JUDAS PRIEST - TURBO 30
Tavaly április 14-én töltötte be harmincadik életévét a Judas Priest legellentmondásosabb albuma, a Turbo. A legendás heavy metal banda és kiadója a jubileum alkalmából februárban egy speciális koncertfelvételekkel tripla formátumúra duzzasztott újrakiadással állított emléket a maga idejében újító hangzású, ám ezáltal sok vitát kiváltott lemeznek, mely ma már ugyanannyira megbecsült része a Priest-életműnek, mint a Birmingham-i metalosok többi klasszikus kiadványa. Az évforduló kapcsán a zenekar frontembere, Rob Halford énekes adott villáminterjút lapunknak.
Az 1986-ban kiadott Turbo album a Judas Priest történetének egyik legvitatottabb fejezete. Hogyan emlékszel vissza a készítésére?
Rob Halford: Mint minden zenekar, mi magunk is a fejlődés, az előrelépés hívei voltunk és vagyunk a mai napig. Úgy gondolom, hogy sohasem számítottunk megosztó zenekarnak, és a Turbo sem egy formabontó, merész lemeznek készült. Tulajdonképpen az akkori technológiai újítások adtak lehetőséget arra, hogy bátrabban kísérletezzünk a különféle hangzásokkal, hogy a gitárokat másfajta kontextusba helyezzük. A Judas Priest az egyik legelső zenekar volt a rock történetében, amely gitárszintetizátorokat használt, a Turbo felvételeire nagyban rányomták a bélyegüket ezek a hangszerek. Emlékszem, mennyire inspiráló volt, ahogy Glenn ült a stúdióban a gitárszintetizátorral a kezében, és jöttek szembe azok az óriási hangzások. Emellett ugyancsak maximálisan kihasználtuk az effektek adta lehetőségeket, Glenn és K.K. előtt már annak idején hatalmas pedál-board-ok foglaltak helyet, ahogy a stúdióban, úgy a színpadon. Az akkori negatív reakciók teljesen érthetőek voltak, az ilyesmit el kell fogadniuk azoknak, akik az utat kikövezik.
A Turbo összességében könnyebben befogadható, kommerszebb hangzású zenét rejtett, mint az elődei. Tudatosan céloztátok meg az amerikai piacot és a rádiókat ezzel a dalcsokorral?
Rob Halford: Igazából sosem dolgozott bennünk a kényszer, hogy megfeleljünk a rádióknak, de bolondok lettünk volna nem kihasználni a lehetőséget annak érdekében, hogy szélesebb rétegekhez is eljussunk. A produkció a Turbón önmagáért beszél, ugyanakkor mint mindegyik lemezünk, ez is megáll a maga lábán, nem egy-két rádiós sikerdalra támaszkodik.
A Columbia kiadónak volt abban szerepe, hogy a Turbo az elődeinél könnyedebb hangvételű lett?
Rob Halford: Zenei értelemben sosem gyakorolt nyomást ránk a Columbia, mindig hagyták, hogy a saját fejünk után menjünk…
A Turbo eredendően dupla albumnak indult, és Twin Turbos címmel került volna kiadásra, ám a stúdiómunka vége felé mégis az a döntés született, hogy szimpla formátumban jelenik meg. Mi volt ennek az oka?
Rob Halford: A kiadónk úgy gondolta, hogy mégis bölcsebb lenne, ha szimpla lemezként jönne ki a Turbo, és ez a döntés a lehető legjobbnak bizonyult mindenki számára. Az akkor meg nem jelent és fiókba zárt anyag dalai jórészt felhasználásra kerültek a későbbiekben, például a Ram It Down lemezünkhöz. Más ötleteket pedig újraírtunk, újraformáltunk, és az így született témák ugyancsak későbbi lemezeken kötöttek ki.
Az egyik lemaradt dal, a Heart Of A Lion érdekes módon Paul Gilbert és későbbi dobosotok, Scott Travis Racer X nevű zenekarának második lemezén kötött ki…
Rob Halford: Akadt némi problémánk ezzel a dallal, aminek következtében továbbadtuk. Hosszú történet, a lényeg, hogy fantasztikus eredményre jutottak vele!
A szövegek tematikája is megváltozott a Turbo lemezen, a kritikusok már akkoriban arról cikkeztek, hogy földközelibb témákról kezdtetek énekelni…
Rob Halford: A szövegek ebben az esetben tökéletesen reflektáltak az album tónusára, megközelítésére, ehhez a muzsikához ilyen gondolatok illettek. Ami a kritikusokat illeti, sosem foglalkoztunk azzal, miket írnak rólunk, és ezután sem fogunk.
Üzletileg komoly sikert aratott a Turbo, arany- és platinalemez lett, és az addigi legmagasabb listás pozíciókat érte el a zenekar vele, annak ellenére, hogy az ősrajongók nem szerették annyira az amerikanizált hangzás miatt… Visszatekintve hogyan értékelnéd ezt az anyagot?
Rob Halford: A Turbo fontos helyet foglal el a Priest életművében. Nem bántuk meg az elkészítését. Visszafelé tekinteni nincs értelme, a múlt az múlt, nem tudod megváltoztatni. Viszont az mindenképpen igazolja a létjogosultságát, hogy manapság jobban szeretik az emberek, mint valaha.
Lehet azt mondani, hogy a Turbo ugyanakkora Priest-klasszikus, mint a British Steel, a Screaming For Vengeance, a Defenders Of The Faith, vagy a Painkiller?
Rob Halford: Minden egyes lemezünk sajátos, jól körülhatárolt világgal rendelkezik, mindegyik a metal műfaj hű korlenyomata. Határozott igen a válaszom, a Turbo ugyanolyan klasszikus, mint bármelyik másik lemezünk. Nézd csak meg a Wacken fesztiválon forgatott Battle Cry DVD-t, és ez nem lesz kérdés többé. Ahogy Glenn belekezd a címadó Turbo Lover intrójába, egy emberként őrül meg a több mint nyolcvanezer mániákus!
1987 végén felvettetek néhány dalt a Mike Stock, Matt Aitken Pete Waterman producer-trióval, ám ezek a felvételek sosem jelentek meg sehol. Mi volt ennek az oka?
Rob Halford: A Judas Priest sosem félt kipróbálni semmit, és noha mindenki azt mondta, hogy elég meredek ötlet pop producerekkel dolgozni, mégis belevágtunk. Ez csupán egy kísérlet volt, de roppant jól sült el. A munka Stock-kal, Aitkennel és Waterman-nel abszolút izgalmas eredményre vezetett, ám akkor úgy éreztük, nem állunk készen arra, hogy az együttműködés gyümölcseit a világ elé tárjuk…
Interjú: Danev György
2017. március 15. 13:07