KENNY WAYNE SHEPHERD - A nők és a Stratocaster oldalán állva
The Traveler címmel új lemezzel jelentkezett Kenny Wayne Shepherd. Noha a kilencvenes évek gitáros csodagyereke az elmúlt időszakban több vasat tartott a tűzben, hiszen a The Rides nevű szupergroup szekerét is gőzerővel tolta, egy ideje már ismét csak a szólópályájára koncentrál. Ennek eredménye a szóban forgó kilencedik stúdiólemez, ami pontosan azt nyújtja, amit vártunk: kiválóan megírt, déliesen lelazult életérzést közvetítő, tempós blues rockot tele emlékezetes dallamokkal és őrületes szólókkal. Az album készítésének körülményeiről az alábbi interjúban mesél a Fender Stratocaster mestere.
Az új lemezed tele van pozitív energiával. Mi jelentette számodra a fő inspirációt ezúttal?
Kenny Wayne Shepherd: Nos, a célom mindössze egy jó album elkészítése volt, olyan magasra tenni a mércét magam számára, amennyire csak lehet. A pályám legjobb munkáját akartam elkészíteni. Továbbá olyan dalokat akartam írni, amelyek jó érzéssel töltik el az embereket, miközben hallgatják a a korongot.
Az album címével mire utalsz?
KWS: A cím egyfelől magát az életet szimbolizálja. Az élet egy utazás, amit mi, emberek együtt teszünk meg. Bárhonnan is jövünk, akármilyen háttérrel is rendelkezünk, mind egyformák vagyunk, és jó lenne, ha ezt nem felejtenénk el. Másrészt, van személyes vonatkozása is a The Travelernek, ami a pályámra reflektál, hiszen zenészként az egész életem arról szól, hogy egyik helyről a másikra utazom. A zenének köszönhetően az egész világot bejárhattam, ami egy bluesbandában nem is olyan egyszerű feladat.
Sokat énekelsz az új lemezen, és most sokkal magabiztosabbnak tűnsz ezen a területen, mint valaha. Te is így érzed?
KWS: Minél többet csinálom, annál kényelmesebben érzem magam ebben a szerepkörben. Ugyanakkor ez annak is betudható, hogy a másik bandámban, a The Rides-ban Stephen Stills rengeteget bátorított, hogy minél többet énekeljek. Ennek következtében nem csak a The Rides lemezein, hanem a koncerteken is muszáj volt énekelnem, ami ugyancsak jó iskolának bizonyult. Ezek a tapasztalatok aztán úgy csapódtak le bennem, hogy amikor nekiálltam újra saját anyagokat gyártani, egyre csak többet és többet akartam énekelni.
Persze ez nem jelenti azt, hogy Noah Hunt énekes ne jutott volna szerephez a korongon. Rengeteg lemezt készítettetek közösen. Milyen együtt dolgozni vele?
KWS: Óriási. A srác hatalmas hang birtokában van, én pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen kvalitású énekessel játszhatok együtt. Noah-nak köszönhetően megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy csak a gitározásra koncentrálhassak, ami a legkedvesebb dolog számomra a világon, de zenészként, előadóművészként mindenképpen szükségem van arra, hogy fejlődhessek, hogy előre léphessek, hogy kihívásokat teremtsek magam számára azzal, hogy kilépek a konfortzónámból. Ezt pedig az éneklésben való elmélyülés biztosítja. Noha továbbra sem vagyok Muddy Waters, azért fejlődöm, és ez örömmel tölt el!
Hogyan osztottátok el az énekesi melót egymás között a The Traveler lemezen?
KWS: Mindig az adott daltól függött, hogy ki énekli. Miután megírtam egy témát, és az látszott, hogy komoly felkészültségű éneket kíván, akkor Noah énekelte. Ha úgy tűnt, hogy magam is elboldogulok vele, akkor én. A stúdióban viszont volt olyan, hogy felénekeltem valamit, aztán kiderült, hogy a dal sokkal jobban passzol Noah torkához. A fordítottjára is akadt példa: a Gravity című nótát ő tolta fel először, végül mégis azt a verziót tettük fel a lemezre, amit később én csináltam, mert inkább hozzám illett a téma karaktere.
A szövegeket tekintve úgy tűnik, hogy ez egy személyes hangvételű album…
KWS: Lényegében minden dalom a saját élettapasztalataimon alapul. A másokkal történtek is inspirálnak, de javarészt olyan dolgokról írok, melyek engem láttatnak. A 2004-es The Place You’re In lemezemen például azért énekeltem szinte végig én, mert a szövegek annyira személyesek voltak és ezáltal annyira motiváltak, hogy mindenképpen nekem kellett elmesélnem őket. Az a lemez konkrétan arról szólt, amin akkoriban keresztülmentem. Azért is jó ilyesmiket írni, mert ezekhez a történetekhez bárki tud kapcsolódni, lévén minden ember életében váltakoznak a szép, felhőtlen időszakok és hullámvölgyek, amiket át kell vészelni valahogy.
Mi a helyzet a Gravity és a Woman Like You szövegeivel?
KWS: A Gravity egy nagyon összetett dal ebből a szemszögből nézve, az emberi kapcsolatok sokszínűségét mutatja be. A Woman Like You pedig nem más, mint a nők dicsőítése. Számomra a nők a világ legelbűvölőbb teremtményei, és mindannyian megérdemelnék, hogy ennek megfelelően bánjanak velük, hogy megkapják azt megbecsülést, ami kijárna nekik, és minden kapcsolatban egyenrangú félként viszonyuljanak hozzájuk. Szeretek pozitívan gondolkodni dolgokról, és ezzel a dallal pont azt akartam megmutatni, hogy lehet így is énekelni a nőkről. Sok bluesdalban állítják a nőket negatív kontextusba, amikor arról énekelnek, hogy “jaj, a babám tönkretett”, meg “elhagyott egy másik férfiért”. Nálam ilyesmi szóba sem jöhet. A Woman Like You egy pozitív töltetű rocktéma, ami csak arról szól, hogy minden nő csodálatos! Nemrég egy klipet is forgattunk a dalhoz, melynek képi világa ugyancsak a nők felé irányuló tiszteletet állítja fókuszba.
Ideje rátérnünk a gitározásra. Hogyan alakítottad ki az album fő tónusait?
KWS: Ugyanúgy, mint máskor. Nem változtatok a bevált módszeren. A stúdióban volt öt vagy hat erősítő, mind kihajtva és bemikrofonozva. Általában valamelyik kettőt használtam egyszerre, az így kialakult elegy adta a kívánt hangzást. Olyan kevés effektet alkalmaztam, amennyire ez csak lehetséges volt, mert azt akartam megmutatni, milyen az, amikor a gitár és az erősítő együtt dolgozik. Nyilván kellett némi effekt a dalokhoz, de tényleg a minimumra szorítkoztam, mivel a természetes hangzás híve vagyok. Természetes hangzást pedig úgy lehet a leghatásosabban elérni, ha a gitár közvetlen az erősítőbe fut, és nem iktatsz közéjük lehetőleg semmit. Persze ehhez az is kell, hogy az embernek jó erősítői legyenek. Az én Dumble modelljeimet Alexander Dumble saját kezűleg, személyre szabva készíti. A fickó a bolygó egyik legnagyobb erősítő-szakértője, a cuccai pedig eszelősen szólnak!
Milyen Fender Stratocasterekkel játszottad fel az albumot?
KWS: Sok Stratocaster volt velem a stúdióban, köztük természetesen a legfontosabb, az 1961-es évjáratú, de volt ‘57-es és ‘59-es is, meg csomó Custom Shop példány, a Copperboy, Crossroads, a Ghost és a többi. Aztán a régi szignált Stratocastereim közül néhány és a leendő új szériám prototípusa is rendelkezésre állt, meg pár Les Paul és egy ES-335-ös. Utóbbi egy 2018-as példány és a Gibson cégtől kaptam nemrég.
Egy ES-335-ös Gibson más hozzáállást kíván, mint egy Fender Strat?
KWS: Némileg igen, bár ha az ember elég régóta játszik, akkor törvényszerűen kialakul egyfajta sajátos viszonya a hangszerekhez és nagyjából ugyanúgy nyúl hozzá mindegyikhez. Az érdekesség ebben inkább az, hogy különböző típusú gitárok különböző dolgokat hoznak ki belőlem.
Az I Want You dalban két óriási szólót is játszol, a lemez leggyilkosabb Strat-tónusait produkálva. Emlékszel rá, hogy születtek ezek a témák?
KWS: Naná, hogy emlékszem! Három erősítőt használtam ehhez a dalhoz, a szólókat pedig a Copperboy nevű Orange Sparkle Strattal toltam fel. Az első szóló hangzását szimplán a gitár-erősítő páros határozta meg, itt semmi effekt nincs a hangszeren. A másodiknál viszont ráléptem az Analog Man King Of Tone overdrive-ra, de ezzel ki is merült minden, ami az effekteket illeti.
Mi a kulcs az autentikus Strat-hangzáshoz?
KWS: A Stratocaster egész egyszerűen a tökéletes hangszert jelenti számomra. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a többi gitár nem csodálatos, mert igenis azok, hisz’ mind saját személyiséggel bír. A Strat azonban a legsokoldalúbb az összes közül. Az ötféle pickup-variáció öt teljesen különböző hangzást eredményez, de a gitár kialakítása és súlyelosztása is olyan, mintha egyenesen nekem találták volna ki. Hangzását tekintve a nyaki és a középső hangszedőket szeretem legjobban, legfőképpen ezek adják azt a tónust, ami nekem kell. Roppant organikus megszólalású hangszer, amit a megfelelő fából a megfelelő elektronikával felvértezve készítenek, ezért is ellenállhatatlan!
Strat-hívőként számodra kik ennek a legendás hangszernek a legnagyobb mesterei?
KWS: Buddy Guy, Stevie Ray Vaughan, Jimi Hendrix, Buddy Holly, Eric Clapton, Jeff Beck - ők mindannyian remek munkát végeztek a Stratocasterrel és gyakorlatilag egybeforrt a nevük a hangszerrel.
Tartogat még valami olyan lehetőséget a Stratocaster számunkra, amit eddig senki nem aknázott ki?
KWS: Az emberek mindig fognak kísérletezni és próbálkozni, aztán majd eldől, hogy sikerrel járnak-e vagy sem. Számomra az a legtanulságosabb ebben a kérdésben, hogy ezek a gitárok - és most nem kizárólag a Stratocasterre gondolok, hanem a Telecasterre, a Les Paulra, az ES-335-re és a többi legendás modellre is -, az ötvenes és hatvanas években születtek, és a mai napig verhetetlenek, egyszerűen semmi nem tudja túlszárnyalni őket. Az elmúlt hatvan-hetven évben senki nem akadt, aki képes lett volna előállni egy olyan dizájnnal, ami akár csak megközelítőleg felnőtt volna eme hangszerek zsenialitásához. Ez az, ami engem igazán lenyűgöz. A gitárvilág mindennel próbálkozott azóta, egzotikus faanyagokkal, különböző hangszedőkkel, ezeknek azonban csak minimális ráhatásuk volt a hangzásokra. Egyébként azon gitárosok játékából, akik igazán meghatározó hangzással rendelkeznek, gondolok itt az Eric Clapton- és B.B. King-kaliberekre, egyértelműen átjön, hogy milyen típusú hangszereket használnak. Szóval lehet mindenféle kísérletekbe bonyolódni, a végén úgyis mindig ugyanott, ezeknél a gitároknál kötünk majd ki. A lényeg, hogy ha elég jó gitáros vagy, akkor meg tudod szólaltatni azt a Stratocastert, és valószínűleg nem is lesz szükséged semmi hipermodern cuccra.
A kilencvenes évek elején, kölyökként robbantál be a blues-színtérre, és az emberek azonnal elkönyveltek a következő Stevie Ray Vaughannak, aki majd szélesebb közönségrétegek számára fogja elérhetővé tenni a bluest. Tulajdonképpen meg is tetted ezt, hiszen a dalaid a sikerlistákon tanyáztak, a lemezeidből pedig több millió példány talált gazdára. A sikerből adódott elvárások mennyire nehezedtek extra súlyként a vállaidra?
KWS: Mivel nagyon fiatal voltam még akkor, azt hiszem, én magam raktam a legnagyobb súlyokat a vállaimra. Csak egy srác voltam, aki imádta játszani a zenéjét és akire hirtelen sokan kíváncsiak lettek, de igazából még saját magamért sem tudtam felelősséget vállalni akkoriban. Most már ez másképp van. Én és a generációm azon tagjai, akik már nevet szereztek maguknak, kezdünk ráeszmélni, hogy az elődeink nem maradnak örökké velünk és lassan mi leszünk azok az öreg blues-muzsikusok, akiknek tovább kell vinniük a rájuk ruházott örökséget. Ez komoly felelősséggel jár, mert nem csupán a hagyományokat kell ápolnunk, hanem a következő blues-generáció előrejutását is segítenünk kell!
Interjú: Danev György
Fotó: Mark Seliger
2019. november 10. 12:17