LEMEZAJÁNLÓ: VAN HALEN - BALANCE 30TH ANNIVERSARY EXPANDED EDITION
Augusztusban került a boltok polcaira a Van Halen eredetileg 1995-ben megjelent Balance albumának jubileumi újrakiadása, mégpedig dupla LP, dupla CD és egy mindezeket összefoglaló impozáns box set formájában. A valódi kincseket rejtő gyűjtemény több szempontból is érdekes, lévén az eredeti album most először jelent meg vinylen, míg a CD-változat második lemeze ritkaságokkal és kiadatlan felvételekkel van tele, a kollekciót pedig a korabeli videókat tartalmazó Blu-ray korong teszi teljessé. A drámai körülmények között készített lemez történetét a főszereplők segítségével idézzük fel.
Sammy Hagar 1985 júniusában bekövetkezett csatlakozását követően a Van Halen újrafazonírozott legénysége a rádiók hullámhosszaira kalibrált 5150 lemezzel olyan fegyvertényt vitt véghez, amit korábban soha, még a világszerte több mint tizenöt millió példányban elkelt 1984-es koronggal sem tudott elérni: a gárda amerikai listavezető tett. A David Lee Roth-éra frenetikus sikereit a lehető legsimább módon egy újabb nagy korszakba átmentő négyes ráadásul az 1988-as OU812 és a három évvel későbbi For Unlawful Carnal lemezekkel is végrehajtotta ezt a bravúrt, úgyhogy fel volt adva a lecke. Úgy tűnt, hogy aggodalomra semmi ok, a Van Halent a zeneiparban bekövetkezett gyökeres fordulat, a mindent feje tetejére állító alternatív hullám sem képes kizökkenteni látszólagos nyugalmából, a zeneileg kikezdhetetlen és Grammy-díjjal honorált F.U.C.K.-ból úgy adtak el hárommilliót az Egyesült Államokban 1991-ben, hogy akkor már minden a Nirvanáról, a Pearl Jamről, a Soundgardenről és az Alice In Chainsről szólt a mainstreamben.
A kvartett azonban csak kívülről tűnt érinthetetlennek, a háttérben valójában igencsak recsegett-ropogott a gépezet, a felszín alatt régóta fortyogó személyi ellentétek előretörése egyre csak korbácsolta az indulatokat a Van Hagar becenéven is ismert társulat berkeiben. A holtpont 1993-ban jött el, amikor pajzsmirigyrákban elhunyt az együttes menedzsere, Ed Leffler. Leffler Sammy Hagar embere volt, de vezetői erényeinek hála képes volt rendet és fegyelmet tartani a zenekar háza táján, az általa kialakított status quo pedig sokáig mindenkinek megfelelt. Leffler halálával azonban egyből felborult ez a törékeny egyensúly, amit csak súlyosbított, hogy a feladatkörét megöröklő Rush-menedzser Ray Danniels történetesen Alex Van Halen sógora volt. A Danniels felfogadását kezdettől fogva ellenző Hagar pozíciója érezhetően meggyengült, az erőviszonyok felborulását pedig csak tetézte az az üzleti vita, ami az énekes és a menedzser között robbant ki. Az egész úgy indult, hogy Sammy létrehozott egy új céget Nine Music néven, és ragaszkodott hozzá, hogy a részesedései a Van Halen-dalok kiadási jogaiból többé ne legyenek összevonva a zenekar saját cégével, a Yessup-pal. Volt egy záradék a Van Halennel kötött szerződésében, amely kimondta, hogy minden egyes Van Halen stúdióalbum után készíthet egy szólólemezt, ám amikor Ray Danniels belépett a képbe, első dolga volt, hogy eltávolíttatta ezt az opciót, ami feszültséget okozott Sammy és a Van Halen-tábor között. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a Van Halen-testvérek és Hagar néhány hónappal korábban komoly összetűzésbe keveredtek, amikor Sammy elhatározta, hogy egy új szóló-válogatáslemezhez felvesz két új dalt. Az énekesnek kétszeresen is jó oka volt feléleszteni hosszú ideje hibernált szólókarrierjét: egyrészt a Geffen kiadótól John Kalodner emlékeztette arra, hogy még tartozik nekik egy anyaggal, a szerződéses kötelezettséget pedig leróhatja egy olyan gyűjteményes koronggal, ami néhány friss témát is rejt. A frontember két legyet ütött egy csapásra ezzel, hiszen jó pénzt kapott a Geffentől a két új dalért, amire akkoriban égető szüksége volt, mivel éppen egy költséges válás kellős közepén tartott, ami több millió dollárjába került. Eddie és Alex Van Halen viszont nagyon nem akarták, hogy Hagar a zenekar keretein túl bármit is csináljon, nemtetszésüknek pedig áttételesen is hangot adtak. A két dal promóciója során az énekes szerette volna magával vinni a Van Halen basszusgitárosát, Michael Anthonyt a The Tonight Show-ba, de Eddie és Alex megvétózták, így végül Sammy lemondta a szereplését. Ezek után értelemszerűen nem túl jó hangulatban kezdték el a következő lemez anyagának megírását 1994 elején. „Négy dühös ember készítette ezt a lemezt, ami őrület” - emlékezett vissza a Balance készítésének körülményeire az énekes egy Facebook-videóban néhány nappal ezelőtt. “A lemezfelvétel egyáltalán nem volt jó móka. Össze voltunk zárva a stúdióban, miközben egyikünk sem akart ott lenni. Kemény időszak volt.”
Az album felügyeletét a kanadai Bruce Fairbairn producerre bízták, aki 1986-ban a Bon Jovi áttörését készítette elő, majd visszaterelte a helyes ösvényre az AC/DC-t, korszerűsítette a Scorpions hangzását, valamint nemcsak talpra állította, hanem egyenesen a világ tetejére repítette a döglött lóként heverő Aerosmith legénységét. Azonban úgy tűnt, a remek pedagógus hírében álló szakember jelenléte sem lesz elégséges ahhoz, hogy a partvonalra szorult és mélyen megsértett énekes, valamint a Van Halen-testvérek közötti ellentét ne éleződjön ki egyre jobban. Hagar elmondása szerint bármit csinált, Eddie-ék mindenben találtak kivetnivalót, a szövegektől az énekdallamokig, és ez éppúgy igaz volt az énekes bandán belüli szövetségesére, Michael Anthony-ra. Valahányszor Michael feljátszott egy basszussávot, Eddie azonnal ott termett, és valamilyen mondvacsinált indokkal ízekre szedte a témát. Ragaszkodott hozzá, hogy Anthony újra és újra feljátsszon mindent, amivel óriási nyomás alá helyezte a basszusgitárost. „„Bruce Fairbairn érezte a feszültséget Ed és köztem, illetve Mike és Ed között” - folytatta az énekes. „Mike feljátszott egy basszusrészt, Ed pedig bement, és egyből mikroszkóp alá tette: „Várj, várj, menj vissza, menj vissza!” Bruce persze nem értette: „Semmi baj nincs azzal a hanggal!” Mire Ed: „Nem, hadd hallgassam meg újra!” Úgy tűnt, mintha direkt keresztre akarta volna feszíteni Mike-ot. Rohadtul felidegesített az ellenséges hozzáállásával.”
Ez a légkör végigkísérte a felvételeket, amiből nemcsak Sammynek, hanem Bruce Fairbairnnek is elege lett egy idő után. „Ha azt mondtam, fekete, Eddie azt mondta, fehér. Aztán én azt mondtam: „Oké, fehér”, mire ő: „Nem, én feketét akarok” – mesélte Hagar a Rolling Stone-nak annak idején. „Én meg mondtam: „Oké, eredetileg is feketét akartam.” Erre Eddie: „Hát, nem is tudom, mit akarok, majd szólok, ha rájövök.” A lényeg az volt, hogy mindig szembe menjen velem.” Miután Fairbairn is besokallt a tapintható feszültségtől, fogta Sammyt, akivel elrepült Kanadába, hogy az ének felvételét nyugodt körülmények között ejthesse meg. Hagar végül Bryan Adams otthonában rögzítette a dalok egy részét, a Can’t Stop Lovin’ You-t, a Deja Vu-t, a Don’t Tell Me What Love Can Do-t, valamint a szövegeket is ott öntötte végleges formába. Elmondása szerint a Van Halen testvéreknek végül nem maradt más választásuk, mint elismerni, hogy jól sikerült a felvétel: „Emlékszem, ahogy meghallották a végeredményt. Bruce-szal ott ültünk a stúdióban, bejött Ed és Al, és elindítottuk a Don’t Tell Me What Love Can Do-t. Ed szívott egy slukkot a cigarettájából, majd Al felé fordult, és azt mondta: „Nos, ez tényleg elég jó, nem igazán lehet hibát találni benne.” Mert volna mást mondani! A lelkemet is kiénekeltem benne! Ha abba is belekötött volna, holtbiztos, hogy ott helyben megölöm!” (nevet)
Nem csoda, hogy a tönkrement emberi kapcsolatok hatása a készülő lemezanyag jellegére is rányoma bélyegét. „A Balance a legsötétebb lemez, amit valaha készítettem” - folytatta Hagar. „Ami nem meglepő annak tudatában, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodtak a zenekarban akkoriban. Nemcsak az enyém, hanem Al házassága is abban az időben ment tönkre. Ha jobban belegondolok, Mike volt az egyetlen, akinek a magánélete túlélte a Balance-korszakot. Az album ettől függetlenül csodálatosan sikerült, de ez elsősorban Bruce Fairbairn és a hangmérnök Mike Fraser érdeme volt, nem a miénk. Nélkülük a lemez nem készült volna el, és abban is biztos vagyok, hogy a Van Halen feloszlott volna. Ehelyett azonban egy hatalmas volumenű turnéra készültünk.”
„A Balance jóval komolyabb lett, mint a korábbi Van Halen-lemezek, e ezért alaposan meg kellett dolgozni” - szólt közbe Michael Anthony. „Már a nyitódal, a The Seventh Seal tisztán láttatta ezt a törekvést.”
„Ez volt az első igazán jó hangzású lemezünk” - elmélkedett tovább Sammy. „Bruce Fairbairn és Mike Fraser csodát tettek az anyaggal. Emlékszem, amikor először hallgattam vissza a végső változatot, teljesen ledöbbentem, hogy mennyire jól szól. Nagyon korszerűnek tűnt, bár az is tény, hogy eltért attól a megszokott Van Halen-hangzástól, ami a 5150 lemeztől kezdve jellemzett minket. Eddie jelentős változásokat eszközölt a gitárhangzásban, Mikey basszusgitárja pedig a lehető legtökéletesebb helyre került a keverésben. A dobok szintén ágyúként szóltak, hasonlóan, mint az Aerosmith akkori anyagain, illetve az összes többi bandánál, akikkel Fairbairn és Fraser dolgozott abban az időben. Persze eltéveszthetetlenül Van Halen-es volt az egész, de ez inkább a saját egyéniségünk miatt alakult így, nem a produkció tette jellegzetessé. A Balance nem azt adta megszólalásban, amit a Donn Landee-féle anyagok, ő ugyanis magát a hangzást szabta ránk.”
Bármennyire is nehéz szülésnek bizonyult, a The Club, majd The Seventh Seal munkacímek után végül Balance-ra keresztelt korong egy organikusabb, súlyosabb és dinamikusabb hangzású, dalait tekintve azonban könnyebben befogadható anyag lett. Nem ismételték meg az előző lemez egymásba tekeredő összetett dalszerkezeteit és pengeéles progresszivitását, inkább a dallamközpontúságot helyezték előtérbe. Ez viszont nem jelentett kiszámított hátraarcot, sőt: így is volt egy kimondottan bátor, zenei kísérletektől vissza nem riadó aspektusa az anyagnak. A The Seventh Seal kissé U2-s lebegésével, a Don’t Tell Me kendőzetlen drámájával, a Feelin’ epikus megközelítésével, illetve az új kiadásra felkerült egykori japán bónusszal, az experimentális Crossing Overrel mindenképpen új ösvényre lépett a zenekar. A jellegzetes Van Halen-fogásokat is képesek voltak frissen és érdekesen tálalni, az elementáris erejű Amsterdam vagy a korai korszak stílusát új köntösbe öltöztető Aftershock épp olyan izgalmas volt, mint Eddie Van Halen jutalomjátéka, az instrumentális Baluchiterium, ami komplexitását tekintve szinte egyedüli hírmondóként utalt vissza a F.U.C.K. lemezre. A nehezen emészthető ‘91-es eresztéstől a két vérbeli slágertéma is megkülönböztette ezt a dalcsokrot, a rajongótábor ezúttal megkapta azokat az ellenállhatatlan Sammy-lírákat, amelyekkel legutóbb adós maradt a frontember: a szívszaggató Can’t Stop Lovin’ You nagyot ment a rádióknál, de a zongorás Not Enough sem hagyott kívánnivalót maga után, ez utóbbit vokálfronton a zenekar nagy barátja, Steve Lukather is erősítette.
A korong végül némi késéssel 1995. január 24-én jelent meg, a január pedig - akárcsak az 1984-es lemez idején - ezúttal is szerencsét hozott nekik. A korábbi Van Hagar-albumokhoz hasonlóan a Balance ugyancsak listavezetővé vált az Egyesült Államokban, a megjelenés hetében bődületes mennyiséget, közel háromszázezer példányt adtak el belőle, amivel jócskán túlszárnyalták a F.U.C.K. eredményeit. A többmilliós eladási eredményeket tekintve szintén állta a sarat, egyedülálló és meglehetősen ironikus módon egy súlyos zenekari krízis kellős közepén szilárdítva meg a banda helyét a ‘90-es évek rockzenéjében.
Az album szürreális borítójáról is érdemes szót ejteni, mert szervesen kapcsolódott a mindazon eseményekhez, melyek befolyásolták a dalszerzés és a felvételek menetét. A zenekar sosem félt kihívni maga ellen a sorsot, az OU812 David Lee Roth felé irányuló fricskája, majd a F.U.C.K. kétértelmű, mégis félreérthetetlen kinyilatkozása után ismét vékony jégre lépett a kvartett. Olyan borítót akartak, ami hűen tükrözi a csapat körül uralkodó zűrzavart és változásokat, ugyanakkor az emberi psziché ellentmondásait is vizsgálja. A híres kaliforniai fotóművész, Glen Wexler kapta a feladatot, hogy megalkossa a képet. Több változat készült, a csapatnak pedig az tetszett a legjobban, ami a meztelen sziámi ikreket egy mérleghintán ülve ábrázolta. Wexler két fotót készített Hollywood-i stúdiójában: az egyik fényképet egy androgünként ábrázolt négyéves kisfiúról csinálta, a másik fotóhoz pedig saját kislánya állt modellt. Az összemontírozott képeket egy miniatűr tájképpel kombinálta a háttérben, amivel elképesztően szuggesztív hatást váltott ki. Wexler később elmagyarázta, mennyi ironikus utalást rejtett el a képen: a zenekar működésképtelenségének ábrázolásához a sziámi ikrek metaforáját használta, akik hiába vannak ketten, mégsem tudják olyan módon használni a mérleghintát, amivel az egyensúlyt megteremthetnék. A nyugalom és az agresszivitás kettősségét a hajhúzással érzékeltette, minek folytán a békésnek tűnő fél tanúsít erőszakos magatartást, az egész koncepciót pedig a kényszerű egymásrautaltság realitásával tette megkérdőjelezhetetlenné: a tény, hogy az ikrek senki mással nem tudnak játszani a pusztaszerű, posztapokaliptikus környezetben, ahol a használhatatlan játszótéri eszköz az egyetlen látható tárgy, arra kívánt ráirányítani a figyelmet, hogy a banda tagjai is csak magukra számíthatnak, ha meg akarják oldani problémáikat. A kijózanító pofonként ható elgondolkodtató alkotás láttán sokan azt gondolták, hogy a zenekar most az egyszer túl messzire ment, ám érdekes módon egyedül Japánban nem ment át a cenzúra szűrőjén, a világ többi táján nem okozott gondot a kép keresetlen mivolta.
A Balance turnéja 1995. március 11-én kezdődött a floridai Pensacolában, a koncertet pedig az MTV segítségével a földgolyó legtöbb pontjáról élőben követhették a hívek. Az első amerikai szakasz május közepéig tartott, majd jött az az európai kör, ami azóta is beszédtéma szakmai körökben. Az Eddie csipőproblémái és Alex gerincfájdalmai miatt ironikusan Ambulance Tour-ra keresztelt túra itteni felvonását a széthullás határán lévő Van Halen csúcsformában játszotta végig - a Bon Jovi stadionkoncertjeinek különleges vendégeként. A szokatlan szerepkört sokan nem tudták mire vélni, de erre is volt magyarázat: a Bon Jovi ugyanis hallatlan népszerűségre tett szert az öreg kontinensen az 1992-es Keep The Faith albumnak, majd az 1994-es Cross Road válogatásalbumhoz felvett új dalnak, a galaktikus sikert aratott Always-nek köszönhetően. Jon Bon Joviék ráadásul éppen a következő album, a nagyszabású These Days kiadása előtt álltak, ami jól előkészített terepre, tökéletes időzítéssel érkezett, így minden feltétel adott adott volt ahhoz, hogy az Európában ritkán koncertező Van Halen kiszélesítse európai bázisát. A csapat régóta tervezgetett már egy alapos európai kört, így amikor Jon Bon Jovi megkeresése befutott Ray Dannielshez, a menedzser rögvest két kézzel kapott a lehetőség után, hiszen ebben a formában kockázat nélkül kelhettek át az Atlanti-óceánon, a jegyeladások terhe ugyanis nem az ő vállukat nyomta. A Bon Jovi több mint gáláns ajánlatának köszönhetően a Van Halennek alig voltak költségei, és minden este jóval több ember előtt játszhattak, mint amennyit saját jogon valaha is be tudtak volna vonzani az európai színhelyekre.
Danniels huszonegy fellépést kötött le a Bon Jovival, amibe beletartozott néhány kiemelt fesztivál, a német Rock am Ring és Rock Im Park, valamint a dán Roskilde, illetve a turné csúcspontjának is felfogható triplázás a régi Wembley Stadionban, Londonban. A mostani újrakiadás második CD-jén valódi kuriózumként teljes hosszában helyet kapott a június 24-i Wembley-buli anyaga, ami egy hibázni képtelen brigádot mutatott. A hangulat persze a színfalak mögött nem lett jobb, Eddie újra alkoholizálással próbálta tompítani frusztrációját, a szituációt pedig csak tetézte, hogy a Van Halen kimondottan hűvös fogadtatásban részesült a hetvenezres, estéről estére teltházas közönség előtt, ami valósággal sokkolta őket. Megismétlődött az, amit a nyúlfarknyi európai fellépések alatt már átéltek 1993-ban, amikor a döbbent zenekar ráébredt: a világ ezen táján messze nem akkora rockistenek, mint Amerikában. Évekkel ezelőtt kiadott önéletrajzi könyvében Hagar így emlékezett vissza arra a turnéra: „A legtöbb fesztiválon, ahol játszottunk, olyan táblákat láttam a tömegben, hogy “Jon” vagy “We Love Bon Jovi”. Nem igazán zavart ez, mert nagyon aranyosak voltak ezek a fiatal lányok, akik láthatóan majd’ megőrültek Jonért, Eddie azonban nem tudta ezt elviselni. Teljesen kiakadt, mert ezeknek a gyerekeknek ő nem jelentett semmit. Egyszer sem skandálták a nevét az egész turné alatt. Egy-egy szám után próbáltam feltüzelni a közönséget úgy, hogy Eddie nevét kiáltottam a hangszórókba, de minden alkalommal síri csend volt a válasz. A turné végére Eddie annyira lehangolódott ettől a közönytől, hogy a gitárszólóját egy percre rövidítette. Hallott valaha bárki is Eddie Van Halentől egyperces önálló szólót? Európában igen. Olyan rossz lett számára a helyzet, hogy néha egyáltalán nem is szólózott a koncerten. Aztán elhagytuk a dob-, és a basszusszólót is, majd megszabadultunk a Give to Live és az Eagles Fly akusztikus verzióitól is. Ez a turné az egyik legnyomasztóbb időszak volt, amit valaha tapasztaltam a Van Halen útjai során. Az esetek felében ráadást sem kellett játszanunk. A közönségnek semmit sem jelentett ez a banda. Előfordult, hogy volt egy kis csoportunk, mondjuk tízezer rajongó, akik ugráltak és kiabáltak, de amikor ez egy hetvenezres stadionban történik, az inkább kínos. Ott álltam a színpadon, néztem ezt az irdatlan embertömeget, amely nem reagált a zenénkre, és azt gondoltam: “Bocs, azt hittem, talán tetszeni fogunk nektek.” Elbaszott érzés volt. Eljátszottuk a szett utolsó dalát, megköszöntük, hogy ott lehettünk, és ennyi. Ray Danniels azt mondta nekünk, hogy ne aggódjunk, nagyok vagyunk odaát is. Na igen… Hagyjuk már! A későbbiekben aztán taktikát váltottunk: néha akkor is visszamentünk a színpadra ráadást játszani, amikor a közönség egyáltalán nem akarta. Csak azt mondtuk: “a francba vele, menjünk vissza és toljunk el még egy dalt!”. Rájöttünk arra is, hogy a Jump-ot kell utolsónak játszani, mert attól beindulnak az emberek, és utána visszahívnak egy újabb számra. De a csel még akkor sem mindig működött. A Bon Jovi a turné végén három egymást követő este töltötte meg a Wembley Stadiont, mi pedig mindhárom előadást a Jump-pal zártunk, de senkit nem érdekelt. Minden este több mint hetvenezren fizettek azért, hogy a Bon Jovit lássák – és csak őket. Lenyűgözött, hogy senkit sem érdekelt a Van Halen. Viszont a zenekart egészen újfajta alázatra tanította ez az tapasztalat, a valósággal való szembenézés.”
Az óvilági fiaskót követően nekirugaszkodtak a második észak-amerikai etapnak, melynek annyi volt a hozománya, hogy a hazai pályás siker helyére tette megtépázott önbecsülésüket. A Balance-turné november 5-én ért véget Hawaii szigetén, a banda pedig nagy nehezen túlélte a kört, de a kenyértörés már nem váratott magára sokáig. A felek közötti indulatok a koncertsorozat végeztével sem csillapodtak, az időzített bomba pedig akkor robbant, amikor Sammy két hónap szabadságot akart kivenni, hogy újszülött kislányával némi időt tölthessen zavartalanul. Ezzel szemben Eddie és Alex alig várták, hogy újra visszatérhessenek a stúdióba, ami újabb patthelyzetet teremtett. „Eddie és Al egyenesen a stúdióba rohantak” – állította Hagar 1997-ben. „Azt mondták, pénzt kell keresniük, mire én: „Megőrültetek? Nem szűkölködünk pénzben.” Mindössze két hónapot akartam eltölteni az újszülött babámmal, aztán jöhetett volna az új lemez, Eddie azonban kifakadt: „Frusztrál, hogy soha nem azt csinálod, amit kérek.”
A Van Halen-fivérek terve időközben megváltozott, újabb stúdióalbum helyett egy válogatáslemez kiadása került a figyelem középpontjába, amit Hagar az első pillanattól kezdve ellenzett, a hercehurca pedig végérvényesen áthidalhatatlan szakadékot képezett az énekes és a banda között. A karakán frontember egyetlen porcikája sem kívánta a best of-lemezt, akkor már inkább egy új stúdióanyag felvételét sürgette volna. A menedzsmenttel és a kiadóval szemben viszont nem nyerhetett, így végül beadta a derekát. Közben megírtak egy Humans Being című fantasztikus slégertémát és egy Respect The Wind című instrumentális dalt Jan De Bont Twister című katasztrófafilmjéhez, előbbi a válogatásra is felkerült, a felvételek azonban itt sem mentek zökkenőmentesen, minden ott folytatódott, ahol abbahagyták egy évvel korábban. Eddie azt sérelmezte némileg joggal, hogy Sammy ellenállt a válogatáslemez ötletének, miközben a szólódalaiból pont ugyanilyen koncepció mentén rakott össze egy gyűjteményes anyagot 1994-ben. A végérvényesen két részre szakadt banda tagjai folyamatosan egymásra mutogattak, minek következtében Hagar máig tisztázatlan körülmények között kikerült a Van Halenből. Eddie a következőket nyilatkozta a szakításról a Guitar World magazinnak még abban az évben: „Azt mondtam: „Sam, ha még egy lemezt akarsz készíteni, vagy még egy turnét akarsz csinálni, akkor csapatjátékosnak kell lenned. A Van Halen egy zenekar - nem a Sammy Hagar-show, nem az Eddie Van Halen-, Alex Van Halen- vagy Michael Anthony-show. Végül kinyögte: „Igen, a francba, végtelenül frusztrált vagyok, mert vissza akarok térni a szólókarrieremhez.” Én pedig azt feleltem: „Köszönöm, hogy őszinte voltál.” Végül úgy tettük le a kagylót, mintha minden rendben lenne, mert kibújt a szög a zsákból, és végre tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Bevallotta, hogy szólóban akarja csinálni a dolgokat. Úgy voltam vele, hogy a kettő együtt nem megy, ezért így feleltem: „Nem lehetsz zenekari tag és szólóművész egyszerre, úgyhogy viszlát.” Nem rúgtam ki. Egyszerűen kilépett."
Hagar ennek ellenére mindvégig kitartott amellett, hogy eltávolították a zenekarból, a teljes igazságot azonban már aligha tudjuk meg, a lényegen azonban semmi nem változtat: a Balance a Van Halen utolsó közmegegyezéses mesterműve lett, amin három évtized elteltével sem fogott az idő.
van-halen.com
Írta: Danev György
2025. november 24. 05:54