„Legnagyobb hang a legkisebb testben”
Hogyan jut el egy harmadik osztályos, álmodozó kislány a szóló énekes pályáig? Milyen út vezet a Magyar Rádió Gyermekkórusától a Jézus Krisztus, Szupersztáron, a Generál-Mikroliedon keresztül az USA-ig? Komoly sikerei, világsztárokkal való sikeres fellépései és lemezfelvételei ellenére miért kellett hazaköltöznie Magyarországra? Mindemellett az izgalmas beszélgetésben szó esik arról is, hogy a hetvenes évek énekes generációjának miért volt nehezebb az érvényesülés, mint az előttük járó nemzedéknek. Bódy Magdi – ahogy a tengerentúlról nevezték: „The Biggest Voice in The Smallest Bódy” – a különböző szakmai kitüntetések, valamint jótékonysági akcióiért kapott rangos elismerései mellett legutóbb kiérdemelte az Artisjus-díjat; a rock and rolloktól a blueson át a dzsesszig mindent kiválóan énekel. Napjainkban is a magyar zenei élet aktív résztvevője.
Tavaly részt vettél a Török Ádám emlékére rendezett Erkel Színházbeli koncerten. Miként kerültél a produkcióba?
Ádival hosszú éveken keresztül nagyon jó kapcsolatban voltam. Mindketten budaiak voltunk, sokszor turnéztunk együtt. Többször meghívtam a nagykoncertjeimre, ha jól utána számolok, tíz alkalmat biztosan fel tudnék sorolni.
Feleségétől, Dóritól kaptam a meghívást az Erkel Színházba, ahol feltűnt, hogy egyedüli énekesnőként vettem részt a produkcióban. Úgy gondoltam, méltó az emlékéhez, ha saját dalomat, a Kárpótlás a könnyekért címűt énekelem.
Pályafutásod a Magyar Rádió és Televízió gyermekkórusából indult. Hogyan fedezték fel benned a tehetséget?
Óbudán születtem, ott nőttem föl. A Lajos utcai általános iskolában kezdtem, ahol az ablakba kiülve arról álmodoztam, hogy egyszer majd énekesnő leszek. Talán harmadik osztályos lehettem ekkor. Többször is meglátogattam anyut a IX. kerületi Zsil utcai munkahelyén, ahol az ott dolgozók kérésére egy íróasztalra felállva énekeltem. Itt figyelt fel rám anyu egyik kolléganője, aki levél útján beajánlott a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Behívtak meghallgatásra, ám anyu nem szerette volna, ha felvesznek; megijedt attól, hogy ki fog engem naponta Óbudáról a VIII. kerületi Somogyi Béla utcai iskolába vinni és vissza. De megoldódott: miután felvettek, a 66-os villamossal teljesen önállóan közlekedtem.
A negyedik osztálytól kezdve végig oda jártam, ’68-tól pedig beiratkoztam a Vas utcába, a közgazdasági technikumba. A nyolcadik kerület tehát komoly szerepet játszott a fiatalkori életemben.
Milyen zenék érdekeltek? Mi az, ami megfogott?
A táncdalok, amiket a rádióban hallottam. De imádtam a rádió gyermekkórusában énekelt Bartók- és Kodály műveket is. Igényes, főként klasszikusokból álló repertoárunk volt, ezeken a zenéken nőttem fel. Komoly hatások értek, hiszen elvittek bennünket vendégszereplésre Amerikába, Japánba, Olaszországba, Finnországba és az akkori Szovjetunióba is. Az amerikai rádióban életemben először hallottam Aretha Franklint 1965-ben, azóta is ő a kedvencem. Emlékszem, a Respect című rhythm and blues számára, ennek hatására kezdett érdekelni a dzsessz. De valójában a blues a mindenem, azt az életérzést semmire sem cserélném el. Legtöbb dalomat ebben a stílusban írom.
Mivel a klasszikus zenén nevelkedtem, nem elsősorban a stílusokra, hanem a harmóniákra, a kórusra koncentráltam. Fontos számomra, hogy „énekeljen” a hang. A kórus miatt alakult meg a Generál-Mikrolied…
Erre még visszatérnénk, ám előtte ott volt az első zenekar, amelyben feltűntél: a Mákvirág. Gondolom, velük még nem dzsesszt énekeltél.
Nem, velük még nem. A zenekar a közgazdasági technikumban alakult, általában pop- és ismert angol dalokat, de Julie Driscollt is énekeltem. Jártuk a táborokat. Az osztályomban alakult egy kórus, amellyel Bartók- és Kodály műveket adtunk elő. Csuda jól szólt, én vezényeltem. Nagyon lelkes és aktív voltam, mert a zenekar és a kórus mellett népi tánc-, illetve szavaló csoportot is létre hoztam. Komolyan vettük, a tanítás után ott maradtunk gyakorolni, próbálni. Főként a Vas utcához közeli Uránia moziban léptünk föl, lelkesedésünk mindvégig, az érettségiig kitartott.
Aztán jött a Korong együttes. Hogyan emlékszel vissza a zenekar által bemutatott Jézus Krisztus, Szupersztár előadására, amely ’72-ben – politikai okból – igencsak nagy port vert fel?
Miklós Tibi, aki az Urániában meghallgatta a Mákvirágot, a műsor után odajött hozzám, megfogta a kezem és azt mondta: „Te olyan tehetséges vagy, hogy viszlek mindenhová énekelni”. Csodálatos ember volt. Neki köszönhetően léptem be a Korong együttesbe, amely a Radics Béla féle Sakk-Mattból alakult és Tibi mindenben segítette őket (menedzselte, bár akkoriban ez a tevékenység nem létezett, vagy inkább tiltott volt). Írta a szövegeket, de legfőképpen tartotta a lelket a zenekarban. Hőnig Rezső dobolt, Miklóska Lajos Apu basszusozott, Dancsák Gyuszi és Csuha Lajos gitározott. Az első Jézus Krisztus, Szupersztár előadásunk Budaörsön volt, mind a négyünknek megvolt a szerepe: Csuha Lajos óriási Jézus Krisztust alakított, Apu Júdást, Dancsák Kajafást, én Mária Magdolna dalait énekeltem. Még Rezsőnek is jutott római katona, vagy apostol szerep.
Tibi fantasztikus fordítást csinált, óriási sikerünk volt. Ahová tehette, mindenhová elvitte a Korongot a Jézus Krisztussal, utoljára (hivatalosan) a Műszaki Egyetem E-épületének klubjában mutattuk be. Tóth Ildikó ugyanis az egyetem újságjába írt egy cikket rólunk, amit Aczél György (a Kádár- korszak MSZMP-kultúrpolitikusa, ideológusa – H.I.) elolvasott és „vallásos propaganda terjesztése” ürügyén letiltotta a további előadásokat.
Ettől függetlenül mindenhová hívtak bennünket, és a legnagyobb titokban tovább játszottuk a darabot. Egy alkalommal Rényi Tamás filmrendező balatoni villájában énekeltünk a legnagyobb Kossuth-díjas színészek előtt. Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva és a többi híresség a nagyszobában, földön ülve nézte-hallgatta tőlünk a Jézus Krisztus, Szupersztárt.
A Generálra térve: a zenekar sokat köszönhet a Mikrolied vokálnak és viszont, hiszen elsőként alakult Magyarországon olyan formáció, amely a kimondott vokális zenét tűzte zászlajára. Hogyan jött létre a fúzió?
Várkonyi Matyival együtt jártam a gyermekkórusba, ő szólt, hogy a zenekar mellé kellene csinálni egy Diana Ross-féle vokált. A gyermekkórusból hárman voltunk a legjobb barátnők: Várszegi Éva, Herczku Annamária és én. Húszas csoportokban vittek bennünket külföldre, teljesítményünkre való tekintettel mi hárman mindig benne voltunk a csapatban. A Mikroliedban azonban másként kellett énekelnünk: ide torokhangra volt szükség. Mari a magasabb szólamokat vitte, Éva viszont megtanulta a torokhangokat.
Megalapítottam tehát a Mikrolied vokált, amire máig büszke vagyok. Beat-, vagy popzenekar mellett működő lánykórusban mi voltunk az elsők, akik nem a klasszikus-, hanem a bluesos, keményebb „fekete hangzást” hoztuk. És ahogyan a kérdésedben is elhangzott, kölcsönösen sokat köszönhettünk egymásnak. Matyi fantasztikusan jó dalokat írt, ám ahhoz kellett egy Generál és egy Mikrolied, hogy összhatásában is ütős legyen. Ehhez Novai Gabi, Miklós Tibi és Várkonyi Matyi közösen írták a dalokat.
Tudni kell, hogy a Generál és a Mikrolied alapításakor még javában a Korongban énekeltem, sőt Köllő Miklós pantomim együttesében éneklés közben „mimeztem”.
Ez utóbbi meglehetősen kakukktojásnak tűnik a pályádon. Hogyan kerültél az együttesbe?
Még a dzsessz tanszakra jártam, amikor beajánlottak Köllőnek, aki olyan énekesnőt keresett, aki megtanulja a pantomimet is. Embertelen körülmények között, napi szinten, maratoni hosszúságú próbák alatt tanultam meg: gondold el, fejen állva énekeltem a dalokat! Bő egy év alatt, amíg náluk voltam, turnéztunk Spanyolországban és Franciaországban is.
Maradjunk még a Generálnál: attól függetlenül, hogy az első korszakában két album is megjelenhetett, miként viszonyult a bandához Erdős Péter és a hanglemezgyár?
Ott kezdeném, hogy egy időre ott hagytam a Generált, miután a vokálozás mellett szerettem volna szólót is énekelni. De Matyi nem engedte, én pedig még a Ki mit tud előtt eljöttem. A tévés vetélkedőn Selényi Hédi énekelt Évával és Marival, eközben csináltam a már említett pantomimot Köllővel. Sőt, Szigeti Edit hívott a Virginia együttesbe, amellyel mi is felléptünk a Ki mit tud-on. Zenekarral és nem külön énekesként. Valami mindig akadályozott, nehezen akart a szólópályám kibontakozni…
A kérdésre térve – és ez összefügg az előzőekben elmondottakkal – Erdős nem igazán értett a zenéhez. Ilyen módon a Generál sem érdekelte. A lányok annál inkább… Engem immár a Virginia énekeseként behívatott magához és bizonyos feltételekkel felajánlotta a szólóénekes pályát. Mondanom sem kell, nem kértem belőle. Nem adta fel, összesen háromszor próbálkozott.
Ismert, hogy a Generál a Mikrolieddal megnyerte a Ki mit tud-ot, Erdős pedig valamelyik lányból szólóénekest akart csinálni. Két komoly segítője is volt a zenekarnak: az egyik a későbbi Multimédiá-s Hegedűs László nem hivatalos menedzserként, a másik a Kiselefánt, vagyis Ákos István, akire pénzügyi vonalon számíthatott a zenekar. Neki köszönhetjük a teljes zenekari felszerelést. Annak érdekében, hogy visszahívjanak a Mikroliedba, ők ketten és Novai Gabi felkerestek a lakásomon. Nem akartam belemenni, mert Hédike nagyon jó barátnőm volt. Azzal győztek meg, hogy ő férjhez ment, és már nincs a zenekarban, Erdős doktor viszont a lányokkal külön is akar lemezfelvételt, amihez szükség van egy szólistára. Visszamentem, és felvettük a Staféta lemezt.
A második, ’75-ös albumnál – annak ellenére, hogy jóval érettebb az elsőnél – már erősen érződött a bomlás szele. Erdős elérte a célját, a Mikrolied-lányok hajthatatlansága miatt sikerült szétvernie a csapatot. Előbb ’74-ben Karácsonyt vitte az LGT-be, majd Révész Sanyika ’76-ban a Piramisba igazolt. Közben ’75-ben én is magalapítottam a saját zenekaromat, ami már a szólóénekes pályámra koncentrált.
Amikor beiratkoztál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára, már a szólóénekes pálya lebegett előtted?
Abszolút! A közgazdasági technikum után azonnal beiratkoztam a dzsessz tanszakra, azzal a szilárd elhatározással, hogy dzsesszt is fogok énekelni. Hisz gyerekkorom óta erről álmodoztam. Már a gyermekkórus próba szüneteiben is rock and rollokat és bluest énekeltem úgy, hogy zongorán kísértem magam.
A konzin Vukán György zongoraművész tanítványaként készültél énekpályára?
Igaz, hogy Vukán zongorista volt, de a dzsessz tanszakon éneket oktatott. A zongorát Szakcsi Lakatos Béla tanította. Én már a gyermekkórusban is zongoráztam, ugyanis az ének mellett kötelező volt valamilyen hangszeres tudás is.
Jobb lett volna annak idején zenei gimnáziumba járnom, de anyu nem engedett, így jött a közgáz technikum az életembe.
Neved mellett ott a zeneszerző és producer titulus is. Előbbi a dzsessz tanszak „terméke”?
Nem, az már korábban kijött belőlem. Az első dalomat, Szú mászik a fában címmel már a gyermekkórusban megírtam. A zenéjét és a szövegét is. Jó kis blues. Ahogy említettem, a legtöbb dalomat azóta is bluesos feelingben írom. Az inspirált, hogy körülbelül nyolc évesen fekszem az ágyban, amelyben valami recsegést hallok; aztán valaki felvilágosított, hogy valószínűleg egy szú dolgozhatott benne. Később a már említett Bódy Magdi & együttese csapatommal egyik legnagyobb slágerünk lett.
Ha már szóba hoztad: kiváló zenészekből álló formációt hívtál életre. Visszanézve, hogy értékeled ezt az időszakot?
Egy álom volt. Minden összevágott: Buci (Debreczeni Csaba – H.I.) a Bergendyből jött dobolni, Pepó (†Temesvári András, 1985-ben, autóbalesetben vesztette életét – H.I.) basszusozott, Marschalkó Zoli gitározott, Aszalós Zoli billentyűzött és az első férjem, Mihály György menedzselte a csapatot. Remekül intézte a dolgainkat, mindenhová volt bejárása. Rengeteget dolgoztunk, aminek meglett az eredménye; szépen gyarapodott mindenki, én saját zenekari felszerelést is tudtam venni. Legfőképpen az NDK-ban (az egykori Német Demokratikus Köztársaság – H.I.) taroltunk. Egyik legemlékezetesebb hazai koncertünket pedig a jól bevált Uránia moziban tartottuk, óriási közönségsiker közepette.
Játszottunk rock and rollokat, Suzy Quatro-dalokat, ami jól passzolt hozzám. A saját zenék nagy részét én írtam, ezúttal inkább rockos stílusban, de Dancsák Gyula és Miklós Tibi szerzeményeit is műsoron tartottuk. ’78-ban velük jelent meg az első nagylemezem. Egészen ’80-tartott az idill, végül magánéleti problémák, válás miatt vége lett.
A következő évben az 1981-es táncdalfesztiválon a KFT zenekarral lehetett látni…
Igen, Laár András szerzeményét, a Sakkfigurákat énekeltem, ők pedig a Bábu vagy című dallal kerültek a döntőbe. Amikor a fesztiválra készültünk, fordítva gondoltam az elosztást, végül így alakult. Az arcfestést is én találtam ki hozzá, a Köllő-féle pantomim ötlete alapján. Abban az évben közösen turnéztunk, velük terveztem a második albumomat, amiből aztán egy sima KFT nagylemez lett – nélkülem. Egy tévé show viszont elkészült Szobanövény címmel, aztán úgy alakult, hogy férjhez mentem Kanadába…
Ahol komoly karriert építettél: számos világsztárral dolgoztál, Ottawában és New Yorkban tanítottál is.
Alakítottam egy zenekart, amellyel nagyszerűen tudtam dolgozni. Megnyertünk egy nagy rádiós fesztivált, körbe utaztuk Kanadát; ez az időszak ’81-től ’86-ig tartott. Eközben az ottawai konzervatóriumban tanítottam, de magánúton is vállaltam tanítványokat. Saját stúdiót nyitottam, aztán ’87-ben elhatároztam, hogy New Yorkba költözöm. Oda a férjem nem tartott velem, hát egyedül csináltam ugyanezt. A Special EFX-szel felvettem két nagylemezt, egyiket angolul, a másikat magyarul.
Hogy boldogultál az angol nyelvvel?
Sok számot énekeltem ugyan angolul, de a kanadai férjemmel is németül beszéltem. Beiratkoztam egy iskolába, ahol összesen négy európai tanuló volt, a többi mind ázsiai. Mondjuk, minket külön kezeltek szerencsére, de nagyon jót tett az iskola, az angol tanulás. Megismerkedtem színházi emberekkel, akik kérték, hogy tanítsam meg őket énekelni, így kezdődött a tanítás.
Hogyan sikerült világsztárokkal közösen fellépni?
A Barrymore’s klubban találkoztam Tina Turnerrel még a nagy sikerei kezdetén, de többek között Donovannel, Michael Boltonnal, Dizzie Gillespie-vel, vagy Nina Hagennel és Cindy Lauperrel is felléptem. A Carnegie Hallban tartott koncertem sikere után a világhírű dobos, Buddy Rich javasolta, hogy nagyzenekarral kellene dolgoznom. Ennek köszönhetően készült egy ilyen lemezem is, az I Love New York. Itthon 2002-ben jelent meg, rajta – az egyik legnagyobb sikerrel, amelyről a külföldi világsztárok is elismerően nyilatkoztak – a New York, New York című slágerrel.
Ettől az időszaktól datálható a produceri tevékenységed?
Nem, azt már az elején elkezdtem. Ugyanis ebben a szakmában mindent meg kellett tanulni. Még a sminkelést is. Sok mindenhez kell érteni ahhoz hogy színpadra tudjál állni! Összetett és szerteágazó dolog ez.
Az elmondottak alapján odakint mindent elértél, amit csak lehetett. Miért tértél haza mégis?
Anyu miatt jöttem haza. Nagyon kevés volt a nyugdíja, egyszerűen nem tudott megélni, én pedig nem hagyhattam magára. Őt, akit mindenkinél jobban szerettem… New Yorkban mindenemet eladtam, és 1993-ban gondolkodás nélkül hazatértem.
Nehéz volt tizenkét esztendei távollét után visszailleszkedni?
Valójában visszafogtam magam, sokkal kevesebbet dolgoztam. Ez idő tájt születtek az új szerzeményeim, amelyek kifejezték a bennem dúló érzelmeket. Azóta sok CD-m es DVD-m jelent meg. Egy jó menedzsernek azonban tudnék örülni.
Itthon elsősorban dzsessz énekesként tartanak számon. Az új zenekari formációddal is ezt a műfajt preferálod?
Előtte megemlíteném, hogy Bódy Magdi és Barátai elnevezéssel is működött egy csapat, amellyel nagyobb koncerteken a régi zenésztársakkal – Karácsony James, Szűcs Antal Gábor Totya, Marschalkó Zoli, Zsoldos Dedi – léptem színpadra. 2021-ben többek között velük ünnepeltem pályafutásom ötven éves évfordulóját is a Művészetek Palotájában (MÜPA), amely már csak arról is nevezetes, hogy Révész Sanyi ekkor lépett utoljára közönség elé. Még tartott a Covid, nagyon komoly munka volt ezt az életmű-összefoglaló rendezvényt összehozni; büszke is vagyok rá.
Jelenleg a kiváló zenészekből álló Freedom együttessel koncertezem. A zseniális Szende Gábor dobol, Megyaszai István személyében pedig egy fantasztikusan tehetséges zenész basszusozik, ő a dzsessztanszakon is tanít. Rajtuk kívül Szula Miki gitározik, aki a poptól a dzsesszig mindenben otthon van, és hozzájuk jön egy remek zongorista, Takács Zsolt Taki – így teljes a csapat.
A szokásos és jól megérdemelt szakmai díjaid közül kitűnik a Magyar Tolerancia-, Jótékonysági-, illetve Esélyegyenlőségi Díj, amelyek eléggé beszédesek. Ezek szerint nem áll messze tőled a jótékonyság.
Mindig is szerettem jótékonykodni. Amikor ’93-ban hazajöttem, a szívbeteg gyerekekért rendeztem gyűjtést a Heim Pál gyermekkórház javára, amelyet karácsonykor adtunk át nekik. De azoknak a gyerekeknek, akiknek a kórházi osztályon kellett tölteniük az ünnepeket, koncertet is rendeztünk. A bent maradtakat áthozták a művelődési házba, mi pedig Csepregi Gyula szaxofonossal, Kristóf Mari énekessel és a többiekkel szórakoztattuk őket. Amikor az alapítvány főnökasszonya meghalt, vége lett az addig hat-hét éven keresztül jól működő rendszernek.
Visszatekintve az életpályádon, te már a hatvanas évek utáni, második generáció tagjaként léptél színpadra. Hogyan látod: nem volt olyan szerző, aki ontotta volna számotokra az énekelhető, dúdolható slágereket, vagy a műfaj rétegződése okán nem értétek el azt a fajta zajos sikert, amelyet a hatvanas években indult énekesnői szentháromság?
A bejutás eleve nehéz volt, hiszen mi, második generációsok már jóval többen voltunk. Ráadásul tehetséges és jó énekesek. Emellett úgy látom, hogy a hetvenes évekbeli érvényesülésre a politika is nagyban rátelepedett. Az első nagylemezek még kijöhettek ugyan, mint az enyém is, de a másodikhoz több énekesnőnek kötelezően el kellett végeznie a marxista „gyorstalpaló” iskolát, vagy, ahogy a nép nevezte, a „Foxi Maxit”. Szerencsére ebből már Kanada miatt kimaradtam.
Hol tartasz jelenleg?
Mint említettem, nincs menedzserem, egyedül csinálok mindent. Pályázatokat írok, szervezem a fellépéseket, nagyon jó együtt dolgozni a Freedom zenészeivel. Ma nagyon nehéz koncertezni, nincs is túl sok, de ami van, az sikeres. Úgy látom, a közönség nem felejtett el, szívesen hallgatják a dalaimat akkor is, ha a rádió nem közvetíti ezeket. Szeretek dolgozni.
A zene és a szeretet adja az erőt mindenhez.
Hegedűs István
2024. augusztus 16. 08:25