JEFF SCOTT SOTO – Az énekesek énekese
Felsorolni is nehéz, hogy Jeff Scott Soto csodálatos hangja és dallamérzéke hány különböző műfajú és stílusú rocklemezt tett felejthetetlenné a nyolcvanas évek közepe óta: többek között Talisman-, Eyes-, Takara-, Axel Rudi Pell-, Souls Sirkus- és W.E.T.-korongokon öregbítette hírnevét az elmúlt három évtizedben, hosszú és kanyargós utat téve meg Yngwie Malmsteen első két lemeze óta. Az örökifjú énekes nevéhez mindemellett számos önálló album is fűződik, újabban pedig a Trans-Siberian Orchestra turnéin, illetve a Sons Of Apollo nevű progmetal-álomcsapat és a SOTO elnevezésű keménykötésű alakulat anyagain mutatja meg, mi fán terem a csúcsminőségű rockéneklés. Az alábbi interjú az Origami címet viselő hármas sorszámú SOTO-lemez megjelenésének alkalmából készült az aranytorkú vokalistával, aki kedélyesen válaszolgatott a múltbéli eseményeket firtató kérdésekre is.
Origami címmel jelent meg a legújabb lemezed. Mit kell tudni erről az anyagról?
Jeff Scott Soto: Az Origami a SOTO zenekar harmadik albuma, amin megpróbáltam a tőlem telhető legjobb formát hozni. Nagyon fontos nekem ez a csapat és ez a zenei világ, tulajdonképpen ezért él még a banda. A kettes lemez után elveszítettük a szerződésünket, de nem adtam fel, és a szerencse is mellém szegődött ezúttal: mivel a Sons Of Apollo nagy sikert aratott, ennek köszönhetően az Inside Out kiadó felkarolta a SOTO zenekart is, lehetőséget adva a harmadik lemeznek. Úgy gondolom, hogy az eddigi legerősebb SOTO-anyag született meg, ami az eddigieknél jobban reprezentál minket. Nagyon remélem, hogy ezzel az albummal végre megtaláljuk azt a közönséget, amely megérti, hogy a SOTO nem feltétlenül egyenlő Jeff Scott Sotóval, illetve azzal a zenei világgal, amit az elmúlt 20 évben képviseltem.
Épp azt akartam mondani, hogy a SOTO súlyosabb és sötétebb annál, amit megszokhattunk tőled…
JSS: Ez egy másik oldalam, ami ugyanúgy engem láttat. Szükségem volt arra, hogy kicsit más jellegű zenét csináljak, mert nem akartam ismételni önmagam. Tudom, hogy ez a muzsika nem való minden régi rajongómnak, de nem is őket akartam kiszolgálni. A legjobb az lenne, ha egy olyan réteg fedezné fel magának ezt a lemezt, amely azelőtt nem követte a munkásságomat, hogy a SOTO zenekar teljesen új entitásként működhessen. Ami a zene jellegét illeti, nem mondanám, hogy az Origami sötétebb lenne a régebbi munkáimnál, inkább hangzásában súlyosabb és naprakészebb. Pedig nem hallgatok sok modern, aktuális zenét - sőt, szinte egyáltalán nem is hallgatok semmit, mert nincs igazán időm rá, annyira be vagyok táblázva a zenekaraimmal. Alighogy készen vagyok egy lemezzel, már jönnek is a próbák, majd a dalok tanulása és a turné. Aztán ha vége a körnek, akkor jön egy másik album és kezdődik minden elölről. A SOTO stílusa ugyanakkor nem kizárólag engem láttat: a zenésztársaim rendkívül nyitottak különböző zenei irányzatokra, és ezáltal az ő hatásaik jelentős mértékben hozzáadódnak az összképhez.
Én is azt érzem, hogy ez nem egy szólóprojekt, hanem sokkal inkább egy valódi zenekar…
JSS: Most már valóban az, ezen az új lemezen már tényleg ezt érezni. Az első kettő viszont inkább tűnt egy újabb Jeff Scott Soto projektnek, mint rendes zenekari erőfeszítésnek. Az első különösen ilyen képet festett, a másodiknál viszont már kezdtük elkapni a fonalat, ami igazából mostanra, a harmadik nekifutásra kristályosodott ki.
Mit szeretnél elérni ezzel a harmadik albummal?
JSS: Mint minden előadó, én magam is annyi embert szeretnék megszólítani a lemezemmel, amennyit csak lehetséges. Ehhez az első lépés az volt, hogy megfelelő dalokból álló útravalót rakhassunk össze a közönség számára. A második lépés most következik, vagyis koncertezni kell, hogy élőben is bemutathassuk az új anyagot és ezzel megszilárdítsuk a pozíciónkat.
Fontos, hogy egy zenekarban hasonló zenei háttérrel rendelkező muzsikusok dolgozzanak együtt?
JSS: Nem feltétlenül. Ha ez nagyon lényeges szempont lenne, akkor papíron a SOTO nem is létezhetne, hiszen ahogy az előbb is mondtam, teljesen más zenei közegből érkezett muzsikusok játszanak a bandában. Mindenkinek megvan a maga eklektikus ízlése, ugyanakkor ha összezárom egy szobába ezeket a srácokat, egészen biztosan valami különlegességgel rukkolnak elő. Sokkal izgalmasabb dolgok születnek így, mintha mindannyian ugyanolyan elképzelésekkel rendelkeznénk, ezért is működik annyira jól a köztünk lévő kémia. Pontosan abban rejlik a hatékonyságunk, hogy a különbözőségeink új és izgalmas elegyet képeznek.
Egy magadfajta előadónak megéri fizikai hanghordozón, nagylemez formájában kiadni az aktuális dalait?
JSS: Jól tudom, hogy az a réteg, amely leginkább célközönsége lehet a SOTO zenekarnak, ma már inkább streaming útján szerzi magának a zenét, mindazonáltal azt gondolom, hogy meg kellene akadályozni a fizikai formátumok kihalását, mert továbbra is sok olyan zenerajongó létezik, akik hajlandóak pénzt áldozni azért, hogy kézzelfogható módon is birtokolhassanak egy-egy albumot. Amikor én fiatal voltam, számos formátum közül lehetett választani, volt LP, kazetta, CD. Utóbbiakat magaddal vihetted mindenhova, betehetted őket a kocsidba, szóval megvolt a varázsuk. Nagyon bízom benne, hogy nem fognak eltűnni ezek a formátumok, mert én ma is imádom készíteni őket, bíbelődni a borítókkal, jegyzeteket írni a bookletben arról, hogy hol, mikor és hogyan készült az anyag, kik segítették a munkát, stb. Szerintem ezek fontos dolgok, és a hallgatóságot is érdekli az ilyen típusú információ.
Az LP reneszánszát éli jelenleg, úgyhogy nincs még minden veszve…
JSS: Igen, de a vinil masszív visszatérését leginkább a gyűjtőknek köszönhetjük. Ez a réteg meg akarja élni azt, amit mi éltünk meg 30-40 évvel ezelőtt. Sokan közülük nem is hallgatják ezeket a lemezeket, csak beteszik őket a gyűjteményükbe. Ez a formátum erősen limitált lehetőségeket ad a hallgatóknak, hiszen csak otthoni körülmények között használhatják őket, míg a CD vagy az mp3 mobilis és bárhol lejátsztható. Persze örülök, hogy jól megy a vinil, de ez most felkapott dolog, ennek a felfutásnak a hosszú távú hatásait majd később fogjuk látni.
A másik fő tevékenységet a Sons Of Apollo zenekar jelenti számodra manapság. Igaz, hogy már dolgoztok a második lemezen?
JSS: Olyannyira igaz, hogy éppen tegnap fejeztem be a negyedik dalt és most is csak azért nem dolgozom az albumon, mert interjús napom van. A Sons Of Apollo egy nagyon érdekes összeállítás, mert ott mindenki óriási pedigrével rendelkezik. A SOTO tekintetében minden esetben tudom, hova akarok eljutni egy adott dallal, a Sons Of Apollonál viszont másképp kell kezelnem a dalszerzést, hiszen Mike Portnoy és Derek Sherinian bandájáról van szó, ahol ők mondják ki az utolsó szót. Ezért kétszer is megnézem, mit adok ki a kezeim közül. Totál más szituáció. Mindannyian respektáljuk a többieket és a lehető legszorosabban együttműködve, nagyon nagy körültekintéssel dolgozzuk ki a dalokat.
A Sons Of Apollo progresszív metalzenéje mennyire áll közel hozzád?
JSS: Nem ismeretlen ez a terep számomra. Ha egy dal különböző ütemekből vagy több különálló részből épül fel, és ezáltal elkerüli a kommersz, közérthető zenék sablonjait, azt én már progresszív rockként értelmezem. Voltak korábban is ilyen irányú tapasztalataim, de igaz, hogy a Sons Of Apollo a legextrémebb progresszív zene, amihez valaha közöm volt.
Ilyen bonyolult zenére nehezebb énekdallamokat faragni?
JSS: Nem mondhatnám, mert az őrült ütemmutatókra épülő trükkös hangszeres részekre nem énekelek, és emiatt a feladatom nem különbözik annyira a többi munkámtól, mint amennyire első pillantásra tűnhet.
A legutóbbi igazi szólólemezed úgy másfél évvel ezelőtt jelent meg. A SOTO és a Sons Of Apollo mellett folytatod majd az önálló anyagok készítését?
JSS: Mindenképpen. A Frontiers kiadó rengeteg pénzt fektetett belém az elmúlt 20 évben, ők voltak azok, akik a Jeff Scott Soto márkanevet újra felépítették, úgyhogy biztosan készülnek majd folytatásai az eddigi anyagaimnak. Mindazonáltal tudom, hogy okosan kell ezt csinálnom, mert egyfelől nem akarom a korábbi munkákat lemásolni, másrészt az időzítés is lényeges. El szeretném kerülni, hogy egymásra torlódjanak a projektjeim, hogy az embereknek választaniuk kelljen a lemezeim között.
A nagyközönség Yngwie Malmsteen énekeseként ismert meg a nyolcvanas évek derekán. Hogy élted meg a vele való közös munkát?
JSS: Amikor ezt kérdezik tőlem, mindig ugyanazt a humoros választ adom: arról nem tudok beszámolni, hogy milyen vele dolgozni, arról viszont igen, milyen neki dolgozni… (nevet) És ez igaz, mert Yngwie-t sosem érdekelte, hogy az aktuális zenésztársai mit gondolnak arról a zenéről, amin épp dolgoznak vele. Sosem vette figyelembe, ha másnak is támadtak ötletei, nála csak az számított, hogy az általa kiadott feladatot pontosan úgy végezze el az ember, ahogy ő azt kitalálta. Bármennyire is próbáltam belevinni a személyiségemet azokba a lemezekbe, végeredményben mindig minden róla szólt.
.jpg)
Számos session-munka után az Eyes volt a következő bandád, amiről nem lehet sokat tudni. Elmesélnéd a sztorit?
JSS: Az Eyes érdekes körülmények között jött létre. A zenekar tulajdonképpen a dobosé volt, aki meglehetősen tehetős családból származott, és így ő finanszírozta az egészet, kvázi bevásárolt jó néhány zenészt a bandába, köztük engem is. A lemez persze megbukott, így a banda szétesett, én pedig elkezdtem keresni valami megbízhatóbb, kiszámíthatóbb állást magamnak. Az Eyes kapcsán az volt az érdekes, hogy a második lemezünk, a Windows To The Soul készült előbb, de amikor megkaptuk a szerződésünket, a kiadó nem találta elég keménynek. Ezért fiókba tettük, majd visszamentünk a stúdióba és készítettünk egy hard rockosabb lemezt, amihez persze átemeltünk róla néhány számot. Ezért alakult úgy, hogy noha a Windows To The Soul évekkel később jelent meg, az a korong tartalmazta a duplán megjelent dalok eredeti verzióit.
Igaz, hogy Talisman-os társad, Marcel Jacob is játszott az elsőként megjelent Eyes-lemezen?
JSS: Valóban így történt. Az első Talisman-korongot épp akkor fejeztük be és úgy gondoltam, Marcel hasznára lehetne az Eyes-nak is. Feljátszott pár nótát, de a dobos úgy gondolta, hogy Marcel imázsa nem megfelelő az Eyes számára. Bármennyire is nevetségesnek hat ez ma, akkoriban minden a kinézet körül forgott. Marcel fazonja nem olyan volt, mint a tipikus kaliforniai hajmetalosoké, de a kinézetén senki kedvéért nem lett volna hajlandó változtatni. Ugyancsak probléma volt a túlképzettsége, az Eyes szimpla muzsikája nem igényelte azokat a bonyolult basszusfutamokat, amiről híres volt. Az én szívem viszont pontosan azért húzott a Marcellel való közös zenélés felé, mert imádtam azt a magas fokú muzikalitást, amit a Talismanban megvalósítottunk. Abban az időben nem is találhattam volna a Talismannál igényesebb, zeneibb bandát magamnak.
Az első Talisman album tipikus skandináv dallamos rockot rejtett, a második anyagon azonban elmozdultatok egy funkosabb világ felé…
JSS: Így igaz, és ez az én bűnöm volt! (nevet) Én vittem bele Marcelt a funkzenébe, ami aztán nagy hatást gyakorolt rá is. Örültem ennek, mert régóta szerettem volna megvalósítani a funkos oldalamat valamilyen rockzenei közegben. Mindig imádtam a Dan Reed Networköt, az Extreme-et, és a többi olyan bandát, ahol a funkos groove játszotta a főszerepet. A kettes Talismanon végre lehetőség nyílt arra, hogy elkalandozzunk ebbe az irányba, ami azért is volt létfontosságú, mert nem láttam értelmét, hogy egy ugyanolyan koronggal rukkoljunk ki, mint amilyen az első volt. Noha kiváló anyag volt, az a zenei kontextus idejét múlttá vált a kilencvenes évekre, ezért váltanunk kellett. Ez a váltás pedig minőségi ugrást jelentett minden tekintetben.
.jpg)
A Talisman eléggé hányattatott sorsú zenekar volt. Melyik időszak bizonyult a legnehezebbnek a csapat életében?
JSS: Először az, amikor a Grunge-hullám beütött, majd később az, amikor a Korn, a Kid Rock, tehát a nu rock került előtérbe. Ezen időszakokban alig maradt lehetőség a banda működtetésére, aminek a Life és a Truth korongok látták kárát. Aztán amikor kezdett újra nyitni a világ az ilyen típusú zenék felé, és mi is egyenesbe jöhettünk volna a Cats & Dogs és a Seven albumokkal, akkor sajnos bekövetkezett Marcel tragikus halála, ami véget is vetett a Talismannak…
Melyik Talisman-lemezt szereted a legjobban?
JSS: A Humanimal a kedvencem, és máig az egyik legjobb albumnak tartom, amit valaha készítettem. A kreativitásunk csúcsán voltunk akkoriban, nem véletlen, hogy sokkal több dal született ahhoz a lemezhez, mint amennyi egy korongra felfért.
A Life és a Truth lemezek között Marcellel Human Clay név alatt dolgoztatok. Miért változtattátok meg a csapat nevét arra az időszakra?
JSS: Nem változtattuk meg. A Talisman akkor nem funkcionált, viszont egy japán kiadó szerződést ajánlott Marcelnek és nekem. Ez lehetőséget adott számunkra, hogy folytathassuk a közös munkát, ugyanakkor el akartuk kerülni, hogy ezt a projektet a közönség összekapcsolja a Talisman nevével. Ez a mi kettőnk ügye volt, a Talisman viszont igazi zenekarként dolgozott. A Human Clay albumokat egyébként olyan ötletekből raktuk össze, amelyek annak idején a Talisman számára készültek, de valamiért nem passzoltak a koncepcióhoz, így befejezetlenek maradtak.
A 2000-es évek elején majdnem bekerültél a Journey-be. Elmesélnéd a teljes történetet?
JSS: Bárcsak elmesélhetném! A helyzet az, hogy magam sem ismerem a teljes sztorit. Azt még tudom, hogy hogyan kerültem oda, azt viszont már nem, hogy hogyan és miért kerültem ki a képből! (nevet) Erre csak ők tudnának választ adni, de ilyesmire azóta sem került sor, ami nagyon szomorú. A kapcsolatom Neal Schonnal 2004-ben indult, amikor megcsináltuk együtt a Soul Sirkus lemezt. 2006-ban aztán kaptam egy megkeresést a Journey menedzsmenttől, amikor Steve Augeri hangszálproblémák miatt kidőlt a sorból. Épp egy olyan dupla headliner turnén voltak, amit a Def Lepparddal közösen bonyolítottak, és emiatt nem volt lehetőségük szimplán lemondani a bulikat, mert azzal nehéz helyzetbe hozták volna a Leppardot. Meg kellett hozniuk a döntést, hogy egy beugrós énekessel nyomják végig a turnét, mert Deen Castronovo dobosnak hiába volt elsőrangú torka, nem akart frontemberként kiállni a színpadra. Neal tudta, hogy masszív Journey-rajongó vagyok, és abban is biztos volt, hogy megoldom a feladatot, ezért felbéreltek a hátralévő koncertekre. Próbák nélkül, egy 10 perces beállást követően ugrottam fejest az első buliba, 22 ezer embernek játszottunk aznap este. Minden kiválóan ment, a turnét követően mégsem maradhattam velük, és még ma sem tudom, miért nem. Abban biztos vagyok, hogy nem a teljesítményem miatt, mert abba nem köthettek bele, végig mindent úgy csináltam, ahogy kellett. Valami személyes oka lehetett, de nyilván nem tudhatom biztosan…
Valószínűleg az lehetett a gond, hogy nem voltál Steve Perry-klón, nem?
JSS: Igen és nem. Az a vicces, hogy a Journey mostani énekesét, Arnel Pinedát mindenki Perry-klónként könyvelte el, miközben szerintem csak annyi hasonlóság van közöttük, hogy Arnel könnyedén képes énekelni azokban a regiszterekben, ahol Steve mozgott. Gyönyörű tiszta hangja van, a Steve Perry-féle fehér soul tónus azonban teljesen hiányzik a torkából. Perry énekstílusára annak idején leginkább a fekete soul hatott, ahogy később rám is. Ezért tudok úgy énekelni, mint ő, viszont mégsem szólok hozzá hasonlóan. Egyszerűen közösek a gyökereink, mindketten rhythm & blues énekesek vagyunk, míg Arnel inkább egy kiváló AOR-hang. Emlékszem, Steve anno egy interjúban elmondta, hogy drukkolt nekem a Journey-dolog kapcsán, mert úgy gondolta, hogy igazságot tudnék szolgáltatni a bandának, gondját tudtam volna viselni az általa hátrahagyott daloknak...
Rengeteg legendás zenésszel dolgoztál az elmúlt 35 évben. Ha összerakhatnál egy álombandát, kiket válogatnál be közülük?
JSS: Mike Portnoy, Billy Sheehan, Derek Sherinian és Bumblefoot az én álombandám. Nem viccelek. Mindig vágytam rá, hogy Mike-kal és Billyvel zenélhessek, aztán amikor megismerkedtem Derekkel és Bumblefoottal, végérvényesen kiderült, hogy ez az összeállítás mindent felülmúl!
http://jeffscottsoto.com
http://sototheband.com
www.sonsofapollo.com
Interjú: Danev György
2019. október 10. 06:13