MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

John Page

„A hangszer a zenész kezében olyan, akár a festőnek az ecset”

A John Page név nem lehet ismeretlen azok számára, akik tisztában vannak a tömör testű elektromos gitár történetével. Az amerikai szakember 1978-ban kezdte pályafutását a Fender fullertoni gyárában, mégpedig a kutatásokért és fejlesztésekért felelős R & D részlegnél, ahol a mítikus Freddie Tavares vette szárnyai alá. Később, a ‘80-as évek elején erőfeszítéseit a krízisben lévő Fender hírnevének helyreállítására összpontosította és nagy szerepet játszott abban, hogy az évtized második felére sikerült talpra állítani a márkát. Page fáradozásainak leglátványosabb eredménye a világ elit gitárosait kiszolgáló Fender Custom Shop létrehozása volt 1986-ban, melynek társalapítója volt, majd egészen 1998-ig annak vezetőjeként tevékenykedett. Ezután felépítette a Fender Múzeumot, amit 2003-ig igazgatott, majd némi kihagyást követően 2006-ban ült vissza a tervezőasztal mellé, hogy immár olyan hangszereket alkosson, melyek a saját nevét viselik. Interjúnk második részében a Fendernél töltött éveiről sztorizik a legendás szakember.

A Fender R & D részlegénél kezdted a pályafutásodat, ahol a legendás Freddie Tavares vett szárnyai alá. Mi volt a leghasznosabb, amit megtanultál tőle?

John Page: Freddie legnagyobb erénye az alázatossága volt. Mindent elmesélt a Stratocaster és a többi modell megalkotásáról. Tervezőként jól tudom, hogy egy-egy gyártmányterv elkészítésébe mennyi energiát és szaktudást kell invesztálni, Freddie ennek ellenére sosem várta el, hogy a Stratocaster tervezőjeként tartsák számon. Mindig azt mondta, hogy a terveit Leo Fendernek kellett jóváhagynia, ezért azok Leóé voltak, nem az övé.  

Ami a tőle kapott leghasznosabb tippet illeti, hmm… Leginkább a látásmódja volt rám hatással, a tervei letisztultsága és egyszerűsége, illetve az, ahogyan meghatározta a célokat. Egyszerre mindig csak egy dologgal foglalkozott és sosem láttam idegesnek. Pragmatikusan haladt előre az általa meghatározott tervezési metódus egymást követő fázisain. Minden reggel pár rossz vicc elmesélésével indította a napot, majd lelkiismeretesen végigdolgozta a műszakot, este pedig hazament tündéri feleségéhez, Tamarhoz.

“Gitárokat tervezünk és gyártunk, de elsődlegesen nem ez irányítja az életünket, nem ez a létezésünk értelme.” Jó emberként tisztességes életet élni - ez volt az első és legfontosabb lecke, amit Freddie-től megtanultam.

A ‘80-as évek elején a Fender a modern idők kihívásaira reagálva útkereső korszakába lépett. Számos akkor tervezett széria - így a Lead III, a Bullet és a Performer - a te rajzasztalodon született. Mit gondolsz, miért voltak azok a gitárok olyan rövidéletűek?

JP: Valószínűleg azért, mert kilógtak a sorból: a közönség a Fendertől nem vár forradalmi újításokat, nonkonformitást. A Fender márka hívei Stratocastert, Telecastert, Precisiont és Jazz Basst akarnak, nem mást. Sok egyéb kisebb modellt is értékesítenek, ám ezek arányai eltörpülnek a cég zászlóshajóinak eladásai mellett. Utólag azt mondom, roppant szerencsés voltam, hogy a Fender lehetőséget adott a kísérletezésre és az általad is említett modellekkel kicsit kimozdíthattam a márkát a komfortzónájából.

A Bullet volt a Fender első tengerentúli szériája. A teljes gyártási metódus Koreában zajlott vagy akkor még csak bizonyos részek készültek ott?

JP: Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan emlékszem minden részletre, de azt tudom, hogy kétféleképpen készült a Bullet: rövid ideig a nyakat és a testet is Koreában gyártottuk, ugyanakkor Fullertonban is készültek példányok. Nem tudom már, melyik folyamat zajlott korábban, mindazonáltal azt ma is megerősítem, hogy a koptatóra szerelt komplett elektronikát és a fémalkatrészeket szintén házon belül, Fullertonban készítettük, és az összeszerelést is ott oldottuk meg.

A Performer alapvetően egy superstrat-típusú gitár volt. Mi volt a Fender célja ezzel a gitárral akkoriban?

JP: A legelső Performer igazság szerint egy basszusgitár volt. Eredendően Elite Jazz Bass fantázianév alatt készítettem a terveket, de a koncepció olyannyira távol állt az eredeti Jazz Bass világától, hogy azt a szerepet nem tölthette be, amit szántam neki. Emiatt Performer Bass név alatt jelent meg, később pedig kitaláltuk hozzá a gitár-verziót is, hogy ezzel szélesíthessük a termékkört. Ezzel a szériával megpróbáltuk kiszolgálni az akkori piaci igényeket. Fel kellett vennünk a kesztyűt, mert azt láttuk, hogy a piac jelentős mértékben elmozdult azon kevésbé tradicionális formavilág felé, amit a heavy metal műfaj tett népszerűvé. Mivel a Floyd Rose tremolórendszert nem használhattunk, mert a jogok a Kramer gitárcég birtokában voltak, a Kahler satus konstrukcióját választottuk. A humbucker pickup esetében pedig ahelyett, hogy más gyártó modeljjét használtuk volna, inkább kitalátuk a Fender humbuckert. Az általam létrehozott dizájn tulajdonképpen a Fender metálgitárja lett. Nem Strat volt.

Az 1983-as Elite Stratocaster a Fender egyik legvitatottabb Stratocastere volt, a legtöbben a tremolójával voltak elégedetlenek…

JP: Akkoriban új menedzser került az R & D részleg élére, aki imádta szabadalmaztatni a terveinket, ám ezzel roppant körülményes és bonyolult irányba léptünk. Emlékszem, egyszer azt mondtam, hogy ahhoz is nukleáris reaktort terveztetne velünk, hogy felhúzzunk egy csörgőórát, csak azért, hogy legyen még egy szabadalmunk. Az Elite Strat tremolója ilyesminek esett áldozatul: a túl sok bába között elveszett a gyerek, ahogy mondani szokás. Az egész Elite szériát eredendően azért hívtuk életre, hogy a klasszikus Fender-dizájnt futurisztikussá tegyük és teleportáljuk a jövőbe. Nem sikerült túl jól az ötlet kivitelezése és a piac ennek megfelelően nem is kért belőle.

Nem sokkal azután, hogy a CBS eladta a Fendert a Bill Schulz által vezetett befektetői csoportnak, megalapítottátok a Fender Custom Shopot. Mit vártatok ettől és mely gitáros csoportot céloztátok meg elsődlegesen?

JP: Már akkor letettük a Custom Shop létrehozására irányuló javaslatot a menedzsment elé, amikor még a CBS irányította a társaságot. Mivel korábban többször előfordult már, hogy az R & D részleg személyre szabott hangszereket készített bizonyos művészek számára, logikus lépésnek tűnt ebbe az irányba haladni, ám az akkori vezetés lesöpörte az asztalról az ötletet. Nem sokkal később, a cég kivásárlásának idején viszont már annyira rosszul festett a Fender márkanév reputációja, hogy újra előszedtük az ötletet, hátha a Custom Shop segít kicsit helyreállítani a cég megtépázott hírnevét. A Fender a hatalmas volumenű tömeggyártott gitárszériák miatt rég elvesztette a kapcsolatot a gitárosokkal, tehát az imázs, hogy pár fickó kézi munkával épít személyre szabott hangszereket híres muzsikusok számára, azt a látszatot kelthette, hogy a Fender visszatért a gyökereihez, a gitárosokkal való interaktív kommunikációhoz.

A legelső klienseink Eric Clapton, Pete Townshend és David Gilmour voltak, velük már akkor megindult az együttműködés, amikor a műhely még kész sem volt. De nem kizárólag őket és a hozzájuk hasonló világsztárokat céloztuk meg, hanem minden gitárost, főleg azokat, akik egyedi hangszereket gyártó kisebb manufaktúráknak adtak volna megbízást Fender-stílusú gitárok építésére. Ha ezek a zenészek eljöttek hozzánk, akkor megkaphatták a valódi Fendereket, mégpedig olyan formában, ahogyan megálmodták őket!

Számos világhírű gitáros igényeit szolgáltad ki a Custom Shopban töltött évek alatt. Mennyire jelentett kihívást megfelelni nekik?

JP: Ezek a játékosok a kezdetektől imádták a Fender gitárokat, a kapcsolatuk a márkával jóval korábbra datálódik annál, hogy mi elkezdtünk egyedi modelleket készíteni számukra. Tudtuk, hogy mennyire elhivatottak a Fender iránt és azt is tudtuk, hogy korábban gyári modelleket használtak, ezért a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy újrateremtsük azt a játékérzetet, amit megszerettek és megszoktak.

Ami az egyedi igényeiket illeti, úgy emlékszem, George Blanda és Dan Smith párosát rendesen megdolgoztatta Eric Clapton szignált Stratocastere, mire megszületett a kész verzió, mert ez még azelőtt történt, hogy a Custom Shop elindult volna. Egyaránt komoly odafigyelést igényelt a nyakprofil integrálása, továbbá a pickupok reprodukálása és a mid-boost áramkör kialakítása. Mire elindítottuk a Custom Shopot Mike-kal (Michael Stevens - szerk.), már legtöbb folyamatot kidolgoztuk, így jóformán csak építenünk kellett.

Mi volt a legfurcsább kérés, amit a Custom Shopnak valaha teljesítenie kellett?

JP: A nagyon korai időszakban az egyik viszonteladónk rendelt egy gitárt kimondottan a boltja számára. A bolt logóján valamiért egy ballonkabátba öltözött, azalatt viszont semmit nem viselő, rosszarcú frottőr szerepelt. Azt kérték tőlünk, hogy ezt a logót fessük rá a Stratocasterre, de úgy, hogy a fickó méretes szerszáma kilógjon a kabát alól, ami emlékezeteim szerint körbe-körbe tekeredett, kiadván ily’ módon a bolt nevét. Ez azért kissé bizarr kérés volt…

Melyik volt a legkedvesebb Fender Custom Shop gitár, amit építettél?

JP: A Freddie Tavares Tribute modell a kedvencem mind közül, ami egyfajta tiszteletadás volt egy olyan csodálatos ember irányába, aki nagyon sokat jelentett nekem.

Évtizedek óta zajlik a vita gitáros körökben arról, hogy a Fender mely érája a legjobb: a legtöbben az 1954 és 1965 közötti vintage modellekre esküsznek, míg olyanok, mint Ritchie Blackmore és Yngwie Malmsteen inkább a CBS-korszak széles fejű, három nyakrögzítő csavarral és lövedékes nyakgörbület-állító pálcával ellátott szériáit preferálják. Te magad melyik irányba húzol?

JP: Mindig úgy voltam vele, hogy ebben a kérdésben inkább nem foglalok állást. A hangszer a zenész kezében olyan, akár a festőnek az ecset. Mind művészi értéket teremt a maga módján, egyedi ízlés alapján. Egyik sem jobb a másiknál, csakis szubjektív módon ítélhető meg a különbség.

Melyik korszakodat élvezted legjobban a Fendernél töltött időszak alatt?

JP: Remekül éreztem magam a Fendernél egészen úgy 2-3 évvel azelőttig, hogy eljöttem a cégtől.  A korai időkben totál extázisban voltam, hogy fiatal tervezőként egy ilyen nagy múltú gyártónál dolgozhatok. Később az töltött el határtalan izgalommal, hogy egyik alapítója lehettem a világ legjobb custom shopjának, a társaim pedig a világ legjobb szakemberei közül kerültek ki. A szakításunk azért történt, mert a cég olyan irányba mozdult el, amit én nem éreztem magaménak. Ők azt tartották szem előtt, hogy mi a legjobb a cégnek, míg én azt, hogy mi a jó nekem, mint embernek és művésznek. A következményeket mindannyian ismerjük: itt vagyok, az erdő közepén és gitárokat tervezek.

https://www.johnpageguitars.com/
https://www.johnpageclassic.com/

Fender-R&D-1980 – A fotó címe önmagáért beszél: Fender R & D 1980. A kép előterében guggolok, az ölemben a hölggyel. Magyarázatként annyit fűznék hozzá, hogy az egyik “kiöltözős napon” készült a fénykép az R & D osztályon. Általában farmert és pólót viseltünk a munkahelyen, évente egyszer viszont rendesen kiöltöztünk, csak a hecc kedvéért. Az összes mérnök, technikus és asszisztens szerepel a képen Freddie Tavares és az elődöm, Gregg Wilson kivételével, ők ketten valamilyen oknál fogva nem voltak jelen. Minden névre már nem emlékszem, ezért meg sem próbálom felsorolni őket. Mindenesetre a mellettem guggoló úriember Steve Boulanger, aki hozzám hasonlóan gitárépítőként dolgozott akkoriban az R & D részlegnél. A következő évben, 1981-ben előléptem tervezőnek, Steve-vel pedig még évekkel később, a Fender Custom Shopban is együtt húztuk az igát.

JP and Freddie Tavares – 1981 – Ez a fotó a rajzasztalomnál készült Freddie-ről és rólam a közös irodánkban. Éppen interjút adtunk a Recording Engineer and Producer magazin számára.

JP-Clapton-Tavares – Freddie-vel épp az előtt vagyunk, hogy átadjuk Eric Claptonnak az egyik első 1957 Vintage Reissue Stratocastert, ami legördült a gyártósorról. 1983 körül készült a kép.

JP-DM-SC-DD – Fullertonban örökítették meg ezt a képet egy ünnepi ebédet követően, melynek keretében bejelentettük az 1952 Vintage Reissue Telecaster piacra dobását. 1981 vagy ‘82 állhatott a naptárban akkor. Attól tartok, hogy a képen látható hölgyek nevére már nem emlékszem, az viszont biztos, hogy balról jobbra ebben a sorrendben állunk: jómagam, Dave Mason, Steve Cropper, Dick Dale.

JP-FCS – Engem ábrázol a fotó már a Coronában lévő irodámban, valószínűleg 1992-ben. Mindig rendetlenség volt az asztalomon. Akkoriban bíztam meg Pamelina Hovnatanian grafikusművészt a Fender Custom Shop új logójának megtervezésével, az eredeti dizájn pedig itt látható.

JP-FW-BC – Ez a fotó Forrest White-ról, Bill Carsonról és rólam egy születésnapi Leo Fender-koncerten készült. Az évre nem emlékszem.

JP-MS_1stCSpic – A legelső promóciós fotó Michael Stevensről és rólam a Fender Custom Shop indulásakor, 1987-ben. Michael-lal a garázsában dolgoztunk akkoriban, mert a Fender még építette a későbbi műhelyünket. A háttérben látható fűrész és az előttünk lévő famegmunkáló pad voltak a legelső eszközök, amiket beszereztünk a Custom Shop számára.

JP-MS-FCS87 – Ezt a fotót az 1988-as NAMM Show számára készítettük, Michaelt és engem ábrázol. Ahogy láthatod, akkor már jóval több eszközzel rendelkeztünk!

JP-NAMM79 – A legelső NAMM Show az 1979-es volt, amin részt vettem a Fender képviseletében. Roppant büszke voltam, arra pedig különösen, hogy a Rolling Stone magazin ezt a promó képet használta a standról.

JP-Paul – Paul McCartney és jómagam. A helyszín Knebworth, valahol a backstage-ben, az év pedig 1992 lehet. Építettem egy általam tervezett Telecastert a Prince’s Trust gálára, ahol jótékonysági célból elárverezték. Paul és néhány másik legendával együtt aláírta a hangszert. Paul miatt került a zene az első helyre az életemben, szóval el lehet képzelni, micsoda különleges élmény lehetett találkozni vele.

JP-Perf-86 - Akkoriban készült ez a fénykép a kaliforniai Brea városában lévő irodámban, amikor a CBS eladott minket. Ahogy látszik, itt is különleges rend uralkodott, ha-ha! Fogalmam sincs, miért tartom egy Performer gitár testét az arcom előtt, mindenesetre a mozzanat jól reprezentálja az akkori érát. Ez egy szkennelt kép, amit valaki számára dedikáltam. 1985 végén vagy 1986 elején készülhetett.

JWB-JP-SB-JE – Egy újabb kép a Custom Shop korai időszakából, 1990-ből vagy ‘91-ből. A ragasztott nyakú Telecasterek első példányai mögött feszítünk. Balról jobbra: J.W. Black, én, Steve Boulanger, John English.

MS-BS-JP – Michael Stevens-szel közösen prezentáljuk a 001-es szériaszámú 40th Anniversary Telecastert Bill Schultznak, a Fender akkori elnökének 1989-ben.

SB-MS-JP-LB – Mindannyian az Acrylic P-Bass fejlesztése idején, melyet az INXS-es Garry Beers számára építettünk 1989-90 körül. Balról jobbra: Steve Boulanger, Michael Stevens, én, Larry Brooks.

TheResearchers – Évente egyszer mindig bezártunk két hétre, hogy mindenki elmehessen vakációzni. Ilyenkor mindig megünnepeltük a szabadságot egy sajátos partival a fullertoni gyár parkolóterületén. A képen látható zenekar tagjai mind Fender R & D-alkalmazottak voltak. Balról jobbra: Steve Busey, én, (a dobok mögött) John Cermanaro, Steve Boulanger, valamint Mike (akinek a vezetéknevét elfelejtettem).

Írta: Danev György



 

2020. július 22. 07:09

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA