KEN MARY – Egy dobos legenda visszatérése
Sok év hallgatásba burkolózást követően tért vissza a rockzene vérkeringésébe Ken Mary. A különleges képességekkel és látásmóddal rendelkező amerikai ütős tavaly Fifth Angel nevű saját bandájával tért vissza röpke 29 év kihagyást követően, idén pedig a kultikus arizonai thrasher Flotsam And Jetsam tagjaként adott ki lemezt. Aki nem tudná, Mary szinte kölyökként került Alice Cooper zenekarába 1986-ban, a következő évben kiadott Raise Your Fist And Yell albumon bemutatott virtuóz játéka pedig egycsapásra a szakma új kedvencévé tette. A progresszív stílusáról és úttörő kétlábdobos technikájáról elhíresült dobos útja az Alice-kalandot követően a Gene Simmons által menedzselt House Of Lords soraiba vezetett, ahol szintén markánsan letette a névjegyét. A zenekar 1988-as bemutatkozó lemeze hallatán a dobosok bibliájának számító Modern Drummer magazin odáig merészkedett, hogy Amerika legjobbjaként aposztrofálta az ütőst, aki ekkor már a rock/metal színtér valódi jolly jokerének számított. Miközben a House Of Lords tagjaként arénaturnékon vett részt, saját csapata, a Fifth Angel karrierjét ugyancsak egyengette, sessionistaként pedig a legkülönfélébb előadók számára dolgozott: David Chastain mellett instrumentális metalt, a Bonfire áttörést hozó Fireworks lemezén veretes európai hard rockot, az Acceptben tradicionális heavy metalt, Don Dokken szólóalbumán finom amerikai dallamrockot, az Impellitteri zenekarban pedig neoklasszikus power metalt ütött. A kilencvenes évek zenei trendjei nem kedveztek számára, ezért abban az időszakban inkább a stúdiómunkákat helyezte előtérbe, részt vett Kip Winger és Jordan Rudess projektjeiben is, de producer/hangmérnökként szintúgy tevékenykedett. Az új évezred aztán újra meghozta a kedvét a zenekarozáshoz, csatlakozott az újjáalakított House Of Lordshoz, valamint egyaránt dolgozott a legendás The Beach Boys-szal és a Northern Light Orchestrával. Nem akármilyen életút és karrier, melyről nem átallottuk személyesen is kifaggatni a dobverők zsonglőrét a Flotsam And Jetsam márciusi budapesti fellépése előtt.
A Flotsam And Jetsam zenéje a legsúlyosabb muzsika, amit valaha doboltál. Hogyan kerültél be a zenekarba?
Ken: A 2016-os lemezükön dolgoztam velük, mint hangmérnök. Az album bizonyos részét nálam vették fel. Steve Conley gitárossal messzire nyúlik vissza az ismeretségünk, voltak közös ügyeink korábban is. Amikor kiderült, hogy megüresedett Jason Bittner dobszéke, teljesen természetesen adta magát, hogy kisegítem őket, majd olyannyira megtaláltuk a közös hangot, hogy végül itt ragadtam. Ez a fajta sűrű metalzene roppant módon inspirál manapság, mert ebben érzem az invenciót. Míg számos műfajban, például jazzben megrekedt a dobolás egy bizonyos szinten és régóta nem történt semmi újítás, addig a metalban folyamatosan tolódnak kifelé a határok játéktechnikai szempontból, ezért is élvezem annnyira játszani ezt a fajta muzsikát!
Elképesztően intenzíven dobolsz, kvázi egy komplett konditermi edzést letudsz egy koncert alatt…
Ken: Ez pontosan így van, és ennek megfelelően próbálok étkezni turné alatt: rengeteg fehérjét eszem, hogy az izmaim regenerálódni tudjanak. A folyadékbevitelre is odafigyelek. Alkohol fogyasztása szóba sem jöhet, de még kávét sem iszom.
A Fifth Angellel tavaly év végén adtátok ki a visszatérő lemezt. Várható folytatás?
Ken: Ez csak a közönségünkön múlik. Ez a harmadik album is csak azért készült el majdnem 30 év kihagyás után, mert ők akarták. A német híveinken múlt az egész. Olyan támogatást kaptunk tőlük, hogy volt értelme belevágni, a reakciók pedig rendkívül pozitívak. A folytatás pedig kizárólag annak a függvénye, hogy továbbra is mutatkozik-e ránk ilyen mértékű igény. Amennyiben igen, akkor lesz következő lemez, főleg, hogy elméletileg van élő szerződésünk a Nuclear Blast kiadóval, ami persze mindaddig opciós jellegű, amíg az anyag ki nem jön… (nevet)
Kendall Bechtel gitáros-énekes néhány hete váratlanul kilépett a zenekarból. Mi történt?
Ken: Őszintén? nem tudom… Biztos megvolt a maga oka a távozásra, ám ezt velünk nem közölte. Csak annyit mondott, hogy nem érzi magáénak azt az irányt, amit a csapat képvisel, de ez annyira felületes magyarázat. Nyilvánvaló, hogy volt mögötte valami más is. Lehet, hogy nem akart turnézni… Mindenesetre sajnálom, mert remek munkát végzett az új lemezen. Hatalmas tehetségnek tartom, a zeneiparban való érvényesüléshez azonban nem csak zenei talentum szükségeltetik. Csak Jeff Loomis barátomat, az Arch Enemy gitárosát tudom idézni ezzel kapcsolatban: ő azt szokta mondani, hogy “lehet az ember nagyon tehetséges, azonban ebből nem feltétlenül következik, hogy profi zenészként megállja a helyét”. Vannak olyan tehetségek is, akiknek a zeneipar üzleti oldala nem való - rengeteg ilyet ismerek. Mindenesetre Kendall döntése korántsem törte meg a lendületünket, azóta már van énekesünk és gitárosunk is Steve Carlson, illetve Ethan Brosh személyében. Steve egy Phoenix-i srác, Ethant pedig a Megadeth-basszer David Ellefson ajánlotta figyelmembe.
Beszéljünk egy kicsit a múltadról is! Alice Cooper hogyan talált rád a ‘80-as évek közepén?
Ken: Az egyik híres Los Angelesi klubban, a Whisky a Go Go színpadán játszottam a bandámmal, ahová lejött Alice stábjának néhány tagja, hogy megnézzenek. Elhívtak egy későbbi meghallgatásra, amin több tucatnyi dobos vett részt négy napon keresztül. Akkoriban Seattle-ben éltem, és mivel egyetlen aspiráns útját sem fizették, saját zsebből álltam a repülőutat. Úgy gondoltam, megéri a kockázat, hátha végül engem választanak. Ez be is jött, az apró klubok színpadáról hirtelen a legnagyobb arénákba kerültem. A zenekarban olyan őrületesen tehetséges arcok játszottak, mint Kip Winger, Paul Taylor és Kane Roberts, akikkel remek csapatot alkottunk és azóta is barátok vagyunk. Hasonló mentalitású emberek voltunk, mindannyian két lábbal álltunk a földön és egyikünk sem drogozott, ami ritkaságszámba ment abban az időben.
Az 1987-es Raise Your Fist And Yell album Alice egyik legkeményebb anyaga lett, amihez nagyban hozzájárult a dobstílusod. Hogyan emlékszel vissza a készítésére?
Ken: Valóban Alice legkeményebb lemezét készítettük el, ami tele volt remek dalokkal. Kane Roberts volt a zenei rendezője a kísérőbandának, aki azt szerette volna, hogy a csapat minden tagja teret kapjon és megmutathassa a tudását a lemezen. Ezáltal szabad kezet kaptam a dobtémák kidolgozásához, amit igyekeztem kihasználni, számos érdekes témát ütöttem fel a stúdióban. Az azóta eltelt időben sok mainstream produkció dobosa jött hozzám azzal, hogy tanulták a Berklee-n a Raise Your Fist And Yell dobanyagát, és mennyire jó dolgok vannak rajta. Ez nagy elismerés számomra, az ilyesmi mindig jól tud esni.
Mindössze két évet húztál le Alice-nél. Miért?
Ken: Habár imádtam Alice-szel dolgozni, mert valódi úriember, egy ilyen volumenű produkció mögött mindig akadnak olyanok akik miatt mégsem érzed igazán otthonosan magad abban a közegben. Ez volt az egyik oka a távozásomnak, ugyanakkor létezett egy másik aspektus is, egyszerűen szerettem volna a saját dolgaimmal foglalkozni.
Akkoriban számos komoly session-munkában is részt vettél…
Ken: David Chastainnel rengeteg lemezt csináltam. Szerettem vele dolgozni, mert egy roppant intelligens és reális gondolkodású ember. Mindig arra bíztatott, hogy toljam ki a határaimat és játsszam minél többet. A Bonfire Fireworks albumát szinte ugyanakkor csináltuk, mint a Raise Your Fist And Yell korongot, mindkettőnek Michael Wagener volt a producere. Tulajdonképpen Wagener kért fel a munkára, mert tetszett neki, amit Alice lemezén nyújtottam. Nagyon élveztem a stúdiózást, mert a Bonfire-ös srácok szuperjó arcok voltak, akikkel nagyon könnyen lehetett együttműködni.
A következő nagy dobás a House Of Lords életre hívása volt 1988-ban…
Ken: Az egy érdekes sztori: tulajdonképpen a KISS basszusgitárosa, Gene Simmons mozgatta a szálakat a háttérből. Gregg Giuffria billentyűs köré akart építeni egy bandát és ennek érdekében rengeteg zenészt meghallgatott. Matt Sorum is azok között volt, akik jelentkeztek az állásért. Végül én kaptam meg a melót, Matt pedig nem sokkal később csatlakozott a Guns N’Roses-hoz. Azt hiszem, ő csinálta a jobb üzletet… (nevet) A House Of Lords első lemezének anyagához még nem járulhattam túl sok mindennel hozzá, a Sahara című második korong idejére viszont előléptem az egyik fő dalszerzőnek, sok téma fűződött a nevemhez a lemezen. Nagy élmény volt az a korszak a House Of Lords-szal, mert olyan kiemelkedő képességű zenészek jöttek össze a bandában, mint Gregg Giuffria, Chuck Wright és Doug Aldrich, nem is beszélve James Christianről, aki az akkori idők egyik legjobb énekese volt. Nagyszerű albumokat készítettünk, arénaturnékon vettünk részt, végül mégis szétesett a projekt, de ez nem rajtunk múlt. A menedzsment homályos financiális döntései állították földbe a csapatot.
Melyik House Of Lords-lemez áll közelebb a szívedhez?
Ken: Mindenképpen a Sahara, mert valódi zenekari produktum. Akkor már két éve edződtük együtt a különböző turnékon, és az albumon hallatszik, hogy összekovácsolódott banda műve. Az egész lemezkészítési procedúra elképesztő professzionalizmusról tett tanúbizonyságot, Gene Simmonstól a kiadói emberekig mindenki azon volt, hogy a létező legjobb dalok kerüljenek fel a korongra. A legnagyobb rádiós sikerünk, a Can’t Find My Way Home is a Saharáról került ki.
A House Of Lords végül nem tudta befutni azt a pályát, amire predesztinálva volt. Mit gondolsz, miért nem?
Ken: Azt azért nem mondanám, hogy sikertelenek lettünk volna. Mérsékelt sikert arattunk, ez a helyes kifejezés. A Can’t Find My Way Home felkerült a Billboard lista top 10 kislemezei közé és az albumok is szépen fogytak. Úgy gondolom, hogy a zenekarral szembeni elvárások voltak túlzóak. Szupergroupként lettünk beállítva, mivel mindannyian sikerbandákból érkeztünk: Gregg az Angelből, Chuck Wright a Quiet Riotból, én pedig Alice Cooper csapatából. Összesen úgy 30 millió példányban keltek el azok a lemezek, amiken korábban játszottunk, ezért mindenki azt hitte, hogy a House Of Lords el fog adni legalább 10 milliót. Persze ez nem történt meg, amit mindenki bukásként könyvelt el akkoriban, még mi magunk is. Azóta nyilván átértékeltük az elérteket és ma már kimondottan sikeres időszakként tekintek a House Of Lords-történetre. Ha a ‘90-es évek elején nem fordul olyan nagyot a zeneipar, akkor biztosan messzebbre juthattunk volna.
A két House Of Lords-lemez között megcsináltad a Fifth Angel második albumát, ami az elődjénél kommerszebb hangot ütött meg…
Ken: Pontosan így érzem én is, ettől függetlenül kiváló lemeznek tartom. Furcsa korszak volt az: csúcsra járt a rockzene, ám egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, amikor beütött a grunge. Az addigi menő zenekarok és producerek hirtelen lapátra kerültek, nem volt helyük többé a fősodorban. Annyira erőteljes volt a váltás, hogy még a legnagyobb csapatok, az Aerosmith, a KISS és a Metallica is bajba kerültek egy időre. A Judas Priestről és az Iron Maidenről nem is beszélve, akik tényleg végigkínlódták a ‘90-es éveket. Súlyos idők voltak, különösképpen itt, az Egyesült Államokban. Még az olyan előadók, mint Ozzy is alig kaptak lehetőséget a koncertezésre annak az érának a csúcsán. Aztán az egésznek gyorsan vége szakadt és meg lehet nézni, mi az ábra most: a grunge képviselői közül talán csak a Pearl Jam tudta átmenteni a népszerűségét az új évezredre, a többiek nyomtalanul eltűntek (Az Alice In Chains azért nem - szerk.). Ellenben az Iron Maiden, a Judas Priest, az AC/DC és a KISS népszerűbb, mint valaha.
Az ezredforduló előtt belevágtál a saját stúdiós vállalkozásodba. Hogyan cseppentél bele abba a világba?
Nos, mindig is érdekelt a hangmérnöki munka. A karrierem során olyan zseniális szakemberekkel hozott össze a sors, mint Michael Wagener, Andy Johns, Terry Brown, Mack és Terry Date. Legalább 20 világklasszis producerrel dolgoztam, és rengeteg trükköt ellestem tőlük. Erre a tudásbázisra építettem fel az első stúdiómat a ‘90-es években. Kisebb bandák terelgetésével kezdtem, majd később egyre komolyabban belemerültem a munkába, egy idő után pedig már kizárólag producerként működtem.
A kétezres évek elején volt egy kérészéletű újjáalakulása a House Of Lordsnak az eredeti tagokkal, leszámítva az időközben visszavonult Gregg Giuffriát. Egy lemezt készítettetek The Power And The Myth címmel, de az nagyon más lett, mint a korábbi munkáitok…
Ken: Nem kedvelem azt az albumot, noha felütöttem rá pár jófajta témát. Tipikusan az az anyag, amin érződik, hogy mindenki külön-külön csinálta meg a maga részét, ahelyett, hogy közösen szabtuk volna meg a dalok fazonját. Nem koherens lemez, és ezzel a Sahara totális ellentéte. A másik - és ez volt a nagyobb baj -, hogy James Christian itt nyújtotta élete legrosszabb teljesítményét énekesként. Még ma sem tudom, mi volt a probléma akkor vele, de az biztos, hogy a produkciója megölte az albumot.
Ugorjunk át a hangszereidre! Számomra a legkedvesebb darab a kitben az a splash, amivel annyira izgalmas dolgokat művelsz. 8 inches?
Ken: Igen, 8-as. Ezt a kisebb méretet kedvelem igazán, a 10-es nem az én világom. Egyébként az esetek többségében két ilyen splasht is használok egyszerre.
Jelenleg milyen dobokon játszol?
Ken: Visszatértem a Pearl dobokhoz, amiket az Alice Cooperrel töltött időszakban használtam, illetve az első House Of Lords lemezen is ezek hallhatóak. Utána egy ideig a Yamaha embere voltam, most pedig újra a Pearl dobjaira szavazok. A tamjaim 8, 10, 12, 13, 15, 16 inchesek, a lábdobjaim pedig 22x18 inchesek. Régebben 24-esen játszottam, de a gyorsabb, sűrűbb zenékhez jobban passzol a 22-es, mert gyorsabban képes reagálni. A 24-es egy hatalmas dob, és emiatt elég lassú a dobbőr mozgása rajta. A pergőim jellegét mindig az adott szituáció dönti el: a stúdióban inkább a fából készülteket részesítem előnyben, élőben viszont inkább a fémeket, az acélból vagy rézből gyártottakat használom. Méretüket tekintve mostanában vagy 14x4,5 vagy 14x4 inches pergőkön játszom. Régen előszeretettel építettem a szerkóba piccolo pergőket, 14x3-ast vagy 14x2,5-est, de manapság újra a mélyebbeket preferálom. A pedáljaim DW9000-esek, de a Pearl épp mostanában jött ki az új Demon Drive modellel, amit mindenképpen ki szeretnék próbálni. A cintányérjaim Sabian márkájúak, hihetetlenül jók az új szériáik, nagyon szeretem őket. Leginkább a 14-es AAX cineket kedvelem. A dobverőim Vater Los Angeles 5A típusúak, de van egy Stick Grips nevű kaliforniai gyártó, melynek szintén kedvelem a dobverőit, mert nagyon biztos a fogásuk.
Ha már az ütőfogásnál tartunk: azon kevés rockdobos közé tartozol, akik tradicionális ütőfogással is játszanak…
Ken: Mivel olyan dobosokon nőttem fel, mint Louie Bellson és Buddy Rich, adta magát, hogy klasszikus fogásokat tanuljak. Később, amikor egyre több rockot játszottam, háttérbe szorult ez a technika, mert abban a műfajban nem igazán működik ez, a metalról nem is beszélve. A bal kézzel nem lehet olyan módon elég erőt kifejteni, ezért nincs értelme ennek a fogásnak a kemény zenék világában. Persze nem felejtettem el így játszani, más közegekben még mindig alkalmazom ezt a játékmódot is. Szeretem a tradicionális ütőfogást, mert sok olyan figura van, amit kizárólag ezzel a technikával lehet abszolválni. Teljesen más a dinamikája a dobolásnak ilyen módon. Ha például jazzt játszol, ez a fajta ütőfogás automatikusan másmilyenné teszi a játékod érzetét.
Sok dobost érnek kisebb-nagyobb sérülések. Ez alól te sem vagy kivétel, voltak bajok a vállaiddal és a hátaddal, ha jól tudom…
Ken: Valóban akadtak gondjaim a vállaimmal és a hátammal. Sok időbe telik, míg ezekből a sérülésekből kilábal az ember, főleg a váll kényes ebből a szempontból. A hát kapcsán az számít leginkább, hogy miként ülsz. Én a Roc-N-Soc motion throne nevű dobszéket használom, amit úgy képeztek ki, hogy az ember háta játék közben nem feszül statikusan egy pózba, hanem mozoghat, ami sokat segít. Persze a háterősítő tornagyakorlatok is nagyon fontosak, ahogy az is, hogy időt kell adni a sérülésből való teljes felépülésre. Ami a vállakat illeti, ez még kényesebb terület, volt rá példa, hogy a Fifth Angel egyik koncertjét ki kellett hagynom, mert a vállaim nem voltak megfelelő állapotban és nem akartam még jobban rásérülni a meglévő problémára. A bemelegítő gyakorlatokat is körültekintően kell végezni, mert még attól is megsérülhet az ember, úgyhogy a legjobb, ha a dobos ügyel magára és nem csinál semmi hülyeséget! Egyszer egy ilyen szituációból is sikerült összeszednem egy vállsérülést, az egyik Monsters Of Rock Cruise hajós fesztivál előtt. Egy gumipados gyakorlócuccon játszottam, és persze úgy álltam neki, mintha normál szerkó lenne, teljes erővel ütöttem, aminek meg is lett az eredménye.... Örök tanulság, hogy ezeken nem kell olyan energiával tolni, mintha egy húszezres arénában lennél! Utólag persze bánja az ember, hogy hülyeséget csinált, de akkor már késő, mások számára viszont még tanulságos lehet a történet!
Interjú: Danev György
2019. szeptember 20. 12:43