MADARÁSZ GÁBOR MADI - GITÁR A KÖBÖN
Madarász Gábor, vagy ahogy mindenki ismeri, Madi gitárosként és dalszerzőként a ‘90-es évek eleje óta megkerülhetetlen szereplője a honi könnyűzenének. Szolgálatait Pierrot és Ákos egyaránt igénybe vette, utóbbi úriemberrel 1993-tól kezdődően nyolc évig dolgozott. Madi ezzel párhuzamosan a Závodi Gabi által fémjelzett, kultikus Mex zenekar tagjaként is tevékenykedett, mely formációval négy kiváló és előremutató lemezt készített. A kétezres évek elején írt filmzenéket (Állítsátok meg Terézanyut!, Csak szex és más semmi), majd 2006-ban találkozott Rúzsa Magdival, akivel azóta is együtt zenél. Később Hobo oldalán ugyancsak feltűnt, mostanában pedig a legendás progresszív rockbanda, az East tagjaként is muzsikál. A szinte folyamatosan intenzíven turnézó gitárossal néhány napja sikerült beszélgetni jelenleg futó projektjeiről.
Kérlek, néhány mondatban vázold fel, mi mindennel foglalatoskodsz!
Két zenekari-színpadi produkcióban veszek részt jelenleg, Rúzsa Magdi csapatának tagjaként turnézom és stúdiózom, illetve az East zenekarban játszom. Emellett továbbra is foglalkozom reklámzenék komponálásával, de a hangsúly jelenleg a koncertezésen van.
Roppant intenzíven turnéztok Magdival, közben viszont az új lemezt is készítitek. Hogy lehet stúdiózni ilyen pörgés közepette?
Nagyon nehezen! (nevet) Komoly energiákat kell ilyenkor mozgósítani, de ha jönnek az ötletek, a dallamok, a harmóniák, akkor megoldható a feladat. Mindenképpen különleges odafigyelést igényel a dolog, tudni kell határozottan dönteni, szelektálni a jó és a kevésbé jó ötletek között.
A turnézás tudja inspirálni a zeneszerzést, az albumkészítést?
Nálam egyértelműen igen. Alapvetően jótékony hatással van a kreativitásomra a folyamatos koncertezés. Bár erről még nem nyilatkozott, úgy látom, hogy Magdinál ugyanez a helyzet, mert baromi erős szövegeket írt a turné alatt.
Tavaly februárban egymást követő két este is megtöltöttétek a Budapest Sportarénát. Számítottatok ilyen elsöprő érdeklődésre?
Őszinte leszek: nem. Egy erős estében reménykedtem, Magdi viszont még abban sem, ő elég pesszimista volt ezzel kapcsolatban…
Én magam egyébként a koncerten ülve szembesültem azzal, hogy ez bizony egy olyan produkció, amit csak a hazai könnyűzene legnagyobbjaival lehet egy lapon említeni…
Lehet, hogy így van, de én magam belülről ezt nem érzékelem. Én mindig úgy álltam hozzá ehhez, hogy „csináljuk jól a dolgunkat, nyújtsuk a tudásunk legjavát, aztán majd csak lesz belőle valami”. Persze a „jól” elég szubjektív, a saját belső értékrendünk, mércénk szerint értendő ez. Nyilvánvalóan meg kell kötnünk a saját kompromisszumainkat, illetve bele kell törődnünk olyan dolgokba, amelyek nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt elképzeltük, mindezt annak érdekében, hogy hosszú távon működőképesek lehessünk. Ez a két teltházas koncert mindenesetre arra enged következtetni, hogy mindannyian megfelelő hozzáállással csináljuk, amit kell. Magdinál is azt látom egyébként, hogy nem dőlt hátra a siker hatására, hanem ugyanazzal a lendülettel halad tovább, ami eddig is jellemezte.
A produkcióról nagyon lejön, hogy komoly csapatmunka eredménye…
Nyilvánvalóan az. Ilyesmit egyedül nem lehet végigvinni, a világon mindenhol így megy ez.
Úgy értem, hogy számomra nagyon markánsnak tűntök mindannyian ebben a produkcióban…
Igen? Nem is tudom… Szerintem csak azért csapódik le ez így nálad, mert ismersz minket. Én ugyanazt érzem itt, mint Kovács Ákosnál, akivel nagyon sokáig dolgoztam. Ennek a közönségnek mi, zenészek ugyanúgy nem jelentünk semmit, kvázi díszlet vagyunk a színpadon. Persze zenélünk, de azt vettem észre, hogy ez az embereket egyáltalán nem érdekli! (nevet) Biztos vannak páran, akik veszik a fáradtságot, és utánanéznek, hogy kik is vagyunk, de a többséget ez nem foglalkoztatja, és ez így is van rendjén.
Gitárosként mennyire elégít ki ez a szerepkör?
Abszolút. Tudod, én nem vagyok az a nagyon sokat gitározó ember. Akad itt bőven gitározni való, roppant sokrétű a feladatom. Ott voltál az Arénában, láttad, hogy itt az akusztikus dolgoktól a heavy metalig minden felvonul, szóval ez a pozíció teljes embert kíván.
Az East-béli tagságod ezzel szemben biztosan más megközelítést, hozzáállást kíván…
Eléggé eltér a két zenekar egymástól, az East teljesen más műfaj. Ebben a csapatban nincs akkora hangsúly a közös színpadi munkán, mint például Magdinál, jóval visszafogottabban folyik a muzsikálás itt. Más történet ez, gitározni is másképp kell, hiszen progresszív rockról beszélünk. Ez sem sétagalopp, bizonyos daloknál például totális őrület van, egyszerre kell akusztikus és elektromos részeket játszani. Ez a Dorozsmai Peti és Takáts Tomi-féle verziója az East-nek, tehát a zenekar modernebb énje, és ez nagyon passzol hozzám. Kimondottan megszerettem ezt a fajta muzsikát, mióta velük játszom. Hihetetlenül könnyű volt belesimulni ebbe a közegbe zenészként, és mivel magam is részt veszek az alkotó folyamatban, kicsit magaménak is érzem a produkciót.
.jpg)
Gondolkodtál már azon, hogy készíts valami jó kis gitáros szólóalbumot?
Mindenképpen szeretnék egy ilyet csinálni, elsősorban a saját szórakoztatásomra. Legalább nyolc éve hozzá kellett volna látnom, de egyszerűen nincs rá időm, mert mindig van egy bizonyos projekt, amiben elmerülök, és ilyenkor nem tudok foglalkozni ezzel. Ha befejezzük Magdi lemezét, amivel egyébként már elég jól állunk, akkor talán el fogom tudni kezdeni a saját anyagomat. Nem tudom, mi érdekelné a közönséget, bár nyilván nem így kell ehhez nekiállni. Nem vagyok az a tipikus szólógitáros-fajta, szóval valószínűleg nem „tekerős” lemezt csinálnék, de biztos érdekes lenne - bírnám!
Az irányvonalat tudnád érzékeltetni néhány általad nagyra becsült kolléga nevével?
Én annyi, de annyi gitárost szeretek! Rájöttem, hogy a játékom legalább tíz paliból áll össze. Ha időrendi sorrendben megyünk, akkor a gitárhősség nálam a Beatles-szel kezdődött, három éves koromban, aztán jött a Rolling Stones, majd a Pink Floyd. Kiskamaszként, úgy 12-13 évesen nagyon komoly Pink Floyd-fan voltam, ami tudom, hogy rettenetesen rosszul hangzik, de tényleg ez volt! (nevet) Abban az időben kapott el a Police, majd a Dire Straits, utána pedig megérkezett a Van Halen-korszak. Ezek mind megmaradtak kedvenceknek. Végül Steve Vai Passion And Warfare albuma gyakorolt rám elképesztő hatást. Amikor először meghallottam, azt mondtam, hogy ilyen nincs! Egészen döbbenetes, hogy mekkorát fordult velem a világ akkor! Máig elmegyek minden bulijára, ha tehetem. Most is voltam a Parkban, továbbra is eszméletlen ahogy gitározik, és micsoda fazon! Az a duma! Régen nem volt ilyen, de gitárosként és emberként egyaránt fejlődött, a párhuzamokat világosan lehetett látni. Érettebb lett a játéka, ezzel egyidőben feladta a hősséget, és így láthatóvá vált az önironikus ember maga. Voltam egy előadásán Bécsben, ahol úgy két és fél, három órát beszélt, viszont alig gitározott. Életemben nem hallottam annyi okos gondolatot a zene és az élet kapcsolatáról, illetve az általunk elkövetett hibákról, mint akkor. Be kell látni, hogy mindannyian hibázunk, ez az élet velejárója. Ahogy az ember idősödik, megváltoznak a prioritásai. Jönnek a gyerekek, nincs annyi idő gyakorolni, a sebességről áttevődik a hangsúly a zeneiségre és az érzelmekre. Az ilyen attitűdöt sokkal jobban bírom, mint amikor valaki széttekeri az agyát. Persze az is impresszív, ha valaki kurvagyors, de én magam kezdek sokkal inkább hinni a „kevesebb néha több”-elvben. Egyébként lehet, hogy csak a tudatalatti lustaság mondatja velem, ami a fejem hátsó részéből kiszól, hogy „ne akarj gyorsan gitározni, mert úgysem tudsz már”, mert ahhoz nagyon sokat kellene gyakorolni, legalábbis nekem!
Danev György
2017. február 11. 06:56