JOHN CORABI
„Sokan meg fognak lepődni, ha meghallják ezt az anyagot!” Április 24-én jelent meg John Corabi régvárt szólóalbuma New Day címmel, amit a The Dead Daisies frontembere Marti Frederiksen csúcsproducer segítségével öntött formába. Az egykoron a Mötley Crüe, a The Scream, a Ratt és a Union soraiban is megfordult énekes ezúttal egy soul- és blues-elemekkel átszőtt régi vágású rockalbumot készített, melyet neves közreműködőkkel rögzített az autentikus zenék fővárosának számító Nashville-ben. Erről az igencsak izgalmasnak ígérkező dalcsokorról faggattuk ki a legendás zenészt.
Üdv, John! Mi a helyzet arrafelé?
Minden a legnagyobb rendben! Épp egy kávéval és cigarettával indítom a napom. Itthon vagyok Nashville-ben, rettenetes hideg van most ezen a vidéken, de legalább felkészít arra, ami nemsokára vár rám Európában és Nagy-Britanniában. Több hete tart a szokatlan időjárás, ami nem annyira jellemző itt: rengeteg hó esett, aztán jött az eső, ami ráfagyott mindenre. Fák dőltek ki, egyenesen a villanyvezetékekre, minek következtében egész Nashville napokig áram nélkül maradt. Eseménydús heteken vagyunk túl, de most már újra sínen van az élet!
Legutóbb, amikor beszélgettünk, említetted, hogy a lányod rákos megbetegedéssel harcol. Remélem, azóta javult az állapota…
Köszönöm az érdeklődést. Nemrég járt az onkológusánál, és úgy tűnik, hogy a gyógyulás útjára lépett. A konzervatív kezelés mellett belemerült a holisztikus gyógymódokba is, ami szerencsére jól működik nála. Hálát adok az égnek. Remek lány, több unokával is megajándékozott, a kitartásáról és a lelki erejéről pedig példát lehet venni. Nagyon vagány csaj, erősebb, mint az apja! Hallatlanul büszke vagyok rá!
Nemsokára szólólemezzel jelentkezel, ami április végén kerül a boltok polcaira…
Hallottad már a teljes albumot?
Még nem, csak pár dalt, de ezek alapján már sejtem, hogy mi lehetett a koncepció…
Tudod, mi az érdekes? Hogy szerintem sokan meg fognak lepődni, ha meghallják ezt az anyagot! Mondhatnám azt, hogy ez egy súlyos cucc lett, de nem ez a helyzet. Amúgy is utálom, amikor a zenére azt mondják, hogy súlyos. Ezzel a koronggal a gyökereimhez térek vissza, azokhoz a zenékhez, amiken felnőttem: korai Rod Stewart, korai Aerosmith, The Beatles, Bob Seger, Creedence Clearwater Revival, de még némi Led Zeppelin is felsejlik a dalaimban. Óriási élmény volt elkészíteni az albumot!
Akartam is mondani, hogy mennyire érződik a ‘60-as évek végének és a ‘70-es évek elejének hatása a dalokban…
Egyértelmű, ugyanakkor nem csupán erről van szó. A fő célom az volt, hogy nekem tetsző dalokat írjak, Marti Frederiksen pedig nagy segítségemre volt ebben. Sokat beszélgettünk arról, hogy amikor még gyerek voltam, a zenekarok jóval szabadabbak voltak, azt csináltak, amit csak akartak, és ettől kreatívabb módon tudtak alkotni. Nem szeretem ezt a kifejezést használni, de tudod, azok a zenekarok, amelyeken felnőttem, a Beatles, a Stones, a Zeppelin, bizony klasszikus zenekarok voltak. Rátetted a tűt bármelyik lemezükre, meghallgattad az első dalt, és máris útnak indultál vele. Aztán a második dal teljesen más jellegű volt, mert rengeteg különböző elemet használtak. Manapság - leginkább az elmúlt húsz évben - viszont amint kiadsz valami zenét, legyen az dal vagy album, az öltönyösök - én öltönyösöknek hívom őket: tudod, azok az emberek, akik rádiót és lemezkiadókat vezetnek - azonnal megpróbálják valamilyen skatulyába gyömöszölni. Heavy metal? Rock? Klasszikus rock? Grunge? Érted, mire gondolok? És akkor Marty meg én azt mondtuk: „gyerünk, csináljunk egy lemezt a régi módszerrel!” Vegyük elő a régi iskola tanait, ne legyenek megkötések, engedjünk szabad folyást a kreativitásunknak. Bármilyen ötlet merül fel, dolgozzuk ki, fejezzük be, vegyük fel. És pontosan ezt is tettük.
Mi adta meg a kezdő lökést a szólóprojekt elindításához?
Az egész folyamat roppant spontán módon és organikusan zajlott. Amikor tavaly a Frontiers kiadó emberei megkérdezték, hogy mit szólnék egy önálló albumhoz, egyből összehoztunk egy megbeszélést. Nem sokkal később kiderült, hogy a Daisies egy év szünetet tart, így pedig minden a helyére került, nem volt akadálya a lemez elkészítésének.
Hogy zajlott a dalszerzés?
Tudod, még mindig elég furcsa nekem, hogy mennyire egyszerű az egész: általában, ha kitalálok egy riffet vagy egy akkordmenetet vagy akármit, akkor csak felveszem a telefonomra, és már megyek is tovább. Most is ez történt. Miután összegyűlt annyi ötletem, amivel érdemes volt foglalkozni, összeültünk Martival, fogtuk az akusztikus gitárokat, és feltérképeztük, miből mit lehet kihozni. Dalszerkezeteket vázoltunk fel intróval, versszakkal és refrénnel, aztán felvettük ezeket is a telefonra. Amikor már készen állt egy albumnyi téma, tíz-tizenöt dal, akkor bementünk a stúdióba, és nekiláttunk a felvételeknek. Persze menet közben megváltoztattunk csomó mindent, elkezdtük rétegezni a zongora és az akusztikus gitár szólamait, folyamatosan finomítottunk a hangszereléseken.
-by-Enzo-Mazzeo.jpg)
Sok akusztikus hangszert használtatok?
Nem mondanám. Bár akusztikus gitáron írtuk a dalokat, a stúdióban úgy voltunk vele, hogy próbáljuk ki őket elektromos közegben is, hátha kisül belőle valami. Az egyik dal, a When I Was Young például tökéletesen példázta ezt a törekvést. Akusztikus gitáron született, és eleinte inkább ballada volt, aztán amikor bementünk a stúdióba, Marti azt mondta: “Tudjátok, mire gondoltam? Ahelyett, hogy balladaként véglegesítenénk, csináljuk meg egy kicsit tempósabban, elektromos gitárokkal, és tegyük inkább olyanná, mint…” Nem mintha úgy hangzana, de azért emlékeztet kicsit Rod Stewart Maggie May című dalára. Szóval megpróbáltuk, aztán csak annyit mondtunk, hogy “a francba, hát tényleg működik!” A végén még adtunk hozzá egy kis Hammond B3-at, majd feljátszottam a gitárszólót, de még mindig maradt bennünk némi hiányérzet, így aztán Marti fia felvett néhány mandolinszólamot is. Egyik ötlet követte a másikat, ösztönösen haladtunk előre, az egész lemezfelvételre jellemző volt ez a természetesség.
Kerültek fel a lemezre olyan témák, melyek eredetileg még a Daisies számára készültek, de kilógtak a zenekar stílusából, és emiatt nem lettek felhasználva?
Amikor az utolsó lemezt készítettük, volt pár olyan dal, ami tőlem származott, és be is tettem őket a közösbe, de a srácok nem voltak biztosak abban, hogy tényleg illik-e hozzájuk. Úgyhogy azt mondtam, oké, ne aggódjatok. A Faith, Hope And Love egyike volt ezeknek. Ez egy koszos déli blues rock szerzemény, és talán van egy kicsi R&B-beütése is, olyan, mint Otis Redding dolgai voltak egykoron. Amikor visszatértem a Daisies soraiba pár évvel ezelőtt, jeleztem David Lowy-nak, hogy ha dalt írok, mindig először a Daisiesnek ajánlom fel, és ha nem biztosak benne, hogy passzol a zenekarhoz, akkor semmi gond, elteszem magamnak, és majd egyszer felhasználom a saját céljaimhoz. A Cosi Bella dal szintén ezen számok közé tartozott: szerintük túlságosan britpop-jellege volt, nekem viszont tetszett, ezért is kapott helyet a saját lemezemen.
Milyen összeállítású csapattal dolgoztál a stúdióban? Úgy tudom, számos híres kolléga játszott a dalokban…
Az anyag javát hárman vettük fel: Marti, a fia, Evan, és jómagam, majd idővel egyre többen kapcsolódtak be a munkálatokba. A már említett Faith, Hope And Love-hoz például szükség volt egy igazán jó bluesgitárosra, nekem pedig rögvest Charlie Starr jutott eszembe a Blackberry Smoke-ból. Pár évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, amikor a Daisies-zel éppen New Yorkban voltunk. Később hol máshol, mint a közösségi médián haverkodtunk össze még jobban, úgyhogy írtam neki egy üzenetet: megkérdeztem tőle, hogy játszana-e egy szólót a készülő albumon és mennyit kér érte. Erre visszaírt, hogy küldjem át a dalt, mert szeretné hallani. Miután megkapta, egyből jelezte, hogy örömmel vállalja, a fizetséggel pedig ne törődjek. Aztán eltelt pár hét, és újabb üzenet érkezett tőle: “Épp az akusztikus gitárommal üldögélek, és az imént eszembe jutott egy ötlet. Rád gondoltam. Írjunk együtt egy dalt!” Elmesélte mire gondolt, én pedig egyből ráharaptam. Csak a dal első sora volt meg neki, és az akusztikus gitáros rész, de volt elképzelése a refrént illetően is: I don’t need that memory anymore. Martival egyetértettünk abban, hogy kiváló dal lenne belőle, így aztán elkezdtünk foglalkozni vele. Persze megváltoztattuk a hangnemet, hogy illeszkedjen a hangomhoz. Végül nem pont oda lyukadtunk ki a témával, amit Charlie elképzelt, de nem bánta. Amikor visszaküldtem neki a kész felvételt, csak annyit írt, hogy “imádom, mosolygok!”
Ugyanez történt a Buckcherry-gitáros Stevie D esetében is. Épp Martival dolgoztak, amikor Marti megemlítette neki, hogy az én szólólemezem lesz a következő projektje. Erre Stevie küldött egy dalvázlatot, amit végül nem használtunk fel, de a riffjét azért lenyúltuk! (nevet) Martival írtunk egy homlokegyenest más témát a riff köré, ebből lett végül a 1969 című nóta. Ahogy már említettem, a gitárok javát magam játszottam fel, a szólókat is beleértve. Azt viszont tudni kell, hogy nem vagyok valami gyors kezű párbajhős a gitáron. Ezzel Marti is tisztában volt, és amikor bizonyos dalokhoz ez már nem volt elég, akkor bizony nem kertelt: “Haver, imádom, ahogy gitározol, de van itt pár dal, amihez azért tüzesebb játék illene.” Mintha az égiek meghallották volna ezt, mert másnap reggel, amikor az ajtó előtt üldögéltem az első kávémat kortyolgatva, kaptam egy SMS-t a Guns-os Richard Fortustól. Ezer éve barátok vagyunk, a Daisiesben is játszottunk együtt annak idején. Richard hallotta, hogy készül a lemezem, és csak annyit akart mondani, hogy ha szükségem lenne gitárosra, ő nagyon szívesen beugrana. Több se kellett, egyből felhívtam, mire elmondta, hogy nincs sok ideje, mert indul a Guns következő turnéja, szóval ha igényt tartok a szolgálataira, akkor ne tököljünk, hanem álljunk neki azonnal. Küldtem neki három dalt, de úgy voltam vele, hogy már akkor boldog leszek, ha egyet meg tud csinálni. Pár nap múlva aztán visszaküldte mind a hármat, ráadásul mindegyikhez kidolgozott alternatív szólókat is arra az esetre, ha Martinak valamiért nem tetszene egyik-másik. Persze Marti ugyanúgy le volt nyűgözve, mint én. Ennyit a lemezen szereplő gitárosokról. Ami a billentyűs részeket illeti, menet közben felmerült, hogy jó lenne némi Clavinet-szerű elektromos zongorázás is, így aztán felhívtam Paul Taylort, a Winger billentyűsét. Neki sem kellett könyörögni, egyből jött, és végül négy dalban is szerepet vállalt. Jó, ha az embernek vannak barátai, ugye? (nevet)
-by-Enzo-Mazzeo.jpg)
Az elkövetkező hónapok a turnézásról fognak szólni számodra, Amerikában és Európában egyaránt alapos körutat tervezel. Azt hallani, hogy valódi all star-felállással vágsz neki a koncertezésnek. Igaz ez?
Valóban ez a helyzet. Paul Taylor lesz a billentyűs a Wingerből, a basszusgitárt a Daisies-ből és a Whitesnake-ből ismert Michael Devin kezeli majd, a dobok mögé a Tesla-ütős Troy Luccketta ül be, az egyik gitáros természetesen Marti lesz, a másik hathúros posztot pedig Jeremy Asbrock kapja, ő Ace Frehley bandájában szolgált korábban. Jeremy annak idején szerepelt a Live 94 koncertlemezemen is. Marti utoljára Steven Tylerrel jár Európában, a produceri teendői ritkán engedik meg, hogy turnéra menjen, úgyhogy számára is izgalmasnak ígérkezik a kiruccanás. Ez egy roppant erős és érdekes összeállítás, ráadásul mind barátok vagyunk, szeretünk egymás társaságában lenni, úgy hogy biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat! Már volt egy bemelegítő koncertünk itt, Nashville-ben, a zenész barátaink pedig teljesen elaléltak a látottaktól. Komoly történelem elevenedik meg a deszkákon, ha színpadra lépünk!
Van már ötleted arra nézve, hogy milyen műsort kéne összerakni a turnéra?
Egyelőre nincs. Ez azért kemény dió. Körülbelül huszonöt dalunk van, és a Mötley-érát sem lenne jó kihagyni, ami több okból is nehéz lesz: a Motley ugyanis a legelső albumtól kezdve lehangolta a gitáreokal fél hanggal, az együtt készített ‘94-es lemezen pedig még messzebbre mentünk ezt illetően. Szóval azt csináljuk, hogy például a Hooligan’s Holiday-nek egy kissé más verzióját adjuk majd elő. Ami azt illeti, nem akarok túl sokat játszani a Motley-katalógusból. Megértem, hogy az emberek többsége ahhoz az albumhoz köt elsősorban, de szeretném, ha azzal is tisztában lennének, hogy több vagyok annál. Így aztán elő fogunk venni valamit a The Scream lemezéről is, aztán lesz egy kis Union, de a Daisies legutolsó lemezéről is válogatunk. Tervezek egy akusztikus blokkot is, amit egyedül játszanék el, ebben lehetne pár Mötley-téma. Így egyszerűbb lenne. Tudod, az a Mötley-anyag sokkal keményebb, mint amiben manapság utazom, ezért jobban illenének ebben a formában a többi dal közé. További előny, hogy Így nem kellene plusz gitárokat magunkkal cipelni csak a Mötley miatt. Ha ugyanis eredeti formájukban, elektromosan toilnánk őket, akkor tartalék gitárok nélkül ide-oda kéne hangolgatni, de az biztosan nem férne bele! (nevet) Ahogy látod, még elég képlékeny minden, sok kérdést felvet a koncertprogram összetétele. Amúgy nagyon bizarr belegondolni abba, hogy a Mötley-val sosem turnéztunk Európában, de a The Scream is mindössze egyetlen koncertet adott arrafelé, a londoni Astoriában. Az Union ebből a szempontból valamivel agilisabb volt, akadt pár bulink, de az a banda nagyon jó köröket futott például Skandináviában, így volt értelme koncertezni azon a vidéken.
A The Scream 1991-es bemutatkozó albuma valódi kultikus gyöngyszemnek számít a gyűjtők és a műfaj fanatikusai között. Mesélnél arról az időszakról?
Azt szoktam mondani, hogy némely lemezem idősebb, mint a gyerekeim… Őrület, ugye? (nevet) Valamikor 1989 táján alakult a zenekar, röviddel azután, hogy a Racer X tagsága felbomlott. Egy Angora nevű bandában nyomultam akkortájt, és eléggé népszerűek voltunk a Hollywood-i klubkörökben. Akár még vihettük is volna valamire, csak hát néhány zenésztársam hozzáállásában akadt némi kivetnivaló, hogy finom legyek. Jobban érdekelte őket a partizás, mint a próbák. Így már akkor sem lehetett előrébb jutni. Egy idő után elegem lett ebből, és leléptem. Nem azért mentem Los Angelesbe, hogy bébiszitterkedjek felnőtt emberek mellett. Nem akartam vesztegetni az időmet reménytelen alakokra. A Racer X-szel voltak közös fellépéseink, onnan ismertem őket. Amikor híre ment, hogy kiszálltam az Angorából, felhívott egy szakmabeli arc, aki egyébként azóta is a menedzserem. Azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a jövőre nézve. Mivel éppen új bandát kerestem, éppen kapóra jöttem neki. Elmondta, hogy a Racer X tagjai új énekest keresnek. Érdeklődéssel hallgattam, úgyhogy megbeszéltünk egy találkozót. Felmentem hozzájuk, ott volt John Alderete basszusgitáros, Bruce Bouillet gitáros és Scott Travis dobos. Egyből elkezdtünk jammelni és dalokat írni, majd Scott kapott egy hívást a Judas Priest menedzsmentjétől, amit nem utasíthatott vissza. A helyére Walt Woodward került, aki sajnos pár éve elhunyt, nyugodjon békében. Walt remekül illett közénk, azonnal megvolt az összhang. Az album javát négyesben írtuk, két daltól eltekintve: A Man In The Moon és az I Don’t Care még azelőtt kezdett formálódni, hogy beszálltam volna a csapatba. Az elődöm az a Jamie Brown volt, aki később a Roxanne élén vált ismertté, és ezt a két szerzeményt még vele kezdte összerakni Bruce, John és Scott. Viszont már együtt fejeztük be őket, némileg változtattunk is rajtuk az eredeti elképzelésekhez képest. Amikor már volt elég dalunk, csináltunk pár bemutatót a lemeztársaságok számára, és attól kezdve felgyorsult minden: még magunkhoz sem tértünk, de már a zsebünkben lapult az aláírt multikiadós szerződés, még mielőtt egyáltalán koncertezni kezdhettünk volna! Nagyon boldog voltam, és ma már azt kívánom, bárcsak a tizenötödik Scream-albumról beszélgetnék most veled! Az élet azonban más forgatókönyvet írt nekem. Úgy értem, ki gondolta volna, hogy a Let It Scream kiadását követően 1992-ben megkeres a Mötley Crüe, ami felborít majd mindent?
Pont ezért éreztem mindig azt, hogy a The Scream befejezetlen történet számotokra…
Tudod, még ma is barátok vagyunk Bruce-szal és Johnnal. Rendszeresen beszélünk, ahogy Scott-tal is, amikor a Daisies és a Judas Priest útjai keresztezik egymást különböző fesztiválokon.
-by-Enzo-Mazzeo.jpg)
Visszatekintve, mai fejjel mit gondolsz a Let It Scream albumról?
Nos, néhány dal esetében most már biztosan másfajta szövegeket írnék, de az volt az első albumom, még fiatal voltam. Akkor azt hittem, hogy dalszövegeknek a szokásos rock & roll-sztereotípiákról kell szólni, tehát szexről, drogokról és gyors autókról. Manapság, ha meghallok valahol egy ilyen típusú dalt az albumról, egyből a fejemhez kapok, hogy vajon mit gondolhattam akkor a világról?! (nevet) Ettől függetlenül ma is büszke vagyok rá, és úgy gondolom, van pár fantasztikus szerzemény a korongon. Imádom az I Believe in Me-t. az I Don't Care-t, a Man In The Moon-t, a Father, Mother, Son-t, a Tell My Why-t…
A Tell Me Why az egyik legnagyobb favoritom, mindig lenyűgöz a funkos lüktetése!
Tudod, mi a vicces ebben? Hogy a Tell My Why esetében a Led Zeppelin Trampled Under Foot dala jelentette a fő inspirációt: olyasmi billentyűs hangzást akartam megvalósítani, ami emlékeztet a Trampled Under Foot funkos szólamaira. Aztán a szaxofon hozzáadásával még egy lépéssel tovább mentünk, a végeredmény pedig egy csodás dal formájában öltött testet.
Attól tartok, hogy lejárt az időnk. Köszönöm a lehetőséget, találkozunk áprilisban Budapesten!
Mindenképpen fussunk össze! De pálinkát nem iszunk, mert már bebizonyosodott, hogy nem nekem való! (nevet) Maradok a whiskey mellett!
Írta: Danev György
Fotó: Enzo Mazzeo
2026. május 23. 07:42