LYNYRD SKYNYRD - RICKEY MEDLOCKE: „Amíg a Rolling Stones nem adja be a kulcsot, addig mi is itt leszünk!”
Celebrating 50 Years – Live At The Ryman címmel nem rég jelent meg a Lynyrd Skynyrd új koncertlemeze. A több különböző formátumban napvilágot látott élő anyag a zenekar ötvenéves jubileumi fellépését örökíti meg, amelyet 2022-ben rendeztek a Nashville-i zenei élet bölcsőjének számító Ryman Auditoriumban. Ez a koncert volt az utolsó, amelyen a legendás southern rock banda utolsó élő alapítótagja, Gary Rossington is társaival játszott két évvel ezelőtti halála előtt. A csak az Egyesült Államokban több mint 28 millió eladott albummal büszkélkedő és a rock halhatatlanjainak dicsőségcsarnokába beiktatott csapat lendülete azonban a sokadik sorscsapás következtében sem tört meg, a gitáros elvesztésétől függetlenül leszegett fejjel mennek tovább és ápolják a hagyományokat, aminek a néhány nap múlva kezdődő európai turné közönsége is szemtanúja lehet majd. Hozzánk legközelebb Prágában és Sankt Pöltenben csendülnek fel a southern rock műfaj örökzöld himnuszai, a zenekar egyik legfőbb motorjának számító Rickey Medlocke gitáros pedig a várható koncertekről éppúgy mesélt nekünk, mint az új lemezről, de még saját bandája, a kultikus Blackfoot is szóba került a beszélgetés folyamán.
Nem rég látott napvilágot a legújabb koncertlemezetek, melynek anyagát még 2022-ben rögzítettétek Nashville-ben, a zenekar fennállásának ötvenéves évfordulója alkalmából, ami történetesen Gary Rossington utolsó fellépéseként vonult be a Lynyrd Skynyrd történetének lapjaira. Milyen emlékeid fűződnek ahhoz a speciális fellépéshez?
Van abban egy nagy adag irónia, hogy pont az a buli lett Gary utolsó koncertje a bandával. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz, mégis olyan volt a hangulat a bandán belül, mintha sejtettük volna, hogy valami lezárul éppen. A színpad mögötti események égtek bele a lelkembe legjobban. Tudni kell, hogy a Ryman Auditorium öltözői nagyon szűkösek, így az egyikbe négyen zsúfolódtunk össze: Gary, Johnny Van Zant, a testvére Donnie, valamint jómagam. Ahogy készülödtünk a koncertre, egészen úgy éreztük magunkat, mint a korai időszakban. Ment a sztorizás, rengeteget nevettünk, közben pedig próbáltunk ráhangolódni az előttünk álló órákra. Roppant jól éreztük magunkat, utólag pedig hálát adok a sorsnak, hogy Gary ennyire méltó körülmények között, ilyen kiváló hangulatban játszhatta le azt a koncertet, ami végül a búcsúját jelentette.
Akkoriban mennyire volt előrehaladott állapotú a betegsége?
Gary állapota folyamatosan romlott az utolsó éveiben. A szívbetegsége egyre súlyosabbá vált, infarktuson és szívműtéten egyaránt átesett, de nem adta fel. Amikor lecsengett a Covid-járvány első köre és újra lehetett mozogni, egyből jelezte, hogy turnézni szeretne, mindenképpen számoljunk vele. Ez 2021-ben volt, és Gary mindent megpróbált, de sajnos hamar kiderült, hogy az állapota nem teszi lehetővé az állandó koncertezést. Amikor ezt tudtunkra adta, Johnny egyből felhívott, és nekem szegezte a kérdést, hogy ismerek-e olyan gitárost, aki nagy biztonsággal Gary helyébe léphetne az elkövetkező időszakban. Olyan emberre volt szükségünk, akire rábízhattuk a dalokat, aki képes megőrizni az integritásukat, akiben megvan a kellő alázat, lélek és szenvedély. Két név ugrott be, de közülük is Damon Johnson volt az, akiben vakon megbíztam, mert látatlanban is megfelelt minden kritériumnak. Damonnal a ‘80-as évek vége óta szoros barátságot ápolok, annak idején még nyitott is a Blackfoot-nak a Brother Cane nevű bandájával, így aztán biztos voltam abban, hogy nála tökéletesebb embert nem találhatunk. Nagyon meglepődött, amikor felhívtam. Mondtam neki, hogy úgy kéne átvennie Gary posztját, hogy a témáin keresztül kicsit bele is bújjon a bőrébe, azaz próbáljon úgy játszani, mint ő, és a hangzását is adaptálja a Lynyrd Skynyrd keretei közé. Tudtam, hogy képes erre, mert korábban a Thin Lizzy soraiban és Alice Cooper mellett egyaránt megmutatta már, milyen kiváló alkalmazkodóképességgel áldotta meg az ég. Ahogy arra számítani lehetett, egyből beleásta magát a zenekar történetébe és hihetetlenül jó munkát végzett a régi dalokkal. A mai napig Gary színpadi felszerelését használja a turnékon, hogy a lehető legautentikusabb hangzást érhesse el. Sosem felejtem el, amikor először bedugta a gitárját Gary erősítőjébe: olyan ellentmondást nem tűrően szólalt meg, hogy abban a pillanatban tudtam, a dolog működni fog. A rajongókat is azonnal meggyőzte, akik egyébként annyira szeretik a dalainkat, hogy tényleg csak a lelkesedést és a hagyományok tiszteletben tartását várják el az újonnan csatlakozott zenekari tagoktól. Két év telt el Gary halála óta, az pedig, hogy tovább tudtunk menni és kirobbanó formában vagyunk, nagyrészt Damonnak is köszönhető. Persze mindenki azt kérdezgeti, hogy hány év van még a bandában, meddig akarjuk ezt csinálni, de erre mindig azt válaszolom, hogy amíg a Rolling Stones nem adja be a kulcsot, addig mi is itt leszünk és tovább űzzük az ipart! Nézd, hetvenöt múltam, de ma is úgy érzem magam, mintha tizenhét lennék. Keith Richards az egyik nagy hősöm, és amíg ő bírja, addig nekem is muszáj. Miért is kellene megállnunk, ha még mindig képesek vagyunk azon a szinten teljesíteni, ami a közönségünk megelégedésére szolgál? Módfelett izgatottak vagyunk amiatt is, hogy végre újra átmehetünk Európába. Nagyon rég nem jártunk már odaát, talán 2018-ban játszottunk nálatok utoljára. Én különösen lelkes vagyok, mivel a Blackfoot-tal egykoron gyakran jártunk Európában, és az ottani közönség mindig lenyűgözött a lelkesedésével. Merem állítani, hogy életünk legjobb koncertjeit Európában adtuk. Az évek során csodás barátságokat kötöttem az európai emberekkel, így aztán alig várom, hogy újra találkozzam mindenkivel!
Van különbség az amerikai és az európai publikum között?
Azt vettem észre, hogy az európaiak jobban beleássák magukat a zenekarok munkásságába. Nagyra értékelik, ha egy banda mélyebben merít a katalógusából, tehát nem csupán a slágereket, hanem az albumok kevésbé ismert dalait is műsorra tűzi. Óriási respektje van az európai rajongók körében, amikor elővesszük a valódi ritkaságokat, a Cry For The Bad Mant, a The Needle And The Spoont, az On The Hunt-ot és az ezekhez hasonló obskurus darabokat. Ezzel szemben az amerikaiak sokkal inkább ragaszkodnak a legismertebb sikerdalokhoz. Nekik sincs kifogásuk a kevésbé nyilvánvaló szerzemények ellen, de a legnagyobb ovációt továbbra is a rádiós slágerek váltják ki belőlük. Nincs ezzel bajom, de azért rendre megkínáljuk őket egy-két olyan témával, melyek elsősorban a legelkötelezettebb híveknek szólnak. Amúgy nem tulajdonítok ennek már a kelleténél nagyobb jelentőséget: azt játsszuk, amit hallani akarnak, mert a cél végső soron az, hogy a többség jól érezze magát, és azt hallja, amit leginkább ismer.
Ha jól veszem ki a szavaidból, akkor a nyári európai koncertek tartogatnak majd meglepetéseket…
Épp a napokban beszélgettem erről Johnnyval. Azt mondtam neki, hogy elő kéne vennünk a kevésbé közismert darabok közül párat, mert Európában díjazná a publikum. A próbák épp most kezdődnek, és a tervek szerint három vagy négy ilyen ősrajongói kedvencet is leporolunk, hogy aztán a szettben kedvünkre variálhassuk őket, tehát nem csupán a nyilvánvaló dolgokkal készülünk! Egy biztos: senkinek sem fogunk csalódást okozni, padlógázzal fogunk száguldani!
Ami azt illeti, én magam a késői lemezekről is szívesen látnék pár számot a koncertprogramban. Például a God & Guns albumról…
Érdekes, hogy ezt mondod, mert a God & Guns az egyik legkedvesebb lemezem, amit a Lynyrd Skynyrd tagjaként valaha készítettem. Miután 1996-ban visszatértem a csapatba, egyből stúdióba mentünk, hogy felvegyük a Twenty albumot, és utána is aktívak maradtunk a lemezkészítés terén. Majd eljutottunk a God & Guns korongig, amit egészen különleges élmény volt megírni és felvenni, és még most is a kedvencemnek számít, szívesen hallgatom. A Still Unbroken például pont egy olyan dal róla, amit bármikor örömmel játszanék. Nagyot ment anno Európában, az emberek imádták, hogy a súlyosabb oldalunkat hangsúlyozta. Emlékszem, Gary házában, Jackson Hole-ban jöttünk össze dalokat írni, és az a riff már egy ideje kavargott a fejemben. Amikor elkezdtem játszani a témát, Gary, Johnny és Hughie Thomasson csak néztek rám, hogy ez meg mi a pokol?! Mondtam nekik, hogy egy olyan riff, amivel már egy ideje játszadozom. Próbáltunk kihozni belőle valamit, de aztán nem akart kikerekedni, így félretettük az ötletet. Aztán Hughie helyére megérkezett Sparky (Mark Matejka gitáros - szerk.), és hirtelen a helyére került benne minden, egyből nyitódalként tettük fel a God & Guns albumra. Élőben is izgalmakat tartogat, mert a legtöbb esetben összekötjük a God & Guns dallal, ami szinte átfolyik a Still Unbrokenbe.
Megkerülhetetlen kérdés a Lynyrd Skynyrd esetében a három szólógitáros felállás. Van arra valami íratlan szabály, hogy ki, mikor és mit játszik a koncerteken?
A három szólógitáros dologgal való kísérletek a ‘70-es évek elején kezdődtek, az eredeti elképzelés akkor honosodott meg a bandában, és Gary, Allen Collins, illetve Ed King voltak a fő letéteményesei. 1976 körül Ed helyére Steve Gaines került, majd az ismert okok miatt jött a kényszerszünet. Sok idő eltelt, mire a csapat újra beindult. Ahogy már említettem, én ‘96-ban jöttem vissza Gary hívására, aki azt kérte tőlem, hogy Allen gitárrészeit vegyem át. Azt mondta nekem akkor, hogy “te vagy az egyetlen, aki úgy képes igazságot szolgáltatni Allen témáinak, ahogy azt ő is szeretné, ha még köztünk lenne.” Mondanom sem kell, hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, hogy a nyomdokaiba léphettem. Mellesleg Allan stílusa mindig is közel állt az enyémhez, mindketten rajongtunk Eric Claptonért, ráadásul a Mississippi-delta blues eleve a véremben volt a nagyapám, Shorty révén. Bluesfanatikusok voltunk, ugyanazt az iskolát képviseltük, így aztán teljesen természetes módon illeszkedtem bele ebbe a szerepkörbe. Hughie Thomasson lett a harmadik gitáros a felállásban, aki Stratocaster-játékos révén tökéletes választásnak bizonyult Ed King és Steve Gaines posztjára. Hughie gyilkos gitáros volt, Isten nyugosztalja, akárcsak Gary, akinek csak önmagát kellett adnia. Miután a hangzásomat némileg hozzáigazítottam a banda stílusához, pokolian közel kerültünk az eredeti érzésvilághoz! A gitárszólamok ilyen módon való felosztásához azután is tartottuk magunkat, és ebben ma sincs változás, Damon megkapta Gary részeit, Sparky továbbra is Ed és Steve témáit tolja, én pedig Allen dolgait interpretálom. A magam részéről minden esetben ragaszkodom ahhoz, hogy a témák úgy csendüljenek fel, ahogy eredetileg a lemezeken szóltak, legyen az kíséret vagy szóló. Ha pedig porszem kerül a gépezetbe, és nem azt hallom, amit szeretnék, mert elszúrtuk, akkor házsártos öregember módjára képes vagyok megállítani a többieket, amivel persze mindig jól felbosszantom őket! (nevet) De ez csak így megy: mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy úgy szóljunk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Az valami egészen különleges élmény. Nekem elhiheted, fiam!
Milyen hangszerekkel vágsz neki a mostani turnénak?
Mindig ugyanazokat a régi cuccokat használom, ebben sincs változás. A régi Explorer, a régi Firebird és a régi Les Paul az a három gitár, amire szükségem van. Rengetegen értetlenkednek amiatt, hogy ezeket a muzeális értékű hangszereket cipelem magammal városról városra, de az igazság az, hogy olyan régóta játszom már rajtuk, hogy nem tudok meglenni nélkülük. Szinte eggyé váltam velük, meztelennek érezném magam, ha nem kapaszkodhatnék beléjük! (nevet) Ami az erősítőket illeti, azt a két Marshallt, amit a korai Blackfoot-idők óta nyúztam, sajnos elvitte a Nashville-t sújtó árvíz 2010-ben. Szerencsémre Damon összehozott egy kanadai fickóval, Rick St. Pierre-rel, a Wizard erősítők alapítójával. Azóta két Wizard modellre építem a hangzásomat, leginkább Vintage Classic-ra, ami egészen hasonló karakterű, mint Hendrix eredeti erősítői voltak. Olyan ládákra kötöm, amelyekben két 30 wattos Greenback hangszóró dolgozik össze két Creamback típussal. Ennek az az előnye, hogy így sokal feszesebb alsó hangtartományt kapok. Ezzel pedig kész is a hangzás. Nem mondhatnám, hogy a pedálok nagyon érdekelnek. A természetesség híve vagyok, kizárólag a wah pedált kapcsolom be néha, például a The Needle And The Spoon alatt. Ebben is Hendrix volt a mérce nálam, aki tudta, hogyan kell megénekeltetni vagy könnyekre fakasztani a wah pedállal a gitárt. Pedálokat csak úgy van értelme használni szerintem, ahogy ő tette. Nagyon ritkán előfordul, hogy a stúdióban bekerül a rendszerbe egy kóruspedál, de alapvetően olyan purista vagyok, mint amilyen Jeff Beck volt: kell egy gitár és egy erősítő, a többinek nincs akkora jelentősége. Az ember kütyük helyett használja inkább a kezeit! (nevet)
Érdekes sztori, hogy annak idején dobosként kerültél be a Lynyrd Skynyrdbe. Hogy is volt ez?
1971 első felében még a Blackfootban zenéltem New Jersey környékén, de elégedetlen voltam azzal, ahogy a dolgaink alakultak, ezért felhívtam Allent. Mondtam neki, a Blackfoottal nem jutunk egyről a kettőre, ezért inkább valami mást csinálnék. Bármilyen meló megfelelne, elszegődnék roadnak, technikusnak vagy akár kamionsofőrnek is. Erre visszakérdezett, hogy dobolok-e még, mert ha igen, akkor sürgősen hívjam fel Ronnie-t. Ronnie Van Zant feltette ugyanezt a kérdést, aztán csak annyit közölt velem, hogy Bob Burns benyögte az unalmast, de két hét múlva kezdeni kell az első lemez felvételeit Muscle Shoals-ban, jó lenne előtte találkozni! Megnyugtattam, hogy számíthat rám. Elrepültem hozzájuk Jacksonville-be, és még aznap este meg is ejtettük az első közös próbát, ami olyan jól ment, hogy bevettek állandó dobosnak. Velük maradtam egészen 1972 legvégéig, a közösen felvett anyag viszont csak évekkel később, mint posztumusz kiadvány jelent meg Skynyrd's First and... Last címmel. Közvetlen azelőtt távoztam a fedélzetről, hogy nekiálltak a (Pronounced 'Lĕh-'nérd 'Skin-'nérd) névre keresztelt valódi debütalbumnak.
Tulajdonképpen miért szálltál ki a bandából akkor?
Azért, mert van egy krónikus betegségem, ami már akkoriban is megnehezítette a dolgomat: tüdőfibrózisnak hívják, és állandó légszomj az egyik fő kísérő tünete. Az emberek mindig meglepődnek, ha elárulom nekik, mert nem is gondolnák ezt az energikus színpadi munkám láttán, de az a helyzet, hogy énekelni és gitározni nem megterhelő. A dobolás viszont teljesen más fizikai állóképességet kíván, így hamar kiderült, hogy nincs elég szuflám hozzá. Úgyhogy meghajoltam a sors akarata előtt, ugyanakkor mélyen legbelül azt is éreztem, hogy a zenekarnak nálam jobb képességű ütősre van szüksége az előrelépéshez. Ezt megmondtam Ronnie-nak, ő pedig megértette és tudomásul vette. Végül aztán minden jól alakult, mert a Lynyrd Skynyrdből nagy banda lett, miközben én a Blackfoot frontembereként arattam komoly sikereket.
A Blackfoot amúgy még létezik?
Olyannyira, hogy koncerteket is adunk Rickey Medlocke’s Blackfoot néven, új dalokat is készítünk. Legutóbb két nótával álltunk elő, a Never Run Out Of Road és Rise Again címmel megtalálhatóak a streaming-felületeken. Azt pedig egyelőre csak halkan súgom meg, hogy amennyiben minden jól megy, jövőre komplett Európa-turnét bonylítunk le!
Egy új stúdiólemez lehetősége mennyire lehet reális?
Éppen ezt vizsgáljuk. Tudod, az eredeti dobosunk, Jakson Spires 2007 körül halt meg, nélküle pedig ez csak egy “Rickey Medlocke és zenekara”-típusú dolog lenne. Mindenesetre nem zárom ki ennek a lehetőségét sem, meglátjuk…
A Blackfoot hangzása jóval súlyosabb volt, mint a Lynyrd Skynyrd-é, szinte heavy metalként lehetett kategorizálni. Mi erről a véleményed?
Teljes mértékben egyet tudok érteni. Johnny mindig azt mondja, hogy a Blackfoot volt az első southern heavy metal banda a bolygón, és ebben tényleg van valami. Amikor elindultunk, mindössze annyit szerettünk volna elérni, hogy a zenénk eljusson a közönséghez és megismerjenek minket. Rengeteg dalt írtunk kettesben Jaksonnal, a rocksztárság azonban nem érdekelt minket. Csak koncertezni akartunk, lemezeket készíteni, jó hangulatban, barátságban. A közönség vette a lapot és egyre nagyobb lett a táborunk, a dolgok pedig értelemszerűen kezdtek megváltozni körülöttünk ennek hatására. A móka ugyanis addig tart, amíg az üzleti rész nem kerül a középpontba és nem viszi el a fókuszt a lényegről. De még így is csak jó szívvel tudok visszagondolni azokra az időkre, főleg az európai turnékra.
A vízválasztó harmadik lemezből, az 1979-es Strikes-ból több mint egymillió példány ment el Amerikában. Lehetett rá számítani, hogy ekkorát fog szólni?
Erre sosem lehet felkészülni, a siker mindig váratlanul jön. Az egyik pillanatban még semmi nem történik, a következőben már milliókat adsz el. Mi magunk legalább annyira meglepődtünk, mint mások, hogy a Blackfoot belépett a lemezmilliomos előadók klubjába. Ám ahogy mondtam, a pénz mindent megváltoztat, felszínre hoz csomó olyan dolgot, amiről jobb nem is beszélni. A siker mindenkit átformál, sokakat pedig nem jó irányba. Ott van például az egyik kedvenc bandám, a Pink Floyd: amint beütött náluk a siker, egyből iszonyú feszültség keletkezett a zenekar tagjai között, ami szétzilálta őket. Nézni is rossz volt, de ilyen az élet.
Visszatérve a Lynyrd Skynyrdre: a zenekar mindig büszke volt déli származására, évekkel ezelőtt azonban felhagytatok a konföderációs zászló jelképként való megjelenítésével. Mi történt?
A kezdetekkor a southern rock, mint zenei stílus alátámasztása végett jött a képbe a zászló, aminek a megítélése már jó ideje ellentmondásos itt Amerikában. Bizonyos csoportok nem a megfelelő módon használják szimbólumként, és nem azt jelenítik meg a vele, amit kellene, mi pedig egy idő után már el akartuk kerülni, hogy összemossanak velük minket. Mi egész Amerikát képviseljük a zenénkkel bőrszíntől, nemtől és politikai hovatartozástól függetlenül. A rajongóink között egyaránt vannak konzervatívok és demokraták, mi pedig jobb embereknek tartjuk magunkat annál, hogy különbséget tegyünk. Ideje volt magunk mögött hagyni ezt a kérdést, és nem bántuk meg, hogy így tettünk.
2008-ban bebocsátást nyertél a Native American Music Hall of Fame soraiba. Mit jelentett ez számodra?
A beiktatás hatalmas elismerés és megtiszteltetés volt számomra, zenészként és őslakosként egyaránt. Emlékszem, a beszédemben azt emeltem ki, hogy ez sokkal többet jelent nekem, mintha a Rock And Roll Hall Of Fame-be jutottam volna be. Robbie Robertson terjesztett fel a kitüntetésre, de ott volt többek között Lance White is, aki Crazy Horse leszármazottja, tehát jó társaságban voltam!
Írta: Danev György
2025. augusztus 21. 08:45