LEMEZAJÁNLÓ: ROXETTE - CRASH! BOOM! BANG!
Harmincéves jubileumából kifolyólag a Parlophone kiadó tavaly év végén jelentette meg dupla vinyl és dupla CD formátumokban a Roxette eredetileg 1994-ben kiadott Crash! Boom! Bang! albumát, ami egyértelmű korszakhatárt jelentett a svéd szupersztár popduó karrierjében. A lemez történetét Per Gessle visszaemlékezései segítségével elevenítjük fel.
A Roxette az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a fősodorbeli könnyűzene megkerülhetetlen szereplője és zászlóvivője volt. A svéd színtéren már a zenekar 1986-os megalapítása előtt nagy névnek számító Marie Fredriksson énekesnő és Per Gessle gitáros-énekes ellenállhatatlan párosa olyan csodálatosan sajátos elegyet gyúrt az őket ért Beatles-, ABBA-, Zeppelin-, Heart- és Fleetwood Mac-hatásokból, ami túlzás nélkül új szintre emelte és ismételten meghatározta a messze földön híres skandináv stílust. Már a bemutatkozó Pearls Of Passion korongon teljes pompájában vonult fel az a jól ismert svéd igényességgel készített eltéveszthetetlen vegyület, ami a szintipoptól a skandináv AOR/hard rockig minden jót magába foglalt, a 9 milliós eladást produkált Look Sharp! album bődületes sikerével pedig egyenesen kiforgatták a világot a négy sarkából 1989-ben. Egy évvel később a Pretty Woman film betétdalaként megjelent It Must Have Been Love kislemez csak fokozta a körülöttük lévő felhajtást, ami tovább gerjesztette kreativitásukat, mert elképesztően magabiztos és jelentőségteljes folytatással álltak elő. A Joyride képében egy olyan lemezzel tornázták még magasabbra ázsiójukat 1991-ben, ami abszolút hagyományos felfogásával egyértelműen a már elmúlt korszak játékszabályai szerint készült. A korábbiaknál még letisztultabb és kiforrottabb dalokban az egészen különleges dalszerzői tudás birtokában lévő Per Gessle és az aranytorkú Marie Fredriksson egyaránt élete teljesítményét nyújtotta. A lenyűgözően változatos, ám végtelenül koherens anyag a páros legrockosabb oldalát villantotta fel: a szintipopos elemeket szinte nyom nélkül elhagyták, a karizmatikus ének mellett sokkal inkább a markáns riffekre, hangulatos billentyűs aláfestésekre, érzelmes gitárszólókra és meseszép akusztikus textúrákra helyezték a hangsúlyt, ami hangszerelési csodák teljes kavalkádját eredményezte. Még ma is nehéz elhinni a (Do You Get) Excited?, a Watercolours In The Rain, a Fading Like A Flower vagy a Things Will Never Be The Same hallatán, hogy egy 11 millió példányban elkelt mainstream sikerlemez alkotóelemei, de 1991 márciusában még a boldog békeidők utolsó órái ketyegtek, tehát a Joyride éppen időben jelent meg ahhoz, hogy tradicionális felfogásával feltegye a koronát a páros addigi életművére.
A csapat őrületes statisztikákat produkált a Joyride-dal, a kiadónál pedig nagy kő esett le mindenki szívéről, hogy a felfezető promóciós kampányba fektetett horribilis összeg, nevezetesen kétmillió dollár busásan megtérült: a címadó kislemez 25 országban vált listavezetővé, míg az album az összes fontos piacon multiplatina státuszba került az Egyesült Államoktól Angliáig, Németországtól Argentínáig, Svédországtól Ausztráliáig, Kanadától Hollandiáig. A 107 állomásos fergeteges lemezbemutató turné több mint másfél millió nézőt vonzott, a zürichi arénakoncertet pedig élőben közvetítették egész Nyugat-Európában. A nagy menetelésnek egy Sydney-ben rögzített koncertanyaggal, illetve egy kiadatlan dalokat és élő felvételeket rejtő hallatlanul izgalmas albummal állítottak emléket, ami a Tourism címet kapta. A Roxette egészen hihetetlen magasságokba emelkedett, helyzetük azonban csak látszólag volt irigylésre méltó. Egy ilyen sikerszériát követően általában csak lefelé vezet az út, így komoly terhet jelentett nekiállni az elődjéhez méltó folytatásnak.
Az MTV Unplugged sorozata számára készített stockholmi akusztikus koncertfelvételt leszámítva a 1993-as évet teljes egészében a feltöltődésnek és az ötödik stúdióalbum munkálatainak szentelte a gárda. A demózós időszak hazai pályán, Per Gessle Tits & Ass nevű házi stúdiójában, illetve a londoni Mayfairben vette kezdetét februárban, az első új dalt mindazonáltal megrendelésre készítették el, mégpedig a Disney számára: a Stockholmban és Londonban rögzített Almost Unreal - amit Marie Fredriksson terhessége kilencedik hónapjában énekelt fel a Polar stúdióban - a Super Mario Bros. filmzenealbumon kötött ki, és habár a single formátumban is kiadott szerzemény Európában szép számokat produkált, Amerikában durva visszaesést mutatott azzal, hogy a Billboard százas kislemezlistáján mindössze a 94. helyig tudta felküzdeni magát. Gessle azonban nem aggódott: “A Joyride megírásakor egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: be kellett biztosítani a pozíciónkat egy olyan lemezzel, ami képes megfejelni az áttörést hozó Look Sharp! eredményeit” - írja a gitáros-énekes a mostani újrakiadáshoz készített jegyzetében. “Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden dalnak slágerpotenciállal kellett rendelkeznie, amit el is értünk. Azokban az években minden a Roxette-nek kedvezett. A három legtöbbet forgatott előadó között voltunk az amerikai rádiós lejátszások tekintetében 1989 és 1991 között, az albumaink a világ minden táján vezették a listákat, így nem csoda, hogy rendkívül magabiztosak voltuk a folytatást illetően. A sikerek hatására úgy éreztük, hogy már bebizonyítottuk magunknak, amit akartunk, és itt az idő feszegetni kicsit a korlátainkat, hogy zeneileg tovább nyújtózkodhassunk. Szerettük volna megmutatni a világnak, hogy több is rejlik bennünk annál, mint amit addig mutattunk, ami kevésbé konvencionális dalszerzéshez vezetett. A Harleys & Indians, a Fireworks, a Crash! Boom! Bang! és a hétperces Love Is All eposz jól példázta a törekvéseinket. Aztán ott volt a Run To You, aminek már a demóverziója komoly lehetőségekkel kecsegtetett, ugyanakkor azt éreztük, hogy túlságosan is sematikus a téma. Ezért aztán teljes egészében áthangszereltük akusztikus gitárok és programozott dobok segítségével, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló és kiszámítható.”
Júliusban a stockholmi EMI stúdióban folytatódtak a felvételek, mégpedig olyan dalokkal, mint a Lies, az I Love The Sound Of Crashing Guitars, a már említett Love Is All, a címadó tétel, valamint a Crazy About You. Utóbbi szám eleinte komoly eséllyel pályázott az első kislemez címére, ám ahogy haladtak előre, a dal egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, és végül fel sem került a korongra, csupán jóval később, a CD 2009-es speciális kiadásán látott napvilágot. Szeptemberben az egész zenekar elrepült Capri szigetére, hogy egy teljes hónapon át tartó stúdiós session keretében elvégezzék a végső simításokat az albumon. A lenyűgöző mediterrán környezet éles kontrasztban állt a stockholmi Skärmarbrink városrész
kevésbé inspiráló miliőjével, és ez a tény az album egészére komoly hatást gyakorolt. Mire Per, Marie és a többiek megérkeztek a festői olasz szigetre, a programozásért felelős Anders Herrlin basszusgitáros és Clarence Öfwerman billentyűs-producer már mindent előkészítettek, de a banda még így sem mehetett biztosra: “Meglehetősen stresszes volt mindent átköltöztetni Capri szigetére” - meséli Per. “Akkoriban a technológia még nem állt azon a szinten, mint manapság, az addig rögzített anyagból például nem létezett másolat. Egyetlen merevlemezen volt minden, úgyhogy idegörlő volt elszállítani Stockholmból. Nagyon tartottunk tőle, hogy valami baja esik útközben, és emiatt elveszhet minden munkánk, az érzést pedig csak fokozta, amikor a Nápoly és Capri közötti kompjárat közlekedését felfüggesztették a kikötőben talált holttest miatt. Végül aztán minden úgy alakult, ahogy kellett, a stúdió pedig elképesztően jól felszerelt volt.”
A zenekarnak nem esett nehezére alkalmazkodni az ottani atmoszférához, a laza olasz életérzéshez, ami még a felvételi metódust is elkezdte befolyásolni egy idő után. A The First Girl On The Moon például kutyaugatással kezdődik, ami teljesen spontán módon került szalagra, miközben Per a teraszon ülve vette fel az akusztikus gitársávot. Marie-t szintén elvarázsolta a környezet: “a teraszon rögzíteni az éneket, miközben a nap lebukik a hegyek mögé… nos, lélegzetelállító élmény volt” - mesélte akkoriban.
Összesen 18 dalt fejeztek be, ezek közül 15 került fel a lemezre, a 62 perces kollekció pedig nem akármilyen ambíciókról árulkodott. A keverést novemberben fejezték be, a kész anyagot pedig december 9-én tették le a svéd EMI illetékeseinek asztalára. “Elképesztően büszke voltam az albumra” - folytatta Per. “Úgy éreztem, hogy hatalmas lépést tettünk előre, és rendkívül okosan építettük fel a korongot azzal, hogy a közepére beszúrtunk egy akusztikus blokkot a The First Girl On The Moon és a Place Your Love képében. A balladáknál életünkben először valódi vonós szekciót szerepeltettünk, szóval tényleg úgy gondoltam, hogy mindent megtettünk és kihoztuk a legtöbbet magunkból. A kiadó képviselői azonban nem osztoztak a lelkesedésünkben, a bő órás játékidő lecsengését követően jött is a megsemmisítő kritika részükről: “nem hallunk egyetlen valódi slágert sem”. Nem akartam hinni a fülemnek, úgyhogy jól fel is húztam magam. Azt mondták, hogy túl sok a középtempós téma, és kéne még valami, ami gyors és fogós egyszerre. Én magam úgy számoltam, hogy a lemezen van legalább hat olyan dal, amit nyugodt szívvel ki lehetne másolni kislemezre, mert bennük van a potenciál, ezért nem igazán értettem, hogy mit várnak még. Rettenetesen felpiszkáltak ezzel, így amint hazaértem aznap este, nyakamba akasztottam a Rickenbacker gitáromat, és megírtam a Sleeping In My Car című nótát. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy levezessem a feszültséget, hogy a bennem lévő negatív energiákat kieresszem magamból, az eredmény pedig ez a grandiózus powerpopos rocktéma lett.”
A Sleeping In My Car sokkal inkább olyan volt, mintha Per az előző bandája, a Gyllene Tider számára írta volna. Az ilyen típusú ötletei viszont korábban sose mentek át a csapat szűrőjén. “Marie és Clarence Öfwerman régebben mindig leszavaztak, ha valami ilyennel álltam elő. Azzal jöttek, hogy sokkal inkább Gyllene Tider világát mutatják, mint a Roxette-ét. Csak ritkán értettem velük egyet ezt illetően, de mindig megadtam magam és félretettem ezeket a témákat. A Sleeping In My Car esetében viszont nem voltam hajlandó meghátrálni, foggal-körömmel küzdöttem érte.”
Miután rohamtempóban felvették, mindenki kezdett rájönni, hogy megszületett az a dal, ami elviheti a hátán az albumot, ezért mindenképpen fel kell tenni a korongra. Ám ez újabb problémát generált: a 16 dal már védhetetlenül soknak tűnt, így fel kellett áldozni valamit. A Crazy About You ekkor esett áldozatul a dalszerkesztésnek, a némi pop-punkos attitűddel felvértezett Sleeping In My Car utolsó pillanatban történt benevezésével viszont jobb lóra nem is tehettek volna. Felvezető kislemezként 1994 márciusában indult útjára az MTV számára készített videóval együtt, és egyből a listák tetejére ugrott Svédországban, de szépen muzsikált mindenfelé: Kanadában, Finnországban, Dániában és Norvégiában például egyaránt a top 5-ben végzett. Az időközben gyökeresen átalakult amerikai piacon viszont csak az 50. helyet sikerült megcsípni vele, ami újabb intő jel volt arra nézve, hogy a tengerentúli zeneipar már nem úgy viseltetik a Roxette irányába, mint azelőtt.
A Crash! Boom! Bang! album 1994. április 11-én jelent meg, európai fogadtatása pedig álomszerű volt: 20 országban került be a top 10-be az öreg kontinensen, de nagyot ment Ausztráliában, Ázsiában és Dél-Amerikában is. Az Egyesült Államok viszont óriási fejtörést okozott a duónak, jóllehet nem érte váratlanul őket a kialakult helyzet. A gondok még 1992-ben kezdődtek, amikor az EMI amerikai részlege összeolvadt a Chrysalis és SBK kiadókkal. A cég élére új felsővezetés került, a menedzsment első dolga pedig az volt, hogy megszabadult a régi stábtól. 140 munkavállalót küldtek el, a helyükre pedig a saját embereiket tették. A szó szerint egyik napról a másikra levezényelt átszervezés érzékenyen érintette a Roxette-et, hiszen az utolsó olyan szakember is távozott a kiadótól, aki még képben volt a csapatot illetően. Az így kialakult vákuum azt hozta magával, hogy a Joyride egyik legragyogóbb pillanata, a Spending My Time a kiadó bénázása miatt nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, a Tourism-ról kimásolt How Do You Do, valamint a már taglalt Almost Unreal pedig még annyi kifutási lehetőséget sem kapott. Ez viszont még semmi nem volt ahhoz képest, amilyen sorsot a Crash! Boom! Bang! albumnak szántak az amerikaiak: a lemez ugyanis nem jelenhetett meg odaát abban a formában, mint a világ többi részén. Helyette egy 10 számból álló alapverziót dobtak piacra, de azt sem akárhogy… A korongot kizárólag a McDonald’s éttermeiben lehetett beszerezni, ha a vásárló az ennek megfelelő menüt rendelte. A Roxette számára felfoghatatlan és elfogadhatatlan üzleti modellt az ottani EMI már korábban bevezette Tina Turner, Garth Brooks és Elton John válogatáslemezei kapcsán, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a lehető legkisebb befektetés árán könnyű pénzt keressenek. Kereskedelmi értelemben tipikus win-win szituáció volt ez a két kollaboráns óriáscég szemszögéből nézve, hiszen a kiadónak nem került különösebb erőfeszítésébe összerakni egy válogatást, a profitból pedig a Ronald McDonald Alapítvány is részesült. A Roxette számára azonban ez a stratégia felért egy rémálommal. “Zongorázható volt a különbség a Crash! Boom! Bang! és a kiadó olcsó válogatásai között” - magyarázza Per. “Egy vadiúj stúdióalbum volt a tarsolyunkban, aminek meg lett volna a maga piaca, ők viszont másképp akarták kezelni: kitalálták, hogy először kihoznak egy diszkont változatot Favorites From Crash! Boom! Bang! címmel, majd a pár hónapos McDonald’s-szerződés lejártát követően kiadják a teljes 15 dalból álló nagylemezt. Ennél nagyobb ostobaságot soha nem hallottam! Totálisan ellene voltunk az elképzelésnek, de az amerikai EMI-nál nem adták fel. Azzal érveltek, hogy teljesen új közönségréteget érhetünk el ezzel a módszerrel. Olyanokat, akik nem feltétlenül mennek be egy lemezboltba vásárolni. Folyamatosan azt nyomták, hogy higgyük el, ez egy nagyon okos marketingfogás. Végül nagy nehezen beadtuk a derekunkat.”
A döntést szinte azonnal meg is bánták. Annak ellenére, hogy a Favorites From Crash! Boom! Bang! több mint egymillió példányban kelt el az Egyesült Államokban, a Billboard-listára nem kerülhetett fel, mert normál lemezboltokban nem lehetett kapni. A megpróbáltatások kora viszont ezzel még nem ért véget, mert az októberre időzített valódi nagylemez kiajánlója hatalmas felzúdulást okozott amerikai kiskereskedelmi körökben. A kiadó az első verziónál drágábban próbálta lenyomni az anyagot a viszonteladók torkán, mire a lemezboltok megfenyegették az EMI-t, hogy a Crash! Boom! Bang! mellett a cég összes kiadványát bojkottálni fogják. El lehet képzelni, mi történt: mire a háttér valamennyire stabilizálódott, az anyag kiadása szinte már okafogyottá vált, a Roxette amerikai sikersztorija pedig épp oly’ váratlanul fejeződött be, mint ahogy 1989-ben elkezdődött.
Nyilvánvaló, hogy az Amerikában történtek mély nyomot hagytak bennük, ám a glóbusz többi részén nem lehetett okuk a panaszra. A Crash! Boom! Bang! világszerte 5 millió példányban fogyott el, a lemez 81 állomást számláló turnéjával pedig egész különleges helyekre is eljutottak. Costa Rica, Venezuela, Peru, Chile, Dél-Afrika, Indonézia, Szingapúr, Thaiföld és a Fülöp-szigetek egyaránt bekerültek a menetrendbe, holott ezek az országok addig abszolút nem számítottak a nemzetközi turnés vérkeringés bevett célállomásai közé. A műsor gerincét az új lemez dalai adták, az album több mint felét eljátszották minden egyes állomáson: a címadó téma, a Lies, a Fireworks, a Run To You, a Harleys & Indians, a The First Girl On The Moon, a Love Is All, a Sleeping In My Car és az I Love The Sound Of Crashing Guitars szerepelt a programban, ékes bizonyságát adva az album vitalitásának és létjogosultságának. A koncertsorozat Helsinkiben vette kezdetét 1994. szeptember 6-án, a színpad pedig egy megújult felállású bandát mutatott. A Jonas Isacsson gitáros, Clarence Öfwerman billentyűs, Anders Herrlin basszusgitáros és Pelle Alsing dobos alkotta állandó turnécsapathoz ezúttal csatlakozott Micke “Nord” Andersson gitáros és Mats Persson ütőhangszeres, ami keményebb élű, gitárcentrikusabb hangzást eredményezett. Marie és Per csúcsformában teljesítettek az egész koncertsorozat alatt, emlékezetes csúcspontokban pedig nem volt hiány. Dél-Afrikában több bulit is adtak, Durbanben 29 ezer, Port Elizabeth-ben 20 ezer, Fokvárosban 22 ezer, míg Johannesburgban 52 ezer rajongó váltott jegyet az előadásra. Utóbbi koncert hivatalos videóanyag formájában is megjelent, a legkülönlegesebb fellépés azonban még hátra volt: 1995. február 19-én Pekingben játszottak. A kommunista Kína éppen akkor kezdett óvatosan nyitni a nyugati világ kultúrája felé, a Roxette pedig elsőként érkezett az ország fővárosába. Előttük mindössze egyetlen nyugati előadó, a George Michael vezette Wham! számára adódott lehetőség Kínában zenélni, de az még 1985-ben történt, úgyhogy a banda nem igazán tudta, hogy mire számítson. A kínai hatóságok drákói szigorral határozták meg a szabályokat és a biztonsági intézkedéseket: a csordultig telt sportcsarnokba kilátogató 11 ezer néző számára előzetesen megtiltották az öngyújtók használatát, a koncertet pedig mindenkinek ülve kellett végighallgatni. Per így emlékszik vissza a bulira: “A szervezők gépfegyveres katonákkal akarták biztosítani a helyszínt, mi viszont azt mondtuk, hogy akkor nem lépünk fel. Ha a biztonsági szolgálatot felfegyverzik, akkor a Roxette nem áll színpadra, ennyire egyszerű. Végül sikerült jobb belátásra bírni őket, arra viszont mindenképpen rá akartak venni, hogy a színpadról emlékeztessek mindenkit, hogy nem állhatnak fel a helyükről és az öngyújtókat sem használhatják. Szó sem lehetett erről, lesz ami lesz alapon inkább felállítottam mindenkit!” A béklyóitól megszabadult közönség extázisban tombolta végig az atrocitás nélkül lezajlott koncertet, a banda tagjainak pedig pozitív érzelmi sokkot okozott megtapasztalni, micsoda erőt képes kifejteni a zene egy zárt társadalomban is.
A turné 1995. május 2-án ért véget Moszkvában, majd októberben kijött egy Don’t Bore Us - Get To The Chorus! című best of album, ami a legnagyobb sikerdalokat éppúgy felölelte, mint a mélyebb merítésből származó kedvenceket, és még négy új szerzeményt is rejtett. Ezek közül az eredendően nem a zenekar számára készített You Don’t Understand Me szólt legnagyobbat, a Desmond Childdal közösen írt ballada sokat tett azért, hogy a kompiláció 6 millió példányban keljen el és megszilárdítsa a Roxette pozícióját a ‘90-es évek második felének zenei bizniszében. A duó a Crash! Boom! Bang! amerikai kálváriája ellenére is hatalmas eredményeket ért el abban az évben, így 1995 végén nyugodt szívvel zárhatták le első korszakukat. “A Crash! Boom! Bang! nagyon hosszú album, emiatt pedig talán szerteágazóbb a kelleténél, de ma is azt gondolom, hogy a legjobb lemezünk” - zárja gondolatait Per Gessle. “Különösen büszke vagyok a korong mélyebb dalaira, a The First Girl On The Moon-ra, a Place Your Love-ra és a What’s She Like?-ra. Ezek soha nem arattak olyan rádiós sikert, mint a Sleeping In My Car, a Crash! Boom! Bang! és a Fireworks, de nem is ez volt a lényeg. Ugyanúgy kiállták az idő próbáját, mint a teljes album, ami lehet, hogy kakukktojás a Roxette életművében, de pont azt akartuk elérni, hogy ilyen legyen!”
Írta: Danev György
2025. március 31. 07:27