LEMEZAJÁNLÓ: THE CULT - BEYOND GOOD AND EVIL
Régi adósságot törlesztett a Warner Music azzal, hogy január 31-én újra piacra dobta a The Cult Beyond Good And Evil című albumát. A legendás brit rockbanda katalógusának egyik legkultikusabb darabjaként számon tartott lemez kizárólag CD és kazetta formájában látott napvilágot 2001-ben, így a mostani exkluzív vinyl kiadás már csak azért is komoly hiánypótló erővel bír, mert az eredeti szériák évtizedekkel ezelőtt kifutottak, utángyártás híján pedig a fehér hollónál is ritkábbá váltak. Ennek a csodálatos köntösbe öltöztetett dupla kiadványnak a történetét elevenítjük fel az alábbiakban.
A The Cult legénysége sokkal kacskaringósabb pályaívet járt be, mint kortársaik többsége: kezdeti, még Southern Death Cult, majd Death Cult néven elkövetett munkáik darkwave-, gótrock- és posztpunk-hatásai folytán jóval távolabbról közelítettek a klasszikus értelemben vett rockhoz, ezen pedig a már The Cult embléma alatt kiadott első két lemezük sem változtatott sokat. A nagy sikert aratott 1985-ös Love album éppúgy magán viselte az említett jegyeket, mint a korai demók, a két évvel későbbi Electric sallangmentes, nyers hard rockja viszont már kétséget sem hagyott azt illetően, hogy az Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros vezette formáció melyik ligában szeretne játszani. A Bob Rock producer útmutatásai szerint készített ‘89-es keltezésű Sonic Temple az akkori korszellemhez még egy fokkal jobban alkalmazkodott, egyben meghozta a kereskedelmi áttörést: az arénarock sajátos arcát bemutató anyag Billy Duffy elképzeléseit tükrözte, ami annak ellenére óriási sikereket aratott, hogy bombasztikus hangvétele és refréncentrikus dalai miatt inkább számított kaukktojásnak a The Cult addigi életművében, mint definitívnek. A korong ugyanakkor szemernyivel sem volt kevésbé mély és jelentőségteljes, mint elődei, mindazonáltal a stílusát nem mentették át a következő évtizedre. A Ceremony 1991-ben lényegesen visszafogottabb hangot ütött meg, miközben minden porcikáján érződött, hogy legfőképpen az énekes Astbury gyermeke. A hírhedten önsorsrontó csapat erejéből még egy lemezre futotta az első korszakban, a ‘94-ben kiadott cím nélküli anyag zavaros koncepcióját és elvont megfogalmazását a grunge-korszakra adott zsigeri immunválaszként kellett értelmezni. A belső ellentétek által feszített társaság széthullását akkortájt már borítékolni lehetett: a ‘90-es évek hátralévő részében Astbury a Holy Barbarians projekttel készített lemezeket, míg Duffy a Colorsoundban múlatta az időt.
Az újjáalakulásra az ezredfordulóig kellett várni, amikor a Guns ‘N’ Rosest is megjárt dobos, Matt Sorum egy koncert alkalmával ismét összehozta Duffyt és Astburyt. Sorum a Sonic Temple idején volt rövid ideig a The Cult tagja, Astbury pedig sokáig neheztelt rá amiatt, hogy Axl Rose kedvéért idő előtt elhagyta a bandát. Éppen ezért nem volt magától értetődő, hogy a tékozló ütős részt vehet a zenekar újbóli pályára állításában, ám a nehéz természetű énekes végül belátta, hogy akkor jár a legjobban, ha enged a többség akaratának. Időközben limitált példányszámban kijött a ritkaságokat - többek között a másfél évtizedre fiókba zárt Peace albumot - rejtő Rare Cult box set, amivel alaposan felcsigázták a rajongótábor érdeklődését. A visszatérő album anyagán azután kezdtek dolgozni, hogy szerződést kötöttek az Atlantic kiadóval, a lemezkészítés pedig a szokásos gyötrelmekkel teli mederben folyt. Először azt a Michael Beinhorn producert bízták meg a stúdiómunka felügyeletével, aki többek között a Red Hot Chili Peppers, a Soundgarden és Ozzy Osbourne korszakos jelentőségű anyagain ügyködött korábban, ám a velük egyidős szakemberrel már akkor hamvába holt az együttműködés, amikor a Painted On My Heart című Diane Warren-szerzeményt felvették az Angelina Jolie és Nicolas Cage által fémjelzett Gone in 60 seconds mozi filmzenealbumához. Duffy elmondása szerint Beinhornban nem volt meg az a képesség, hogy kihozza az énekes és a gitáros kölcsönhatásából a maximumot, így ugrottak is a következő jelöltre, aki nem más volt, mint a Foreigner-gitáros Mick Jones. Az egyre türelmetlenebb kiadó a folyamat felgyorsítása érdekében külsős szerzőket akart a páros nyakára küldeni, a dalkovácsként és zenei rendezőként is elsőrangú Jones pedig éppen kapóra jött. Vele együtt érkezett a fedélzetre az Aerosmith révén már mainstream slágergyárosnak titulált Outlaw Blood-gitáros Marti Frederiksen, ebből a konstellációból viszont mindössze egy valamirevaló dal, a Breathe sült ki. Makulátlan pedigré ide vagy oda, Jones-éknak is menniük kellett, az egyre frusztráltabb duó pedig elhatározta, hogy kerül amibe kerül, inkább visszamegy a kályhához.
A megoldást, azaz a legendás Bob Rock (Metallica, Bon Jovi, Mötley Crüe, Skid Row) ismételt csatasorba állítását már korábban is tálcán kínálta az élet, lévén a kanadai stúdiómágus előzetesen nem zárkózott el a Duffyékkal való újbóli kooperációtól, ám a zenekar eleinte a látszatát is el akarta kerülni a Sonic Temple albummal való összevetésnek, ezért kerültek más producerek a képbe. Nem mintha azt a levest akarták volna felmelegíteni, eszük ágában sem volt lemásolni az egykori sikeralbumot, Bob Rock pedig meggyőzte őket arról, hogy jó úton járnak. Szintén Rock volt az, aki jelezte a kiadó felé, hogy semmi szükség külső dalszerzők bevonására, és mindenkinek jobb lenne, ha hagynák, hadd menjen a banda a saját feje után. A lemezcég képviselői végül beadták a derekukat, a tüske viszont bennük maradt. Astbury utólag nem rejtette véka alá azon véleményét, hogy a kiadóval való lélekromboló csatározások rengeteget ártottak a csapatnak, a döbbenetesen egységes és hallatlanul izgalmas lemezanyagon azonban ez nem hallatszott. A korong dalai sokat változtak, mire elnyerték végleges formájukat, de megérte velük annyit foglalkozni, mert általuk újjászületett és új értelmet nyert a The Cult, mint fogalom. Duffy és Astbury a két dalba társszerzőként belenyúlt producer hathatós segítségével egy eltéveszthetetlen stílusú, mégis korszerű anyagot tett le az asztalra, aminek a legnagyobb erénye az volt, hogy mert kiszámíthatatlanul bátor és tartalmas, ugyanakkor a korábbiaknál zúzósabb és agresszívebb is lenni. A Friedrich Nietzsche azonos című 1886-os művéről elnevezett Beyond Good And Evil egy önnön erősségeivel tökéletesen tisztában lévő, a bizonyítási vágytól mégis ezer fokon égő bandát mutatott, amely nem félt kivonni magát az aktuális trendek hatása alól annak érdekében, hogy saját időtlenségét hangsúlyozhassa. Mondhatni, hogy sikerült, mert soha korábban nem valósították meg a bennük rejlő dalközpontúságot annyira szupersúlyos módon és kompromisszumoktól mentes hozzáállással, mint a War (The Process), a Rise, az American Gothic vagy éppen a Shape the Sky esetében, ezzel pedig végleg megváltották a helyüket a többgenerációs zenekarok panteonjában. A dalok érdekeit szem előtt tartó törekvések, a hangzatos riffek és az emlékezetes refrének persze összecsengtek azzal, amit a Sonic Temple nyújtott bő egy évtizeddel korábban, ebből a szempontból valóban párhuzamot lehetett vonni a két mű között, a friss alkotás azonban minden kétséget kizáróan a 2000-es évek emberének szólt, nem a nosztalgiának.
Eleinte úgy tűnt, hogy Duffy-ék hazárdjátéka kifizetődött. A kritikusok ódákat zengtek a Beyond Good And Evilről, ami az anyag gerincét adó és Bob Rock elemi erejű hangzásával felvértezett instant klasszikusok hallatán nem is volt csoda. A közönség szintén vette a lapot, miután az egyetlen hivatalos single-ként kiadott Rise jó köröket futott az amerikai rádióknál, és ez ugyancsak bizakodásra adott okot. A dal a Billboard rocklistáján a második helyig jutott, és az összesített Hot 100-on is éppen csak kiszorult a negyvenből. Papíron ezzel a felvezetéssel simán megágyaztak volna a nagylemez sikerének, ám ekkor jött az a menetrendszerű kálvária, amiből azelőtt is elég sokszor kijutott a The Cult legénységének: a legenda szerint a kiadó szándékosan eltávolíttatta a Rise kislemezt a rádiós lejátszási listákról, és megvont minden további promóciós támogatást a bandától, amiért Astbury-ék semmilyen művészeti kérdésben nem voltak hajlandóak együttműködni velük. A komoly slágerpotenciállal kecsegtető Breathe ennek okán már meg sem jelenhetett hivatalos single-ként, csupán a rádiós szerkesztőknek küldték ki, és emiatt teljesen észrevétlen maradt. Ugyanígy jártak a True Believers dallal, a mostoha körülmények pedig magukkal rántották az albumot. Ha ez nem lett volna elég, a dalok félkész verzióit valaki ellopta a stúdióból, majd idő előtt kiszivárogtatta őket az interneten, ami szintén nem segítette a helyzetüket, egy szó mint száz, még az ág is húzta a bandát. Az eladásokat a félresikerült lemezbemutató turnéval sem lehetett kellőképpen megtámogatni, de erről sem ők tehettek: az európai körút a szeptember 11-i események miatt hiúsult meg, így az Aerosmith vendégeként lebonyolított amerikai etapon a korabeli beszámolók szerint már mélyen a tudása alatt teljesített az érthető okokból újra morális válságba került és emiatt lélekben szétesett alakulat. Azért a Los Angeles-i Grand Olympic Auditoriumban lejátszott koncertet filmre vették, majd később Music Without Fear címmel kiadták DVD-n, de ez már nem menthette meg a zeneiparban mélységesen csalódott bandát az újabb ötéves kényszerszünettől.
A Beyond Good And Evil készítésének minden keserve ellenére Astbury-ék vitathatatlan erkölcsi győzelmet arattak első visszatérésük alkalmával, még ha ehhez minden hidat fel is kellett égetni maguk mögött, ahogy azt stílszerűen megénekelték a My Bridges Burn című befejező tételben. Az albumból mindemellett világszinten szép csendben elcsorgott félmillió példány, így hozott némi bevételt a zenekar konyhájára, a szakma mégis egyöntetűen kereskedelmi bukásként könyvelte el. Ez viszont semmit nem változtatott azon, hogy a The Cult megint emelt fővel adhatta vissza mandátumát, a Beyond Good And Evil pedig jó borként nemesedett örökérvényűvé, aminek negyed évszázad elteltével végre talán igazságot szolgáltat a zeneipar.
Írta: Danev György
2025. március 17. 07:36