunk némi ízelítőt a rockzenéből.
Cs. L.: Első alkalommal – ezt igazából kísérletnek szántuk – nem gondoltunk arra, hogy a lap az évtizedek során kinövi magát, és egyszer majd népszerű lesz. Minket a zene szeretete, a hit hajtott, mindenképpen tenni akartunk valami a kedvenc műfajunkért. Nem is néztünk se jobbra, se balra, nem hallgattunk a szkeptikus hangokra, amelyek jócskán akadtak. Tettük a dolgunkat, ahogy mi gondoltuk. Külföldi minták lebegtek a szemünk előtt, olyan underground magazinok, ahol fekete-fehér oldalak váltják egymást, a szerző maga írja és tördeli a cikkeket, majd annyit nyomtat ki belőle, amennyit a pénztárcája megenged. ’86 nyarán öcsémmel épp egy hátizsákos Európa-turnén vettem részt, amikor találkoztam azzal a svéd sráccal, aki már elég tapasztalatot gyűjtött saját készítésű fanzine-jével. A Heavy Metal Massacre újság számára magam is rajzoltam logókat, illusztrációkat. Nála feltankoltam különböző zenékből, de magazinokat is szép számmal hoztam el tőle. A fanzine készítéssel nem kellett újat kitalálnunk: az általunk már jól ismert külföldi magazinok tartalmazták a műfaj minden lényeges elemét. Célunk az volt, hogy itthon is meghonosodjon egy hiteles információkat tartalmazó, a műfajnak otthont adó szaklap. A Metallica Hungarica hetedik számát már a Reform kiadó gondozta, és országosan kapható volt az újságosoknál. 1988-ban megismerkedtünk a német Metal Hammer lapbirodalom tulajdonosával, akivel egy éven belül létre is jött a szövetség és közös munka. Már akkor is ragaszkodtunk a saját szellemi termékeinkhez, így a Metallica Hungarica rovatait és az újság címének egy részét is átörökítettük. Így született meg 1989-ben a Metal Hammer Hungarica magazin.
L.L.: Hozzáteszem, eleinte – naivan – megpróbáltuk mindezt hivatalosan csinálni… Aztán hamar rájöttünk, ez így nem fog menni, működésünk harmadik évében ezért kerestük meg a Reform kiadót. Ami pedig az általunk követendő példának tekintett magazinokat illeti, főként a Metal Forces nevű brit szaklap, illetve a szintén brit Kerrang! szolgált mintául, amelyekből komoly gyűjteményt halmoztunk fel.
Hol húzódtak a határok a magazin szerkesztésénél? Mi alapján döntöttétek el, hogy mi fér bele tartalmilag, illetve stílusban; mi az, ami helyet kaphat a hasábokon?
L.L.: Mire a lap kinőtte magát és kikerült az újságosokhoz, addigra azt láttuk, hogy felnőtt egy új generáció, amely a klasszikusokat nem köti össze választott stílusával, a metallal. Előfordult, hogy nehezményezték, tiltakoztak, amiért a Queenről egy cikket „merészeltünk” elhelyezni. Mondjuk, természetes, hiszen az addigra felnövő tizennégy-tizenöt-tizenhatéves korosztály már nem a régi „öregekre”, hanem a friss, keményebb vonalra volt kíváncsi. De a hardcore, vagy a punk sem kerülhette el ugyanezt, ilyenkor folytonos magyarázkodásra kényszerültünk. Igazán sajnáltuk, mivel a példakép Metal Forces sokoldalúan, különösebb megkötöttség nélkül – a glamtől a hardcore-ig, vagy a death metaltól az AOR-ig – tájékoztatott a zenei világ történéseiről.
Adódtak mélypontok a lap életében? Miképpen sikerült túlélni az elmúlt évtizedeket?
Cs. L.: A kezdet sem volt egyszerű. Ugyanis a vasfüggöny mögött nem működhettünk hivatalos újságként, így a Metallica Hungarica első hat számának címlapjait többnyire úgy kellett megcsinálnunk, mintha egy-egy esemény műsorfüzeteként jelentek volna meg. Szerencsére látszott, hogy jó az irány, így mindig találtunk partnereket, akikkel tovább tudtunk dolgozni. Bár a Reform kiadós együttműködés perspektívikusnak látszott, majdnem bedöntötte a lapot. Igyekeztünk folyamatosan kézben tartani az eseményeket, így mindig találtunk kiutat. A Metal Hammerrel közös munka óriási lépés volt, de ott is rendre akadtak nehéz pillanatok. 1990-ben alapítottuk meg a saját cégünket. 1994-től az újság nyomtatása Németországból Szlovákiába, majd Magyarországra került, ezeket a folyamatokat is mind nekünk kellett koordinálni. 2002-ig, a nemzetközi médiabirodalom széteséséig működtünk Metal Hammer néven, majd ekkortól lettünk HammerWorld magazin. A 2008-as gazdasági válság hatalmas törést okozott nem csak lapkiadói, de az összes többi tevékenységünkben is. Kicsiny, de elkötelezett stábbal, kiváló munkatársakkal rendkívül sokat dolgozunk; mindent visszaforgatunk a cégbe, így eddig sikerült átvészelni a nehéz pillanatokat. Az újságot is újra növekedési pályára tudtuk állítani, évről-évre növekvő eladásokat produkálunk.
A lapkiadás mellett komplex tevékenységként ma már boltüzemeltetéssel, nagykereskedelemmel, hangfelvétel kiadással is foglalkoztok. Nem tartjátok-e üzleti öngyilkosságnak, de legalábbis szakmai mazochizmusnak, hogy az ismert nehézségek tudatában, egy adott probléma mellé még továbbiakat is bevállaltatok?
L.L.: Lemezkiadói tevékenységünk szinte a magazin kiadással egykorú történet. Első tapasztalatainkat a lap tehetségkutató rovatához kapcsolódó Demonstráció válogatások készítése során szereztük. Aztán 1998-ban döntöttünk úgy, hogy mélyebben beleássuk magunkat a témába, amikor Paksi Endre megkeresett bennünket az Ossian visszatérő koncertjének rögzített anyagával, amelynek akkor senki sem vállalta a megjelentetését. Belevágtunk. Tehettük, hiszen partnereinken keresztül ekkor már foglalkoztunk külföldi lemezek terjesztésével. Muszáj volt építkezni, s ehhez olyan tevékenységet választottunk, amellyel akkoriban egyedül voltunk, vagy épp kevesen foglalkoztak.
Cs. L.: Első lépésként 1997-ben létrehoztuk a Hammer Zenebarlangot, egy klasszikus metal szakboltot, ahol az újságban általunk népszerűsített albumok hozzáférhetővé váltak. A megfelelő kínálat érdekében – az igazán széleskörű hazai ellátás hiányában – nyugat-európai használt lemezeket is forgalmaztunk, amiket mi magunk szereztünk be a kinti útjaink alkalmával.
E különböző tevékenységek erősítik egymást?
Cs. L.: Az eddigi tapasztalatok ezt mutatják. Igyekszünk minden szálat megragadni: a skála a klasszikus kiskereskedelemtől kezdve a nagykereskedelmen és a hangfelvétel kiadáson át egészen a koncertszervezésig, merchandising (ruházat és ajándéktárgy) termékek gyártásáig, sőt jogkezelő tevékenységig terjed. Még így is van néhány terület, például a zenei klub vagy hangstúdió üzemeltetés, amelybe nem vágtunk bele, bár ezek a lehetőségek is felmerültek korábban.
L.L.: Emellett igyekszünk megmenteni olyan cégeket, amelyek tevékenysége szakmailag jelentős. Így vettük át például annak idején a Rockinform magazint. Az persze más kérdés, hogy az életben tartási kísérlettel mennyire járunk sikerrel. Elvünk, hogy az értékeket próbáljuk megőrizni.
Az értékmegőrzés apropóján: úgy tűnik, a metal zene szerencsésebb helyzetben van, mint a klasszikus rock. Ez utóbbit mégsem engedtétek el.
Cs. L.: Nem látom azt, hogy elhalna a klasszikus hard rock. A Deep Purple és generációja persze lassan kiöregszik, ám rengeteg olyan tehetség bukkan fel, amely továbbviszi a vonalat. Például a Frontiers kiadó tele van ilyen zenekarokkal. Példa erre az Inglorious, a Lords Of Black, vagy épp a nem Frontiers-kiadós The Dead Daisies, vagy a Black Stone Cherry. Nyilván szétaprózódottabb, kiegyenlítettebb a piac, emiatt nem lehet akkora sikereket elérni. A dömping okán pedig a hírük sem jut el olyan könnyen a széles tömegekhez. Épp ezért van nagy szükség a print és online szaksajtóra. Igyekszünk ezeket a bandákat is bemutatni, megismertetni. Nem hiszek tehát abban, hogy a metal túlélő lenne a hard rockkal szemben. A két műfaj határai szerintem egyébként is összemosódnak.
L.L.: Így igaz, utánpótlás, tehetség bőven akad. Kérdés, miképp lehet ezt a fiatalokkal elfogadottá, „szexivé” tenni. Sok múlik tehát a kommunikáción, a terjesztésen.
Maradjunk a triviálisabb megfogalmazásnál: vajon miért nem lehet a műfajt „szexivé” tenni? Miképpen lehetne eljuttatni ezt a zenét a szélesebb rétegekhez?
Cs. L.: Az itthoni média tevékenysége nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy az információ eljusson az emberekhez. Magyarországon a rádió és a televízió – szomorúan mondom, de – mindig is rockzene ellenes volt. Szemben a külföldi gyakorlattal, ahol akár országonként több rock rádió is működik. Mondjuk, tavaly május óta nálunk is szól a Rádió Rock, amelynek zenei kínálatáról talán lehetne vitatkozni. Ebből elég jól látható, hogy Magyarországon nincs meg az a felület, amelyen keresztül el tudnának jutni a hallgatóhoz/nézőhöz azok a minőségi rockzenék, amelyek egyébként világszerte léteznek és értéket hordoznak. Mi pedig hiába erőlködünk, csupán csepp vagyunk a tengerben. Több rádió, több újság, több fórum kellene. S mindehhez olyan működtetők, akik a szakértelem mellett a rockzenét szívügyüknek tekintik.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2017. február 5. 18:01