JASON BECKER - Szívvel-lélekkel teli diadal
Szinte csodával határos, hogy 2018 decemberében új dalokkal teli albumot jelentetett meg Jason Becker. Habár a majdnem három évtizede amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS), más néven Lou Ghering-szindrómában szenvedő egykori gitárprófétát a sors könyörtelenül megfosztotta mindattól, ami a legtöbb ember számára az életet jelenti, Jason mozdulatlan testbe zárva sem adja fel: vasfegyelemmel, rendíthetetlen akarattal alkot, kortárs komolyzenei törekvéseket láttató csodálatos kompozícióival pedig messze maga mögött hagyta a gitárzene kereteit. Triumphant Hearts című friss lemezén a zenészvilág legnagyobbjai vették szalagra Jason műveit, a teljesség igénye nélkül íme a névsor: Steve Vai, Joe Satriani, Trevor Rabin, Uli Jon Roth, Greg Howe, Neal Schon, Joe Bonamassa, Steve Morse, Marty Friedman, Richie Kotzen, Guthrie Govan, Chris Broderick, Gus G, Ben Woods, Steve Hunter, Mattias IA Eklundh, Michael Lee Firkins. Mint mindig, Jason ezúttal is örömmel reagált megkeresésünkre, és az alábbi exkluzív interjúban a rá jellemző alapossággal mutatja be a Triumphant Hearts lemezt.
Ahogy hallgatom az új lemezedet, már nem is tudom igazán, melyik énedért rajongok jobban: a gitárhős vagy a briliáns kortárs komponista Jasonért. Te minek tartod magad jelenleg?
Jason Becker: Köszönöm kedves szavakat, igazán jó ezt hallani! Azt hiszem, a “briliáns kortárs komponista” meghatározás jobban illik rám mostanában! (nevet) Komolyra fordítva a szót, manapság a zeneszerzés az a tevékenység, ami kitölti a mindennapjaimat, és nagyon élvezem ezt. Sok munkával járó tevékenység ez nekem, és emiatt többször érzem azt, hogy a fizikai énem tiltakozik, majd időnként benyújtja a számlát, de szükségem van arra, hogy alkothassak, ez nem kérdés. A munka mennyiségével persze óvatosnak kell lennem, mert érzelmileg kiegyensúlyozottnak kell maradnom.
Biztos vagyok benne, hogy hatalmas munka volt megcsinálni azokat az aprólékos hangszereléseket, amelyek a Triumphant Hearts albumon hallhatóak. Mennyi időt vett igénybe a lemez elkészítése?
Jason: Összesen úgy hét évet, vagy egy kicsivel többet. Nem tudom biztosan, mert ha az ember a zenére figyel, akkor a végén a teljes procedúra már csak távoli emlék marad. De sok munka volt, ez biztos.
Hogyan zajlik a zeneszerzés nálad? Van segítséged, aki a szoftvert kezeli?
Jason: Én magam kezelem a LogicPro nevű szoftvert. Általában hajnal három körül szoktak az ötletek kipattanni az agyamból, miközben az ágyban fekszem. Hirtelen felébredek, és valami elkezd motoszkálni a tökfejemben. Ekkor már azon agyalok, hogy miként lehetne kivitelezni az elképzelést, majd mire felkel a nap és odakerülök a számítógéphez, elkezdem egymás mellé rakosgatni, amiket kigondoltam. Mivel egyik szemmozgást érzékelő számítógépes rendszerem sem működik megfelelően, ezért muszáj a gondozóm segítségét kérnem. Ő a kezem, aki pontosan követi az utasításaimat. Először kiválasztom a hangszínt, mondjuk egy hárfa hangmintát, majd magát a kezdő hangot. Szépen lassan a gondozóm tudtára adom, hogy hová tegye a hangjegyeket és azok milyen típusúak legyenek. Gond nélkül tud segíteni, mert ehhez nincs szükség zenei képzettségre, hiszen nem hangszeren történik a zeneszerzés. A másik eset az, amikor akkordokkal kezdem. Ebben az esetben mindig felbontom a szóban forgó hangzatot, így adom meg a pontos hangokat. Ezután jön a következő réteg a következő hangszerrel, és így tovább, végül a játék a ritmussal és a sebességgel. Elég gyorsan el tudok jutni arra a pontra, ahol már kimondottan élvezetesen szól a kreációm, és ezt nagyon élvezem!
Mennyit változott a kezdeti elképzelésed a lemezről az évek alatt, amíg végül elkészültél vele?
Jason: Eleinte nem komplett albumban gondolkodtam. Dalról-dalra építkeztem, és ez lehetőséget adott arra, hogy bármilyen stílusú ötlet beleférjen, ne zárjam magam keretek közé. Egyetlen dolog nem változott: az a rengeteg segítség és szeretet, amire szükségem volt, és amit meg is kaptam mindenkitől. Ezért is lett a lemez címe Triumphant Hearts.
Amikor zenét írsz, figyelembe veszed, hogy majd milyen stílusú zenész fogja feljátszani az adott dalt?
Jason: Sosem jár ilyesmi a fejemben egészen addig, amíg be nem fejezem a dalt. Nem egy bizonyos zenészhez igazítva komponálok, hanem a kész kompozícióhoz igyekszem megtalálni a megfelelő zenészt, aki igazságot képes szolgáltatni neki.
Minden részt megírsz az utolsó hangig vagy lehetőséget adsz a zenészeknek arra, hogy kedvük szerint változtassanak egy-két frázison?
Jason: Ez mindig az adott darabtól függ. A Valley Of Fire és a River Of Longing esetében azt mondtam a srácoknak, hogy játsszák azt, amit éreznek. A Hold On To Love, a Triumphant Heart és a Magic Woman esetében azokat a dallamokat kellett játszaniuk, amiket írtam, de ehhez nem volt szükség kottára. Természetesen mindenki belevitte a saját személyiségét a dalokba. Uli Jon Roth például szigorúan úgy akarta a részeit játszani, ahogy azokat megírtam, de nyilvánvalóan ettől még könnyedén a saját képére tudta formálni a kompozíciót. A nagyzenekar, a hegedűsök és az énekesek viszont mindannyian kottából játszották fel a szólamokat.
Nézzük a lemezt dalról dalra! Ironikus, de a címadó tétel Marty Friedman kilencvenes évekbeli, new age stílusú munkáira emlékeztet, még a keleties dallamvilág is. A félelmetes arpeggiókban tobzódó hegedűszólót eredetileg gitárra írtad?
Jason: Marty munkái mindig nagy hatással voltak rám. Érdekes módon a vezérmelódia született meg utoljára, már mindennel megvoltam, amikor ez beugrott. Nem volt szándékomban keleties témát írni, de ez a pentaton-érzésű motívum végül nagyon megfogott. A hegedűszóló nem gitárra íródott, de mivel valaha gitáros voltam, magától értetődően engem is láttat kicsit.
A nyugalmat és békességet árasztó Hold On To Love az egyik legkülönlegesebb darab az albumon. A zenéhez itt szöveg is tartozik, amit szintén te írtál. A gitárszólókban amolyan David Gilmour-jellegű, “kevesebb-néha-több” hozzáállás tükröződik. Szándékosan el akartál távolodni ebben a dalban a gyors gitárrészektől?
Jason: Eredendően instrumentálisnak szántam ezt a dalt, de aztán megírtam a refrén szövegét, és azonnal tudtam, hogy itt az idő, el kell mesélnem a történetemet benne. Szöveget írni persze sokkal keményebb dió, mint zenét. Elég sok időt emésztett fel, mire elkészültem a sorokkal. Egyáltalán nem jöttek természetesen belőlem, de mivel Bob Dylan-rajongó vagyok, tudom, hogy mitől lesz jó és őszinte egy szöveg. Ami a gitárokat illeti, Andrew Jay játszotta fel az intrót, ami eredetileg fuvolaszólamként született, majd később fazoníroztam át gitárra. Ezt a részt évekkel ezelőtt írtam, tulajdonképpen ebből fejlődött ki az egész dal. A gitárhangzást szándékosan akartam David Gilmour-hatásúra venni, mert imádom a játékát és a hangzását. Daniele Gottardo remekül átlátta és tökéletesen magáévá tette az elképzeléseimet a szólóról, és még a saját világát is sikerült belecsempésznie.
-Paul-Haggard_HAG7913.jpg)
A Fantasy Weaver főszereplője az ukulelevirtuóz Jake Shimabukuro. Ez a dal hogyan született?
Jason: Ez egy régi téma, még a Cacophony-időkből való. A két perc környékén kezdődő hárfa-arpeggiók abból a gitárszólóból valók, amit a Cacophony koncertjein játszottam annak idején a nyolcvanas években. Akkor alakult ki a téma legtöbb része, amikor a Perspective lemezemet készítettem, az intrót és az outrót pedig mostanában írtam meg hozzá. A társproducerem, Dan Alvarez tudta, hogy odáig vagyok Jake Shimabukuro játékáért és szeretném, ha Jake játszana a korongon. Dan javasolta, hogy ezt a dalt hangszereljük ukulelére, ami fantasztikus ötlet volt. Szintén megemlíteném Kirsten Menn énekét, aki teljesen szürreálissá varázsolta a téma végét. Kirsten egyébként radiológus, és mostanában segített nekem pár elég ijesztő egészségügyi problémát leküzdeni. Igazi angyal!
A Once Upon A Melody és We Are One olyan gitárszólókat tartogat, amiket még a nyolcvanas évek végén rögzítettél. Ha lenne arra lehetőséged, hogy változtass ezeken a felvételeken, megtennéd?
Jason: Nem hiszem. A Once Upon A Melodyhoz eleve a Cacophony Go Off! dalának szólóját használtam fel, ami a legkedvesebb saját szólóm. Tulajdonképpen a szóló köré építettem a dalt és nagyon tetszik, amit kihoztam belőle. A We Are One esetében szintén nem nyúlnék hozzá az eredeti gitárrészhez, mert úgy jó, ahogy van, pedig akkor vettem fel, amikor már az ALS tünetei megjelentek rajtam. Azért nem bánnám, ha ma is elgitározhatnám ezeket, biztos élvezném!
Uli Jon Roth és Chris Broderick a Magic Woman című tételt erősíti. Ez a párosítás hogy jött össze?
Jason: Évekkel ezelőtt kértem meg Christ, hogy játsszon ebben a dalban. Tudtam, hogy klasszikus gitáros képzettséggel rendelkezik, és ezt ki akartam használni. Csodálatos munkát végzett, gyönyörű klasszikus betéteket játszott fel a dalhoz. Uli beszervezésre kalandosabb volt: először arra kértem, hogy a Valley Of Fire-ben játsszon egy szólót, de amikor meghallotta a témát, azt mondta, hogy sajnálja, ez nem olyan dal, amiben részt szeretne venni. Megértettem, és elküldtem neki a Magic Womant, mire azt válaszolta: “Látod? Erről beszéltem! Ez való nekem!” Óriási megtiszteltetés számomra, hogy ilyen briliáns zenészek leheltek életet ebbe a darabba!
-Paul-Haggard-HAG7882.jpg)
A Blowing In The Wind című klasszikus Bob Dylan téma adaptációja szintén felkerült az albumra…
Jason: Szerintem ez az egyik legszebb dal, amit valaha írtak. A szavak mögötti gondolatok ma is épp olyan relevánsak, mint amikor először papírra vetették őket. Elgondolkodtatnak bárkit. Hatalmas Dylan-rajongó vagyok, ezért amikor évekkel ezelőtt Gary Rosenberg barátom Dan Alvarezzel közösen megcsinálta a saját verzióját és arra kért, hogy írjak egy gitárszólót hozzá, teljesen beleszerelmesedtem a dalba. Könyörögtem neki, hogy hadd tegyem fel a saját lemezemre is! Gary a szívét és a lelkét is beletette a produkcióba, ami nem csoda, hiszen ő is óriási fan. Ami engem illet, apám és a nagybátyám mellett Bob Dylannek köszönhetem, hogy zenész vált belőlem. Dylan minden szempontból elképesztően mély és gyönyörűséges zenéket alkot, időtlen az összes műve. Ezt a dalt a hatvanas években írta, de a jelentősége ugyanolyan ma is, mint akkor volt. A gitárszóló esetében az történt, hogy megírtam a harmóniákat, majd szóltunk Jude Gold barátunknak, aki a Jefferson Starshipben játszik, hogy tolja fel, amit kell. Jude tökéletes választásnak bizonyult. Ő is legalább akkora Dylan-fan, mint mi, szóval tudta, hogyan viszonyuljon a témához, roppant ízlésesen és lélekkel teli módon oldotta meg a feladatot.
A River Of Longing két változatban is felkerült a lemezre. Az egyikben Joe Satriani, Guthrie Govan, Steve Morse és Aleks Sever gitározik, nekem viszont a Travor Rabin-féle verzió tetszik jobban, aki a hírnevéhez méltó textúrákból építette fel a darabot...
Jason: Nagy tisztelője vagyok Trevor Rabinnek. Még sosem találkoztunk, de írtam neki egy levelet, amiben megvallottam, hogy milyen nagyra tartom a munkásságát, és mennyire szeretném, ha játszana egy szólót ebben a dalban. Végül az egész témát megcsinálta egyedül. Most már közeli barátok vagyunk, és nagyon hálás vagyok neki mindenért. Csodálatos dolog, amikor az ember hőseiről kiderül, hogy fantasztikusan jó lelkek is!
A Valley Of Fire önmagáért beszél, hiszen többek között ebben játszik Steve Vai, Neal Schon, Richie Kotzen, Greg Howe, Joe Bonamassa és Marty Friedman…
Jason: Imádom Ennio Morriconét, a dal spagetti western jellege innen jön. A Youtube-csatornámon az album felvezetőjében van erre utalás, érdemes megnézni. A második keresztnevem Eli, mégpedig Eli Wallach után, aki a Jó, a rossz és a csúf című klasszikusban volt a csúf. Amikor 15 éves voltam, Ron nagybátyámmal még egy spagetti western emlékanyagot is rögzítettünk!
A Taking Me Back és a Tell Me No Lies eredetileg David Lee Roth A Little Ain’t Enough albumához íródott. Ezeknél mi a sztori?
Jason: Úgy volt, hogy a Taking Me Back felkerül arra a lemezre, aztán mégsem ez történt. Vancouverben a Little Mountain stúdióban rögzítettük Bob Rock producer irányítása mellett. Arról a kazettáról készítettük most el a dalt, amit még Bob adott nekem a gitársávok felvételét követően. A dal címe Davidtől származik, és valószínűleg újra felvettem volna a gitárokat, ha úgy dönt, hogy mégis használjuk a témát. Még mindig megvan az a nyers felvétel, amin David énekel, és nekem feltétel nélkül tetszik is, de értem, hogy miért nem akarta végül befejezni.
A Tell Me No Lies úgy született, hogy David megkérte a csapatot, azaz Brett Tuggle billentyűst, Matt Bissonette basszert, Gregg Bissonette dobost és engem, hogy írjunk egy bluestémát az albumhoz. Mindannyian elmentünk Brett házába és még aznap összeraktuk ezt a nótát. Viszont Dave tetszését nem nyerte el, valami másra számított, de maga a dal így is jó emlékeket idéz számomra. Még ma is előttem van, ahogy a felvétel szüneteiben Matt és én kimentünk focizni az utcára. Akkor már sántítottam az ALS miatt, ezért majdnem mindegyik passzt elrontottam. Persze nem az én hibám volt, hanem az ALS-é! (nevet)
Írta: Danev György
Foto: Paul Haggard
2019. augusztus 7. 05:56