MATTEO MANCUSO
A GITÁR MEGMENTŐJE? - A VILÁG LEGJOBBJA? - AZ ÚJ GENERÁCIÓ HŐSE?
A fenti kérdések egy ideje már nem is kérdések, hanem kijelentések: a szakma prominenseitől a mértékadó szaklapokig mindenki egyöntetűen állítja, hogy The Journey című tavalyi bemutatkozó albumával a gitárvilág egére üstökösként berobbant Matteo Mancuso előremutató játék- és gondolkodásmódja, kifinomult dzsessz-fúziós kontextusba helyezett bombasztikus rockossága máris paradigmaváltást idézett elő. Al Di Meola úgy véli, Matteo improvizációs képességével fényévekkel jár mindenki előtt és felbukkanásának jelentősége Jaco Pastoriuséhoz mérhető, míg Joe Bonamassa saját bevallása szerint még sosem látott ahhoz foghatót, amit Mancuso a hangszerrel művel, hasonlót is csak Stanley Jordan esetében tapasztalt. Steve Vai egészen új szinteket emlegetve adott megdöbbenésének hangot, egyúttal nyugtázva, hogy a gitár jövője biztos kezekben van.
De ki is ez a 27 éves szicíliai fiatalember valójában, aki vérbeli innovátorként rövid idő alatt fenekestül felforgatta a hangszeres színteret és a XXI. század egyik legfontosabb gitáros szólistájává nemesült? Az alábbi exkluzív interjúból kiderül.
Kezdjük a legelején! Mikor és hogyan láttál neki a gitárral való ismerkedésnek?
Magától értetődő módon kezdtem gitározni 10 évesen: zenészfamíliából származom, édesapám, Vincenzo klasszikus gitáros és a pengetéstechnikám okán mindenki azt hiszi, hogy magam is azzal a hangszerrel indultam, de ez nem így van. Már a legelején elektromos gitárosként határoztam meg magam, köszönhetően az engem befolyásoló tényezőknek. A rock és a metál óriási hatást gyakorolt rám gyerekkoromban, egészen pontosan az Anthrax miatt döntöttem úgy, hogy mindenképpen gitározni akarok, majd jöttek a klasszikus bandák, az AC/DC, a Led Zeppelin és a Deep Purple. Kisnövésű fiúcska voltam, úgyhogy sokáig egy háromnegyedes Stratocaster-forma gitár volt a hangszerem, az ujjal való pengetés pedig teljesen természetesen, szinte öntudatlanul alakult ki nálam. Édesapám játékát látva meg sem fordult a fejemben, hogy pengetőt kellene használnom, azt hittem, hogy a gitár fajtájától függetlenül ez az alapvető játékmód, amit követni kell. Nem voltam tisztában a különbségekkel, de ez abszolút nem okozott problémát. Akkoriban főleg a Youtube-ról lestem el a gitározás fortélyait és persze egyből feltűnt, hogy mások pengetővel játszanak. A Youtube eleve hatalmas szerepet játszott az edukációmban, Angus Young felfedezése például komoly lökést adott, mégsem vettem a fáradtságot, hogy megtanuljak magas szinten pengetővel játszani. Tudod, elég lusta gyerek voltam és nem akartam ebbe energiát fektetni. Azt éreztem, hogy a pengető nem nekem való, idegen és nem kényelmes, így inkább arra összpontosítottam, hogy kialakítsak egy olyan fingerstyle-stílust, amivel versenyképes lehetek. Időközben rátaláltam a bluesra, beleástam magam Eric Clapton, Robben Ford és Joe Bonamassa munkásságába, majd 14 évesen elkezdtem klasszikus gitárleckéket venni, ami rengeteget segített abban, hogy a technikám a helyére kerüljön és megismerjem annak a stílusnak is a repertoárját. Leo Brouwer műveiből sokat tanultam, de amúgy ezek sem szerettették meg velem istenigazán a klasszikus gitározást és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is voltam túl jó benne. Nem tetszett a kötöttsége, hogy egy kamarazenekarhoz kell alkalmazkodni, így megmaradtam elektromos gitárosnak és élvezem azt a fajta szabadságot, amit a basszusgitár és a dob alkotta ritmusszekció ad nekem.
Mikor derült fény arra, hogy kivételes tehetség birtokában vagy?
Édesapám már az elején felfigyelt arra, hogy sokkal gyorsabban fejlődöm, mint a korombeli srácok, pedig a lustaságomból adódóan gyakorolni sem szerettem és inkább hobbiként tekintettem a gitározásra. Emiatt viszont sokáig egy adott szinten mozogtam: nem akartam komolyabban foglalkozni vele, a szüleim pedig a perspektíva ellenére sem erőltették, hogy zenész legyek. Úgy 16-17 éves koromig nagyon könnyedén vettem az egészet: a zenetanulás nem vonzott, semmi kedvem nem volt kemény munkára sarkallni magam ezen a téren, inkább abból éltem, ami rám ragadt. Aztán jött a fordulópont, amit az hozott el, hogy megismertem Eddie Van Halent, Eric Johnsont, Steve Vai-t és a többi nagy virtuózt, tehát azokat, akik óriási technikai tudással és komoly zeneelméleti háttérrel egyaránt rendelkeztek. Mindenképpen el szerettem volna érni az ő szintjüket és ahogy elkezdtem egyre többet foglalkozni a kérdéssel, egyre világosabbá vált, hogy itt már nem lesz elég a velem született tehetség, és csak akkor fog sikerülni, ha elvégzem azt a munkát, amit ők is elvégeztek annak idején.
Konkrét dalok változtatták meg a gitározásról alkotott nézeteidet?
Pontosan így történt. Az egyik Eddie Van Halen Eruption-je volt, a másik pedig a Cliffs Of Dover Eric Johnsontól. Ezeket hallva egészen más módon kezdtem tekinteni a gitárra. Főleg a Cliffs Of Dover ütött meg nagyon. Emlékszem, utána egy hétig nem nyúltam hozzá a gitáromhoz, mégpedig azért, mert úgy voltam vele, hogy ilyen magasságokba a büdös életbe el nem jutok… Konkrétan demoralizált a dal! Aztán persze kirángattam magam az önsajnálatból és elkezdtem őrült módjára gyakorolni! (nevet) Attól kezdve nem volt megállás és egyre-másra fedeztem fel a sorsfordító zenéket, így Al Di Meola, John McLaughlin és Paco de Lucía Friday Night In San Francisco albumát, továbbá azt a fajta dzsesszt és swinget, amit Django Reinhardt neve fémjelzett. Django szintén létfontosságú szerepet töltött be a zenei szocializálódásom terén, neki és az olyan hozzá hasonló stílusú gitárosoknak, mint Angelo Debarre és Biréli Lagréne szintén rengeteget köszönhetek.
Szicíliában születtél, ami ugyan csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, zeneipari fellegvárnak viszont a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Milyen lehetőségekkel szembesültél szűkebb hazádban, amikor kezdtek komolyra fordulni a dolgok?
Ha a lehetőségek alatt a karrierépítés olyan formáit érted, mint a koncertezés és a lemezkészítés, akkor való igaz, hogy ezen a téren kihívásokkal kellett itthon szembenéznem, ebből a szempontból léteznek jobb helyek is Szicíliánál. Ugyanakkor én már a digitális világban, a közösségi médiában láttam neki a karrierem egyengetésének, ott pedig nincs igazán jelentősége a földrajzi elhelyezkedésnek. Akár Bangladesben is lehetnék, nem lenne nagy különbség e tekintetben. Egészen mostanáig mindent meg tudtam oldani itthonról a különböző közösségi felületeken, ehhez pedig egy erre szakosodott stáb adta a hátteret. Amúgy nem rajongok a közösségi médiáért, de be kell látni, hogy manapság egy fiatal feltörekvő zenész számára elengedhetetlen az aktivitás ezeken a platformokon. Túlzásokba azért soha nem estem ezzel kapcsolatban, bőven elégségesnek tartottam hetente egy videót feltölteni a Youtube-ra. Azért is fontos ez számomra, mert nem mindegy, hogy miként határozom meg magam a kibertérben: mindenekelőtt zenész vagyok, nem digitális tartalomkészítő vagy influenszer, a fő aktivitásaim pedig a koncertezés és a stúdiómunka. Elsősorban ezekből szeretnék megélni és ehhez már ki kell mozdulni Szicíliából, arról nem is beszélve, hogy a fejlődés érdekében is muszáj nyitottnak lenni a különböző kultúrák irányába. Zenészként szükségem van arra, hogy járjam a világot és az így megtapasztaltakat leülepítsem magamban, hogy később táplálkozhassak belőlük. Óriási inspirációt jelent például, ha elmegyek New Yorkba, Los Angelesbe vagy Londonba és az ottani kiválóságokkal zenélek egy ideig. Ez olyan élmény, ami hosszú ideig ellát szellemi útravalóval, de csak ezekben a nagyvárosokban van erre lehetőség, Dél-Olaszországban nem annyira. Egyébként imádom a szülőföldemet, Palermo mindig az otthonom marad. Itt jártam zenei középiskolába és konzervatóriumba, ezer szállal kötődöm hozzá, az itteni nyugalmat pedig soha nem cserélném el semmire. A zenei képzés rendkívül erős a palermói konziban, főleg a tradicionális dzsesszt oktatják elképesztően magas színvonalon…
Ha már az iskoláknál tartunk: úgy tudom, hogy ösztöndíjas voltál a híres bostoni Berklee College Of Music-ban is…
Való igaz, hogy 2017-ben megpályáztam és el is nyertem egy ösztöndíjas képzést a Berklee-n, a médiában pedig valamiért az kering, hogy el is végeztem, de ez nem igaz: sosem jártam a Berklee-re, mégpedig azért nem, mert egyszerűen anyagilag nem engedhettem meg magamnak. Az ösztöndíj ugyanis csupán egy 30 ezer dolláros támogatást foglalt magába, ami nem fedezte a teljes tandíjat. További 40 ezer dollárra lett volna szükségem ahhoz, hogy beiratkozzak az iskolába, ez az összeg azonban meghaladta azt a szintet, amit a családi költségvetés elbírt volna, így a Berklee kimaradt az életemből.
Kérlek, mesélj kicsit a palermói konzervatóriumban töltött éveidről!
Az iskola mindig is híres volt a falai között zajló minőségi oktatásról, szóval nem lehetett félvállról venni, aki nem tanult, lemorzsolódott. Ugyanabban a rendszerben működik a suli, mint a legtöbb felsőoktatási intézmény, tehát a hároméves BSc alapképzésre egy kétéves MCs mesterképzés épül. Én magam csak a BSc-t végeztem el, de nem voltam túl jó tanuló, úgyhogy öt évig jártam a dzsessz tanszakra, de végül csak lediplomáztam! (nevet)
Fontos, hogy egy gitáros iskolázott legyen és diplomát szerezzen?
Szerintem fontos a akadémikus hozzáállás. Az a tudáshalmaz, amit az ember magáévá tesz, számtalan olyan ajtót ki tud nyitni, ami képzettség hiányában zárva maradna. A zeneelméleti és zenetörténeti háttér, a kottaismeret és a gyakorlati tárgyak mind elősegítik a zenész boldogulását ezen a pályán. Művészi szempontból viszont nem feltétlenül nélkülözhetetlen mindez. A művészi indíttatásnak véleményem szerint belülről kell fakadnia, nem a tankönyvekből. Nagyon személyes dolog ez, egyfajta útkeresés, amihez a kulcsot nem az iskolában találod meg. Ahhoz, hogy művésszé válhass, magadba kell mélyedned és egyedül kell bejárnod az utadat, amihez az iskolai felkészítés csak eszközöket adhat.
A fő hangszered egy Yamaha Revstar gitár, ami azért is érdekes, mert a hozzád hasonló korú gitárosok általában inkább a könnyebben játszható hangszereket részesítik előnyben…
Az biztos, hogy ez a Yamaha nem tartozik a legdivatosabb hangszerek közé, de nem bánom. A Yamaha volt az első nagy cég, amely megkeresett, és azóta is hűségesek vagyunk egymáshoz. 2017 óta dolgozunk együtt és már a legelején megtaláltam náluk azt a hangszert, amire szükségem volt. Mindig is rajongója voltam a Gibson SG-nek, korábban az volt az első számú gitárom és még ma is imádom, ezért mindenképpen valami hasonlót szerettem volna. Szerencsére a Yamaha Revstarban megtaláltam azokat a jellemvonásokat, melyek fontosak nekem: ez a gitár mindent tud, amit az SG, ugyanakkor jóval sokoldalúbb hangszer. Nagyon megszerettem, ezért megkértem a Yamahát, hogy gyártsanak nekem egy személyre szabott Revstart. Nem akartam radikális változtatásokat és a szériamodellhez képest tényleg csak kisebb módosításokat eszközöltünk. A Yamaháról azt is tudni kell, hogy nem a tömör testű elektromos gitárok piaca jelenti számukra a fő vadászterületet, és valószínűleg ezért van, hogy elképesztően jó ár-érték arányú gitárokat gyártanak. Náluk a felsőkategóriás minőség jóval megfizethetőbb, mint más gyártóknál, de az középkategóriában is olyan nívót produkálnak, amilyet másnál nem találsz meg. Persze minden marketing kérdése, és amíg a gitárosok régimódian ragaszkodnak a Fenderhez, a Gibsonhoz, a mesterségesen relikvált hangszerekhez és a csöves erősítőkhöz, addig nem fognak változni a trendek. Engem viszont nem érdekel egyik márka történelme sem, vagy az, hogy ki mennyire népszerű és hány gitárt értékesít évente. Nekem egyedül a minőség számít és ezt megtaláltam a Yamahánál.
A játékérzetet illetően hogyan jellemeznéd a Revstart?
Elképesztően jól kézre áll a hangszer, a nyaka pedig pont olyan vaskos, ahogy azt szeretem! Nem kedvelem ugyanis az Ibanez által népszerűsített lapos és vékony nyakprofilt. Az a jó, ha van anyag a nyakban, ha eléggé kerek a kialakítás, ez az akkordjátékot is elősegíti, arról nem is beszélve, hogy óriási jelentőséggel bír a hangzás kialakításában. Egy vastag nyakú gitár törvényszerűen jobb tónust produkál, mint egy olyan modell, amely tervezésénél a könnyű játszhatóságot veszik elsődlegesen figyelembe. Nyilván itt is át lehet esni a ló túlsó oldalára, de a Revstar esetében a Yamaha tökéletesen eltalálta az arányokat, hiszen a C-profilú nyak elég masszív, viszont a gyors játékot is lehetővé teszi.
Milyen egyéb eszközök segítségével alakítod ki a hangzásodat?
Nagy rajongója vagyok a digitális erősítő-szimulációnak, stúdióban és koncerteken is ezeket használom. Ahogy már korábban is mondtam, meglehetősen lusta vagyok, következésképp egy csöves erősítőt működésre bírni és kitekergetni belőle a kívánt megszólalást, nos, azt nem nekem találták ki! (nevet) Egy Line 6 Helix munkaállomás segítségével állítom elő azt, amit hallani akarok, de ennek a kisebb verzióját, a Line 6 HX Stomp-ot is előszeretettel használom, ha olyan körülmények adódnak. Mindazonáltal nem bonyolítom túl a modellezést, mindössze négy különböző módra van szükségem: tiszta hangszínhez egy Fender Princeton-szimulációra, aztán ennek egy kicsit ambient-változatára kórussal, zengetővel és késleltetővel, míg a crunch és a lead esetében egyaránt a Matchless DC-30 karaktere jelenti a referenciapontot. Értelemszerűen ezek az opciók nem pontosan így találhatóak meg a rendszerben, hiszen az eredeti márkaneveket nem használhatja a Line 6, de azért egyszerűen be lehet azonosítani őket. Egy OCD-jellegű drive játszik még szerepet nálam bizonyos esetekben, de fontos hangsúlyozni, hogy ezek az éppen aktuális beállítások, amiket pillanatnyilag használok. Mivel állandóan kísérletezek, elképzelhető, hogy néhány hónap múlva egészen mást válaszolok majd ugyanerre a kérdésre!
Első albumod, a The Journey még tavaly nyáron jelent meg a Mascot Label Group gondozásában. Milyen visszajelzéseket kaptál az anyagra?
Legnagyobb örömömre kivételesen jó reakciók érkeztek. A hallgatóság nagyra értékelte az album változatosságát, ami rendkívül boldoggá tett, hiszen pontosan ez volt a célom. Nem akartam egyetlen stílusnál leragadni, olyan lemezt irányoztam elő magamnak, amit nem lehet egyetlen dal hallatán megítélni, pont emiatt kapta az Utazás címet. A Django Reinhardt-, Wes Montgomery- és Barney Kessel-féle dzsessz-tradícióktól az Eddie Van Halent és Eric Johnsont idéző kirobbanó rockig mindent össze akartam sűríteni. A teljes képet akartam összerakni magamról, ehhez pedig az kellett, hogy a játékom összes aspektusát bemutassam a lemezen.Végül olyan lett az anyag, ahogy megálmodtam, bár utólag azért változtatnék rajta itt-ott, de inkább csak a hangzás tekintetében. Tudod, nem jutott túl sok idő a keverésre és a maszterizálásra, emiatt pedig nem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, ahogy szól. Nagyon bízom benne, hogy a második albumnál több figyelmet tudok majd fordítani a teljes produkciós munkára, hogy kiküszöbölhessem azokat a hangzásbeli aránytalanságokat, amelyek az első korongnál még jelen voltak.
Mit szóltál ahhoz, hogy olyan legendák, mint Al Di Meola és Steve Vai is el voltak ájulva a The Journey-től, és azóta is folyamatosan lelkendeznek a gitárjátékodról?
Mit is mondhatnék? (nevet) Nyilván elolvadtam, amikor szembesültem a dicsérő szavaikkal. Már az is boldogsággal töltött volna el, ha csak megjegyzik a nevemet, de az a sok szép, amiket mondtak… Tényleg elképesztő volt hallani! Óriási tiszteletet érzek Steve Vai iránt, de igazán Al Di Meola megnyilvánulásai töltöttek el hatalmas örömmel. Érted, a Friday Night In San Francisco anyagán nőttem fel, szóval ez már a megvalósult álom kategóriára nekem. 2022-ben volt egy közös koncertünk, ahol nyitottam neki, a műsora végén pedig felhívott magához a színpadra és együtt is játszottunk, többek között a Mediterraen Sundance-t. Persze azonnal pánikba estem, ahogy tudatosult bennem, hogy éppen mi is történik, de aztán valahogy megoldottam és végül életem egyik legnagyobb élményével gazdagodtam. Steve Vai-jal ugyanez játszódott le idén januárban, amikor meghívott az idei Vai Academy elnevezésű kurzusára. Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Steve-et élőben játszani és azonnal kifeküdtem tőle, és tudod mi az érdekes? Nem a földöntúli technikával nyűgözött le elsősorban, mert azzal tisztában voltam, hanem mint színpadi jelenség. A személyisége egyszerűen túlmutat a puszta gitárjátékon. Emiatt pedig még hibákat is elkövethet előadás közben, mert bármennyire is hihetetlenül hangzik, de még azt is a saját javára képes fordítani. Nem tudom, hogy csinálja. Szintén sokkolt, hogy milyen türelemmel viseltetik mindenki irányába: a Vai Academy időtartama alatt minden jelenlévővel külön foglalkozott és mindannyian zenélhettek vele, pedig kétszázan voltak! Képzeld csak el, mennyi energiájába került ez! Steve mentalitása példaértékű, és nem csupán a zenészvilágban. Egyike a legcsodálatosabb emberi lényeknek, akiket valaha volt szerencsém megismerni!
A koncertnaptárad hogy néz ki erre az évre?
Áprilisban indul a szezonom, májusban pedig már Németországban játszom a triómmal, de lesznek fellépéseim Lengyeloszágban, Romániában és idehaza is. A trió mellett viszont van egy másik projektem is, ami Drift-Lab névre hallgat, melyben három honfitársammal meglehetősen különös elektromos fúziós muzsikában utazunk. Ennek a kvartettnek is vannak lekötött fellépései, mégpedig Angliában: április 3-án Manchesterben lehet elcsípni minket, másnap pedig a híres londoni Ronnie Scott’s Jazz Clubban játszunk. Próbálunk tető alá hozni egy nyári európai szólóturnét is, de ez még nem száz százalék, hogy meg is valósul. Azt viszont biztos, hogy októberben már Amerikában fogok koncertezni.
Említetted a leendő második albumodat. Mikor jelenik meg és mit várhatunk ezúttal tőled?
Nos, még magam sem tudom, milyen irány vesz majd az anyag, mert éppen a dalszerzés kellős közepén tartok. Annyi bizonyos, hogy nem akarok még egy újabb teljes egészében instrumentális gitárlemezt készíteni, inkább a kísérletezésre helyezném a hangsúlyt. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy nagyon gitárcentrikusak legyenek a dalok, még az is előfordulhat, hogy jóval kevesebb gitárszóló lesz hallható bennük. Inkább a dalközpontúság felé törekednék, de még egyszer mondom, még semmi nincs kőbe vésve. Lehet, hogy páran megütköznek ezen, hiszen milyen az, amikor egy gitáros nem a saját hangszerét állítja középpontba, és meg is értem, de ez mindenképpen érdekes kihívásnak tűnik számomra jelenleg. Ami a lehetséges megjelenést illeti, az lenne jó, ha minél előbb sor kerülne rá. Ha idén sikerülne kihozni, az csodálatos lenne, tényleg boldoggá tenne de nem mindenáron. Nem kell kapkodnom vele, nincsen meghatározott dátum, ameddig le kellene adni, úgyhogy addig érlelem majd, ameddig jónak látom. Ha 2025 lesz, mire befejezem, akkor sem történik tragédia!
Írta: Danev György
Fotó: Paolo Terlizzi
2024. július 28. 04:42