JOEL HOEKSTRA - A FEHÉR KÍGYÓ SZOLGÁLATÁBAN
A Whitesnake soraiban négy évtized alatt olyan legendás gitárosok fordultak meg, mint Bernie Marsden, Micky Moody, Mel Galley, John Sykes, Vivian Campbell, Adrian Vandenberg, Steve Vai, Warren DeMartini, Steve Farris, Doug Aldrich és Reb Beach. Ehhez a neves kompániához csatlakozott pár évvel ezelőtt tizenkettedikként Joel Hoekstra, aki mindössze 7 éves volt, amikor 1978-ban a Fehér Kígyó zenéje először mart bele a közönség lelkébe. Az Illinois államban született gitáros játékára először 2007 körül figyelt fel a szakma, ekkor csatlakozott a Night Ranger zenekarhoz, majd a tengerentúl legnagyobb koncertattrakciója, a Trans-Siberian Orchestra kövekezett. Joel azóta megjárta a Broadwayt, ahol a Rock Of Ages musicalben szerepelt, dolgozott Jeff Scott Sotóval és Michael Sweettel, készített szólóalbumot, jelenleg pedig Cher turnézenekarát erősíti. A kivételes tudású gitárossal a hamarosan érkező új Whitesnake-lemez kapcsán beszélgettünk elsődlegesen, de természetesen szó esett Joel korábbi munkáiról is.
A legtöbben először akkor hallottak rólad, amikor csatlakoztál a Night Ranger-höz. Hogyan kerültél kapcsolatba a zenekarral?
Joel Hoekstra: Az egész úgy kezdődött, hogy a Survivor egykori fő dalszerzője, Jim Peterik összehozott egy World Stage elnevezésű koncertsorozatot, és ebben rám osztotta a gitárosi teendőket. Itt ismerkedtem meg a Night Ranger dobos-énekesével, Kelly Keagyvel, aki rendszeresen fellépett velünk élőben. Sokat játszottunk együtt, és így tanúja voltam, ahogy Jeff Watson elhagyja a Night Rangert. Ideiglenesen Reb Beach került a helyére, de neki ugye ott volt a Whitesnake és a Winger is, szóval tényleg csak kisegítette a csapatot. Amikor Rebnek vissza kellett térnie a Whitesnake kötelékébe, Kelly egyből felhívott, hogy szükségük lenne rám, mert lekötött koncertjeik vannak. Érdekelt az ügy, kihívást láttam benne, úgy meg főleg, hogy rögtön a színpadon debütálhattam. Olyan jól egymásra találtunk, hogy a következő 7 évet együtt húztuk le.
A zenekar Somewhere In California lemezén játszottál először. Élvezted az elkészítését?
Joel: Abszolút! Az ilyesmi mindig jó móka, nagy élmény részese lenni a folyamatnak. Nagyon okosan és körültekintően járt el a csapat a felvételek szempontjából, mert ahelyett, hogy egy nagy stúdióban dolgoztunk volna, berendeztünk egy felvételi helyiséget egy olyan épületben, ami anno bárként funkcionált. Rengeteg pénzt spóroltunk meg a kiadónak ezzel a lépéssel, ráadásul így az egész procedúra különleges hangulatban zajlott.
A gitárstílusod remekül passzolt a zenekarba, hiszen hasonló technikákat alkalmaztál, mint Jeff Watson, aki ikonikus figurája volt a zenekarnak. Hogy látod ezt?
Joel: A hasonlóság a nyolcujjas tapping technikából adódik, aminek Jeff valódi mestere, én pedig már kölyökkoromban beleástam magam ebbe a játékmódba. Nyilván ez meghatározó a Night Ranger szempontjából, és valóban kapcsolódási pontot képez közöttünk, ugyanakkor differenciák is akadnak szép számmal: Jeff pengetéstechnikája sokkal jobb, mint az enyém, ezáltal ő otthonosabban képes mozogni a Michael Schenker-jellegű pentaton-világban, mint én, aki inkább a puhább legato-játék és a hibrid pengetés híve. Nagyon jó egyébként a viszony közöttünk, mondhatni, barátok vagyunk. Jeff számos hasznos tanáccsal látott el, amikor csatlakoztam a bandához.
Pár évvel ezelőtt tag lettél a Trans-Siberian Orchestrában. Ebbe a történetbe hogyan csöppentél bele?
Joel: Úgy volt, hogy Alex Skolnick egy év szünetet szeretett volna tartani, mert a jazz triójával akart foglalkozni. A helyére kerestek embert. Alex régóta ismert, így ő maga ajánlott be a zenekarnak. Voltam náluk meghallgatáson, a többi meg már történelem. (nevet) Érdekes, hogy a Trans-Siberian Orchestra sokak számára egy nagyon monumentális dolognak, már-már színházi léptékkel mért előadásnak tűnik, belülről azonban a teljes ellentéte: egy valódi rockbandában érzem magam, akárhányszor játszom velük.
A Whitesnake-be 2014-ben kerültél Doug Aldrich helyére. Hogyan esett rád a választás?
Joel: Amikor meghallottam, hogy Doug kiszállt, egyből elkezdtem érdeklődni a pozíció iránt, de kevés eredménnyel jártam. Elkezdtem gondolkodni, vajon kiket ismerhetek, akik kapcsolatban vannak David Coverdale-lel. Egyszer kisegítettem a Foreignert, és eszembe jutott, hogy talán az ő menedzserükön keresztül elérhetném. Ez olyannyira bejött, hogy egyből meghallgatásra hívtak, és azóta is itt vagyok! Remekül érzem magam a bandában, David fantasztikusan jó főnök. Óriási megtiszteltetés, hogy ezekkel a srácokkal játszhatok és részese lehetek egy ilyen komoly múlttal büszkélkedő rocklegendának!
Flesh & Blood címmel jövő év elején új lemezzel jelentkezik a Whitesnake. Köztudott, hogy a korong már elkészült. Hogyan élted meg a lemezkészítést? Részt tudtál venni a dalszerzésben?
Joel: Azt tudni kell, hogy a Whitesnake albumai minden esetben David Coverdale elképzeléseit láttatják, a végső szót mindig ő mondja ki. Nyilván nem olyan mértékben vettem ki a részem a kreatív munkából, mint szerettem volna, de panaszkodni nincs okom. Van egy mondás: “ha egy ötfős zenekarban játszol, akkor maximum 20 százalék beleszólásod van a dolgokba”. (nevet) Természetesen egy ilyen bandában az embernek meg kell kötnie a maga kompromisszumait. Elégedett vagyok azzal, amit hozzátettem ehhez a lemezhez, miért is ne lenne lennék az? Alapvetően David zenekaráról beszélünk, ő a fő dalszerző. Ha elnyeri a tetszését egyik-másik témám, és fel is használja őket, az már önmagában megtisztelő. A dallamok és a szövegek mind David művei, Reb és én különböző riffekkel és egyéb szekciókkal járultunk hozzá a dalok végleges formába öntéséhez.
Az Aldrich-érában szinte minden szólót Doug játszott, míg Reb leginkább másodgitárosi feladatokat látott el. Most hogyan oszlanak meg a szólógitárosi teendők?
Joel: Azt mondanám, hogy fele-fele arányban. Amíg Doug volt a Whitesnake zenei vezetője, addig kizárólag az ő elképzelései érvényesültek. Most Reb a főnök, és ő roppant gáláns velem: a stúdióban és a koncerteken egyaránt testvériesen osztozunk a szólókon. Hálás vagyok, hogy ekkora teret enged nekem!
Zeneileg mi várható a Flesh & Blood albumtól?
Joel: Úgy érzem, hogy a Whitesnake teljes életművének hatása keveredik rajta. Találni ősi blues rock témákat, hogy az eredeti brit rajongók is elégedettek legyenek, akadnak slágergyanús szerzemények, melyek a Slide It In / Slip Of The Tongue korszakra hajaznak, és még az olyan késői lemezek hatásai is manifesztálódnak rajta, mint a Good To Be Bad és a Forevermore. Változatos anyag lesz, amin mindenki megtalálja majd az ízlésének leginkább megfelelő dalokat, ez biztos.
A Guitar World magazin számára készített oktató videóid nagy népszerűségnek örvendenek. Mikor kezdtél foglalkozni a tanítással?
Joel: 21 évesen kezdtem, és egy teljes évtizeden keresztül ez a foglalkozás jelentette számomra a fő bevételi forrást, mivel akkoriban – a kilencvenes évekről beszélünk - túl sok babér nem termett Amerikában a magamfajta rockgitárosnak. Az a fajta zene, amit játszottam, perifériára szorult, koncertlehetőségek nem nagyon adódtak, ezért belevetettem magam a tanításba. Számomra is jó iskola volt ez az időszak, megtanultam úgy átadni az ismereteimet a tanítványaimnak, hogy az a lehető leghatékonyabb legyen. Azok a videók is ezt tükrözik, amik a Guitar World számára készültek.
Szerinted fontos, hogy egy rockgitáros tisztában legyen a teóriákkal, a zeneelmélettel?
Joel: Nekem nagyon fontos volt, ezért rengeteg energiát és időt öltem bele, hogy a lehető legnagyobb elméleti tudásra tehessek szert. Úgy hiszem, hogy a teóriák ismeretében törvényszerűen jobb zenésszé lehet válni, tehát ezt a fejezetet nem érdemes átugrani. A legtöbb nagy gitáros azért sokat dolgozott az elméleti részen, ennek köszönhetően váltak sokoldalúvá, ezt nem árt észben tartani! Ez nem olyan dolog, mint az, hogy ki hogy tartja a pengetőt, mert annak aztán tényleg semmi jelentősége. Persze azt is tudom, hogy vannak olyanok, akik azért démonizálják az elméleti részt, mert a történelemben találni olyan gitárlegendákat, akik óriási zenészek voltak, a teóriákról viszont fogalmuk sem volt. Elismerem, hogy voltak és vannak ilyenek, és az is igaz, hogy a zeneelmélet nem minden, ahogy a technikai tudás sem az, szóval nehéz igazságot szolgáltatni ebben a témában. Sok összetevőnek kell klappolnia, míg az emberből jó gitáros válik. A kulcsszó a munka és az idő. Ha jól bánsz ezekkel, akkor nagy baj nem érhet.
Térjünk rá a hangszereidre! Milyen cuccokat használsz mostanság?
Joel: Alapvetően a Gibson Les Paul gitárokat preferálom, de akadnak Strat-stílusú hangszereim is. Ami az erősítőket illeti, a Whitesnake turnéin a Friedman BE-100-at használom. A lemezeken viszont ennél jóval több cucc szól, leginkább azonban egy modifikált Marshall JCM800-as. Ez a fej egyébként Slash-é volt egykoron. A ládáim 25 wattos Celestion Greenback hangszórókkal vannak szerelve, előttük pedig Shure SM57 mikrofonok állnak, szóval az esetek döntő többségében klasszikus régisulis cuccban gondolkodom.
Az effektekkel hogy állsz?
Joel: nem használok pedálboardot, mert a Whitesnake-ben csak némi delayre és reverbre van szükség a koncerteken, ezeket a Fractal Axe FX II biztosítja. Gyakorlatilag két patch, a lead és a rhythm használatával végig tudok játszani egy Whitesnake-koncertet, hiszen a clean patch mindössze két alkalommal jut szóhoz, a Love Ain’t No Stranger és az Is This Love alatt. A delayt persze úgy használom, hogy minden egyes dalhoz össze legyen hangolva a Tommy Aldridge által diktált tempókkal, ehhez előre beprogramozzuk a bank-eket. Amikor lemezfelvétel van, még ennyi effektre sincs szükségem, mert a Pro Tools használatával meg lehet oldani ezt a kérdést is.
A gitárjaidban szereted csereberélni a hangszedőket?
Joel: Nem az a gitáros vagyok, akit ez érdekel! Számomra tökéletesen megfelelnek a gyári pickupok. A Les Paul Customban Gibson 490R és 498T található, a Gold Topban két Burstbucker. Egyszer Doug Aldrich – aki szintén nagy cimborám - adott egy Suhr pickupot, ez is be van építve az egyik hangszerembe, egy Atomic gitárba, de még egyszer mondom, ez a kérdéskör messze nem izgat fel annyira, mint a legtöbb gitárost.
Néha látni a kezedben superstrat-stílusú gitárt is, leginkább egy Jacksont. Mikor van szükséged ilyen típusú hangszerre?
Joel: Az egy Phil Collen modell, és a Broadway-n használtam, a Rock Of Ages musical előadásai alatt. Mivel ezeket a fellépéseket erősítők nélkül, kizárólag a Fractal segítségével kellett abszolválni, nagy szolgálatot tett a gitárba épített sustainer. Amikor Cher zenekarában játszom, akkor ugyanez a helyzet forog fenn, mivel ott sincs erősítő a színpadon, de a sustainer segít abban, hogy megfelelő hangkitartást kapjak.
Cher gitárosaként különleges fellépésekben van részed. Mesélnél ezekről?
Joel: Ezek valóban speciális koncertek. Beköltözünk egy Las Vegas-i hotelbe három hétre, és folyamatosan játszunk, estéről estére. Amikor Washington a színhely, akkor általában két hétig tart mindez. Ebben a pillanatban a negyedik ilyen nekifutásra készülök, ami szintén Las Vegasban kerül megrendezésre, majd jön az újabb washingtoni kör, szóval kezd rendszeressé válni ez a munka, amit nem bánok, mert nagyon élvezem a vele való zenélést.
Pár éve kijöttél egy szólóalbummal. Lesz ennek folytatása valamikor?
Joel: Voltak terveim, de jelenleg nem hinném, hogy ezek megvalósíthatóak. Egyszerűen nem éri meg ilyesmivel foglalkozni. Csak a pénzt és az energiát viszi egy ilyen projekt, és semmi nem jön vissza belőle. Ez a szomorú valóság ma a zeneiparban, barátom. Az én szintemen kizárólag koncertezni érdemes, abból lehet megélni. Ehhez még hozzáadódnak a merchandise-eladások, a lemezekből azonban sok pénz nem jön. Nem is tudom, egyáltalán van-e még értelme albumokat készíteni? Nem vagyok biztos benne, és ezt csak megerősítik a streaming-szolgáltatások. Nevetséges, ami ebben a szegmensben folyik. A streamingből egyetlen centet sem lát senki, ami oda vezet, hogy albumról albumra kisebb keretből fogunk gazdálkodni, majd egyszer bedobjuk a törölközőt. A legnagyobb vesztes pedig a zenerajongó lesz, aki azért válik majd frusztrálttá, mert a kedvenceitől nem kap többé friss dalokat. Mindössze annyit kell megérteni, hogy egy lemezt elkészíteni jó esetben több hónapot vesz igénybe, valamikor egy évet is rááldoz az ember. Mit tegyen a zenész, ha egy egész éves munkájáért nem kap pénzt? Te dolgoznál úgy, hogy előre tudod, nem leszel kifizetve érte? Ugye, hogy nem? Sokakban még mindig téveszme él a zenészekkel kapcsolatban. Azt hiszik, mindannyian multimilliomosok vagyunk, de mi sem áll távolabb a valóságtól, hiszen a többség megélhetési problémákkal küszködik…
Szöveg: Danev György
Fotók: Igor Vidyashev
.jpg)
2018. szeptember 3. 19:53