KEE MARCELLO - Nem evilági gitár
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Svédország több kiemelkedő zenészt adott a rockzenének, mint az összes többi nem angol anyanyelvű nemzet együttvéve. Bármelyik világsikert aratott svéd zenekart és előadót nézzük, a kérlelhetetlen zeneiség és a meghatározó stílusosság mindannyiuknál kéz a kézben járt, műfajtól függetlenül. Kee Marcello egyike volt azoknak, akik nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a svéd zenészeket övező legenda szárnyra kapjon és önálló életre keljen: az eltéveszthetetlen dallamvilágáról és kristálytiszta zeneiségéről ismert muzsikus a Europe csúcskorszakának gitáros-dalszerzőjeként vált világhírűvé a ‘80-as évek második felében, meghódítva a legnagyobb arénákat Amerikától Japánig. A Europe-ból történt 1992-es távozása óta is folyamatosan aktív zenész megannyi szólólemezen, illetve stúdiómunkában bizonyította sokoldalúságát az elmúlt 30 évben és játszhatott bármit, akusztikus zenét, modern rockot, keményebb élű rock & rollt vagy éppen AOR-t, markáns egyénisége minden műfajban utat tört magának. Legújabb projektje a sokatmondó névvel ellátott Out Of This World zenekar, melyben Tommy Heart (Fair Warning) énekes, Darby Todd (Gary Moore, The Darkness, Devin Townsend) dobos és Ken Sandin (Alien, Swedish Erotica) basszer a társai, vendégként pedig a legendás billentyűs, Don Airey (Deep Purple, Whitesnake, Rainbow, Colosseum II, Ozzy Osbourne, stb.) is csatlakozott a kvartetthez. Januárban kiadott és az egykori Europe-producer Ron Nevison által kevert névadó lemezük fülbe ülő dalai és virtuóz hangszeres teljesítményei a legszebb Europe-hagyományokat idézik és egyben magasra teszik a mércét a tradicionális dallamos rockzene mai mezőnyében. Erről a friss lemezről mesélt lapunknak a gitárzseni.
Pár éve készítettél egy lemezt Tommy Heart énekessel, ami a Kee Of Hearts nevet kapta. Mennyire tekinthető az Out Of This World zenekar eme projekt folytatásának?
Kee Marcello: Nos, abban a projektben is mi ketten szerepeltünk, de a hasonlóságok ezzel kimerültek. Igazság szerint ha előre tudtam volna, hogy mi lesz abból a lemezből, akkor biztosan másképp álltam volna hozzá az elkészítéséhez. Amikor ugyanis a kiadó megkeresett, még arról volt szó, hogy egy Tommy Heart-szólóalbumhoz kellene felvenni gitárokat. Ennek szellemében vállaltam el a stúdiómunkát és a gitárszólamok kivételével semmivel nem törődtem. A dalokat mások írták és a produceri teendőkbe sem kellett belefolynom, tehát egy normál sessionként indult az egész, ami végül más irányba kanyarodott. Egyébként baromira nem tetszett az a hangzás, amit az anyaghoz készítettek, de azzal is problémám volt, hogy nevem végül egy olyan lemez borítójára került, amire egyetlen dalt sem írtam. Ilyesmi azelőtt még nem fordult elő velem. Annyi haszna viszont volt az egésznek, hogy megismertem Tommyt, akivel nagyon gyorsan azonos hullámhosszra kerültünk. Szinte testvéri kötelék alakult ki közöttünk, szóval nem volt kérdés, hogy a továbbiakban is együtt fogunk dolgozni. Az is egyértelmű volt, hogy Darby Todd lesz a dobosunk, aki egy óriási zenész, többek között Gary Moore és Devin Townsend oldalán játszott, valamin a The Darkness sorait erősítette korábban. Játszottam már vele korábban és mindig lenyűgözött, hogy mennyire sokoldalú, tényleg minden zenei stílusban otthonosan mozog a jazztől a metálig. Ken Sandin basszusgitáros csatlakozása is magától értetődő lépésnek bizonyult, hiszen részt vett a Kee Of Heartsban és amúgy is ezer éve zenélünk együtt. A dolog akkor fordult komolyra, amikor a 2018-as Heat fesztiválra próbáltunk ebben a felállásban. A koncertet Németországban rendezték és a buli előtt kibéreltünk két napra egy ottani stúdiót, hogy átvegyük a műsort. Már az első próbán lehetett érezni, hogy nagyon együtt vagyunk, ezért megkérdeztem a többieket, hogy ha már itt vagyunk egy top stúdióban, mi lenne, ha gyorsan összeraknánk pár ötletet? Végül három demóval a hónunk alatt sétáltunk ki az épületből. A Twilight, a Lighting Up My Dark és az In A Million Years dalok kezdeti verzióit vettük fel akkor, ezzel a három számmal kezdtünk házalni a kiadóknál. Még nevünk sem volt, de már éreztem, hogy ez nem egy projekt lesz, hanem egy valódi zenekar.
Az Out Of This World zeneanyaga jóval koherensebb, mint amilyen a Kee Of Hearts volt…
Kee: Ahogy már említettem, arra a lemezre egy hangot sem írtam, Tommy is csak pár szöveget tett hozzá. Az Out Of The World esetében viszont minden dalt én hoztam, a zenét és a szövegeket is. Az első három dal formába öntése akkora lökést adott, hogy megállás nélkül dőltek belőlem az ötletek, a többiek pedig hagyták, hogy menjek a saját fejem után. Szinte a teljes anyagot ezek a friss témák adják, csupán egy-két olyan dal került fel a korongra, ami korábban íródott. Ezek egyike volt az Only You Can Teach Me How To Love Again, ami egy ideje már a fiókban feküdt. Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek vele, de amikor kipróbáltuk Tommy énekével, kiderült, hogy tökéletesen illik az új szerzeményekhez. A következő album anyagát majd együtt írjuk Tommyval, mert ahogy mondtam, ez nem egy szólóprojekt, de a körülmények úgy hozták, hogy ennél a korongnál ez a munkamódszer volt megfelelő. A Covid-járvány nyilvánvalóan befolyásolta ezt, de nagyon szerencsések voltunk, mert az első két stúdiós sessiont még azelőtt le tudtuk bonyolítani, hogy bedurvult az egész és az utazásokhoz negatív tesztet kellett produkálni. Darby Londonban él, Tommy Berlinben, Ken és jómagam pedig Göteborgban, szóval csak kényelmetlenségek árán tudtuk volna megoldani az állandó repkedést a kontinens felett. Így is akadt necces szituáció, mert ha a stúdiózást két nappal később fejeztük volna be, akkor Darby már csak úgy tudott volna hazamenni, hogy két hétre önkéntes karanténba vonul a Londonba érkezését követően. Egyébként remekül szórakoztunk a felvételek idején, óriási összhang volt közöttünk, ami azért nem magától értetődő. Eddigi tapasztalataim szerint ugyanis abszolút nem törvényszerű, hogy egy zenekar tagjai mindig egy irányba húznak, sőt! Tudnék mesélni… (nevet)
A lemez anyaga is ezt támasztja alá, egyértelműen átjön, hogy baromi jól éreztétek magatokat…
Kee: Tényleg így volt, elég csak a dalok hosszát megnézni. Amikor a Twilight dalt rögzítettük, a vége felé bedobtam egy eltérő riffet, ami miatt kissé el is bizonytalanodtam: arra gondoltam, hogy ennek talán már egy másik dalnak kellene lennie, ám a többiek nem hagyták, hogy megálljak, inkább győzködtek, hogy nyomjam tovább! Végül Don Airey komponált hozzá egy szimfonikus hatású billentyűs témát, így viszont több mint hét percesre duzzadt a darab. Persze leszartuk, mert a lényeg az örömzenélés volt!
Érdekes ez, hiszen manapság az emberekre nem jellemző, hogy túl optimistán tekintenének a jövőbe…
Kee: Már az is gyanús, ha az ember túlontúl jókedvű, ugye? (nevet) Ha megnézed a zenekar logóját, a H és az I betűk kiemelkednek belőle. Hope Infusion a jelentése, azaz megpróbálunk reményt önteni az emberekbe ezekben a nehéz időkben. Akkor is meg kell látni a fényt az alagút végén, amikor a dolgok igazán rosszra fordulnak!
Az Out Of This World név, valljuk meg, önmagáért beszél, hiszen a Europe klasszikus 1988-as lemezére utal. Mennyire volt tudatos lépés a névválasztás?
Kee: Alapvetően jó dolognak tartom, ha régi arcok új formációjának felismerhető, könnyen beazonosítható nevet választanak. A sajtósom egyenesen azt mondta, hogy legyen a csapat neve Kee Marcello’s Europe, amit persze azonnal leszavaztam, mert nevetséges lett volna. Számos elismert zenekar jutott már arra a nem túl dicső sorsra, hogy egyik pillanatról a másikra megkettőződött. Hogy mást ne mondjak, a közelmúltban két Yes működött párhuzamosan, míg a ‘80-as évek közepén a The Sweet triplázódott meg! (nevet) Ezek borzasztóan kínos dolgok, utáltam volna valami hasonlóban részt venni. Az Out Of This World ötletét Tommy dobta be és egyből jó gondolatnak tartottam, mert eszembe jutott, hogy a Black Sabbath is valami hasonlót csinált úgy 15 évvel ezelőtt: amikor újra összejöttek Ronnie James Dióval, érthető okokból nem használhatták az eredeti nevet, ezért a Heaven And Hell album címén kezdtek futni. Ez szimpatikus volt, de még egyszer mondom, nem én indítványoztam!
A Scaling Up című pár évvel ezelőtti szólóalbumodon két olyan dalt is felhasználtál, ami a Europe-időkből maradt meg. Ezúttal is előszedtél valamit az archívumból?
Kee: Az In A Million Years származik a Prisoners In Paradise idejéből. Rengeteg olyan dalt írtam arra a lemezre, amit végül nem használtunk fel, ez volt az egyik ilyen. Emlékszem, az akkori menedzserünk, a Journey ügyeit is intéző legendás Herbie Herbert imádta ezt a nótát, valamiért mégsem került fel az albumra. Ez is olyan darab volt, ami akkor mutatta meg igazán magát, amikor Tommy elénekelte, továbbá Don Airey hozzájárulása is összehasonlíthatatlanul gazdagabbá tette.
Az Up To You és az Ain’t Gonna Let You Go is olyan szerzemények, amelyek könnyedén megjelenhettek volna egy Europe-lemezem, mondjuk 1992 táján…
Kee: Hangszerelésüket tekintve azért van különbség a két világ között, de ami a dallamokat illeti, abszolút igazad van. Persze ez nem annyira meglepő, hiszen ez az én stílusom. Az igazság az, hogy nem csupán a gitárjáték, hanem a dalszerzés, a hangszerelés és az énektémák kialakítása szempontjából is nagymértékben meghatároztam azt a két Europe-anyagot, ami velem készült. A Europe sem azelőtt, sem azután nem szólt úgy, mint abban az időszakban. Sok embertől hallom még manapság is, hogy az a két album elsősorban engem láttat, és ebben van igazság, akár elismeri valaki, akár nem. Így dolgozom és nagyon kényes vagyok arra, hogy szart ne adjak ki a kezemből. Tulajdonképpen a ‘80-as évek eleje óta ugyanazon metódus szerint írom a dalaimat és mindet meg lehetne szólaltatni egy szál akusztikus gitárral is anélkül, hogy az identitásuk megváltozna. Ezt roppant fontosnak tartom. A produkciós teendőkön szintúgy mindig igyekeztem annyira rajta tartani a szememet, amennyire csak lehetett. Ez persze néha azt eredményezte, hogy a producerek majdnem kihajítottak a stúdióból, mindazonáltal ma is hálás vagyok Ron Nevisonnak és Beau Hillnek, hogy mégsem tették meg és mindvégig türelmesek voltak hozzám!
Van egy dal, ami kissé eltér a többitől: a The Warrior leplezetlen Van Halen-hatást mutat. Egyet tudsz ezzel érteni?
Kee: Teljes mértékben! Egy olyan shuffle-ütemre épül a téma, amilyeneket Alex Van Halen ütött előszeretettel. Azt egyébként tudtad, hogy ő is mástól vette ezt át? Billy Cobham játszott ilyeneket először a Spectrum című 1973-as fúziós mesterművén. Maga a The Warrior ötletével Darby állt elő, ő volt az, aki egy koncert előtti beállás alkalmával elkezdte ütni ezt a groove-ot, amire beszálltam jammelni. Előkaptam ezt a riffet, mire Darby jelezte, hogy szerinte van olyan jó, hogy dalt építsünk köré. Ez egy vérbeli koncertnóta, amit elsősorban élőben nagy élmény játszani!
A ‘70-es évek progresszív rockzenéjének befolyása is érezhető néhány dalban. Az Ain’t Gonna Let You Go végének billentyűs levezetése például a UK-féle In The Dead Of Night-ra hasonlít. Ezt Don Airey hozta?
Kee: Ebbe eddig még nem gondoltam bele, de most, hogy mondod, valóban benne van a UK és az In The Dead Of Night hatása! Azt a billentyűs riffet viszont nem Don Airey vette fel, hanem én magam. Tudod, alapvetően fúziós arc vagyok, innen eredeztethető a téma. Emlékszem, utólag vettem fel ezt a részt a dalhoz, mert úgy voltunk vele, hogy a befejezés ne legyen szokványos, inkább tegyünk bele egy csavart: Darby elkezdte ütni azt a vagány hétnyolcados tempót én pedig rátoltam azt a riffet. Amikor visszahallgattuk, mindannyian egyetértettünk abban, hogy nagyon menő lett, jobb nem is történhetett volna a dallal!
Ha már szóba került a UK: noha a gitárjátékod abszolút egyéni és meghatározó, az azért már régen is érezhető volt, hogy Allan Holdsworth iránymutatásait szem előtt tartod…
Kee: Allan Holdsworth volt a legnagyobb! Csak azt tudom mondani vele kapcsolatban, amit John McLaughlin szokott: bármilyen trükköt örömmel lenyúlnék Holdsworth-től, ha képes lennék megfejteni, hogy mit is csinál valójában! (nevet) Ezt azonban senki nem tudja. Egyszer Neal Schon társaságában voltam és találkoztunk Allannel. Akkor egész közelről nézhettem, ahogy játszik, de ha az életem múlott volna rajta, akkor sem tudtam volna megmagyarázni, hogy mit és hogyan csinál. Valódi géniusz volt, generációjának legkiemelkedőbb alakja. De ha már itt tartunk, ismered Ollie Halsall munkásságát? Ő és Holdsworth barátok voltak, együtt játszottak a Tempest nevű bandában a ‘70-es évek elején. Balkezes volt, egy fehér Gibson SG-t pengetett, míg Allan egy vörös SG-n játszott. Szinte egymás tükörképei voltak és stílus szempontjából is közel álltak egymáshoz! Ollie a másik kedvenc gitárosom, főleg a Patto nevű progrock-csapatban szerettem a játékát. Akárcsak, Holdsworth, Ollie is mestere volt a jazzes legato-futamoknak. Minden gitárosnak nagyon ajánlom a felvételeit!
Don Airey szabad kezet kapott a billentyűs témák tekintetében?
Kee: Természetesen, és olyan dolgokkal rukkolt elő, hogy csak ámultunk és bámultunk! Tényleg rengeteget tett hozzá az összképhez. Dont 1987-ben ismertem meg, amikor a Europe-pal a londoni Hammersmith Odeonban játszottunk. Ő és a Whitesnake-basszusgitáros Neil Murray lejöttek megnézni minket, amit nagy megtiszteltetésként éltem meg, mert hatalmas rajongója voltam a Colosseum II zenekarnak, amiben mindketten játszottak a ‘70-es évek közepén. A gitáros Gary Moore volt, mintegy mellékesen megemlíteném! (nevet) Mai füllel hallgatva is elképesztő dolgokat műveltek azokon a lemezeken…
Ahogy a szólóid is ugyanolyan elképesztőek, mint 30-35 évvel ezelőtt voltak. Rengeteget molyolsz velük, amíg ilyen kézműves szólóremekké válnak, ugye?
Kee: Mindig az a célom, hogy a gitárszóló szinte önálló dalként keljen életre az adott számon belül. Személy szerint úgy gondolom, hogy a rockzene sava-borsa az énekes és a szólógitáros közötti különleges kapcsolat, ami egyetlen műfajban sem jelenik meg olyan speciális formában, ahogy itt. Egy gitárszóló akkor jó, ha kiterjeszti mindazt, amivel az énekes járul hozzá a dalhoz. Ez az, amire mindig figyelek: a szóló úgy legyen szerves része a dalnak, hogy közben magasabb szintre emeli azt. Mindamellett számos rossz példát is látni gitárszólókra, egy-egy szóló néha tényleg csak szükséges rossz, ami nem hozzátesz, hanem inkább elvesz az adott dal értékéből. Van egy jó sztorim a gitárszólókról: a Europe-időkben a Bahamákon éltem a kedvező adózási szabályok miatt. Előfizetésem volt a Guitar Player magazinra és az egyik számban volt egy interjú Pat Martinóval, a kiváló jazzgitárossal. Ő mesélte, hogy egyszer Manhattanben sétálva véletlenül találkozott Les Paullal. Odament Mr. Paulhoz és ahogy az lenni szokott, megvallotta neki, hogy óriási hatást gyakorolt rá. Les Paul felismerte Martinót és csak ennyit kérdezett tőle: “Pat, egészen kiváló gitárosnak tartalak, egy dologra azonban kíváncsi lennék: amikor egy dalodat műsorra tűzi a rádió, vajon édesanyád felismeri a fia gitárjátékát?” (nevet) Ez azért gyilkosan ironikus, ugye? Pár héttel azután, hogy ezt olvastam, elutaztam Londonba felvenni a Europe Out Of This World lemezét, Les Paul kíméletlenül őszinte kérdését viszont nem tudtam kiverni a fejemből. Les Paul gitártémái ugyanis annyira dallamosak voltak, hogy szinte vissza lehetett énekelni őket, ugyanakkor én magam Pat Martinót is csodáltam, mert a 2-5-1-es akkordkörben egészen félelmetesen játszott. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy az igazság valahol félúton lehet, így ennek tudatában komponáltam az összes szólót az albumra. Azt akartam elérni, hogy a lehető legdallamosabb megfogalmazású és a dalok fő dallamaihoz tökéletesen passzoló gitárszólók szülessenek, melyek a technikai kvalitást sem nélkülözik. Ez megy a klasszikus zenében is és ott évszázadok óta jól működik. A Prisoners In Paradise dalban lévő szóló is jó példa, amit előszeretettel emlegetek, ha ilyesmiről van szó: habár az akkordmenet teljesen más a szóló alatt, mint a dal többi részében, a hangulata, az érzésvilága mégis gyönyörűen illik bele, pedig tényleg egy önálló zenemű a kompozíción belül. Az igazán jó szólókban a dallamok uralkodnak. Persze a technikai elemeknek is megvan a maguk helye, de még soha senkit nem hallottam aki azt mondta volna: “ismered azt a szólót, ami ilyen? brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…” (nevet) Az ilyen kizárólagos technikai bemutatók számomra teljességgel értelmezhetetlenek. Viszont amikor koncert után részegen odajön hozzám valaki, és a nyakamba borulva üvölti az egyik szólóm fő dallamát, na, az valami! (nevet) Jegyezze meg minden gitáros: ha egy részeg ember emlékszik a szólódra, az minden esetben jót jelent! Nálam a Girl From Lebanon az egyik olyan, amit mindenki dúdol, ami tényleg azt jelzi, hogy az ember valamit jól csinált.
A gitárjátékod egyik fő stílusjegye egy különleges rubato-technika, amit nem nagyon hallani más gitárosoktól. Hogyan fejlesztetted ezt ki?
Kee: Ez egy bevett technika a klasszikus zenében, főleg hegedűs szólisták alkalmazzák. Mivel a klasszikus zenében nincsenek dobok, a kottában leírt egyes futamokat a szólisták úgy interpretálják, ahogy akarják. A lényeg náluk annyi, hogy az adott futam oda fusson ki, ahol az a kottában szerepel. Amikor erre először ráébredtem, egyből az jutott eszembe, hogy rockzenei kontextusban is jó hasznát lehetne venni a rubatónak. Nagyon trükkös technika: amikor először próbálod - vagy inkább az első tíz alkalomma l-, egyből rádöbbensz, hogy baromi nehéz jól csinálni, mert sosem ott fejezed be, ahol kellene: vagy túl korán, vagy túl későn érsz a futam végére, és ilyenkor baromi rosszul szól az egész! (nevet) A rubato nagyon izgalmas és érdekes tud lenni, tényleg feldobja a szólót, de érdemes alaposan begyakorolni, hogy az ember ne csináljon komplett hülyét magából mások előtt! (nevet)
www.keemarcello.com
www.facebook.com/keemarcello
www.facebook.com/keemarcellorocks
Írta: Danev György
Fotók: David Beranek, Darren Griffiths, Owe Lingvall
2022. május 28. 07:31