LEMEZAJÁNLÓ: RUSH
A rockzenei felsőfok egyetlen szóval is könnyedén kifejezhető: Rush. A stílusteremtő kanadai progresszív rocktrió 1974 és 2012 között legendás albumok egész sorával szabta meg az előremutató, intellektuális rockzene fazonját, soha nem lanyhuló ambícióik kolosszális mesterművekben öltöttek testet az évtizedek folyamán. A zenekar egymást követő és szignifikáns módon elkülönülő korszakai újabb és újabb híveket toboroztak költői szépségű gondolataikat hallatlan virtuozitással tolmácsoló művészetüknek, amivel Geddy Lee basszusgitáros-énekes, Alex Lifeson gitáros és Neil Peart dobos hármasa a nagyközönség számára is elfogadottá tette a korábban rétegzenének titulált irányzatot.
Idén január 31-én a zenekar azon időszakának remekei kerültek ismételten kiadásra vinyl formátumban, melyet az Atlantic kiadónál töltöttek, az alábbiakban e lemezekről lesz szó.
Az 1968-ban Toronto városában alapított Rush is ugyanabban a Cream és Led Zeppelin által meghatározott hard rockos közegben próbálta megtalálni a maga helyét, mint a korszak minden feltörekvő rockbandája. 1974-es bemutatkozó albumuk kétségkívül ebben a szikár hard rockos szellemben fogant, Neil Peart dobos beszállása azonban óriási változásokat hozott a csapat életébe. Peart sajátos elképzelései az értelmiségi rockról nem találtak süket fülekre újdonsült társai körében, ez már az első közösen készített lemez, az egy évvel későbbi Fly By Night hallatán nyilvánvalóvá vált: a trió az epikus törekvések és a dalok minden szegletét pókhálóként átszövő komplex hangszerelések mellé tette le a garast, amit a szövegíró Peart irodalmi nyelvezettel megfogalmazott, a filozófia és a tudományos fantasztikum területein kalandozó gondolatai tettek teljessé. A korai évek óriási ambícióktól fűtött progresszivitása a vájtfülű zenehallgatók csodálatát kiváltó 2112 lemezen hágott tetőfokára 1976-ban, hovatovább a terjengős megközelítés a következő két korongot is ugyanígy áthatotta. A tematikát illetően bizonyos mértékben összefonódó A Farewell To Kings és Hemispheres korongok a billentyűs hangszerek egyre erőteljesebb használatát dokumentálták, ugyanakkor előbbi kitermelte az első sikerdalukat is a Closer To The Heart képében. Az új évtized beköszöntével a Rush elkezdte átértékelni szerepét a rockszíntéren, és rövidebb, közérthetőbb kompozíciókkal kezdett nyitni a fősodor felé. Az 1980-as Permanent Waves ennek megfelelően rádiós slágert - The Spirit Of Radio - fialt, míg a korszakhatárt jelentő Moving Pictures valódi magnum opuszként definiálta a zenekart, az őrületes lemezeladások pedig az arénarock egyik legkomolyabb sztárjává tették őket. A Moving Pictures végérvényesen kitárta a progresszív zene kapuit a világ előtt, a new wave zenével és reggae-hatásokkal akkor már nyíltan flörtölő, és azokat vajpuhán saját progrockos keretei közé integráló Rush voltaképpen a The Police ellenpólusaként pozicionálta magát a ‘80-as évek jelentős részére. Lee, Lifeson és Peart viszont még a szintetizátorokkal és elektronikus dobokkal való kísérletezéssel együtt is képesek voltak megőrizni saját identitásukat, muzikalitásuk csorbítása helyett újabb dimenziókkal gazdagították jól körülhatárolt hangzásukat. A koncepciót az 1987-es Hold Your Fire-rel elvitték a falig, így aztán törvényszerűen megint valami másnak kellett következnie.
PRESTO
A Rush és a Mercury kiadó kontraktusa az A Show Of Hands koncertanyag kiadásával zárult le, a juharleveles trió pedig új otthon után nézett. A Warner égisze alatt működő Atlantic kiadóval kötöttek hosszútávú szerződést, miután a cég feje, Doug Morris ellenállhatatlan ajánlatot tett a gárdának. Az együttműködés első kézzelfogható eredménye az 1989-es Presto lett, az album stílusában pedig jelentős iránykorrekciót mutatott közvetlen elődeihez képest, de ezen csak az csodálkozott, aki nem volt tisztában a zenekar innovatív szemléletével. Geddy Lee és társai a ‘80-as években mindent kiaknáztak a progresszív rock, a new wave, a szintirock és az akkori értelemben vett mainstream popzene házasításából, ám az évtized végére náluk is világossá vált, hogy a korszak lezárása elkerülhetetlen. A billentyűs hangszereket és az elektromos dobokat háttérbe szorító Presto nyilvánvaló eltávolodást mutatott a könnyedebb hangzásvilágtól: a három zenész-lángelme ismét a karcos gitároknak szavazott bizalmat, de ezzel együtt sem repültek vissza az időben, inkább a Moving Picturest megelőző korszak keményebb csapásirányát helyezték modern hi-tech környezetbe. Eredetileg ismét a Power Windows és Hold Your Fire albumok sikerkovácsával, Peter Collins producerrel szerettek volna dolgozni, ő azonban egyéb kötelzettségei okán nem állt rendelkezésre. Így kötöttek ki egy másik brit szakember, a más megközelítést hozó Rupert Hine mellett, ami talán nem is volt akkora baj. Ő volt az, aki a következő években meghatározta a Rush irányvonalát, és hidat épített a zenekar harmadik nagy korszakába. A Presto statisztikái azt mutatták, hogy a banda népszerűsége nem sínylette meg a váltást, hiszen a legnagyobb angolszász piacokon nagyjából ugyanazokat az eredményeket hozta a korong, mint elődje, a Show Don’t Tell single ráadásul a Billboard mainstream rocklistájának csúcsára is felkapaszkodott. Más kérdés, hogy a sikert a Rush esetében sosem kislemezekben kellett mérni, hanem teljes albumok formájában. A Presto e tekintetben is igencsak jól állt, egyben kényelmes helyzetet teremtett a folytatásra.
ROLL THE BONES
Pedig a folytatás nem is volt annyira magától értetődő, mint amilyennek tűnt, a Rush ugyanis hirtelen a zenetörténet egyik legradikálisabb paradigmaváltásának kellős közepébe csöppent. 1991 szeptemberét mutatta a naptár, amikor a Roll The Bones szinte egyszerre került a boltok polcaira a Pearl Jam Ten, a Soundgarden Badmotorfinger, a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik és a Nirvana Nevermind albumaival. Nem mondhatni, hogy jó időben voltak jó helyen, az alternatív divat szinte napok leforgása alatt rajzolta át a fősodorbeli rock térképét, trendeken felülálló arénrock-előadóként a Rushnak viszont éppúgy nem volt félnivalója, mint korábban: ahogy jött és ment a punk-, a new wave- és a hajmetál-hullám, úgy maradt mindvégig érinthetetlen Lee, Peart és Lifeson szellemi kreációja, ezen pedig a grunge-mozgalom sem változtathatott. A Hugh Syme zseniális borítójába csomagolt Roll The Bones a Prestóhoz hasonlóan gördülékeny és magától értetődő átmenetet biztosított a Rush számára a ‘90-es évek zenei közegébe, a zeneipari széljárás változásaira rendre a maga módján reagáló brigád pedig nem hazudtolta meg önmagát: egy olyan definitív anyaggal álltak elő, amiben az összes jó tulajdonságuk és jellemvonásuk egyesült, és ezzel a közönség is tisztában volt az első pillanattól kezdve. Bármekkora változások zajlottak a megjelenése körüli napokban-hetekben a zene világában, a Roll The Bones könnyedén feljutott a mindenható Billboard Top 200-as albumlista harmadik helyére, amivel beállította a Moving Pictures rekordját, továbbá több mint egymillió példány kelt el belőle, fényesen bizonyítva, hogy történhet bármi, az intelligens rockzene törvényszerűen megtalálja a közönséghez vezető utat.
COUNTERPARTS
A kétéves albumciklusra beállt Rusht a grunge-őrület minden képzeletet felülmúló tombolása sem volt képes kizökkenteni a nyugalmából, így más előadókkal ellentétben továbbra sem próbáltak idomulni hozzá. Az időközben visszatért Peter Collins segítségével úgy léptek ismét előre, hogy egyrészt még keményebb hangvételt ütöttek meg, másrészt nem feledkeztek meg mindazon tapasztalatokról, amiket az évtizedek során felhalmoztak. A Counterparts egy kevésbé szerteágazó, de annál koherensebb anyag formájában manifesztálódott, melyen a csapat direktebb ősrockos gyökerei ugyanolyan súllyal estek latba, mint a későbbi éra szövevényesen rétegzett textúrái. Akárcsak a Roll The Bonest, ezt a korongot is Grammy-díjra jelölték legjobb instrumentális rock kategóriában, a Billboard Top
200-on pedig egyenesen a második helyig repítették az eladások. A végelszámolásban ennek ellenére alulmaradt elődjével szemben, “csak” aranylemez státuszt sikerült elérnie, mindez azonban semmit nem vont le hallatlan értékeiből. A hűséges rajongói bázis újabb erős felhatalmazást adott a Rush tagságának zenéjük létjogosultságát illetően.
TEST FOR ECHO
1995-ben már gondolati szinten sem merülhetett fel senkiben, hogy van-e helye a Rushnak a ‘90-es évekbeli rockszíntéren, a csattanós választ albumokkal korábban megadta erre a banda. A Test For Echo címre keresztelt tizenhatodik Rush-mű ennek megfelelő természetességgel érkezett, jellegéből adódóan pedig pontosan azt nyújtotta, amire számtani lehetett. A Counterparts irányvonalát nyílegyenesen továbbfejlesztő, de annál még homogénebb dalfüzérrel a csapat ugyanolyan gitárcentrikus módon exponálta magát, mint tette azt két évvel korábban, a minőségbe pedig ezúttal sem lehetett belekötni. Habár ismételten a rövidebb kompozíciók mellett törtek lándzsát, a lemez anyagával még inkább eltávolodtak attól a populárisabb nézőponttól, ami valamennyire még a Roll The Bones idején is jellemezte őket. A Test For Echo ugyancsak bejutott a Top 10-be Amerikában, újabb aranylemez lett a jutalmuk érte, összességében viszont azt is éreztette, hogy ismét keresztúthoz érkeztek, és a Rush univerzumában megint valami másnak kell következnie.
Azt viszont senki nem láthatta előre, hogy az újabb fordulópont nem elsősorban zenei értelemben, hanem a Neil Peart-öt ért családi tragédiák képében jön majd el, ami fél évtizednyi zenekari krízist eredményez, és kis híján véget vet a Rush történetének.
Akárhogy alakulhatott volna a kimenetel, a tényeken, azaz a zenekar kőbe vésett - vagy inkább bakelitbe préselt - kinyilatkozásain már semmi nem változtathatott: az Atlantic kiadó berkeiben eltöltött első periódus a Rush számára újjászületéssel ért fel, a Presto, a Roll The Bones, a Counterparts és a Test For Echo egyaránt a tekintélyes életmű nagyrabecsült darabjaihoz tartoznak, melyek voltaképpen előirányozták az ezredfordulót követő újkori és egyben utolsó Rush-éra zenei arculatát.
Írta: Danev György
2025. március 12. 04:48