John Page Guitars
A John Page név nem lehet ismeretlen azok számára, akik tisztában vannak a tömör testű elektromos gitár történetével. Az amerikai szakember 1978-ban kezdte pályafutását a Fender fullertoni gyárában, mégpedig a kutatásokért és fejlesztésekért felelős R&D részlegnél, ahol a legendás Freddie Tavares vette szárnyai alá. Később, a ‘80-as évek elején erőfeszítéseit a krízisben lévő Fender hírnevének helyreállítására összpontosította és nagy szerepet játszott abban, hogy az évtized második felére sikerült talpra állítani a márkát. Page fáradozásainak leglátványosabb eredménye a világ elit gitárosait kiszolgáló Fender Custom Shop létrehozása volt 1986-ban, melynek társalapítója volt, majd egészen 1998-ig annak vezetőjeként tevékenykedett. Ezután felépítette a Fender Múzeumot, amit 2003-ig igazgatott, majd némi kihagyást követően 2006-ban ült vissza a tervezőasztal mellé, hogy immár olyan hangszereket alkosson, melyek a saját nevét viselik. Interjúnk első részében eme márka, a John Page Guitars megszületéséről beszél John.
Bő két évtizednyi szolgálat után hagytad el a Fendert. Mi vezetett oda, hogy megalapítsd a saját gitárcégedet?
John Page: Amikor eljöttem a Fendertől, egyáltalán nem terveztem, hogy újra gitárokat építsek, legalábbis nem belátható időn belül. Éveken át harcoltam a Fender menedzsmentjével, ami teljesen elvette a kedvemet ettől a munkától. Mindig az az ember voltam, aki a szíve után ment, ezért amikor otthagytam a céget, egyből beindítottam a Fender Múzeumot és a Kids Rock Free zenei edukációs programot. Ezzel visszatérhettem a legkedvesebb szenvedélyemhez, újra zenélhettem, közben pedig kialakítottam az a közeget, ami ennek az egésznek helyet adott. A múzeum felépítésével 4 évet töltöttem, majd eljöttem Kaliforniából és új életet kezdtem Oregon déli részének erdős részén.
Az első évet azzal töltöttem, hogy felépítettem a házamat és a műhelyemet. Régi álmom valósult meg ezzel. A kedvem akkor még nem tért vissza a gitárokkal való foglalkozáshoz, inkább dizájn-bútorokat kezdtem tervezni és készíteni különböző galériák számára. Ez egészen addig így is maradt, amíg egy helyi középiskolás srác meg nem kért, hogy mentoráljam, segítsek neki építeni egy gitárt, ami iskolai vizsgafeladat volt számára. Belementem. Ahogy elkezdtük, egyből újra inspiráltnak éreztem magam. Szintén nagy jelentőséggel bírt a gitárokhoz való visszatérésem szempontjából, hogy egy alkalommal elmentem a Fender Custom Shopba. Nagyon nem tetszett, amit ott láttam. Mióta eljöttem onnan, ráálltak egy olyan koncepcióra, amit nem tudtam elfogadni. Kimondottan feldühített, amit tapasztaltam, ezért amikor hazaértem, elhatároztam, hogy elkezdek gitárokat építeni, mégpedig úgy, ahogy szerintem kellene. Leültem a tervezőasztalhoz és nekiláttam…
Milyen típusú hangszerekben kezdtél gondolkodni akkor? Kizárólag kézi készítésű, egyedi darabok jöhettek szóba?
JP: Előzetesen nem vettem tervbe semmit, de hamar előhozakodtam egy olyan egyedi dizájnnal, ami teljesen újszerűnek tűnt. Egy idő után viszont úgy döntöttem, az egyediségemnek inkább abban kellene megnyilvánulnia, hogy visszaforgatom az idő kerekét és régisulis módon állok neki a feladatnak: kizárólag kézzel, a Fendernél szerzett tapasztalataimat felhasználva, és persze semmi CNC. Nem szándékoztam egyedi darabokkal foglalkozni, úgy voltam vele, hogy csak építem a gitárjaimat és szép sorban eladogatom őket. Ám amikor híre ment, hogy újra ringbe szálltam, egyből özönleni kezdtek az egyedi megrendelések. Annyi jött, hogy egyből úgy 15 évnyi rendelési hátralékom keletkezett! (nevet) Most tartok ott, hogy elkezdhettem azokat a modelleket gyártani, amelyek már nem előrendelésre készülnek. Ez lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljak pár újítást. A kezdetekkor erre kevés lehetőség adódott, akkoriban a fő célom a kézzel készített felsőkategóriás gitárok előállítása volt, került amibe került.
Melyik volt a legelső modelled a saját neved alatt?
JP: A P-1 volt az első, ami a John Page Guitars címke alatt látott napvilágot. Ez egy kicsit túlméretezett single-cutaway-típusú hangszer volt, T-stílusú testtel, 3+3-as kulcskiosztással a fején, többszörösen rétegzett juhar és mahagóni nyakkal, ikertekercses nyaki hangszedővel és klasszikus T-stílusú húrlábbal illetve bridge-pickuppal. Ez testesítette meg a tökéletes gitárt számomra. A saját Telém a bridge-pozícióban is humbuckerrel rendelkezett, a kontroll-potméterek pedig fordított sorrendben helyezkedtek el a kapcsolópanelen. A P-1 eme gitár evolúciójának volt tekinthető. Mindazonáltal nem állt szándékomban Tele-kópiát készíteni: noha a testformát tekintve tagadhatatlan a párhuzam, az eltérések legalább ennyire szembeszökőek voltak. A fej és a koptató pedig olyannyira másképp festett, hogy az összkép alapján véletlenül sem lehetett annyival elintézni a hangszert, hogy “egy újabb Fender-kópia”.
Mit kell tudni a P-szériáról?
JP: A P-széria minden modellem alapja. Mindig imádtam a Telét, de az éles magas hangjaival állandóan bajom volt. Emlékszem, egyszer a ‘80-as évek elején a Fender marketing részlegének akkori vezetője, Dan Smith behozta az R&D irodába Ted Greene jazzgitárost. Ted olyan hangokat csalogatott elő a Teléből, hogy eldobtam az agyam. Maradandó hatást gyakorolt rám a találkozásunk. Amikor leültem megtervezni az első saját gitáromat, ez a momentum járt a fejemben. Egy “Jazz Tele”-típusú hangszert akartam létrehozni. Eleinte a “Jazzele” nevet szántam neki, ám idővel rájöttem, hogy ez az elnevezés behatárolná a lehetőségeit ennek a jóval többre predesztinált hangszernek. Úgy döntöttem, hogy a testbe öt speciálisan elhelyezett és kialakított üreget helyezek a tónus melegebbé tételének érdekében, a nyakat pedig ugyanezen okból készítettem rétegzett juhar és mahagóni lapokból, rózsafa fogólappal. Gibsonos érzetű nyakat akartam, ezért 1,68 inches nyeregszélességet és 12 inches rádiuszt határoztam meg. A fogólap nagyobb érintőket kapott, a nyaki pozícióba pedig humbucker hangszedőt helyeztem. Az ötállású hangszedő-váltóval a létező összes pickup-konfigurációt el lehetett érni, míg a modernizált T-stílusú húrláb lehetőséget adott arra, hogy az összes húron külön-külön lehessen intonációs beállításokat végezni. Évekig gyártottam ezt a típust, majd egyre-másra jöttek a kérések a vintage-stílusú modellek iránt is, ezért megcsináltam a P-1SV (solid vintage) változatot, üregek nélkül, egy darabból fűrészelt juhar nyakkal, három babával a húrlábban.
Az Ashburn- és az AJ-szériák esetében is feltűnő a tradicionális formák házasítása a rendhagyó megoldásokkal. Milyen beállítottságú zenészeknek ajánlanád ezeket?
JP: Eddig minden gitárdizájnomat alapvetően befolyásolta az az időszak, amit a Fendernél töltöttem. Ezt sosem tagadtam, nincs is miért. Ugyanakkor minden egyes hangszeremnél ott az a bizonyos csavar. Az eredeti hangszereket így fejleszteném tovább, a saját tapasztalataim és ízlésem szerint, ha nem lennének olyan határok és korlátozások, amiket nem lehet átlépni, illetve be kell tartani. Elsősorban olyan zenészeknek ajánlanám ezeket a modelleket, akik kedvelik a Fender gitárokat, de nem érzik ördögtől valónak a változásokat sem. Az Ashburn és az AJ szériák hasonló érzetet kínálnak, ugyanakkor könnyebben játszhatóak a nagyobb fogólap-rádiusznak és nyeregszélességnek köszönhetően. További előny a hídnál lévő fordított hangszedő, ami kiküszöböli a fülsértő magasakat, valamint a továbbfejlesztett nyakrögzítési technológia, ami összetettebb, gazdagabb tónus elérését teszi lehetővé. A modern esztétikusság szintén szembetűnő e modelleknél. Azok is jól járhatnak velük, akik mindig Fenderen akartak játszani, de ki nem állhatták azt a nyakprofilt és a harsány tónust. Ezek mind egyedi hangszerek, melyek jól mutathatnak bárki gitár-arzenáljában.
A DL-széria szintén egyedi vonásokkal bír…
JP: A DL az első double-cutaway-típusú modell volt a JP Guitars történetében. Sokan kérték, hogy Strat-stílusú hangszereket is készítsek, aminek ezzel tettem eleget, mindazonáltal továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem csinálok Fender-kópiákat. Elhatároztam, hogy a P-1SV egy darabból faragott nyakdizájnját fogom felhasználni ehhez a modellhez is, 3+3-as kulcskiosztású fejjel. Nem akartam tipikus Strat-pickupokkal felszerelni, inkább valami teltebbet, mondjuk P-90-est képzeltem el hozzá. John Suhr S-90-es verziója tökéletes választásnak bizonyult, mert sokkal tisztább és artikuláltabb hangot produkál, mint a P-90. Ami a hardvert illeti, sosem voltam nagy rajongója a tremolókarnak, ezért fix húrlábat szereltem rá. A gitárt a feleségemről, Dana Leigh-ről neveztem el, innen a DL fantázianév. A későbbiekben aztán komoly igény mutatkozott egy tremolós változatra, ami magával hozta a kritikus pillanatot: ki kellett fejlesztenem egy olyan vibrátó-rendszert, melyben a hat darab vonalban lévő húrrögzítő pontos mozgást tesz lehetővé a tremolókar számára. Mindez elvezetett a következő evolúciós lépcsőfokra, ami az Ashburn megszületését eredményezte.
A gitárjaid egyik fő jellegzetessége a hídnál lévő pickup, mely a klasszikus Fender-dizájnhoz képest pont az ellenkező irányba dől. Tonalitás szempontjából mit akartál elérni ezzel?
JP: A hangszedő fordított elhelyezése a bridge-pozícióban abból az utálatból fakad, amit világ életemben tápláltam a Fender éles hangjaival szemben. Különösen a Tele bridge hangszedőn keresztül felvett magasai bántották a fülemet. Mindent megtettem, hogy ezt a jelenséget kiküszöböljem a saját gitárjaimban: üregeket vájtam a hangszerek testébe, rétegeztem a nyakat, fából készítettem babákat a húrlábba, végül azonban kiderült, hogy a legjobb mód az, ha a hídnál lévő pickup dőlési szögét ellentétes irányban határozom meg. Imádom, hogy ezzel nem csupán azokat a ronda, éles magasakat tudom testesebbé tenni, hanem a mélyek is feszesebbé válnak. A Classic szériám esetében odáig mentem, hogy szabványosítottam ezt az eljárást az elektronikában, mert roppant költséghatékony módja a megfelelő tónus kialakításának.
Az Ashburn pickup-pozíciói és koptatója kicsit arra Fender Performer gitárra emlékeztet, amit még 1985-ben terveztél…
JP: Azt hiszem, minden tervezőnek megvan a maga stílusa… A jellegzetes áramvonalakat és egyensúlyokat az összes formatervező megjeleníti a munkáiban. Én sem vagyok más. Ha visszanézek, látom a rokonságot egészen a Fender Bullet modellig, sőt, mindezen dizájnelemek még a bútoraimban is megjelennek, tehát az összes múltbéli és jelenlegi munkámban. Nem harcolok ellene, inkább hagyom magam sodródni az árral. Mindig azt mondom, hogy “egyedien ismerős” gitárokat tervezek, melyek gyökerei világosan lekövethetőek. Továbbá, a formatervezésben mindig szem előtt tartom azt, amit “kiegyensúlyozott aszimmetriának” hívok. Amíg ezt el nem érem, a dolgok totálisan kiegyensúlyozatlanok. Ami a pickupok elhelyezését illeti, mindig a vastagabb, teltebb tónust keresem, ennek tudható be a szokványostól eltérő pozicionálás.
Milyen nyak-test csatlakozási típust favorizálsz a modelleid esetében?
JP: A csavarozott nyakat preferálom a ragasztott megoldással szemben. Ilyen módon szerelem össze az összes egyedi rendelésre készített gitáromat. Masszív kapcsolódási pontot hozok létre, ahogy a krómozott acélcsavarokat csatlakoztatom a nyakba ágyazott menetes sárgaréz betétbe. Hiszem, hogy ily’ módon a nyak hatásosabban továbbítja a testbe a hangokat. Ugyancsak biztos vagyok benne, hogy a nyak hátsó része és a testben kialakított kapcsolódási pont összeillesztése kritikus fázis a lehető legjobb tonalitáshoz vezető úton. Ezért nem szeretem annyira a ragasztott konstrukciót: a ragasztásnál lehetsz akármilyen óvatos és körültekintő, egy kicsi rés mindig marad az összeillesztésnél. Úgy gondolom, a gitártervezés és a kivitelezés olyan, mint recept szerint főzni: az összetevők közötti egyensúly betartásától válik az étel ellenállhatatlanná. A gitárépítés esetében is az a leglényegesebb, hogy a felhasznált anyagok közötti balansz megmaradjon. Tökéletes hangzású gitárt csak így lehet készíteni. Számomra a testen átmenő nyakkal gyártott gitárok a flexibilitást határolják be a receptben. Én magam olyan anyagokat használok, melyek biztosítják a nyak stabilitását, ugyanakkor nem befolyásolják a elérni kívánt tónust. Lehet, hogy más gitárépítők nem értenek velem egyet e kérdés tekintetében, én azonban hiszek ebben. Azt szeretem, ha a gitárépítés egyszerre zsigeri, szívvel-lélekkel teli és személyes tapasztalatokon alapuló.
Bloodline név alatt saját hangszedőmárkával is rendelkezel. Mik a legfontosabb szabályok, amikor valaki pickup-készítésbe kezd? Mely mágnestípusokat részesíted előnyben?
JP: Véletlenül sem nevezném magam pickup-tervezőnek, épp elég kiváló szakember foglalkozik ezzel. Amikor elindítottuk a JP Classic szériát, biztos akartam lenni abban, hogy a hangszedők, amiket használni akarunk a lehető legmegfelelőbb módon reprodukálják azt a hangzásképet, amit megálmodtam. Ennek érdekében konzultációkat folytattam a hangszedőimet készítő szakemberekkel. Előadtam a vágyaimat, történelmi jelentőségű hangzásmintákkal támasztottam alá, mit is akarok, illetve azt is elmondtam, miben szeretnék változásokat eszközölni. Javaslatokat tettem a mágnesek típusaira és a tekercselésre használt huzalok vastagságára, mindezt annak érdekében, hogy az általam kitalált tónust elérjük. Ezután készítettek néhány próbadarabot, melyeket összehasonlítva sikerült megtalálni azt, amit kerestem. Ami a mágnestípust illeti, az Alnico V az, amit preferálok.
A Bloodline kínálatában egyaránt megtalálhatóak humbucker- és single coil-típusú hangszedők. A single coil esetében az autentikusan zajos, úgynevezett “60 cycle hum”-ot produkáló konstrukciót kedveled vagy a modern, zajtalan verziót?
JP: A teltebb tónust szeretem, de azt a fajtát, ami egyben tiszta is. Jó dolog a humbucker zajtalansága, de nagyon bírom a single coil harapós viselkedését is. Ugyanakkor minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy megfelelő árnyékolásokkal kordában tartsam a “60 cycle hum” jelenségét minden gitáromban.
A humbuckerekkel az az általános tapasztalatom, hogy sok közülük túlságosan fedett hangzású és a magas tartomány hiányzik belőlük. Hogyan küszöbölöd ki ezt a saját humbuckereidben?
JP: Való igaz, ez a probléma jelen van a humbuckereknél, legfőképpen a fém burkolattal rendelkezők esetében, pedig azokat szeretem igazán. A Classic szériánál úgy orvosoljuk ezt, hogy némileg alulméretezzük a tekercsek menetszámát és speciális módon végezzük a tekercselést. Ez az eljárás tiszta karaktert ad nekik, miközben a vastag humbucker tónus is megmarad. Így megfelelő egyensúly képződik a humbucker és a single coilok között. Tudom, hogy néhány gitáros úgy érzi, nem elég testes és erőteljes a hangzásuk, de pont ezért van annyiféle, különleges igényeket kielégítő pickup a piacon, hogy mindenki találjon olyat, ami megfelel az ízlésének.
Korábban említetted a John Page Classic márkát, ami némileg elkülönül a John Page Guitarstól. Mesélnél erről?
JP: 6 évvel ezelőtt kapcsolatba kerültem egy Howard Swimmer nevű úriemberrel, aki a HRS Unlimited céget képviselte. Howard egyike volt a Premier Builders Guild alapítóinak 2009-ben. Mindig is nagyra tartottam azt, ahogy megpróbálták támogatni a kisebb, “butik”-jellegű gitár manufaktúrákat. Azt szerette volna, hogy indítsunk közösen valami hasonlót, amiben én lennék a fő tervező. Az elképzelés az volt, hogy a gyártást kiszervezzük és így elérhetőbbé tesszük a hangszereket a nagyközönség számára. Végül kötöttem egy licensz-szerződést a HRS-sel, így ők felelnek a gitárok előállításáért a John Page Classic márkanév alatt. Minden hangszer a saját specifikációim szerint épül és a világon mindenhol árulják őket. Csodálatos felsőkategóriás gitárokról beszélek, melyek a kézzel készített hangszereim árának egyharmadába kerülnek.
Szerinted mi a legfőbb különbség a kézi készítésű és a tömeggyártott felsőkategóriás gitárok között?
JP: Van egy mondás az üzleti életben, miszerint “az idő pénz”, és egy nagyon igaz. Nem csupán munkaerőköltségeink vannak, hanem olyan általános költségek is keletkeznek, melyek ehhez, illetve a végrehajtandó folyamatokhoz kapcsolódnak. A tömegtermelésben gyártott gitárok általában mindig egy jól meghatározott csoportot céloznak meg a piacon és ennek megfelelően pontosan meghatározzák hozzájuk az árszintet, hogy versenyképesek legyenek. Minden egyes perc, amit gitárépítéssel töltesz, hatást gyakorol a hangszer árára, így a tömeggyártott modelleket roppant szigorú idő/pénz-arány szerinti iránymutatások alapján gyártják. Az időfaktoron kívül további pénzügyi döntéseket kell hozni a felhasznált anyagok minősége szerint, mert ezek is óriási hatással vannak az árra.
Számomra az egyik legfontosabb dolog az, hogy mi a tényleges időszükséglet, amit az építési folyamatra fordítok. Ennek az intervallumnak a jelentős része nagyon specifikus ciklusokból áll. A műhelyem megfelelő méretű és nem építek egyszerre sok gitárt, tehát van hely őket úgy elhelyezni, hogy végig kéznél legyenek a különböző munkafázisok idejére. Képzeld ugyanezt el a Fendernél, ahol úgy 400 gitárt gyártanak naponta. Ha 9 hónapba telne megépíteniük egy hangszert, akkor ezen idő alatt 76 ezer darab olyan gitár gyűlne össze, ami valamilyen beavatkozásra várna még. El tudod képzelni, mekkora ingatlanra lenne szükség a tárolásukhoz? Ebből egyértelműen következik, hogy az az építési idő és ciklusok, amelyekhez szigorúan tartom magam, nem működne a tömeggyártásban.
A másik nyilvánvaló különbség a kézműves és a tömeggyártott gitárok csatájában az emberi faktor: meg kell vizsgálni, milyen kezek építik egyiket és másikat. A tömeggyártásban a feladatokat kicsi, egyszerűen elvégezhető részekre osztják, amiket aztán olyan gyári munkások végeznek el, akik a képzettség különböző fokain állnak. A fent említett árérzékenység következtében e pozíciókat minimálisan kvalifikált munkavállalók töltik be, mert így a fizetésüket is lent tudják tartani. A kézműves hangszereket ezzel szemben általában egy-két szakember készíti, ők azonban kiválóan képzettek, és széles körü ismeretekkel rendelkeznek a teljes procedúrát illetően, lévén az elejétől a végéig részt vesznek az alkotó folyamatban.
Mire vagy a legbüszkébb, amit eddig elértél a John Page Guitars-szal?
JP: Azt hiszem, az tölt el leginkább elégedettséggel, hogy még mindig tervezhetek és építhetek, és ez az egész tevékenység továbbra is örömmel tölt el. Az első gitáromat 48 évvel ezelőtt építettem… Belegondolni is nehéz! Továbbra is minden reggel felkelek és megyek a műhelybe dolgozni, ahol új ötleteken agyalok és megállás nélkül termelem a fűrészport. Az élet szép!
https://www.johnpageguitars.com/
https://www.johnpageclassic.com/
Írta: Danev György
2020. szeptember 20. 17:50