JORDAN RUDESS – Progresszivitás felsőfokon
ordan Rudess nevét akkoriban kezdte tanulgatni a közönség, amikor a virtuóz muzsikus a Liquid Tension Experiment projektben egyesítette erőit a Dream Theater két oszlopával, John Petrucci gitárossal és Mike Portnoy dobossal, illetve a basszusgitáros-legenda Tony Levinnel. Jordan akkoriban a Dregs soraiban játszott Steve Morse gitárossal és éppen befejezte közös lemezét Rod Morgenstein dobossal, a szakma azonban már a ‘80-as évek vége óta a legtehetségesebb billentyűsök egyikeként tartotta számon. Vinnie Moore Time Odyssey lemezén és 1993-as saját szólóalbumán nyújtott teljesítménye okán a Dream Theater tagjai már 1994-ben, Kevin Moore távozása után megpróbálták magukhoz édesgetni, ám ő akkor még nem állt kötélnek. Végül az 1999-es Scenes From A Memory konceptalbum készítésekor csatlakozott a New York-i progmetal alapcsapathoz, ahol azóta az egyik fő kreatív motorként funkcionál, de a szólópályájáról sem feledkezett el. Mivel idén tavasszal úgy alakult, hogy szinte egyszerre jelent meg a Distance Over Time névre keresztelt új Dream-opusz és Rudess soron következő önálló anyaga, a Wired For Madness, kétszeresen is jó okunk volt interjút kérni a fekete-fehér klaviatúra ördögétől.
A 2016-os The Astonishing lemez egy ambiciózus dupla konceptalbum volt, ezzel szemben a mostani Distance Over Time korong jóval dalközpontúbbnak tűnik…
Jordan Rudess: Azzal a céllal vágtunk bele a Distance Over Time album készítésébe, hogy ezúttal leásunk a zenekar hangzásának esszenciájához. A The Astonishing egy különleges és nagyon kreatív projekt volt a csapat életében. Ki akartunk próbálni valami mást, valami újat, és élveztük is minden percét. Aztán amikor lefutott ez a kör, azt mondtuk magunknak, hogy “rendben, itt az ideje, hogy újra visszatérjünk a jellegzetes Dream Theater sound keretei közé és ismét valami erőteljeset alkossunk”, amit aztán meg is tettünk.
A dalszerzés hogyan működött ezúttal?
JR: Egy New York állam északi részén található külső helyszínen jött össze a csapat, ahová beköltöztünk a dalszerzés időszakára. Az a tény, hogy egy fedél alatt éltünk heteken át, rendkívüli hatással volt ránk és a munkára is, az együttlét remek kohéziót teremtett. Igazi zenekarként dolgozhattunk, a hatalmas próbateremben pedig rendes hangerőn csiszolgathattuk az ötleteket. Roppant hatékonyan működött a gépezetünk. Hogy mást ne mondjak, amikor elhatároztuk, hogy ezúttal ilyen módon írjuk meg a lemezanyagot, egy 2-3 hónapos időszakot lőttünk be magunknak, végül viszont kevesebb mint egy hónap alatt készen lettünk minden ötlet kidolgozásával.
Hasonló módszerrel készülnek a Dream Theater anyagai?
JR: Minden lemezünk kicsit más, és emiatt némileg mindegyik másképp is íródik. Általában már az elején felmerül valami koncepció, amit követhetünk, feltéve ha mindenki elfogadja azt. Néha csak összeállunk örömzenélni, és ebből fejlődik ki egy album, ez történt például a Train Of Thought esetében anno. Máskor viszont alaposan rákészülünk a procedúrára, és átgondolt kompozíciós stratégiával vágunk bele a zeneszerzésbe. Úgy is fogalmazhatnék, hogy noha akadnak módszerbéli eltérések, azt azért mindig látjuk, hogy hová akarunk eljutni egy-egy új lemezzel és ennek megfelelően irányítjuk a folyamatot.
A friss lemez mely momentumaira vagy a legbüszkébb?
JR: Ha egy dalt kellene választanom, akkor a Pale Blue Dot címűt mondanám, ami egy nagyszabású darab és tökéletesen elégedett vagyok a hangszerelésével, illetve az ehhez rögzített billentyűs témákkal. Persze számos egyéb dalt is említhetnék, mert sok érdekesség megbújik a sorok között. Jól sikerültek a nagyzenekari hatású betétek és szólisztikus részek is. Utóbbiak esetében például olyan súlyos torzított orgonás témákat is megvalósíthattam, amik Jon Lord hatását viselik magukon. A Fall Into The Light és az Untethered Angel dalokban vannak ilyenek.
A Barstool Warrior dal komoly hetvenes éveket idéző billentyűs témákat is rejt. Hogy született ez a dal?
JR: Ez eredetileg egy olyan ötlet volt, ami zeneileg már a legelején tele volt izgalmas részekkel, ebben John Petruccival egyetértettünk. Ugyanakkor azt is tudtuk mindketten, hogy valami hiányzik belőle: a progresszív rock érzésvilág. Ezt mindenképpen bele akartuk szőni valahogy, ezért egyik reggel felkeltem, és egyfajta küldetéstudattól vezérelve még azelőtt elkezdtem kidolgozni valamit a próbateremben, hogy a többiek megjelentek volna. Aztán lejött John, aki egyből megérezte az akkordjaimban a lehetőséget, így a napot azzal töltöttük, hogy beépítettük a dalba ezeket, így nyerte el végleges arculatát a darab.
Kicsit meglepődtem, amikor a Room 137 című dal második részében Beatles-jellegű énekharmóniákat találtam…
JR: Habár a zongora okán klasszikus zenén nevelkedtem, a Beatlest mindig hallgattam. Az összes vinil albumuk megvolt, állandóan forogtak a lemezjátszón. Mind a mai napig az egyik legkedvesebb és legfontosabb zenekar egyikeként tekintek rájuk, hiszen óriási hatást gyakoroltak rám. A Beatles öröksége rengeteg zenész munkásságában fellelhető, szóval nekem egyáltalán nem szokatlan vagy meghökkentő, hogy a Dream Theater világában is tükröződik most ez.
Izgalmas volt ilyesmivel is kísérletezni ezúttal?
JR: De még mennyire! Tudod, azért jó a Dream Theaterben zenélni, mert soha nem zárjuk be magunkat egyetlen stílusba. Mindig próbáljuk szétfeszíteni a határainkat, és ezáltal a lehetőségeink szinte kimeríthetetlenek. Jó példa erre a Scenes From A Memory album Beyond This Life dala, aminek a középrésze totál Zappa-hatású. Vagy legutóbb a The Astonishing esetében némi elektronikát is belevittünk bizonyos tételekbe.
Lemezkészítésnél számodra mi jelenti a legnagyobb kihívást?
JR: Kreatívnak maradni és elkezdeni egy újabb valamit a legnehezebb. A legtöbb művész fejében ott motoszkál a kétely, hogy “legutóbb képes voltam rá, de vajon most is menni fog-e?” Amikor ezen túllendül az ember, akkor már sokkal könnyebb minden, legyen szó billentyűs részek kitalálásáról vagy hangszerelésről.
Idén 20 éve, hogy bekerültél a Dream Theaterbe. Mennyire változtatta meg a hozzáállásodat az itt eltöltött két évtized?
JR: Sokat tanultam a zenekar tagjaként. Például a keményebb zenék világában való eligazodást. Noha régen is szerettem a metalt, a Black Sabbathot és az AC/DC-t, meg a többi klasszikus bandát, a műfaj paramétereit már itt sajátítottam el. A srácok kvázi megtanították nekem a metalt, az ő segítségükkel ástam bele magam a Metallica és az Iron Maiden munkásságába, miközben ők különböző progresszív zenékkel ismerkedtek meg általam. Ahogy már említettem, én magam klasszikus zenei közegből érkeztem, zongoristaként az volt az én terepem, majd később a progresszív zenék, a nagyzenekari hangszerelések, a különböző textúrák és hangzások világában mélyedtem el, mert ezek érdekeltek igazán. Amikor csatlakoztam hozzájuk, nekik is újdonság volt egy ilyen beállítottságú emberrel együttműködni, amilyen én vagyok. Amit lehetett, megtanultam a metalról, illetve arról, hogy mivel tudok hozzájárulni a csapat meglévő stílusához. A Dream Theaterben mindig roppant tudatos munka folyt a hangszerelések terén, és ehhez alkalmazkodnom kellett. John Petrucci kolosszális gitárhangzása mellett az ember könnyen kicsinek érezheti magát, ezért ki kellett találnom, hogyan lehetek egyenrangú partnere. Ehhez nagyon tudatosan fel kellett építenem a játékomat, hogy meglelhessem azokat a frekvenciákat és hangszíneket, ahol és amelyek segítségével át tudok szólni a zenekaron.
Wired For Madness címmel egy új szólóalbumot is kihoztál márciusban, ami rengeteg stílust ötvöz a jazztől a progresszív rockon és metalon át egészen a bluesig. Annyira színes és kalandos albumot akartál összehozni, amennyire csak lehetséges volt?
JR: Tudod, elég sok idő telt el azóta, hogy utoljára ilyesfajta nagyszabású stúdiómunkára adtam a fejem. Az egész életem a zenéről szól, nincsenek benne más nagy dolgok, persze sok minden bele sem férne mellette. A napi rutinom például úgy néz ki, hogy reggel felkelek, odaülök a zongorához, majd átmegyek a szintetizátorokhoz, ezután pedig a szezeményeimmel foglalkozom, és ezzel el is telik egy nap. Az emberek nem is tudják, hogy a Dream Theater zenéjén túl mennyi minden mással foglalkozom, az csak egy szegmense mindannak, amit csinálok. Éppen ezért vágytam rá már régóta, hogy művészként és komponistaként újra kiadhassam magamból azt a sok ötletet, ami az évek során felhalmozódott a fejemben. A legjobb dolog, amikor az elképzelések szónikus formában testet ölthetnek! Nyilván nem egyszerű időt találni erre, de a legutóbbi Dream Theater turné és az azt követő lemezkészítős időszak között mégiscsak sikerült. Óriási elánnal vetettem bele magam a munkába. Elsőként a későbbi címadó tétel született meg, ami nagyon jól sikerült, és egy roppant összetett, modern progrock-irányt körvonalazott. Nagyon izgatott lettem tőle, úgyhogy amikor hazamentem a stúdióból, rögvest elújságoltam a feleségemnek, hogy “írtam egy őrült progresszív darabot, hihetetlenül bonyolult, tele van őrült zenélésekkel, ezért most felfűzök erre a motívumra egy teljes albumot!”. Látva a lelkesedésemet, csak ennyit válaszolt: “nos, nem csinálnál inkább egy olyan lemezt, amit a hallgatók be is tudnának fogadni, amin valódi dalok szerepelnének?” Persze bele sem akartam gondolni ebbe, és csak tovább erőltettem, hogy egy bonyolult szerkezetű, ultraprogresszív anyagnak van itt az ideje. Aztán amikor később visszamentem a stúdióba, mégis fontolóra vettem, amit mondott, és be kellett látnom, hogy igaza volt. A két részből álló, 33 perc játékidejű címadót azért nem hajítottam a kukába, de így is meg tudtam valósítani, hogy a teljes anyagot egy emészthetőbb, barátságosabb légkör hassa át. Ez is én vagyok, noha tudom, hogy aki csak a Dream Theater soraiból ismer, annak az olyan szerzemények, mint az Off The Ground és a Just For Today furcsának hathatnak. Pedig ezekben is van progresszivitás, de jóval kedvesebb, hallgatóbarátabb formában. A legnagyobb élményt a lemez blues dalának elkészÍtése jelentette, amit progresszív bluesnak titulálok. Aki igazán ismer, jól tudja, hogy imádok bluest játszani, akkor is, ha a lemezeimen ezidáig nem mutatkozott meg ez a fajta vonzalom. És ha ezt egy olyan fantasztikus gitáros társaságában tehetem, mint Joe Bonamassa, akkor pedig különösen! Jelenleg mindketten a Mascot kiadónál dolgozunk, ezért úgy voltam vele, hogy megérem őket, hozzanak össze Joe-val. A kiadó emberei azonban csak azt hajtogatták, hogy Joe nagyon elfoglalt, turnézik, lemezt készít, nem tudják, hogy volna-e ideje vendégszerepelni a korongon. Aztán eszembe jutott, hogy úgy 5 éve eljött egy Dream Theater koncertre, mert szereti a bandát és jól ismeri John Petruccit. Ezt kihasználva eldöntöttem, hogy megírom neki direktben, hogy mennyire bírom a játékát, és szeretném, ha játszana az egyik dalomban. Joe válasza nem váratott sokáig magára, amiben azt írta, hogy örömmel megcsinálná. Már az inspirációval töltött el, hogy tudtam, fel fogja játszani a dalt. Tulajdonképpen ennek köszönhetően vett bluesos irányt a Just Can’t Win. Egy komplett fúvós együttest is szerepeltettem a tételben, ami szintén felejthetetlen élménnyel gazdagított.
Nem Bonamassa az egyetlen komoly név, aki játszik a korongon…
JR: Pontosan, és ezért is jó szólóalbumot készíteni, mert ilyenkor az embernek lehetősége nyílik körülvennie magát különböző beállítottságú muzsikusokkal, akik más-más színekkel gazdagítják a zenét. Guthrie Govan az Off The Ground dalban működik közre, ő az egyik legkedvesebb gitáros számomra a szakmában. Aztán itt van Vinnie Moore, aki Why I Dream dalban szólózik. Vinnie-vel rengetegszer dolgoztam már, és a nemsokára esedékes szólólemezén is játszom. Egy fiatal és rendkívül tehetséges srác, Alek Darson játszotta fel a ritmusgitárok javát, ő főállásban a fúziós progban utazó Special Providence tagja. John Petrucci vendégeskedése ugye magától értetődő, a címadó tételben hallani a játékát, egy dalban, a Perpetual Shine címűben pedig a Flower Kings basszistája, Jonas Reingold is gitározik, aki a basszusgitájával úgyszintén felbukkan az album számos pontján.
Rod Morgenstein dobosról még nem beszéltünk, aki ugyancsak szerepel a korongon. Nem gondolkodtatok még azon, hogy itt lenne az ideje egy második Rudess/Morgenstein-kooperációnak?
JR: Ó Istenem, ez valami olyasmi lenne, amit imádnék, mert Rod csodálatos ember és zenész, akivel tényleg egészen különleges párost alkottunk. Egyedül az időfaktor jelenti a problémát. Annyi mindent szeretnék megvalósítani és olyan kevés idő áll rendelkezésre!
A lemezedhez készült fotókon egy egyedi nyolchúros gitár van a kezedben. Biztosan jelentősége van, hogy nem billentyűs hangszerrel fotózkodtál…
JR: Przemek Drużkowski építette nekem ezt a Wizard névre hallgató gitárt, közvetlen a lemezfelvétel megkezdése előtt készült el vele. A címadó dalban játszottam fel különböző ritmusgitársávokat a hangszerrel. Roppant módon inspirált a játék rajta!
Mennyire vagy magabiztos a gitáron?
JR: Világéletemben gitároztam, de mindig voltak jelentős kihagyások, amikor nem játszottam húros hangszeren, tehát nyilvánvalóan nem ugyanolyan szinten kezelem, mint a billentyűsöket. Ehhez a gitárhoz egyébként egy humoros sztori is kapcsolódik: Przemek Drużkowski hatalmas Dream-rajongó, és emiatt nagyon lelkes lett, amikor megtudta, hogy érdeklődöm a hangszerei iránt. Rögtön kérdezte is, hogy milyen jellegű gitárt építsen nekem, hat-, hét-, vagy nyolchúrost? Én pedig azt válaszoltam, hogy legyen nyolc, ha már a billentyűsökön nyolc hangot fogok egyszerre. Legyen több húr, minél több, annál jobb! (nevet) Azzal viszont nem számoltam, hogy a nyolchúros gitáron milyen megterhelő a játék. A kezeim nehezen alkalmazkodtak ehhez a játékmódhoz, úgyhogy amikor befejeztem a felvételeket vele, félre is kellett tennem egy időre, és elővenni egy hathúrost, hogy alapvető gitározással nyugtassam meg a kezeimet. Örök tanulság, hogy az ilyen fizikális hangszereken való játékhoz időt kell adni az izmoknak és ízületeknek, mert hozzá kell szokniuk a terheléshez. Nem lehet hirtelen, minden átmenet nélkül belevágni ilyesmibe.
A progresszív jelző szerinted jelent még valamit a zenében vagy már teljesen kiüresedett ez a meghatározás?
JR: Nagyon szeretem, amikor erről a kérdésről beszélgethetek emberekkel. A progresszív rock, mint zenei irányzat a hetvenes években született, a Yes, a Genesis, a Jethro Tull és a King Crimson voltak a megalapítói. Szerintem a progresszív rock kifejezést sokan tévesen értelmezik. Az én olvasatomban két jelentése van: egyfelől azt a grandiózus hangzásvilágot írja körül, amit a fenti zenekarok határoztak meg, másfelől pedig azokat a fiatal csapatokat tömöríti, akik elég bátrak ahhoz, hogy letérjenek az ösvényről és eddig feltérképezetlen területeken alkossanak újító, előremutató, innovatív muzsikát. Vannak ilyen zenekarok manapság, a Special Providence, a Haken és az Arch Echo. Ők egyrészt képesek fejet hajtani a klasszikus prog-előadók munkássága előtt, de folyamatosan feszegetik a határaikat, próbálják előrevinni a műfajt. A Wired For Madness albumom is ebben a szellemben fogant, magam is ezt az utat járom!
www.jordanrudess.com
www.dreamtheater.net
Interjú: Danev György
2019. október 27. 06:18