LEMEZAJÁNLÓ: BLACK SABBATH - THE ETERNAL IDOL
A tavalyi év folyamán kiadott Anno Domini gyűjtemény egyetlen album kivételével összefoglalta a Black Sabbath Tony Martin énekes fémjelezte korszakát, a grandiózus kiadvány ugyanakkor nem véletlenül maradt adós az 1987-es The Eternal Idol album anyagával. A jogi akadály miatt kényszerűségből kihagyott lemez azonban nem sokáig hevert parlagon, idén megkapta a jól megérdemelt ráncfelvarrást, minek keretében először vinyl formátumban jelent meg a 2025-ös Record Store Day alkalmából, a bónuszdalokkal felvértezett remaszterizált CD pedig július 25-én kerül a boltok polcaira. Eme örömteli alkalomból álljon itt e kultikus mű története.
Az 1980-as évek szebben nem is indulhattak volna a Black Sabbath gárdája számára: Ozzy Osbourne személyében megszabadultak problémás frontemberüktől, majd az egykori Rainbow-énekes Ronnie James Dióval összebútorozva nem csupán helyreállították megtépázott renoméjukat, hanem új korszakot is nyitottak a zenekar történetében. Az üzletileg is kiemelkedően sikeres Heaven And Hell albummal zeneileg hatalmasat léptek előre, az újsütetű lendületből pedig jócskán kijutott a szintén perfekt dalokból álló Mob Rules lemezre is. A csillagok együttállása azonban nem tartott sokáig, a személyes nézeteltérések Dio távozását hozták el, amivel sokáig megállíthatatlannak tűnő lejtmenetbe kapcsolt a banda. Az 1983-as Born Again albumnak elvileg az újjászületésről kellett volna szólnia, de csak a krízist fokozta: a Sabbath történetének legtöbb vitát kiváltó alkotása igazi állatorvosi lónak bizonyult, rettenetes hangzása, zavaros koncepciója, a Deep Purple-énekes Ian Gillan szerepvállalása, illetve a névhasználat körüli huzavona kereskedelmi katasztrófába torkollott. A zuhanórepülés fázisába lépett Sabbath mint valami rapszodikus tőzsdeindex, történelmi mélypontra jutott az évtized közepére, zenekarról akkorra pedig már alig lehetett beszélni, lévén kizárólag a főnök, Tony Iommi gitáros, és a függöny mögé rejtett hűséges billentyűs, Geoff Nicholls maradt a süllyedő hajó fedélzetén. A gödör aljáról való kikecmergés nem tűnt egyszerű feladatnak, amit csak tetéztek Iommi elkövetkező hibás döntései. Egy tétova szólóalbumos kísérlet végül egy újabb olyan Black Sabbath-lemez formájában öltött testet, amire legalább annyira nehezen illett a sorminta, mint elődjére. A Seventh Star című munka távolról sem volt rossz, csak éppen a rajongók vártak mást, ráadásul a gitáros a saját dolgát is megnehezítette azzal, hogy a drogos pokoljárásának legsúlyosabb periódusát élő Glenn Hughest bízta meg a dalok feléneklésével és a koncertek levezénylésével. Az akkoriban teljességgel hasznavehetetlen Hughes-ba bele volt kódolva a dráma, így aztán csak idő kérdése volt, hogy Iomminál mikor szakad el a cérna. Hughes elkerülhetetlen és előre borítékolható távozása már a harmadik koncert után megtörtént, a helyére pedig a hatalmas torkú, ám alig ismert Ray Gillen került.
A fiatal amerikai énekes korábban a Rainbow-dobos Bobby Rondinelli saját csapatában szerzett némi szakmai hírnevet magának, és elsőre úgy tűnt, Iommi megütötte vele a főnyereményt: eleve úgy festett, mint egy földre szállt rockisten, míg elképesztő teljesítményű és teljesen egyedi stílusú hangja bármilyen zenét sajátos arculattal volt képes felruházni. A minden szempontból kiváló adottságú Rayjel azonban elszaladt a ló, túl hamar került túl magasra, a bajszos zenekarvezető viszont még ezt is elnézte volna neki, ha a készülő új dalszövegek megírásába legalább annyi energiát fektetett volna, mint a rocksztár életvitellel járó profán örömforrások hajszolásába. A tizenharmadik stúdióalbumnak 1986 októberében álltak neki, az Iommi, Nicholls, Gillen, valamint a Seventh Star-on egyaránt makulátlan produkciót bemutató Dave Spitz basszusgitáros és Eric Singer dobos alkotta stáb először a Karib-térségben található festői brit koronagyarmatra, Montserratra utazott, hogy a legutóbbi korongot is jegyző Jeff Glixman producer irányításával megkezdjék a munkát a híres AIR stúdióban. Iommi elmondása szerint Glixman nem fogadta kitörő lelkesedéssel Gillent és Spitz-et, utóbbit rögvest le is cserélte a rutinos Bob Daisley-re. Az énekes ellenben maradt a helyén, Tony megharcolt érte a producerrel, ezzel együtt továbbra sem jeleskedett kreatív tekintetben. A szövegek javát végül Nicholls és Daisley szállították a készülő dalokhoz, Ray leginkább a hangját és a dallamait adta hozzájuk. Mindez nem volt ismeretlen terep Iommi számára, simán túl tudott lendülni rajta, hiszen a korai időszakban Ozzy sem vett részt a dalszerzésben, a szövegeket akkor is más, nevezetesen Geezer Butler basszusgitáros írta. A valódi problémát a kaotikus üzleti háttér jelentette a zenekar számára: a színfalak mögött az a Patrick Meehan menedzser mozgatta a szálakat, aki a ‘70-es évek derekán egyszer már tengelyt akasztott a bandával, Iommi ennek ellenére adott neki egy újabb esélyt. Az újbóli együttműködésből ismételten pénzügyi vita kerekedett, miután Meehan nem számolt el az albumra felvett kiadói előleggel, ami azt eredményezte, hogy zenészek a stúdiómunkáért nem kaptak fizetést. A bizonytalan anyagi kilátásokat felismerve Ray Gillen még úgy is kereket oldott, hogy az anyagot már szinte teljes egészében felénekelte. Időközben Bob Daisley szintén jelezte, hogy elkötelezte magát Gary Moore felé, és a felvételek végeztével nem óhajtja megújítani szerződését. Eric Singer követte a példáját, ő is Moore csapatába igazolt, míg Jeff Glixman producert maga Iommi cserélte le, egyúttal megszabadult Meehantől is. Időközben kiderült, hogy a menedzser áldásos tevékenységének köszönhetően elestek attól a lehetőségtől is, hogy egy dallal szerepeljenek a nagy sikerű Rémálom az Elm utcában horrorsorozat harmadik részében. A Nightmare című szerzemény eleve a mozifilm számára íródott, jóllehet Meehan irreális feltételeit a Warnerhez tartozó New Line Cinema filmstúdiónak nem állt módjában elfogadni, így aztán a Black Sabbath helyett a Dokken kaszált hatalmasat a filmnek köszönhetően…
A szétesőben lévő alakulat a felemás karibi kaland után visszarepült Londonba, ahol a Battery stúdióban folytatták a munkát Chris Tsangarides-szal, de azzal a Vic Coppersmith-Heavennel is dolgoztak, aki már az 1972-es Vol. 4 albumon is szerepelt hangmérnökként. Az énekeskérdés viszont kezdett a körmükre égni. Meg nem erősített hírek szerint még a Savatage frontemberét, Jon Olivát is számításba vették, a mentőövet viszont Albert Chapman menedzser dobta nekik, aki patronáltját, Tony Martint ajánlotta be. Martin jóformán teljesen ismeretlen vokalistának számított a színtéren, kivételes képességeivel mégis azonnal meggyőzte Iommiékat arról, hogy ő az emberük. Hallatlan professzionalizmussal énekelte újra Gillen sávjait, az átmenetet pedig az is megkönnyítette, hogy a hangfekvése igencsak hasonlított elődje orgánumához. Egy lényeges különbség mindazonáltal akadt közöttük, nevezetesen az, hogy míg Ray inkább a Robert Plant-iskolát képviselte, addig Martin sokkal inkább a Ronnie James Dio által meghatározott tanokhoz húzott, és így olyan perspektívával kecsegtetett, amire Iommi 1982 óta várt. Habár későn érkezett, Martin két dalhoz is írt szövegeket, ezek azonban nem kerültek fel a lemez alapkiadására. A szóban forgó témák már a részeiket feljátszó Daisley és Singer távozását követően készültek a Batteryben, így Dave Spitz rövid időre újra csatkalozott, hogy a Some Kind Of Woman basszusfutamait feltolja. Az ELO-dobos Bev Bevan szintén beszállt a buliba, ő már a Born Again felvételeinél is bábáskodott, itt a Scarlet Pimpernel című instrumentális tételben vállalt szerepet. A hat hónapig húzódó monstre felvételi procedúra 1987 márciusában fejeződött be, majd elkezdték a felvezető kampányt. Első kislemeznek és klipnótának a The Shining dalt választották, a videóban pedig egy alkalmi felállás mutatkozott be. A borítóján Rodin 1889-es L’éternelle idole szoborkompozícióját hús-vér modellekkel megelevenítő album végül 1987 novemberében került az utcára, amivel lényeges üzleti fordulóponthoz érkeztek: ez lett a Sabbath utolsó olyan lemeze, amit Amerikában a Warner, Európában pedig a Vertigo gondozott, e tény pedig felvetette a “hogyan tovább?” kérdését. A megjelenést követően nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy mindenki számára világossá váljon, az együttes szerződését nem újítják meg: a szégyenteljes lemezeladások nem csupán a kiadót, hanem magát Iommit is kiakasztották, a gitáros nehezen tudta megemészteni, hogy a pompás dalokkal teli anyag nyilvánvaló kvalitásai ellenére eltűnt a süllyesztőben. A küszöbön álló turnéra a Virginia Wolf basszere, Jo Burt, valamint a The Clash dobosa, Terry Chimes szegődött Iommi, Nicholls és Martin mellé, a furcsán esetleges összeállítás pedig minden volt, csak Black Sabbath nem. A csapat vesszőfutása egy szerencsétlen dél-afrikai túra keretében tovább folytatódott, a Sun Cityben adott hat koncert miatt a brit sajtó páros lábbal szállt bele Iommiba, mivel az Apartheiddel való összekacsintásként értelmezték a fellépéseket, holott mi sem állt távolabb a valóságtól. Az egykoron szebb napokat látott csapat tagjai az európai körút alatt sem dőlhettek hátra, a névhez méltatlan körülmények fogadták őket több alkalommal is, így aztán a római turnézárás szinte megváltással ért fel. A Sabbath vergődését látva végül ketten is segítő kezet nyújtottak Iomminak, hogy a gitáros és nagy múltú bandája végre visszakerülhessen az őt megillető szintre. Az üzleti háttér rendezésével megbízott menedzser, Ernest Chapman ha nagy nehézségek árán, de 1988 végére rendet vágott Tony pénzügyeiben, míg az I.R.S. kiadó tulajdonosa, Miles Copeland egy több albumra szóló szerződéssel teremtette meg a lehetőséget ahhoz, hogy a Tony Martinnal való együttműködés kifutása biztosítva legyen. Szükség is volt a konkrét jövőkép felvázolására, mert Martinra szemet vetett az egykori Thin Lizzy- és Whitesnake-gitáros John Sykes, aki egy multikiadóval kötött zsíros szerződést lobogtatva akarta az énekest elcsalni a Blue Murderbe, amivel könnyen romba dönthette volna Iommi terveit.
A lojális Martin végül maradt, a többi pedig már történelem: a Headless Cross és Tyr albumok nem csupán sínre tették a Sabbath rég kisiklott szerelvényét, hanem korszakos jelentőségükből adódóan meghatároztak egy kultikus időszakot, ebben pedig előfutárként felbecsülhetetlen szerepet játszott a The Eternal Idol összeszedett, koherens mivolta. A fényét azóta is őrző lemez lényegesen fontosabb darabja a Black Sabbath tekintélyes életművének, mint azt a legtöbben gondolják, egyben gyűjtői kedvenc, aminek végül igazságot szolgáltatott az élet.
Írta: Danev György
2025. június 26. 08:16