Makovics Dénes - „Itt vagyok otthon, és nekem így a legjobb.”
Miközben a nagyközönség a Bikini együttes szaxofonosaként ismeri, a szakma zenei polihisztornak tartja. A rockzene mellett régi nagy szerelme a jazz is, így néhány éve létrehozta a főleg saját szerzeményeit játszó Makovics Dénes Szextettet, ahol szaxofon- és fuvolaművészként is kiteljesedhet. Mesélt a szakmai múltjáról és arról, ahogyan ő látja a zenei világot. Számomra ez volt az az érdekes beszélgetés, ahol az elképesztő zenei műveltség a rock'n'roll életérzéssel találkozik.
A gitár volt az első hangszer, amin elkezdtél játszani. A családban volt, aki lakodalmakban zenélt, volt, aki kórusban énekelt. Ebben a környezetben mi inspirált arra, hogy a gitározni kezdj?
A gitárt a nagyapámtól kaptam ajándékba, aki tényleg egy lakodalmas zenész volt, brácsán és dobon játszott, de a zenén és a szórakoztatáson kívül is nagyon sok mindenhez értett, egy univerzális ember volt. A helyi, borsodbótai fúvószenekarban is játszott az ötvenes években, majd amikor ez megszűnt, alakult egy mozgalmi kórus, amiben énekelt ő is, és a szüleim is. Ez egy nagyon jó társaság volt, sokat jártak fellépni, nagy show-k voltak, amik után természetesen jött az afterparty egy kis italozással, jókat mulattak, közben énekeltek is. Ebben a hangulatban gyerekeskedtem, nagyon élveztem, hogy ott rendetlenkedhettem közöttük, elképesztően megfogott a zene és maga ez a hangulat. 1968-69 környékén kaptam ezt a nagyon szép színű akusztikus gitárt, amin próbáltam pengetgetni.
Ebben az időben a szórakoztató-, a könnyű- és a slágerzenét erőteljesen propagálta a rendszer, az egyik legnépszerűbb műsor volt a Táncdalfesztivál a Magyar Televízióban, őrületes lázban égett az egész ország. Ekkor tűnt fel Koós János, Korda György, és természetesen a beat zenekarok is, mint a Hungária, az Omega, a régi Syrius, vagy az Illés. Ebből következett az, hogy rengeteg fiatal próbálta gitáron utánozni ezt az egész “feelinget”. A Beatles ekkor már jelen volt a három gitárral és a három szólamú vokállal ők adták meg a receptjét ennek a műfajnak. Mindenki próbálta ezeket leutánozni, nem volt más út. A nagyapám lakodalmas zenekarában a prímás gitározott is, ő mutatott nekem néhány dolgot a gitáron. Jó néhány akkordot megtanultam, és próbáltam őket értelmezni, nagyon jó memóriám volt, lefényképeztem ezeket a hangzásokat. Egy évig gitározgattam, mikor is a kórus karmestere, Vámos Józsi bácsi javasolta a szülőknek, hogy vigyék a gyerekeiket zeneiskolába. Ekkor még gitározni szerettem volna, de ezt a hangszert nem tanították ott, fúvóst kellett választanom. Mindenki trombitás lett, én meg nem akartam trombitálni, mert az ütött-kopott hangszernek, amit elém tettek, nem tetszett a kinézete. Kérdeztem, hogy mi az a fényes hangszer, amit fúj az a lány, mondták, hogy a fuvola. Mondtam, hogy az jó lesz. Tehát teljesen véletlenül lettem fuvolista. És valójában ott lettem a Bikini szaxofonosa is, hiszen a karrierem végső soron ott dőlt el.
Klasszikus zenei konziba jártál, ahol nem nézték jó szemmel, hogy könnyűzenét is játszol. Hol találkoztál a jazzel?
A miskolci konzervatóriumban összeterelte a szél a tehetséges gyerekeket. Iskolatársam lett egy srác, Korkos Szabolcs, aki egy teljesen szabadelvű, elképesztő fazon volt. Kiderült, hogy ő egy jazz együttesben basszusgitározik, elájultam, hogy ilyen zene is van. Nagyon tetszett, hogy rengeteg akkordot játszanak, és az egész zene olyan “Amerikás” a latinos, szvinges lüktetésekkel. Ledöbbentem, hogy miféle zene ez, éreztem, hogy nekem ez kell. Közben a rock zenét is szerettem természetesen. Abban az időben nagyon sok jó lemez született. A rockzene is 1974 környékén volt a topon, a progresszív zenének ez volt a csúcsa. Ezután már kicsit lágyult, mert jött a disco, és a fekete zene is beszivárgott a rockba. A szélsőséges bandák maradtak a rocknál, a villanyorgonát kirakták a sarokba, és három gitárral tették még keményebbé a hangzást. Ezt a vonalat képviselte a Judas Priest, a Saxon, és később az Iron Maiden. Ebben az időszakban próbáltam ismerkedni a világgal ott Miskolcon, jártam különböző koncertekre, megismerkedtem az EDDA zenészeivel, elsősorban a Zselencz Lacival, aki nagyon kedves fickó volt. Jó barátságba kerültem vele, és tulajdonképpen ő adott a kezembe életemben először amerikai Rickenbacker basszusgitárt, amitől hanyatt dobtam magam, nem aludtam egy hétig, annyira örültem. Bekapcsolta az Ampeg erősítőjét, akkor játszottam először ilyen komoly berendezésen, hát, nekem addig életemben olyan különleges érzésem nem volt. Közben rengeteg jazz lemezt is hallgattam. Nagyon sokat tanultam Chick Coreától, aki most hunyt el, Isten nyugosztalja, elképesztő zenéket csinált! A rock zenét keverte romantikus hangzású, latinos jazz témákkal. Aztán jöttek Billy Cobham lemezei, a Weather Riport, és Jaco Pastorius… Rögtön megbuktam öt tantárgyból, amikor Pastoriust meghallottam, azonnal lázadó lettem. Nem törődtem semmivel, csak a Heavy Weather című lemezzel. Teljesen elvarázsoltak ezek a lemezek, a rabjuk lettem.
Ekkor már próbáltad ezeket eljátszani is?
Próbáltam természetesen, és több témát és szólót is sikeresen el tudtam játszani. Ennek sok pozitívuma volt, mert 14 évesen már képes voltam improvizálni. Annyira magamba szívtam ezt a zenei világot, figyelgettem a szólókat, már ritmikailag függetleníteni tudtam a zenekart és amit mellé játszom. Többnyire fuvolán próbáltam ezeket a dalokat megszólaltatni, hiszen azon tudtam játszani, meg ugye más hangszerem nem volt még. Közben nagyon sok etűdöt és előadási darabot be kellett vágni a konzervatórium miatt, ezek kemény évek voltak, mert ez egy kifejezetten szigorú iskola volt. Én igazából elfogadtam ezt, és igyekeztem, hogy ne rúgjanak ki, mert azért sokszor a határán voltam ennek. Más világban éltem, és a tanárok nagyon nehezményezték, hogy máshol jár az eszem.
A fuvola mellé a szaxofont azért választottad, mert így tudtál továbblépni a Jazz Tanszak felé, vagy ettől függetlenül kezdett el érdekelni ez a hangszer?
Érdekelt a hangszer. Felvételiztem Debrecenbe a klasszikus főiskolára fuvola szakra, ahova nem sikerült bekerülnöm. A klasszikus zenéből fakadóan és a szüleim miatt is, muszáj volt érettségi után a felsőoktatás felé továbblépni, de azért mondjuk ki, hogy ha akkor oda felvettek volna, azzal nem jártam volna jól. Azt hozzáteszem, nagyon technikásan fújtam, hat órákat gyakoroltam naponta, minden etűdöt és előadási darabot csontra belőttem. Azért nem kerültem be, mert egyszerűen rebellis voltam. Az iskola vezetői is tudták, hogy nem egy szerencsés választás felvenni egy önfejű, makacs embert, akinek vannak sajátos elképzelései. Nem voltak ostoba fickók ezek a tanárok, ráadásul mögöttük állt a rendszer, azt csináltak, amit akartak. Igazából ezt akkor még nem fogtam fel. Viszont akkor, ‘82 nyarán láttam élőben Michael Breckert szaxofonozni, még beszéltem is vele pár szót, persze tolmáccsal, és ez olyan lökést adott nekem, hogy úgy éreztem, nincs más út bele kell fognom abba, hogy szaxofonos leszek. Nagyon féltem ettől, és nem ok nélkül, mivel segítségem, támaszom nem volt. Újra elölről kellett kezdenem majdnem mindent. Miskolcon a konziban volt egy anyag, amit meg kellett tanulni. Nem kellett keresgetned az utadat, begyakoroltad amit feladtak, megkaptad az érdemjegyet, és már mehettél is fagyizni. A jazzben viszont nem így volt. Ráadásul a jazz egy rendszeridegen műfajnak volt titulálva még akkor is. Abban az időben még nem lehetett a műfajt felsőoktatásban tanulni, a Jazz Tanszak egy megtűrt környezetben működött. Igazából nem volt pályája a jazznek. Az volt a pálya, hogy megtanultál jazzt játszani, profi szinten improvizálni, aztán elmentél egy rock bandába játszani, mert ők turnéztak. A jazz bandák nem turnéztak, csak művészkedtek a klubban. Én tudtam, hogy nem lehet a jazzből megélni, ez nem lehet egzisztencia. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a Bikini együttessel összehaverkodtam, és Lojzi bevett a zenekarba ‘86-ban. Valójában ekkor kerültem olyan helyzetbe, hogy rendszeresen nagyobb színpadokon, viszonylag jó körülmények között, nagy közönség előtt zenélhettem. Akkora bulik voltak, hogy elképesztő, a csilláron is lógtak az emberek. Bekerültem egy olyan körforgásba, ahol igen jól éreztem magam, igen inspiratív volt arra, hogy érdemes zenélni.
A basszusgitárral való ismerkedésed a szaxofontanulással egy időben történt
Nem, a gimnáziumi zenekarokban kezdtem el basszgitározni. Még gyerekkoromban hallottam Stanley Clarke ‘76-os, Schooldays című lemezét, amin van egy olyan szóló amin elájultam, azt hittem, hogy ez nem is basszusgitár. Az egész életemet végigkísérte ez a szóló, ez a hangzás, és Stanley-nek ez a sajátos világa, a soul, a rock és a jazz keveréke. Később is élveztem a lemezeit, groovy disco zenéket is csináltak, hogy sikeresebbek legyenek. Nagyon sok amerikai jazz zenész próbálkozott ezzel, például George Duke is. Az Earth Wind and Fire hangzását vették alapul, mert az volt a fekete zene csúcsa. Ott olyan groove, olyan tempó és olyan éneklés volt, hogy fetrengett mindenki. A jazz zenészek is átvették ezt a hangzást, mert ezt lehetett eladni. Herbie Hancock a modern jazz királya a mai napig, és ő is játszott gépdobra, disco zenét csinált, de el kell mondani azt is, hogy baromira értett hozzá. Visszatérve a basszusgitárra: ez gimis koromból maradt meg. Egyrészt kiderült, hogy jól játszom rockot, jó tempókat tudok hozni a Deep Purple, a Led Zeppelin, és az ilyen korábbi kemény rock bandák dalaiban. De aztán igazából később rá kellett, hogy jöjjek, hogy attól, hogy én jól basszusgitározom, még nem lesz sikeres egy rockbanda. Ráadásul nagyon sok konfrontáció volt, el kellett viselni egymást, és ott voltak az örökös anyagi problémák is. Rock zenekart csinálni nagyon nehéz, nem akartam annyira rockzenét játszani, hogy mindent elviseljek a színpadért. Más színpadokon is tudtam játszani. A ‘80-as években nagyon gyorsan történt minden, ekkor végeztem az iskolát, ekkor kerültem a Bikinibe, ekkor alakult ki az ismeretségi köröm, több kisebb jazz formációban is játszottam, emellett a mulatozásokba is többször beleszaladtunk. Ezek a hajnalig tartó bulik, bár jól éreztük magunkat, eléggé megviseltek, mert reggel meg kellett jelennem az iskolában.
Ekkor már a Jazz Tanszakra jártál?
Igen, ‘84-től ‘87-ig végeztem el a Jazz Tanszakot, ami akkor még nem volt főiskola, aztán utána 94-től-’96-ig jártam a különbözeti éveket, amivel megkaptam a pedagógus diplomámat.
Te ott tanítottál is. Ugye?
Tanítottam a kettő között, ’89-től ’91-ig. Furcsállták is akkortájt, és a hátam mögött cikiztek is néha az ifjú jazz-titánok amiatt, hogy egy bőrdzsekis, hosszú hajú, heavy metál basszgitáros tanít a Jazz Tanszakon szaxofont. De ezzel én nem nagyon foglalkoztam. Nagyon sajnálom, hogy már nem tanítok, mert sajnos én is elfelejtem a “standard” számokat, mivel a tanítással én is tanulok. Sok növendékem lett profi zenész, például Zana Zoli, akit a legjobb hazai szaxofonosnak tartok, de Weisz Gabi, Kollmann Gabi, Zsemlye Sanyi, Csejtey Ákos, Pozsár Eszti is tanultak nálam. Tanítottam az OSZK-ban is Jávori Vilmos és Fogarasi János jóvoltából, de nem maradtam ott sokáig, mert végül is a diplomám megszerzése után, 1996-ban fel is vettek a BM Rendőrség zenekarába, azóta ott dolgozom. És mit hoz a sors, ‘97-ben újraindult a Bikini együttes, és azóta velük is folyamatosan együtt játszom. Szép lassan bezárult a kör, ahonnan indultam, oda vissza is jutottam. Közben azért voltak kalandozásaim többféle stílusban, játszottam nagyon sok idősebb kollégával, Jávori Vilmossal, Lakatos Pecek Gézával, Ablakos Lakatos Dezsővel, Dandó Péterrel. Oláh Kálmán zenekarában tíz évig folyamatosan dolgoztam, nagyon nagy sikereink voltak, sok külföldi és magyar jazz fesztiválon léptünk fel, hatalmas élmény volt. Pege Aladárral is dolgoztam egy évig ‘93-ban, vele négy turnét csináltam Németországban, és általa játszhattam a népszerű amerikai trombitással, Lee Harperrel. Korábban, 1988-ban tagja voltam a Török Ádám féle zenekarnak is, mint basszusgitáros. Na, ott voltak csudák! Jöttek jammelni a rockzenészek, együtt játszottam Závodi Janó bácsival, Köves Pinyóval, Tátrai Tiborral, Solti Jánossal és Németh Gáborral. Megszerettek ezek az öreg zenészek, méltatták a játékomat, ami nagyon jó érzés volt. Ekkor még fiatal voltam, 25-26 éves, és nagyon éltem az életet. Nagy lóvéval nem játszottam, de szabad voltam, bevágtam a Zsigulimba a hangszereimet, és száguldoztam az országban. Nagyon érdekes, és feelinges időszak volt ez. Illetve itt beszélhetek a Totó zenekarhoz való kötődésemről is. Már gyerekkoromban, ‘78-ban megfogott az első lemezük. A mai napig úgy gondolom, hogy Steve Lukather a világ legjobb gitárosa, és a sors volt olyan kegyes hozzám, hogy játszhattam vele egy fél órát, és egy kicsit barátkoztunk is. Jól érezte magát egyébként, bár enyhén provokatívak voltunk, nem akartuk leengedni a színpadról, amiből aztán egy kis zenei katyvasz kerekedett a végén. De végső soron jól sült el az, hogy Szűts László lehozta nekünk a Jeff Porcaro emlékzenekar koncertünkre, ami egy fantazmagória volt, de végső soron bejött, hiszen sikerült ezzel a fickóval összetalálkozni.
2014-ben készítetted el a Magic Dialogues című jazz lemezedet. Mi inspirált arra, hogy belefogj egy szólóalbum elkészítésébe?
Úgy kezdődött, hogy állandóan kritikákat kaptam, hogy miért nem csinálok már lemezt. Úgy gondolom, hogy nem vagyok olyan nagy zeneszerző, hogy iparszerűen lemezeket készítsek, elsősorban az érzelmeim és a hangulataim vezérelnek. Közben sok idősebb jazz zenész kolléga elhunyt, akikkel dolgoztam, és kiderült, hogy a nagy Bikini turnék közepette nem csináltam velük felvételeket. Végül is összeszedtem a fiókból az összes vázlatomat, dolgozgattam rajtuk. Úgy terveztem, elhívok jó néhány zenészt, hogy egy speciális lemezt készítsünk. Szerencsére Fogarasi Jánost az utolsó pillanatban fel tudtam kérni, hogy játsszon egy bluesban, nagyon jól orgonál még az öreg, aki tanárom és mentorom volt, nagyon sokat tanultam tőle, sajnos nem érhette meg a felvétel megjelenését. Összességében a lemez szerintem jól sikerült, jó minőségű. Zana Zoli kollégámat rászedtem, hogy keverje meg a lemezemet, mivel készített egy próbakeverést, és kiderült, hogy nagyon nagy érzéke van hozzá. Oláh Kálmántól is nagyon sok segítséget kaptam, a hangszerelést és a zseniális játékát illetően. A lemezmegjelenés után adtam kvázi egy szuperkoncertet, ahol 33 zenészt toboroztam össze. A szervezés idegileg kimerített, nem is voltam teljesen elégedett magammal, de hál’ Istennek azért sikeres volt az előadás. Olyan kritikát kaptam, hogy keveset játszottam, de nem lehetett többet, hiszen teret kellett adnom a vendégmuzsikusoknak, miközben az időhöz is kötve voltam, szerződés szerint kellett befejezni a koncertet. Felvételt is szerettem volna készíteni a buliról, de erre nem kaptam lehetőséget. A sok huza-vona kikészített, még kórházba is kerültem. Az elmúlt évtizedek alatt sok minden letisztult, képes vagyok eldönteni azt, hogy mit érdemes csinálni és mit nem. Nem akarok már minden hangszeren mindent játszani, előbb-utóbb a fékpedált meg kell találni. Ezért alakult a Makovics Dénes Szextett. Úgy gondolom, hogy ez az egyetlen egészséges út, hiszen fuvolaművész és szaxofonművész vagyok, és természetesen, szólista. Itt kamatoztatni tudom az improvizatív képességemet, szuper zenész kollégáimmal. Jelen pillanatban a zenekaromban három fúvós van. Schreck Feri pozanozik, aki népszerű session-pozanos. Trombitásom az első számú trombitaművész az országban, Pecze Balázs, aki egy rendkívüli személyiség, klasszikus és jazz zenész is, nagyon magas szinten műveli mindkét műfajt. Én játszom fuvolán és szaxofonon. A ritmusszekcióban Hárs Viktor bőgőzik, Serei Dani dobol, és Nagy Jancsi zongorázik. Nagyon örülök, hogy elfogadnak, és megtisztelnek azzal, hogy eljönnek velem játszani.
A dalaidat milyen hangszeren írod meg?
Abszolút a melódia a fontos, olyan, mintha egy énekes számot írnék, tehát leülök a zongorához, játszom a harmóniákat és énekelek. Van más recept is, amikor az ember saját magát akarja megvalósítani a saját hangszerén, de én alapból nem vagyok exhibicionista, a szextettem esetében a kamarazenélés fontosabb mindennél.
Jelenleg a rendőr zenekarban fújsz, a Bikini együttes tagja vagy és a saját jazz zenekarod is működik. Így most kereknek érzed a szakmai életed?
Ha újra fel lehet lépni, akkor ez így kerek, persze. Sok évvel ezelőtt voltam kint Amerikában rokonlátogatáson. Figyeltem az ottani életet, elmentem jazz klubokba, a Baked Potatoban például találkoztam a világ legnagyobb sztárjaival, Frank Gambale-tól kezdve Mitchel Formanig sokan ott játszottak tőlem néhány méterre. Egyik este elmentem a Jazz and Fondue nevű klubba, ahol beálltam basszusgitározni. Játszottam ott egy bluest, amit meg is improvizáltam. Amikor lejöttem a színpadról, odajött hozzám egy nagyon jó trombitás, akit már láttam játszani aznap este. Gratulált és elhívott a zenekarába. Mondta, hogy nagyon nagy gázban van, Las Vegasban van egy show bandje, konkrétan a Legends együttes, és pont egy ilyen típusú, ilyen karakterű basszusgitárost keres, azonnal kezdenem kellene. Amerikában! Érted? Lényegében, kaptam munkát Amerikában! Ami nekem azért fontos, mert amikor kezdő jazz zenész voltam, néhány idősebb zenész azt sulykolta belénk, hogy mi Amerikába soha nem juthatunk el zenélni. Nem értettem, hogy miért nem. Ha mi, diákok nem tudjuk, hogy hogyan kell ott játszani, akkor tanítsanak meg. Én nem nagyon hittem el ezt a halandzsa beszédet, de nagyon negatív és rossz érzést keltett bennem annak idején a műfajjal szemben, hogy egy tanár hogyan indíthatja ilyen módon útjukra a fiatalokat. Igazából csak kimentem Amerikába, beálltam játszani, és kaptam munkát. Milyen érdekes! Nem vállalhattam több ok miatt sem, és 46 évesen úgy éreztem, hogy már nem érdemes kint maradnom. Azonban ez egy nagyon jó visszajelzés, és jó érzés, hogy megvolt a lehetőségem erre. Viszont azóta is úgy érzem, hogy itt vagyok otthon, és nekem így a legjobb.
Pacziga Linda
2021. május 17. 09:52