Kiemelkedő zenei tehetségéért – Schneider Márk
Az Öröm a zene Tehetségkutató és Gondozó Sorozat 2015 óta díjazza valamennyi tehetségkutató rendezvényén a kiemelkedő teljesítményt nyújtó hangszereseket, énekeseket, vagy kivételes esetekben akár komplett zenekarokat az Újfalusi Gáboról elnevezett díjjal. Minden tehetségkutatón csak egyetlen díj kerül átadásra, vagyis évente összesen 22 díj talál gazdára. Szeretnénk, ha a közönség is jobban megismerné a köztünk élő tehetséges fiatalokat, ezért interjúsorozatot indítunk, amelyben őket igyekszünk megismerni és megismertetni. Kezdjük a sort a pécsi Z Faktor Tehetségkutató Újfalusi Gábor díjasával, aki nem más, mint Schnieder Márk basszusgitáros/énekes, a The Lovers zenekar egyik alapítója.
Mesélj kérlek egy kicsit a kezdetekről? (Mióta zenélsz? Van esetleg családi hagyománya, vagy „első fecske” vagy? Jártál zeneiskolába, vagy autodidakta módon tanultál?)
Teljesen első fecske vagyok a családban. Az egész történet úgy indult, hogy 6 éves koromban a nemsokkal alattunk lévő vendéglátó egységből faterom egy nap egy 2 oktávos kis zenélőkével állított haza, amit máig ismeretlen körülmények között, de onnan vásárolt. Én innentől fogva sűrűn áldoztam annak a hobbimnak, hogy a TV előtt ülve 1 újjal nyomkodva próbáltam leutánozni a dallamokat, amiket hallok. Ez odáig fajult, hogy nagyjából 10 éves koromra egészen frusztrált lettem, hogy ezzel lehetne valamit kezdeni, és a zeneiskola mellett rendszeresen elsétálva felettébb megjött a kedvem, hogy valamilyen módon oda bekerülhessek. Túlkoros voltam, így 1 évig magán zongora órákra jártam, ami egy vagyonba került akkor, így ezt a szüleim hamar megunták, és az akkori tanárommal egyeztetve itt már végképp túlkorosként betagozódhattam trombita hangszerre, mert ott volt már csak szabad hely, de így legalább zeneelméletet is tanulhattam. Sosem gyakoroltam, csak az órákon improvizáltam az akkor először látott kottából, de 1 év után bekerültem a helyi ifi fúvós zenekar 2. szárnykürtjébe, majd 1 évvel később átkerültem az 1. szárnykürtbe, ahol az addigi legfiatalabb és köztem volt vagy 5-6 év. Aztán egyszer csak 13-14 éves lettem, és elkezdtek érni az első könnyűzenei impulzusok. Az első rock zenekar, akit próbálni láttam, az első koncertem, az első gitárom, és így tovább, mire egyszer csak 15 évesen saját csapatom lett Ask for more néven, amivel 3 éven át üzemeltünk, és próbálgattunk feldolgozásokat és saját számokat játszogatni a haverjaink és a saját örömünkre. Eközben átvergődtünk a tarajos punk meg kifestett emo meg metálfej korszakainkon is a maguk jellegzetes zenei és megjelenési stílusjegyeit is mind felpróbálva, és a zenének hála megtanultam rengeteg mindent, és egy egészen kaotikus és tartalmas tizenéves korom lehetett, ahol nagyon nagyot fordult velem a világ. Szóval lényegében ezek voltak az első szárnycsapkodások
Milyen zenészek vagy előadók voltak rád nagy hatással?
Tizenévesen és kora huszonévesen is faltam a zenét. Az általános iskola vége felé 2 csoportra emlékszem, a System of a Down klikkre, és a Linkin Parkosra. Vicces, hogy én a Systemesek közé tartoztam, ma pedig Linkin Park tribute zenekarom van. Emlékszem, mekkora hatással volt rám, amikor először hallottam System számot, vagy láttam a Foo Fighters – Pretender klipjét, vagy tanultam meg az első számok között gitáron a Pantera – Walk riffjét. Tizenévesként legtöbbször az energiát és az igazi és felfokozott érzelmeket kerestem a zenében, és a középsuliban odafelé és visszafelé is valószínűleg mindenki számára végtelenül idegesítő módon a buszon napi fél-fél órákon keresztül ezekre doboltam kézzel lábbal. Ekkortájt rengeteg zenét hallgattam, és rengeteg mindenből inspirálódtam, amelyek a mai napig hatással vannak rám. 18 évesen lett egy tőlem jócskán idősebbekből álló hardcore zenekarom, ami nagyon belevitt ebbe a mozgalmiságba is, és rengeteg értéket közvetített felém, illetve egy olyan közösséget és olyan élményeket adott, amelyeket a mai napig nyomokban hordozok magamban. A zenei ízlésemet tekintve a mai napig leginkább azokat az impulzusokat keresem, amelyek meglepnek. Vagy azért, mert olyan dolog történik benne, amit nem értek elsőre, vagy azért, mert olyan, amit még nem igazán hallottam mástól csinálni. A foglalkozásomból kifolyólag is mindent elemzek, analizálok, kategorizálok, és alkotóelemeire bontok, így amivel ezt nem tettem még meg, vagy nehezemre esik megtenni, vagy egyáltalán nem is akarom, az végtelenül szórakoztat.
Meg tudnád azt fogalmazni, hogy anno miért kezdtél el zenélni és hogy azok az indíttatások milyen viszonyban vannak a mai (ezzel kapcsolatos) érzéseiddel?
A zene nekem mindig is egy menedék volt. Egy olyan kis szeglete az életemnek, ahová el tudtam bújni minden elől, és ahol meg tudtam élni az érzelmeimet. A magánéletemben sokszor problémám adódik az érzelmeim kifejezésével, de a zene a mai napig fel tud repíteni, és segít megélni és feldolgozni rengeteg mindent. Még most is libabőrös tudok lenni milliószor elkoptatott dalokat hallgatva is, és noha a magánéletemben az érzelmeim általában háttérbe kerülnek, a zenén keresztül övék a főszerep, így ez nekem egy elengedhetetlen részem. A munkahelyemen kaptam olyan visszajelzést, hogy lehet, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet, mert sokszor nyomja rá a bélyegét a mindennapjaimra az életmódom néhány zenéléssel összeköthető eleme, viszont akadt egy engem igazán ismerő kolléga és később jóbarát, aki azt mondta, hogy akkor őrülnék csak igazán meg, ha ezt elvennék tőlem, így soha nem szabad abbahagynom. Ezt ezúton is köszönöm neki.
Inkább alkotó, vagy inkább előadó típusú zenésznek tartod magad?
Teljes mértékben alkotó. A zene nekem egy kommunikációs csatorna, amin keresztül két irányú kommunikáció zajlik. Általában rengeteg érzés és gondolat kavarog bennem, amelyekről sokszor sikerült pillanatképeket készítenem 1-1 elkészült számmal. Szeretem azt, ahogy egy csapattal, vagy akár egyedül, de teremteni tudok valami olyat, ami azelőtt nem létezett, és ami belőlem, belőlünk, tőlünk lett csak. Szeretem azt, amikor homlokon csókol a múzsám, és valami, ami korábban csak a fejemben létezett, az rajtam keresztül utat talál, és egy mások által is visszakódolható formában manifesztálódik. Szeretem, amikor az emberek azt várják, hogy a saját zenéim megmutatásakor valami kellemetlen gagyi próbálkozásra számítanak, amihez majd kényszeredett jó pofát kell vágni, aztán végül kikerekedett szemekkel néznek vissza rám, hogy ez tuti nem én vagyok. Szeretek a zenével teremteni, és adni, érzéseket közvetíteni, és emberekhez kapcsolódni. Azt hiszem ezek miatt vagyok inkább alkotó, mint előadó.
Sokat gyakorolsz? Hangszeresként a technikai megvalósítást vagy az ösztönösséget részesíted előnyben?
A gyakorlásról mifelénk azt tartják, hogy a zenésztársak hátba szúrása. Sajnos nem áldozok eleget a hangszeres gyakorlásnak, de annál többet foglalkozok otthoni zene gyártással. A zenekarban én rögzítem a demóinkat, mivel sikerült hozzá egész naprakész kis felszerelést és tudást is összeszedjek az évek alatt, de rengetegszer fordul elő, hogy kész, avatatlan fülnek szinte már stúdió minőségben kivitelezett ötletekkel érkezni a próbákra. Néhányszor előfordult, hogy szándékosan magasra állított léceket próbálok nem leverni egy-két önsanyargató nehézségű zene megtanulásával, de ezt leszámítva a nem próba és nem demozási célú zenélés teljesen adhoc jellegű és csupán kedvtelésből történik, általában nem önfejlesztési céllal. Megaztán egyetlen egy hangszerben sem merültem el annyira a pályafutásom során, hogy azt mesteri szinten űzném. Szeretek dobolni, basszerozni, gitározni, zongorázni, ezekkel mind megfordultam zenekarokban is, de összességében a zenét szeretem, és a zene alkotást, így ha már zenélek, inkább dalokat faragok több hangszerrel, mintsem hogy skálázgassak, vagy visszajátszogassak dolgokat.
Számodra a zenész lét inkább hivatás, vagy inkább egy nemes hobbi?
Egészen az egyetem végéig a zenei pálya az „A” terv volt, aztán mivel sosem következett be a várva várt befutás, így megmaradt mára egy nemes hobbinak és a korábban említett menedéknek. Sajnos vagy nem sajnos, de a barátságot és az együtt zenélést mindig többre tartottam, mint a sikerhajhászást és a zenei karrierépítést, és ennek az lett az ára, hogy a tizen akárhány projektemből egy sem tett szert nagyobb népszerűségre, így megélhetést sem reméltem tőle soha. Végzettségemet tekintve Gépész- és hegesztőmérnök vagyok, és jelenleg 32 évesen egy 35 fős céget vezetek Pécsett. Ez elég sok energiát emészt fel, ami miatt egyre kevesebb jut a zenére, és sajnos lépten nyomon háttérbe szorul az alkotás, de mindig a hideg rázott azoktól a beszélgetésektől, ahol a különböző barátaim elmesélik a saját történeteiket, hogy hogyan hagyták abba a zenélést a karrier, a barátnő, a gyerek, vagy épp a sikertelenség miatt. Én nem ilyen vagyok. Nekem mindig az életem része lesz. Kettő biztos jelét sejtem csak annak, hogy én már nem élek, és az egyik az az, hogy már nem veszek levegőt, a másik pedig az, hogy már nem zenélek. Szóval a „nemes hobbi” dolgot annyiban módosítanám, hogy a zene nekem nem csak egy kedvtelés, sokkal inkább az elemi részem, az élettársam, akár egy krónikus betegség; amíg élek, addig velem lesz.
Van-e olyan álmod, a zenei pályával kapcsolatban, amelyet mindenképp el szeretnél érni a közeli, vagy a távolabbi jövőben?
Nemrégiben ért egy hatás, ami azt éreztette velem, hogy lehet, hogy nemsokára az életemben minden megváltozik. A legijesztőbb nem az volt, munkát vagy várost kellene váltsak, hanem az, amikor a próbánkon ülve a srácokat nézve és hallgatva elképzeltem azt, hogy milyen lenne, ha ez az egész már nem lenne. Jelenleg egyetlen egy álmom van csak a zenéléssel, az pedig az, hogy akikkel eddig összehozott ezen keresztül az élet, azoktól már sose válasszon el. Szeretem azokat az embereket, akikkel jelenleg a leginkább tudok osztozni ezzel a szenvedélyemmel. Ez szervezte mindig a baráti társaságaimat és a hétvégi baráti kocsmázások mindig a zenekartagjaimmal történtek, mindegy milyen csapatom volt. Az az álmom, hogy mindig legyen mellettem néhány igazi barát, akikkel együtt tudjuk a dalainkat és az álmainkat faragni.
Mit üzennél azoknak, akik most kezdtek el zenélni, vagy épp azon törik a fejüket, hogy belevágnak?
Kedves most zenélni kezdő valaki. Egy olyan útra készülsz rálépni, amelyet ha igazán neked szántak, akkor onnan már nincs visszaút. Egy olyan társat készülsz befogadni az életedbe, aki már innentől mindig veled lesz, és akit ha nem becsülsz meg eléggé és elengeded, mindig hiányozni fog. Egy olyan nyelven kezdesz el tanulni, amelyet mindenki ért és mindenki átérez. Ez egy olyan világ, amelyet csak az ért igazán, aki belülről szemléli, viszont kívülről és belülről nézve is tartogat mindenkinek valamit. Legyél nyitott, kalandozz, kísérletezz, találd meg a saját hangodat vele, és merülj el ebben a világban, majd pedig szólíts meg ezen keresztül másokat, és kapcsolódj hozzájuk vele. Ahogy Lovasi András is írta, „a többiektől szép az élet”. Menj szépen és zenélgess. Jó lesz, hidd el.
Köszönjük a beszélgetést...
Fotó: Berényi Kitti
2026. január 29. 05:31