JOURNEY 50
A Journey tagsága októberben ért a végére annak a Freedom 2024 fedőnevű gigantikus arénaturnénak, ami a legendás csapat zeneiparban eltöltött fél évszázadát volt hivatott megünnepelni. A hatalmas sikerű és óriási bevételt termelő koncertkörútra azonban sajnálatos módon sötét árnyék vetült a zenekaron belüli személyes konfliktusok újbóli fellángolása miatt. A zenekar pénzügyei feletti kontrollért vívott harc nem újkeletű a Journey esetében, a nyár folyamán Jonathan Cain billentyűs nyitott új fejezetet az együttest érintő bírósági drámák hosszú sorában azzal, hogy beperelte a szintén résztulajdonos Neal Schon gitárost közös céges bankszámlájuk nem megfelelő kezeléséért. A híradások szerint eme legutóbbi tárgyalótermi csörte Cain igazát volt hivatott megerősíteni, a kérdés csupán annyi maradt, hogy a két főember között kiújult feszültség távlatokban milyen hatással lesz a Journey jövőjére. Ezt valószínűleg ők is csak sejthetik ebben a pillanatban, minket azonban ez sem akadályozhat meg abban, hogy visszaemlékezzünk minden idők egyik legnagyobb és legjobb rockbandájának őrületes csúcspontokban tobzódó páratlan karrierjére.
A Journey krónikái érdekes módon a Santana zenekar berkeiben kezdtek íródni 1970-ben, amikor a Woodstock-i felálláshoz csatlakozott a tizenhat éves Neal Schon. A fiatal gitáros akkor ismerkedett meg Gregg Rolie billentyűs-énekessel, aki a banda társfrontembere volt Carlos Santana mellett. Schon és Rolie két lemezt készítettek közösen Santanával, a dzsessz-fúziós vonalra ráerősített Caravanserai után azonban kikerültek a képből. Ám ahogy az ajtó bezárult mögöttük, egy másik nyomban ki is nyílt előttük, mégpedig Herbie Herbert ì⁸. Herbert roadként kezdte pályafutását a Santanában, a mentor Bill Graham patronáltjaként azonban gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán és hamar a saját lábára állt. 1973-at mutatott a naptár, amikor a Santana zenekar szétszéledt, Herbert pedig azonnal lecsapott Schon és Rolie szabad vegyértékűvé vált párosára. Azt uú⁸ a fejébe, hogy összeállít egy Golden Gate Rhythm Section nevű session-válogatottat, amely a San Francisco környéki Bay Area művészei számára szolgáltat majd stúdiós hátteret. Schon és Rolie mellé megszerezte a The Tubes ütősét, Prairie Prince-t, a Steve Miller Band basszusgitárosát, Ross Valory-t, valamint Ross korábbi csapatából, a Frumious Bandersnatch-ből George Tickner ritmusgitárost, azonban egyetlen Hawaii-on történt fellépést követően világossá vált számára, hogy az általa életre hívott társaság jóval többre hivatott, mint mások árnyékában zenélni. A Journey névre keresztelt és nem kevés Santana-hatású latin dzsessz-fúziós hatást magába oltó kvintett első koncertjére ‘73 szilveszterén került sor otthoni környezetben tízezer ember előtt, míg a másodikat egy nappal később adták Hawaii-on, a Diamond Head vulkán kráterében - több mint százezer néző szeme láttára. Erre mondják azt, hogy repülőrajt, mindazonáltal a csapaton belül nem mindenki lelkesedett egyformán a szédítő tempót érzékelve: Prairie Prince a komoly perspektíva ellenére úgy döntött, inkább visszamegy a The Tubes-ba, a helyére pedig egy sokat próbált angol, Aynsley Dunbar került, aki előtte David Bowie-val, Frank Zappával és Jeff Beck-kel is zenélt, illetve tagja volt a John Mayall’s Bluesbreakersnek. Az új felállás 1974. február 5-én mutatkozott be élőben, mégpedig a Columbia Records igazgatósága számára szervezett koncerten, nyereményük pedig egy több albumra szóló zsíros szerződés lett.
Nem kellett sokáig várni az első lemez felvételére, a csapat ‘74 őszén kezdte a munkát San Franciscóban a CBS stúdióban Roy Halee producerrel. Az eredmény egy improvizatív alapokon nyugvó, sok instrumentális betéttel átszőtt, hol latinos, hol progresszív rockzenét rejtő anyag lett, melyről leginkább az Of A Lifetime és a Kohoutek dalok maradtak meg az utókor emlékezetében. Kereskedelmi sikert viszont nem arattak vele, és a kritikusok sem ájultak el tőle. Leginkább a szabadon áramló jellegből adódó eltúlzott zeneiséget nehezményezte a korabeli szaksajtó, a zenekar pedig nem hagyta figyelmen kívül a bírálatokat, ezért a Look Into The Future címmel a következő évben kiadott kettes albumnál igyekeztek lenyesni a vadhajtásokat, azaz valamennyire visszavettek a túláradó instrumentalizmusból. A komplett lemezanyag a dalközpontúságra való óvatos törekvéstől függetlenül hasonló szellemben fogant, mint a debüt, minek következtében ez sem vitte messzebbre a hírüket a fősodorban. A felvételek megkezdése előtt egyébként érzékeny vérveszteség érte a Journeyt: a korai időszakot meghatározó George Tickner búcsút intett társainak, hogy orvosi tanulmányaira koncentrálhasson, Neal Schonra hagyományozva az összes gitárrészt, aki élt is a lehetőséggel: a gitáros dominanciája egyből megmutatkozott a külső producer nélkül készült 1977-es Next albumon, ugyanakkor a Santana-örökségtől nehezen szabaduló alakulat ezzel sem váltotta meg a világot. A stagnáló lemezeladások láttán a Columbia fejeseinél kezdett elfogyni a türelem, főleg hogy a kiadó hasonló kvalitású bandái, a Boston és a Kansas akkor már valódi fejőstehénként szállították a dollármilliókat a cégnek. A Journey azonban hazai pályán is szörnyű lemaradásban volt a westcoast-vonalon platinasikereket arató Jefferson Starshippel szemben, akik ráadásul a konkurens RCA kiadónál dolgoztak, így nem csoda, hogy a Columbia illetékesei ultimátumot adtak Schonéknek: a negyedik lemezre vagy kerítenek egy igazi frontembert és írnak pár rádióra szabott témát, vagy fel is út, le is út. A brigád komolyan vette a figyelmeztetést, és még abban az évben összeálltak Robert Fleischman énekessel, kinek segítségével megpróbáltak egyfajta átmenetet képezni a populárisabb rádiórock felé. Az újra ötfősre duzzadt csapat nem vesztegette az időt, több másik dallal egyetemben megírták a később óriási slágerré vált Wheel In The Sky-t, Fleischman azonban nem maradt sokáig. Habár a Black Sabbath-tal és az ELP-vel közös turnék nagyszerűen haladtak, az énekes nem tudott kijönni a nagyhatalmú Herberttel, ezért inkább távozott. A helyére az a Steve Perry került ‘77 októberében, aki már majdnem feladta nem túl sikeres énekesi karrierjét, amikor az állhatatos menedzser megkereste, a Journey számára pedig új időszámítás kezdődött.
Időközben a Foreigner is elgurította a labdát brutálisan sikeres bemutatkozásával, tehát a Journey nem hibázhatott. Tudta ezt jól Herbie Herbert, ezért annak reményében kereste meg Roy Thomas Bakert, hogy a nagynevű szakember majd hozzáteszi azt a fajta popos szenzibilitást a készülő negyedik koronghoz, ami meghozhatja a várt áttörést. A brit producer a Queen-éhez hasonló rétegzett hangzások és a többszólamú énekharmóniák felé terelte a Journey legénységét, a recept pedig több mint működőképesnek bizonyult: a stúdióban ‘77 végén feljátszott Infinity egy újjászületett zenekart mutatott, mely egyetlen szempillantás alatt definiálta önmagát. Nem nehéz kitalálni, Baker mellett ki volt az áttörés másik fő letéteményese: az Otis Redding-féle soul- és R&B-éneklést rockba oltó Steve Perry varázslatos képességeivel egycsapásra kirángatta újdonsült társait korábbi progresszív stratégiájuk zsákutcájából, és meghonosított egy abszolút közérthetőségre törekvő, ám legalább annyira zenei metódust a dalszerzést illetően. Az Infinity ‘78 januárjában látott napvilágot, azt viszont nem lehetett mondani, hogy ajtóstul rontott volna a házba. A lemez két húzónótája, a Lights és a Wheel In The Sky kezdetben csupán moderált sikereket aratott, a top 40-be egyik sem került be, ezért a zenekarra várt a feladat, hogy szívós munkával bevezessék a köztudatba az anyagot. Erre kiváló platformot adott első főzenekari minőségben végigjátszott amerikai turnéjuk, ahol a Van Halen és Ronnie Montrose nyitott, a kitartás pedig végül meghozta gyümölcsét: a korong a Billboard albumlistáján a 21. helyig kapaszkodott fel, ‘78 októberére pedig elérte az egymilliós eladási határt. A vak is láthatta, hogy Schon és társai rátaláltak a nyerő formulára, jóllehet újabb tagcserével fizettek érte. Aynsley Dunbar egyre kevésbé találta kielégítőnek a Journey-ben való zenélést, képtelen volt elfogadni, hogy a csapat az egyszerűbb struktúrák mellett tört lándzsát, ez pedig olyan szintű belső nézeteltérésekhez vezetett, hogy Herbert még a turné vége felé közeledve útilaput kötött a dobos lába alá. Utódját, a Berklee-t végzett Steve Smith-t a Montrose-ból orozták el, első közös munkájukat pedig a következő korong, az 1979-es Evolution dokumentálta, ami nyílegyenesen vitte tovább az Infinity irányvonalát. A nyerő receptúrán nem változtatva ismét Roy Thomas Bakert és Geoff Workman hangmérnököt kérték fel a stúdiózáshoz, míg Steve Perry-t a korábbinál is nagyobb hatáskörrel ruházták fel. Az ihletett énekes rövid időn belül átvette az irányítást a dalszerzés felett, és mire az Evolution megjelent, ő már teljesen a saját képére formálta a bandát. A Lovin’, Touchin’, Squeezin’ lett a Journey első top 40-es slágere, a lemez pedig egy hellyel megjavította elődje helyezését a Billboard-listán, miközben a zenekar minden korábbinál egységesebbnek mutatkozott rajta. Ekkor már az amerikai közönség is rendesen elkapta a fonalat, a kislemezből több mint kétmillió ment el, az album pedig nem egészen fél év leforgása alatt elérte a platinastátuszt. Az Evolution turnéjával ugyancsak szintet lépett a kvintett, addig sosem tapasztalt fénytechnikával álltak elő, a zajos sikert aratott körút pedig bő ötmillió dolláros bevételt hozott a gárda konyhájára. A 126 állomásos kimerítő arénaturné ‘79 szeptemberében fejeződött be, de nem volt megállás: már novemberben a stúdióban voltak Geoff Workmannel és a frissen csatasorba állított Kevin Elsonnal, hogy elkészítsék a folytatást. A Departure 1980 februárjában került a boltok polcaira, és a címéhez mérten viszonylagos elrugaszkodást jelentett az előző két anyag világától. A korábbinál hard rockosabb felfogást tükröző új szerzeményeket tárt karokkal fogadta a nagyközönség, a top 40-es Anyway You Want It kislemezből négymillió példány talált gazdára, míg a nagylemez azonnal a top 10-ben kötött ki.
A Journey megállíthatatlannak tűnt, ám az újabb lépcsőfok újabb vezéráldozatot követelt: Gregg Rolie a monstre lemezbemutató turnét követően jelezte társainak, hogy kiszáll a mókuskerékből, egyben megnevezte utódját: a The Babys zenekar billentyűsét, Jonathan Caint javasolta maga helyett, a csapat pedig nem ellenkezett, előtte viszont még megírtak és felvettek egy Dream After Dream című filmzenealbumot az azonos című japán mozi számára. A Rolie hattyúdalának számító albumot a Captured című grandiózus koncertanyag követte, ami egyben a zenekar első nagy korszakának lezárását is jelentette.
Jonathan Cain szerepvállalása ugyanis alapvető változásokat hozott a Journey életébe. Egyfelől újabb dalszerző alfahím került Perry és Schon mellé, másrészt hangszerelői minőségében is gyökeres fordulatot generált. Amíg Gregg Rolie régivágású muzsikusként eltántoríthatatlan volt a Hammond orgona mellől, addig Cain modern szintetizátoros és zongorás hangszíneivel korszerűbb lehetőségek egész tárházát vázolta fel. Legfőképpen neki köszönhetően frissült fel annyira a Journey hangzása az 1981-es Escape lemezen, amit Kevin Elson és Mike Stone producerek felügyeltek. Habár alig pár hónapja volt a csapat tagja, Cain elévülhetetlen érdemeket szerzett abban is, hogy az Escape a zenekar történetének legsikeresebb lemezévé, illetve az AOR műfaj megkerülhetetlen alappillérévé vált. A minden korábbinál több slágert fialt anyagot a nagyérdemű éppúgy imádta, ahogy a kritikusok, több mint tízmilliós amerikai eladásával gyémántlemezzé vált, és a világ legnagyobb rockbandájává tette a Journeyt. A Who’s Crying Now, a Don’t Stop Believin’, az Open Arms, a Stone In Love és a Still They Ride elől senki nem menekülhetett, azt pedig talán mondani sem kellene, hogy az Escape őrületes menetelése szó szerint a Billboard-lista tetején csúcsosodott ki.
Újabb gigantikus turné vette kezdetét, melynek fénypontja az MTV által élőben közvetített Houston-i buli volt, ami később hivatalosan is megjelent, de akkor már benne volt a levegőben, hogy a zenekar tagjai a Journey keretein kívül is szívesen kiróbálnák magukat. Neal Schon tette meg az első lépést, amikor Jan Hammer billentyűssel közösen két fúziós lemezt adott ki gyors egymásutánban, de akkor már Steve Perry is kezdte érlelgetni egy önálló album gondolatát. Előtte azonban még meg kellett írni az Escape folytatását, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak. A kvintett teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a hetes sorszámú lemez földöntúli sikerét lehetetlen megismételni, és a legnagyobb hibát azzal vétenék, ha megpróbálnák lemásolni azt. Éppen ezért újfent jó ütemű iránykorrekciót tettek, ismét remek érzékről tanúbizonyságot téve. Az 1983-as keltezésű Frontiers lendületes gitárcentrikussága és meghatározó billentyűs hangzása még a korábbiaknál is bombasztikusabb formában mutatta meg a Journey hallatlan erényeit: a Separate Ways tüzes indítása, valamint a Faithfully és a Send Her My Love szívbemarkoló lírái újabb hatmillió eladott példányt eredményeztek, koherencia szintjén pedig még az Escape-re is rátettek egy lapáttal. Az olyan keménykötésű dalok, mint a Chain Reaction, a zseniális Edge Of The Blade vagy az egyaránt progresszív elemekkel játszadozó címadó és Rubicon ellentmondást nem tűrően körvonalazták az album megbonthatatlan jellegét. A láthatóan élete formájában lévő Perry-Cain-Schon triumvirátus fölényes magabiztossággal szilárdította meg a Journey helyét a rockzene trónján, éppen ezért lepődött meg mindenki, amikor a Frontiers rekordokat döntögető stadionturnéját követően hirtelen behúzták a kéziféket.
Steve Perry elkészítette régóta vágyott - és anyazenekaránál kategóriákkal lágyabb zenét rejtő - szólólemezét Street Talk címmel, Schon pedig Sammy Hagar társaságában múlatta az időt a HSAS projekt kötelékében. Törvényszerű volt, hogy elkezdődtek a találgatások a banda végét illetően, amit Schon csípőből cáfolt, az első repedések mégis megjelentek a falakon. A vezető szerepet Herbie Herbert menedzser segítségével megkaparintó Perry zenei különbözőségek címén 1985-ben kirúgta Ross Valory basszert és Steve Smith dobost, majd ezt követően stúdiózenészeket felbérelve állt neki az 1986-ra előirányzott kilencedik Journey-műnek. Perry olyannyira szorosan fogta a gyeplőt, hogy a produceri teendőket sem engedte át másnak, illetve még Neal Schont is partvonalra tette dalszerzéskor, hogy Jonathan Cain társaságában még inkább olyan albumot készíthessen, amit előzetesen megálmodott. Az énekes hatalomátvételének meg is lett az eredménye, mármint abban az értelemben, hogy a Frontiershez képest nem egy, hanem egyenesen három sebességi fokozattal kapcsoltak vissza. A Raised On Radio címre keresztelt alkotás egyértelműen Perry albuma lett, mely teljes pompájában vonultatta fel az énekes igéző hangját, a túlságosan lírai hangvétel viszont feltűnő aránytalanságokat hozott felszínre. Schon gitárja szinte csak a címadó témában és a Be Good To Yourself alatt hasított bele úgy az éterbe, ahogy a rajongók azt korábban megszokták. Sikerdalokat ettől függeltenül a Raised On Radio is kitermelt, a Girl Can’t Help It és az I’ll Be Alright Without You egyaránt nagyot mentek a rádióknál, az albumból viszont mindössze kétmilliót értékesítettek, a Journey mércéjével mérve ez a szám pedig nem örömre, hanem inkább aggodalomra adott okot elsősorban. A maga nemében kitűnő lemez lágyabb megközelítése azért nem szegte kedvét a koncertlátogató közönségnek, az 1987-ig tartó körút minden állomására tízezrével tódultak az emberek, a Randy Jackson basszerrel és Mike Baird dobossal kiegészült Journey pedig nem okozott csalódást, habár akkor már határozottan rossz hangulat uralkodott a színfalak mögött. Herbert pörgette volna a tovább az üzletet, a kiégett Perry azonban megmakacsolta magát és nem volt hajlandó folytatni, ami komoly összetűzésekhez vezetett. Cain és Schon hasztalan igyekeztek maradásra bírni az aranytorkú frontembert, aki végül bedobta a törölközőt.
Perry döntése annak ellenére a banda végét jelentette, hogy társai elgondolkodtak a folytatáson. A gitáros és a billentyűs az 1987-es évet session-munkákkal töltötték, dolgoztak Michael Bolton és Jimmy Barnes számára, sőt, Bolton esetében el is játszottak azzal, hogy felkérik a Journey következő énekesének. Ebből végül nem lett semmi, így aztán jó időre elengedték a történetet. Miközben Perry teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, Steve Smith pedig saját fúziós csapatával, a Vital Information-nel ügyködött, illetve a Ross Valory-val, Gregg Rolie-val és Herbie Herberttel közösen üzemeltetett The Storm tagjaként vitte tovább a Journey örökségét, addig Schon és Cain sem tétlenkedett: a gitáros előbb egy nagyrészt instrumentális szólóanyaggal jelentkezett, majd Cainnel, annak egykori kollégájával, John Waite énekessel, továbbá Deen Castronovo dobossal és Ricky Phillips basszusgitárossal megalapította a Bad English nevű formációt. A két lemezt megért szupergroup komoly tényezőnek számított a csúcsra járatott dallamos hard rock zene nyolcvanas évek végi aranykorában, a nagy egók összeütközése azonban náluk is idő előtt elhozta a megfáradást. Schon sikerre éhes fiatal Los Angeles-i rockerekkel létrehozta a kultikus Hardline-t, amivel még keményebb zenei ösvényre lépett, mindeközben pedig a Journey is kezdett éledezni: Perry, Schon és Cain két dal erejéig közösen lépett színpadra a helikopter-balesetben elhunyt Bill Graham emlékére rendezett koncerten 1991-ben, a következő évben pedig újra megmozdult valami. Először Time 3 címmel kihoztak egy ritka felvételekkel teli tripla gyűjteményt, majd amikor Perry a második szólóalbumán folyó munkálatok miatt nem tartott egykori társaival, Schon, Cain, Rolie, Valory, Dunbar és Smith a The Storm frontemberével, Kevin Chalfanttal kiegészülve Herbie Herbert tiszteletére adtak egy privát koncertet San Franciscóban. Noha az egész szakma arról beszélt, hogy a Journey Chalfanttal a mikrofonnál alakul újjá, csupán egyetlen alkalmi fellépésről volt szó, Schon pedig gyorsan eloszlatta a félreértést, amikor csatlakozott Paul Rodgershez a Muddy Water Blues albumra, majd a turnéra is elkísérte a Free és a Bad Company egykori énekesét. Emellett beszédes volt az is, hogy ugyanúgy hosszútávú szólószerződést kötött a Higher Octave kiadóval, mint Jonathan Cain. Mindketten kijöttek egy-egy önálló instrumentális anyaggal 1995-ben, emiatt pedig úgy tűnt, hogy a Journey talpraállítása nem szerepel a terveik között. Hirtelen aztán minden megváltozott, amikor a legendás lemezipari szakember, John Kalodner az Aerosmith-szel együtt a Geffen kiadótól átment a Columbiához. Kalodnernek az A&R-részleg vezetőjeként eltökélt szándéka volt rehabilitálni az előző évtized sztárcsapatait, hogy a grunge-hullám közepette a mainstreamből kiszorított hagyományos, értékálló rockzene újra visszaszerezhesse régi nimbuszát. Nagy terveket szövögetett az Aerosmith-szel, de ő volt az, aki életet lehelt a Dokkenbe is abban az évben, a radarján pedig egyértelműen ott volt a Journey.
Kalodner ajánlataira a szakmában nem volt szokás nemet mondani, így aztán Perry sem gondolkodott sokat, és társaival aláírta a Columbia által felkínált szerződést. A sok vasat - Europe, Mr. Big, Roxette, Enuff Z’Nuff - a tűzben tartó Herbie Herbert viszont meglepetésre nem kívánt egykori dédelgetett kedvenceivel tartani az újabb kalandra, ezért Perry-ék az Eagles menedzserével, Irving Azoff-fal bútoroztak össze ‘95 októberében. A háttér felépítését követően a legütőképesebb - Perry, Schon, Cain, Valory, Smith - inkarnációban újraindított Journey neki is állt a visszatérő lemezanyag megírásának. A kormányrúd továbbra is Perry kezében volt, mindamellett a dalok megírásában egészségesebb egyensúlyt teremtettek, így Schon is alaposan ki tudta venni a részét a kreatív munkából. A gitáros hozzájárulása ellenére a ‘96 őszén napvilágra került Trial By Fire a Raised On Radio finomabb, balladásabb vonalát elevenítette fel, a mélyen spirituális töltetű hangulattémák hallatán pedig még a legelvakultabb fanatikusok is felvonták a szemöldöküket. A hard rocktól messze került anyagot viszont így is megvették a hosszú ideig éheztetett hívek, ennek köszönhetően az ötös bezsebelt egy újabb platinalemezt, egy Billboard-listás harmadik helyet, valamint egy Grammy jelölést a When You Love a Woman balladáért. Perry a kereskedelmi siker ellenére sem tervezett hosszútávra, ezúttal viszont nem zenekaron belüli konfrontációról volt szó: az énekest egy balesetet követően krónikus csípőfájdalmak kezdték gyötörni, emiatt az album megjelenése is csúszott, turnéről pedig szó sem lehetett. Akárcsak Cain, a holtidőt kihasználva Schon is újabb szólóanyag írásába fogott, majd Gregg Rolie-val és további régi Santana-zenészekkel elkészítette az Abraxas Pool projekt albumát. Perry ‘98-ban mondta be végleg az unalmast, ezt hallva pedig Steve Smith is kilépett, mondván, a Journey nem lehet igazán Journey az ikonikus frontember nélkül.
Az irányítást újra saját kezébe vevő Schon-Cain tandem Smith helyére azt a Deen Castronovót ültette, aki a Bad Englishben és a Hardline-ban is játszott, megfelelő énekest azonban keményebb dió volt találni. Szóba került a Queensryche zenekarban boldogtalan Geoff Tate szerződtetése, végül aztán Steve Augeri mellett kötöttek ki, aki a kultikus Tall Stories és a Tyketto soraiban nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Első közös szerzeményük az ‘98-as Armageddon filmzenealbumon jelent meg, amit pechükre elhomályosított az Aerosmith-féle I Don’t Want To Miss A Thing galaktikus menetelése. A Rescue Me dal mindenesetre bizakodásra adott okot, az Arrival című első Perry nélküli stúdiólemezt viszont így is keservesen hosszú idő és rengeteg befektetett energia árán tudta csak összekalapálni a brigád. A produceri székbe a Trial By Fire-ön már bizonyító Kevin Shirley-t ültették, a dalszerzésbe pedig külsősöket - André Pessis, Taylor Rhodes, Jack Blades, Eric Bazilian - is bevontak, de a korong csak nem akart megszületni. A korabeli pletykák szerint John Kalodner a túl sok líra hallatán visszazavarta őket a stúdióba rocktémákat faragni, aminek újabb csúszás lett az eredménye. A lemezt végül 2001 áprilisában hozták ki, és ez lett a Columbia égisze alatti utolsó Journey-mű. A Trial By Fire-höz képest az Arrival könnyebben befogadható tartalommal bírt, a Higher Place, a Sign Of Life, a To Be Alive Again, a We Will Meet Again és a többi kiválóság minőségébe pedig egyszerűen nem lehetett belekötni. Nem úgy az új énekesbe, aki bármennyire is tökéletesen látta el feladatát, nem úszhatta meg a Perry-vel való összevetést. A legtöbben azt hányták a szemére, hogy megtévesztésig úgy énekel, mint elődje, ami persze igaz volt, de Schonék ezt írták elő neki, nem volt mit tenni.
A digitális platformok térnyeréséből adódó zeneipari átalakulás az Arrivalt sem kímélte, a milliós lemezeladás gyorsan tovatűnő délibáb lett a Journey számára is, a koncertezésbe viszont újult erővel csaptak bele, az első Augerivel közös nekifutást egy briliáns koncert-DVD kiadásával ünnepelték meg. Miután lefutották a kötelező promós köröket, aláírtak az olasz Frontiers (ismerős név?) kiadóhoz: a nápolyi székhelyű cég akkoriban a legkomolyabb erőfeszítéseket tette az iparágban annak érdekében, hogy a klasszikus rockbandák tovább dolgozhassanak, így a Journey mellett a Toto, a Def Leppard és az ASIA is az ő védőszárnyuk alá került. A banda első kiadványa az új cégnél egy Red 13 címet viselő piacot szondázó, és amúgy nem annyira jól sikerült EP volt. Szerencsére az ezen felsorakoztatott dalokból nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni, így a 2005-ben világra szabadított és ismét Kevin Elsonnal készített Generations újra az elvárt minőséget mutatta. Az Arrivalnál szerteágazóbb zeneiségű korong úgy hozta a jól ismert stílust, hogy bizonyos tételeiben - Faith In The Heartland, Out Of Harms Way - közben megvillantott egy nagyon komoly, hi-tech-es hard rock-hozzáállást. A lemez még egy hatalmas ütőkártyát rejtett, itt derült ki ugyanis, hogy a dobos Castronovo is Perry-minőségű hanggal büszkélkedik. Nem túlzás, hogy az általa énekelt A Better Life és Never Too Late hallatán az egész szakmának leesett az álla, Schonék pedig attól kezdve tudatosan építettek az ütős vokális képességeire a koncerteken is. Szükség volt erre, mert Augeri a fokozott megterheléstől a következő évi európai turné alatt teljesen elveszítette a hangját. Castronovo nyilván nem vállalhatta, hogy dobolás mellett esténként végigénekelje a teljes műsort, így sürgősen helyettest kellett keríteni: Schon villámgyorsan leigazolta Jeff Scott Sotót, akivel a Soul SirkUS projektben zenélt a kétezres évek elején, így ő fejezte be a hányatott sorsú kört. Az egyéni torkú Soto arra apellált, hogy maradhat a bandában, Schon viszont más véleményen volt, és nem túl elegáns módon kipenderítette az énekest. Soto szerint azért kellett mennie, mert a hangszíne nem hasonlított eléggé Perry-éhez, amit a gitáros hallgatólagosan beismert azzal, hogy tudatosan Perry-klónt keresve egy Journey-emlékzenekarban talált rá a fülöp-szigeteki Arnel Pinedára.
A társainál másfél-két évtizeddel fiatalabb énekes bemutatkozása a Revelation lemezen történt meg 2008-ban, az újra Kevin Shirley által producelt anyag pedig egy óriási kereskedelmi fogásnak köszönhetően ismét nagypályára állította őket. A Wal-Mart áruházlánccal kötött alternatív terjesztési modell segítségével megint eladták az automatikusan platinastátuszt jelentő egymillió példányt, amit szenzációs eredményként könyvelt el a teljes zenei szakma. A Revelation majdnem egy éven keresztül elmozdíthatatlan volt a Billboard-listáról, ilyen utoljára a nyolcvanas évek közepén történt meg velük. A zavaros átmeneti időszak után kétségkívül ismét sínre került a Journey szerelvénye, a Revelation erős felhatalmazást adott a folytatásra, a kvintett pedig ki is használta az adódó lehetőséget. A 2011-es Eclipse kompromisszummentes felfogást tükröző, ambiciózus témái ereje teljében mutatták meg a zenekart, a Kevin Shirley által rögzített dalcsokor a Frontiers óta a legszikárabb Journey-t láttatta, az album egységesen magas színvonala és koherens mivolta úgyszintén a ‘83-as eresztést idézte. Azokban az években a Journey már egyértelműen odasorolt azon időtlen rockbandák közé, akik elsősorban a folyamatos arénaturnékon való részvételre fordították figyelmüket és az alkotómunka helyett a nosztalgiára kezdtek építeni, így aztán senkit nem ért meglepetésként, hogy az Eclipse-en kívül nem jelentettek meg további stúdiólemezeket a tízes években. Bár az Eclipse hallatlan kreativitása miatt sokan sajnálattal konstatálták, hogy Schon és Cain számára másodlagossá vált az új művek teremtése, ugyanakkor volt ennek egy prózaibb oka is: a keményebb hangvételű album nem mindenkinél váltott ki örömujjongást. Ezt az eladásokon világosan le lehetett mérni, ami elvette a páros kedvét az újabb költséges stúdiózástól. Persze azt nem vették figyelembe, hogy a streaming átformálta a zenehallgatási szokásokat, ami nemcsak őket, hanem a kortársaikat is ugyanolyan érzékenyen érintette: a Foreigner éppúgy nem adott már el milliókat aktuális kiadványaiból, mint ők, ennek ellenére kitartottak a stúdiós bojkott mellett. 2015 körül a zajos sikerű koncertezést kellemetlen események kezdték beárnyékolni. Castronovót letartóztatták családon belüli erőszak vádjával, minek következtében kikerült a bandából. Először Omar Hakim ült a székére, majd visszacsalogatták Steve Smith-t, így ismét összeállt a Escape-Frontiers éra hangszeres szekciója. Két évvel később a zenekart beiktatták a Rock & Roll Hall of Fame társulatába, 2018-ban pedig a Def Lepparddal közös észak-amerikai arénaturnén harmincmillió dollárt kaszáltak, az idillnek aztán hamarosan végeszakadt, és kimondottan zűrös idők következtek.
2020-ban Schon és Cain kirúgták Valory-t és Smith-t, azt állítva, hogy át akarták venni a hatalmat a Journey mögött álló cégben. A basszusgitáros és a dobos nem hagyták annyiban eltávolításukat, Perry és Herbert támogatásával ellenkeresetet adtak be a bíróságon. Egy teljes éven át tartó jogi drámát követően a felek peren kívüli egyezséget kötöttek, a Journey pedig Randy Jackson basszerrel, Narada Michael Walden dobossal, valamint egy második billentyűssel, Jason Deratkával ment tovább szextettként. Tíz évvel az Eclipse után végre elkezdtek dolgozni egy új stúdióalbumon, ami a Freedom címet viselte és 2022 nyarán jelent meg, valódi tét nélkül. Hullámzó színvonala okán nem mondhatni, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta a világ, de ez akkor már senkit nem érdekelt a bandán belül: Perry szeptemberben beperelte Schont és Caint, két hónappal később pedig Schon tette ugyanezt Cainnel. Közben Walden és Jackson egészségügyi okokra hivatkozva vették kalapjukat, úgyhogy visszatért a fekete bárány Castronovo, mellé pedig Marco Mendoza basszusgitáros sorolt be, utóbbi viszont néhány hét turnézást követően átadta a stafétát Todd Jensennek, aki a Hardline-ban volt Schon partnere. A felforgatott felállású és önmagára már csak halványan emlékeztető Journey azonban töretlenül koncertezett tovább. A szappanopera szintén folytatódott, előbb Schon határolódott el Caintől Donald Trump melletti nyilvános politikai állásfoglalása miatt, illetve nehezményezte a Journey Don’t Stop Believin’ slágerének kampánycélokra való felhasználását. Idén nyáron a változatosság kedvéért Cain citálta bíróság elé Schont, miután a gitáros extravagáns életmódját a közös céges bankkártyával finanszírozta a Def Leppardal együtt bonyolított újabb nagyszabású stadiontúrán. A folyamatban lévő jogi procedúra ellenére a két főkolompos estéről estére közösen állt színpadra, a közelgő európai dátumokat viszont lemondták, így egyelőre nem tudni, hogy folytatják-e. Gyaníthatóan igen, lévén a showbizniszben láttunk már ennél nagyobb pálfordulásokat is. Amíg nagy pénzeket lehet szakítani, addig jobb szőnyeg alá seperni a kínos ügyeket. Ez a műfaj már csak ilyen, a Journey viszont ettől függetlenül minden idők egyik legnagyobb bandája marad.
Írta: Danev György
Fotók: Columbia kiadó archívum
2025. március 2. 05:52