Lemezajánló: Judas Priest - Rocka Rolla
Rocka Rolla 50th Anniversary 1974-2024 címmel tavasszal újra napvilágot látott a Judas Priest bemutatkozó albuma, mégpedig újrakeverve és újramaszterizálva. A kiadáshoz fűződő jogokat öt évtized elteltével visszaszerző legendás csapatból némileg váratlanul az a K.K. Downing gitáros állt rendelkezésünkre ezúttal egy alapos interjú erejéig, aki lassan másfél évtizede nem tagja már a Birmingham-i heavy metal-alapcsapatnak hivatalosan, és egykori társaival sem ápol túlzottan jó viszonyt, a háttérben azonban ezek szerint még mindig ott van. Akárhogy is, a Judas Priest világsikerében évtizedekig hatalmas szerepet játszó alapító gitáros és fő dalszerző készséggel vállalta, hogy segít feleleveníteni a banda 1974-es debütálásának körülményeit.
A Judas Priest debütáló albuma, a Rocka Rolla nemrég töltötte be az ötvenet, mely alkalomból újrakevert és újramaszterelt változatban is megjelent, amelyet a zenekar régi producere, Tom Allom készített. Elégedett vagy az új hangzással?
Azt hiszem, Tom nagyon jó döntést hozott, amikor nekiállt a feladatnak, mert megőrizte az album integritását. Végtére is fél évszázad után kellett újra életre keltenie a lemezt, és jó lépés volt megtartani azt a klasszikus, kissé régies hangulatot. Ugyanakkor igyekezett javítani is a hangzáson, egy kis vérfrissítést adott neki, és szerintem ezzel pontosan azt a kompromisszumot kötötte meg, amire szükség volt. Nem próbálta meg mesterségesen felturbózni hangmintákkal és a modern technológia adta lehetőségekkel, de ez volt a lényeg, hogy továbbra is ugyanolyan autentikusan szóljon, mint akkoriban. Ez a legfontosabb. A hallgató szinte vissza tud repülni 1973-ba. Ahogy valószínűleg tudod, sosem voltunk igazán elégedettek az eredeti masztereléssel, de úgy érzem, ezt most sikerült kijavítani, amivel a lemez közelebb került a Sad Wings Of Destinyhez. Természetesen a kettő különbözik, hiszen más időben, más stúdiókban, más körülmények között készültek, ám ezzel sikerült szűkíteni a köztük lévő szakadékot. Korábban a Rocka Rolla úgy hangzott, mintha hat-nyolc évvel a Sad Wings előtt készült volna. Most viszont közelebb kerültek egymáshoz. Én elégedett vagyok, és remélem, mások is így érzik.
Ez volt az első Priest-lemez, és köztudott, hogy elég kis költségvetésből készült. Emiatt állítólag az egész albumot élőben kellett feljátszanotok a stúdióban. Igaz ez?
Igen, pontosan így történt. Sőt, nemcsak a Rocka Rolla idején, hanem a hetvenes és nyolcvanas évek nagy részében is így dolgoztunk. Még a Painkiller felvételekor is úgy csináltuk, hogy külön válaszfalak voltak felállítva a stúdióban, és együtt játszottunk. A Rocka Rolla idején, illetve a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején ez teljesen megszokott eljárás volt. Két hüvelykes szalagra rögzítettünk, és néha trükközni kellett velük, hogy több sávot kapjunk. Így a huszonnégy sávból akár negyvennyolc is lehetett. Ha pedig vágni kellett, szó szerint elő kellett venni a borotvapengét és fizikailag összeragasztani a szalagot. Szerintem sok mai fiatal zenészt sokkolna, ha egyszer így, analóg módon kellene dolgoznia. El sem hinnék, mennyire nehéz volt. Igazi kihívás, hatalmas feladat.
Úgy tudom, hogy a felállás csak közvetlenül a felvételek előtt vált teljessé Glenn Tipton csatlakozásával. Igaz ez?
Igen. A történet úgy szól, hogy a kiadónk, a Gull Records azt mondta: kapunk lemezszerződést, de legyen még egy hangszer a zenekarban. Olyasmiket javasoltak, mint a szaxofon vagy a harsona. Én erre azt mondtam: „Ha tetszik a zenekar, miért kéne ilyesmi?” Szerintük túl sok bandának volt ugyanolyan felállása – dob, basszus, gitár, ének – mint például a Black Sabbathnak, a Free-nek és még rengeteg csapatnak. Szerintem inkább afféle trükk volt ez részükről, azt akarták csak, hogy mások legyünk. Végül azonban, hogy mindenki elégedett legyen, elgondolkodtam egy másik gitáros bevonásán. Öt évig játszottunk négyesben, és amikor szólóztam, sokszor éreztem, hogy kicsit vékony a hangzás. Arról ábrándoztam, milyen jó lenne, ha két gitár együtt, harmóniában szólna. Arra gondoltam, ha találunk valakit, aki jól néz ki, tud írni, tud ritmusozni és szólózni is, az nagyon megerősítené a zenekart. Épp ekkor oszlott fel Glenn együttese, így szabaddá vált. Találkoztam vele, láttam, hogy jól mutat, remek gitáros, sőt énekelni is tudott egy kicsit. Így került hozzánk.
Rögtön érezted a kémiát Glenn-nel?
Azt mondhatom, igen. Két fiatal gitáros voltunk, tele önbizalommal és nagy ötletekkel. Izgalmas és termékeny dolog volt először az életemben egy másik gitárossal együtt dolgozni. Úgy voltam vele, hogy rengeteget tanulhatok ettől a sráctól, és reméltem, ő is így érzi. Glenn kicsit bluesosabb volt, ezzel szemben én a sötétebb és keményebb dolgokért lelkesedtem, de mindkettőnk játékában megvolt a fény és az árnyék. Ahogy elkezdtünk együtt dolgozni, tudtuk, hogy kemény munka vár ránk, de hirtelen sokkal erősebbnek éreztem a zenekart. Komoly potánciállal kecsegtetett az ötös felállás.
A lemezen vannak dalok, amelyeket az első énekesetek, Al Atkins társszerzőként jegyzett. Miért éreztétek úgy hogy fel kell használnotok ezeket a témákat is?
Nos, ott volt Rob, de azelőtt Al-lel rengeteg időt töltöttünk közös dalszerzéssel, és nagyon sok koncertet adtunk együtt. Úgy éreztük, hogy azokban a dalötletekben nagyon sok erő rejlett. Például a Victim of Changes eredetileg Whisky Woman címmel futott, és állandóan játszottuk élőben. Aztán amikor Glenn csatlakozott, és végül nem került fel az első lemezre, akkor kicsit átdolgoztuk. De összességében sok munkát tettünk ezekbe a dalokba, és a közönség jól fogadta őket. Így logikusnak tűnt, hogy amit lehet, felhasználunk az első albumhoz.
Aztán felbukkant a színen Rob. Gondolom, olyan érzés lehetett, mintha megnyertétek volna az ötös lottót, nem?
Teljes mértékben. Amint Rob bejött a képbe, elkezdtünk közösen dolgozni új anyagokon. Pontosan már nem emlékszem, de tudom, hogy néhány dal a vele való első közös munkánk gyümölcse lett, és ezek fel is kerültek az első korongra. Nagyon gyorsan beindult minden: lett egy új gitárosunk, aztán egy karizmatikus énekesünk Rob személyében, ráadásul lemezszerződéshez is jutottunk, így egyszerűen azokat a dalokat választottuk, amelyek azonnal készen álltak, miközben tudtuk, hogy a többi ötletet később felhasználhatjuk – és így is lett, hiszen ezekből számos téma felkerült a Sad Wings of Destiny-re.
A Rocka Rolla volt az egyetlen album, amin John Hinch dobos szerepelt. Vele mi történt? Ő maga lépett ki, vagy ti küldtétek el?
Azt hiszem, akkor vagyok fair, ha beismerem, mi döntöttünk úgy, hogy megválunk Johntól. Egy bandában rengeteg összetevőnek kell stimmelnie: a sikerhez elengedhetetlen, hogy a tagok kijöjjenek egymással és élvezzék a közös munkát. John remek srác volt, igazi egyéniség, de azért még így is kilógott közülünk. Nem igazán passzolt a csapatba, ezért engedtük el. A Rocka Rolla-n viszont nagyszerű munkát végzett – tényleg jó dobos volt, nagyon is jó.
A Rocka Rolla megjelenése körüli koncertezős időszakról milyen emlékeket őrzöl? Mi volt a fordulópont, amikor már érezted, hogy jó úton jártok, kezd kifizetődni a befektetett energia?
Óriási dolog volt számunkra, amikor elkezdtünk külföldön turnézni. Még négyesben, Robbal kiegészülve rengeteg koncertet játszottunk, szinte állandóan úton voltunk. Ez viszont azzal járt, hogy alig maradt időnk dalokat írni. Emlékszem, egyszer Németországban, valami backstage-ben dolgoztunk a Run of the Mill-en és egy másik számon. Szóval minden nagyon sűrű volt, folyton elfoglaltak voltunk. És közben ott égett bennünk a vágy, hogy végre legyen egy lemezünk, mert bár a koncerteket imádták a rajongók, nem volt mit hazavinniük, nem tudtak semmit megvenni tőlünk. Én magam is zenerajongó voltam, úgyhogy tudtam, mekkora élmény lemezboltba menni: várni, hogy kinyissák az ajtót, megvenni az új Cream- vagy Jimi Hendrix-albumot, hazavinni, feltenni a lejátszóra és élvezni a frissen megjelent bakelitet. Ez annyira izgalmas volt! Ugyanezt akartuk átélni a saját zenénkkel. És valójában teljesen mindegy, hány koncertet játszol – ha nincs kint a piacon a lemezed, nem érzed magad teljesnek, hitelesnek. A többi banda – a Budgie, a Camel, a Climax Blues Band és a többiek – mind rendelkeztek lemezzel, csak mi nem. Szóval óriási dolog volt, hogy a Rocka Rolla végre megadta nekünk ezt: immár mi is igazi, felvétellel büszkélkedő zenekarnak számítottunk, teljes értékű előadóknak nevezhettük magunkat.
Említetted a Run of the Mill című dalt, ami szerintem az album csúcspontja volt. Egy nagyívű, epikus szerzemény, ami előfutára volt olyan későbbi klasszikusoknak, mint a Victim of Changes vagy a Beyond the Realms of Death. Egyetértesz?
Abszolút. Imádom azt a dalt – főleg, ha belegondolok, mennyire régi már. Tényleg igazad van: ez volt az album csúcspontja. A dal szerkezete miatt, ahogyan végigvezet, ahogyan kibontakozik. Folyamatosan leköti a figyelmet, egészen a végén kitörő crescendóig, ami az egész dal igazi súlypontja, a „hús és krumpli”, a teljes energiakiáradás. És ne felejtsük el, hogy az egészet élőben játszottuk fel a stúdióban, az elejétől a végéig. Ez óriási próba volt, főleg az improvizált szólókkal. De megcsináltuk. Nagyon szeretem, és úgy gondolom, hogy ez a szám önállóan is megállja a helyét a heavy metal-balladák nagy könyvében.
A stúdióban Rodger Bain volt a produceretek. Igaz, hogy sok olyan dalötletet visszadobott, amelyek később klasszikusokká váltak, mint a The Ripper, a Tyrant vagy az Epitaph?
Talán igen – de őszintén szólva már nem tudom biztosan, túl régen volt. Nem emlékszem pontos részletekre Rodgerrel kapcsolatban. Lehet, hogy mondott olyasmit, hogy „ezt használjuk, amazt ne”, de konkrét beszélgetés nem maradt meg bennem. Másnak lehet, hogy jobb az emlékezete erről. Nekem akkoriban nem volt különösebben fontos, mert amikor az ember annyira közel van a saját dalaihoz, nehéz objektíven megítélni őket. Mi úgy éreztük, hogy minden jó, mindent fel akartunk használni. Utólag viszont azt mondom, hasznos is volt, hogy maradtak félretett ötleteink. Sose lehet tudni, mikor kell hirtelen új anyag egy következő lemezhez – főleg, ha a kiadó sürget. És akkoriban ez gyakran így történt: volt olyan év, hogy két albumot is készítenünk kellett, annyira nagy volt a nyomás a lemezkiadó részéről.
Korábban említetted az első album és a Sad Wings of Destiny közötti időszakot. Valójában a Rocka Rolla anyaga jócskán eltért attól, amit később Judas Priestként megszoktunk. Inkább egyfajta bluesos, hard rockos megközelítést mutatott, mint klasszikus heavy metalt. Mit gondolsz erről?
Glenn-nel együtt dolgozva – mivel zeneileg más háttérből jöttünk – szerintem eleve elkerülhetetlen volt, hogy keveredjenek a hatásaink. Nekem például a Winter olyan súlyos, hogy simán heavy metalnak érzem. Vagy ott van a One For The Road vagy a Never Satisfied – amikor ezeket élőben játszottuk, elképesztően dübörögtek, számomra ezek már akkor is igazi heavy metal dalok voltak. Ugyanakkor igaz, hogy abban a helyzetben voltunk, amikor a lemezcégek mindenáron szerették volna, ha kerülnek a lemezre eladhatóbb dalok is. Mi ezt annyira nem akartuk, de közben azt is gondoltuk: ha ez segít abban, hogy a lemez nagyobb nemzetközi figyelmet kapjon, talán megéri kompromisszumot kötni. Azt hiszem, hogy később a heavy metal szerteágazóvá válása nagyrészt annak volt köszönhető, ahogyan mi közelítettünk hozzá. Az albumainkon mindig jelen voltak a különböző elemek: a sötét, baljós, szinte gonosz hangulat éppúgy, mint a könnyedebb, szórakoztató oldal is. Gondolj csak olyan dalokra, mint a Living After Midnight, a Breaking the Law vagy a You’ve Got Another Thing Comin’. Ezekben ott a slágeresebb, kereskedelmibb él, mégis tipikusan Priest-számok. Ma, a KK’s Priest lemezein ugyanígy megvan ez a kettősség: vannak komorabb, súlyosabb darabok, és vannak közvetlenebb, könnyebben befogadható témák. A ’70-es években még nem tudtuk, de valójában már akkor lefektettük a heavy metal 1980-as évekbeli irányzatainak alapjait – amikor megjelentek a bulizós, himnikus rockslágerek, mint a Bang Your Head vagy a We’re Not Gonna Take It. Visszatekintve nyilvánvaló, hogy mi is vetettünk el magokat ebben az irányban a Cheater-hez hasonló dalokkal, a Rocka Rolla további számaival. Akkoriban még minden formálódott, de alaposan kivettük a részünket abból, ahogy a heavy metal megszületett és kialakult.
Mindig nagyon tetszett a lemez borítója a kupakkal. Kinek az ötlete volt, hogy ugyanazt a betűtípust használjátok, mint a Coca-Cola a palackjain?
Nagyon ötletes volt, ezt el kell ismerni. John Pasche találta ki, ő volt a grafikus, akit a kiadó bérelt fel a munkára. Számomra akkoriban nem teljesen azt tükrözte, amit a lemezen hallható zenéről elképzeltem volna, de megértettem, hogy mire megy ki a játék. Mindannyian elég naivak voltunk még, ugyanakkor felismertük, hogy a piac bizonyos dolgokat elvár, és hogy az okos marketing és a feltűnő vizuális megoldások sokat számíthatnak. Mindenki, aki látta, azt mondta, hogy remek, és úgy tűnt, ez az, amire szükségünk van. Tudod, abban az időben a zeneipar még kialakulóban volt. A ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején, amikor koncerteztünk, a szervezők mindig „progresszív blues zenekarként” hirdettek minket — egyszerűen azért, mert senki nem tudta pontosan, mit is játszunk! Nem volt pop, nem volt jazz. Az egyetlen címke, amit ránk tudtak aggatni, az a progresszív blues volt. Igazából csak valamikor ’74 körül kezdtek elterjedni a „hard rock” vagy „heavy rock” kifejezések, és csak a ’70-es évek végére vált a „heavy metal” igazán bejáratott fogalommá. Ez érthető is volt, hiszen a ’60-as évek rengeteg nagy zenekara a bluesból indult ki. Gondoljunk csak a Creamre, a Fleetwood Macre, a Jethro Tullra vagy a Blodwyn Pigre – szinte mindenki innen eredt. Még a Free is tulajdonképpen egy progresszív blues zenekar volt. A mi utunk is ebből indult: progresszív bluesból jutottunk el a hard rockig, majd onnan tovább a heavy metalig. Ennek az evolúciónak mi is a részei voltunk.
Kétségtelen, hogy Glenn-nel már a Rocka Rollán ütöképes gitárduót alkottatok, de igazán a Sad Wings Of Destiny volt az a lemez, amin már bátrabban kezdtétek kihasználni a két gitárban rejlő lehetőségeket, amiből aztán kifejlődött a Priest emblematikus ikergitáros stílusa. Hogyan jutottatok el idáig?
Ez már akkor a fejemben volt, amikor azon gondolkodtam, hogy kellene még egy gitáros a zenekarba. Próbáltam magamnak is megindokolni a másik gitár létjogosultságát, mert tisztában voltam a kiadó azon akaratával, hogy tegyünk valami új elemet hozzá a hangzáshoz. Úgy voltam vele, hogy szuper lenne, ha valaki ritmusozna és szólózna is, és közben a dalszerzésben is helyt tudna állni. De a harmóniák miatt is érdekelt a dolog, mert a legtöbb zenekar, akik gitárharmóniákat játszottak, inkább a nyugati parton működött: James Gang, Grateful Dead és sok más banda, aminek én nem voltam nagy rajongója. És akkor arra gondoltam: mi lenne, ha igazán kemény és vészjósló harmóniákat hoznánk létre? Általában a harmóniák édesebbek, inkább dúros hangzásúak, de én kíváncsi voltam, vajon lehet-e őket fajsúlyossá tenni. Néhány helyen kétségkivül sikerült elérni a kívánt hatást. Persze voltak dolgok, amiket kicsit dallamosabbra, kommerszebbre szabtunk, de rengeteget kísérleteztünk, és elég szokatlan megoldásokat is kihoztunk ezekből.
Széles körben a Thin Lizzynek tulajdonítják az ikergitáros rockzene feltalálását. Rátok is hatással voltak?
Nem mondhatom, mert mi még abban az időben játszottunk velük sokat, amikor trióként léptek fel Eric Bell-lel. Rengeteg közös bulink volt Angliában, főleg kisebb klubokban és kocsmákban. Nagyobb helyen is koncerteztünk számos alkalommal együtt, a Judas Priest és Thin Lizzy eléggé összeillett akkoriban, az egy nagyon jó időszak volt. Én amúgy igazából csak később szembesültem a kétgitáros harmóniáikkal. Nem is tudom pontosan mikor, mert addigra már csak azzal voltam elfoglalva, hogy mi mit csináljunk. Addigra ők már nagy bandává váltak, világszerte turnéztak, úgyhogy ritkán láttuk őket. Nagy kár, hogy Phil Lynott idő előtti halála derékba törte a Thin Lizzy karrierjét. ’86-ban volt, ugye? Emlékszem, 1985 végén épp Spanyolországban voltam Glenn-nel, amikor a Turbo lemez dalait írtuk. Phil és John Sykes is ott voltak Marbellában. Hallottuk, hogy a városban vannak, és találkoztunk is velük. Aztán amikor visszajöttem Angliába, röviddel utána hallottam, hogy Phil meghalt. Nagyon nagy sokk volt. Tényleg. A Thin Lizzy fantasztikus zenekar volt, de dallamosabb vonalon mozgott, akárcsak a Wishbone Ash. Én viszont mindig a súlyosabb hangzást kedveltem – alapelvem volt, hogy minél keményebb egy dal, annál jobb. Persze néha minket is rábeszéltek, hogy írjunk kicsit kommerszebb dalokat is, mert élőben a közönség szeretett bulizni ezekre. Azt hiszem, a Judas Priest nevében büszkén vállahatom, hogy mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy a heavy metal, mint műfaj ismertté és elfogadottá váljon a szélesebb közönségrétegek és a fősodor számára. Hogy rocknak, hard rocknak vagy heavy metalnak hívod, nekem teljesen mindegy, mert mind ugyanaz. Amikor tizenhat évesen először láttam Jimi Hendrixet, az volt a legbrutálisabb és legütősebb dolog, amit el lehetett képzelni. A Foxy Lady és a Purple Haze elemi erővel hatott rám, teljesen letaglózott. Hendrix felbecsülhetetlen hatással volt rám.
Úgy tudom, hogy a Rocka Rollához hasonlóan a második lemez, a Sad Wings Of Destiny kiadásához fűződő jogok is visszaszálltak a zenekarra. Ez azt jelenti, hogy nemsokára annak is kijön majd a feljavított, ötvenéves jubileumi újrakiadása?
Pontosan ez fog következni! Még az idén találkozom a srácokkal a stúdióban, hogy újra meghallgassunk mindent és ugyanúgy mozgásba lendítsük a gépezetet, ahogy a Rocka Rolla esetében is tettük. Nagyon várom, hogy ismét átélhessem ezt. Az, hogy ötven év után újra ezekkel a felvételekkel foglalkozunk, nos, ez óriási élmény nekem!
Végezetül, feltenném azt a kérdést, amit valószínűleg minden egyes interjú alkalmával neked szegeznek az újságírók: fogsz még valaha a Judas Priest soraiban zenélni?
Nem fognak visszavenni, ez a válasz. Nem fognak. Tudod, mielőtt megalapítottam a KK’s Priestet, kétszer is kértem őket. Kétszer írtam nekik, és mindkétszer nemet mondtak. Ők boldogok így. Szóval… kár érte. De ahogy mondtam, élvezem, hogy a saját zenekaromban játszhatok Ripperrel, és csinálhatom azt, amit szeretek. Várom, hogy új dalokat írjunk, és hogy továbbra is eljátszhassam azokat a régi Priest-számokat, amelyeknek én is része voltam, és amelyek részeivé váltak az életemnek. Nagyszerű érzés számomra, hogy műsoron tarthatom a Judas Priest dalait, a KK’s Priest repertoárját, és a Ripper-korszak anyagát is. Annyi minden van, hogy néha nehéz is összeállítani a koncertmenüt.
A legjobbakat kívánom neked a KK’s Priesttel!
Köszönöm, barátom. Ahogy mondtam, ez az egyetlen lehetőségem, de boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom. Jó érzés újra ott lenni a színpadon, és legalább játszani azokat a dalokat, amiket mindenki ismer és szeret. Szóval… jó ez így nekem, megbékéltem a helyzettel. Jól érzem magam, és remélem, a rajongók is így lesznek vele!
judaspriest.com
kkdowningofficial.com
Írta: Danev György
2025. december 24. 04:35