Isten szeme előtt
A hatvanas években tinédzser korát élő korosztály nehezen hiszi el, hogy kedvenc zenésze, akiről mindig is azt gondolta, örökké fiatal marad, idén betöltötte nyolcvanadik életévét. De minek köszönhető, hogy a szép, egymásutánban sorakozó ikszekből jó néhányat letagadhat? Miként viselte a hosszú, tartalmas, ám mégis küzdelmes zenei pálya anomáliáit? Hogyan lelte örömét a zenélésben, a rockoperák megkomponálásban, a Holdvilág- árokbeli kutatásokban, az ahhoz kötődő hosszú, nomád táborozásokban, majd a Balaton-felvidéki szőlőbirtokon való napi munkálatokban, illetve maga a táj gyönyörűségében? Az Illés- és a Fonográf együttesek frontemberével, énekes-gitárosával, az István, a király és más rockoperák, zeneművek szerzőjével való beszélgetés során a felsorolt témákhoz kötődően egyéb izgalmas részletekre is fény derül. Nagyinterjú Szörényi Leventével.
Kerek évfordulóhoz érkeztél, ám az évek múlása nehezen mutatkozik rajtad. Mi a titka a fiatalos megjelenésnek, lendületnek: a zenében eltöltött évtizedek, esetleg a jelenlegi borászati tevékenységed?
Talán mindkettő. Azzal együtt, hogy az elmúlt évtizedekben lezajlott sok ORI-turné nem múlt el nyomtalanul, felemésztette az ember energiáit, idegrendszerét. Persze az Illés megszűnése utáni alkalmi összeálláskor csináltunk nagykoncerteket, amire előtte két-három hétig próbáltunk. Muszáj volt, hiszen kiestünk a rutinból.
Aztán a kilencvenes évek közepe táján egy véletlen folytán odakerülök a Balaton-felvidékre, ahol megfog a táj szépsége és megfogadva a ház felújításán dolgozó kőműves tanácsát, miszerint „a pince az, ahol bort tárolunk, anélkül az csak gödör”, komolyabban kezdtem foglalkozni a borászattal. Örsi fiam is bekapcsolódott a folyamatba az idők folyamán, mára nagyon szépen viszi a dolgokat; hogy úgy mondjam, kinőttük magunkat. Végül is szakács végzettségű, a két szakma nem áll messze egymástól.
A Hattyúdal koncerttel másfél évtizede elköszöntél a közönségtől és a nagyszínpados zenéléstől. A kérdésem az előzővel is összefügg: nem hiányzik az életedből az élő zenélés, a közönség, a nyüzsgés?
Nem hiányzik, életemnek ezt a részét lezártam. És azért zárult le, mert a zenei pályámat kerek egésznek érzem. Zeneszerzőként az Árpád népe misztikus opera volt az utolsó munkám, ezzel befejeztem az alkotói tevékenységet. A legutóbbi Illés-klubban is próbáltak rávenni, hogy írjak még új számokat. Kit érdekel ez ma?
Biztos vagyok benne, hogy sokakat.
Jó, rendben, de az csak egy poén. Mint ahogy az is egy poén volt, hogy 1990-ben, a Népstadion koncertünk előtt megírtunk két számot: az egyiket Lajos, a másikat én. Hol van az a két szám?
Azt gondolom, annak ellenére, hogy komoly trendfordulók jellemezték ezt az időszakot, egy teljes, posztumusz Illés-lemezalbum nem sikkadt volna el úgy, mint az a bizonyos, két dalt tartalmazó kislemez. Arról nem beszélve, mintegy mementóként megmaradt volna az utókor számára…
Most sem változott a véleményem: megírtunk két számot, a Népstadionban eljátszottuk, mindenki hazavihette az arra az alkalomra megjelent kislemezt – és? Mi lett belőle? Ha megírtunk volna egy teljes nagylemezt, az sem érdekelt volna senkit. Ott van a többi Illés-szám, azok megmaradtak.
Szükségszerű volt ’73-ban a szétválás? Egy élő legenda tűnt el veletek akkor…
Jó pár évvel ezelőtt elmondtam a feloszlásról: kár lett volna megvárni azt a pillanatot, amikor az Illés szégyenteljesen szétesik, ehelyett inkább elébe mentünk a dolgoknak. ’72-’73-ban próbálkoztunk megtartani vezető szerepünket. Az Add a kezed jó lemez volt, az azt követő hatodik, a Ne sírjatok lányok! pedig a korábbi Illés-számok áthangszerelt, némileg újragondolt változata. Ne felejtsük el, hogy ekkorra már ott volt az LGT, de elsősorban Bergendyék a Rózsival, tehát kialakult egy állati erős mezőny.
Aztán jött az első popfesztivál Diósgyőrben, ahol már a Bródy által kitalált KITT-Egylet lép színpadra. Jópofa dolog volt egy közös ernyő alá behozni a Koncz, Illés, Tolcsvayék és a Trió addig önálló produkcióit, de hiába: akkor már érezhető volt, hogy eljárt az idő felettünk… A közönség ugyan kitartott mellettünk, ám újabb nagylemezben már nem volt értelme gondolkodni. Már csak azért sem, mert az Illés akkorát ütött a fénykorában, hogy a mai napig érezhető a hatása, sokkal inkább, mint a Fonográfé. Pedig az is nagyon jó zenekar volt. A Jelenkor lemez felfogható akár az Illés folytatásának is.
A közelmúltban két csodás ünnepi eseménynek is részese voltál. Egyrészt a Zikkurat Színpadi Ügynökség méltó módon emlékezett meg a nyolcadik ikszes születésnapodról, másfelől az Illés-együttes átalakulásának hatvanadik évfordulójáról. Mindkét előadásban, ha néhány percre is, de mégiscsak láthattunk a színpadon. Mit éreztél e két jeles alkalomkor?
A születésnapi ünnepséget a Zeneakadémián rendezték meg, ahol Batta András (zenetörténész, egyetemi tanár, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója – H.I.) a maga választékos stílusában mondott laudációt. Amit aztán otthon is elolvastam és arra gondoltam, ha valaki készül arra, hogy egyszer majd létrehoz egy óriási életművet, akkor semmi sem lesz abból. Mindenesetre megható volt rácsodálkozni a szeretetre, és hallani, ahogy beszélnek erről. Most már érzem, hogy ez valójában egy életmű.
A zeneakadémiai koncert legfőbb tanulsága, és ezt már a tíz évvel ezelőtti hetvenesnél is megállapítottam, hogy jóleső érzés, ahogy különböző módokon elismerik azt az igyekezetet, ami mondjuk Az utcán-ból elindulva fejlődött ki az István, a királyon keresztül egy sumér oratóriumig. És persze, hogy jól esik, ha a zeneértő emberek, kívülállók ezt az egészet belehelyezik egy rendszerbe. Többször beszéltem már arról, hogy egy alkotó ember elhivatottsága – függetlenül attól, hogy építészetről, zenéről, vagy képzőművészetről van szó – az idegrendszerbe bekapcsolt antennákon keresztül működik. Mindenkinek van ilyen antennája, csak épp nem mindenki nyitja ki. Vagy nem mindenki alkalmas rá.
Az ötvenedik Illés-évfordulót tíz évvel ezelőtt Beat ünnep címmel rendezték meg, tehát a zeneakadémiai hetvenesemhez hasonlóan ez a mostani, Illés 60 a második ilyen jellegű produkció. Összehasonlítva a kettőt annyi különbséget látok, hogy az ötven éves jubileumon fellépő zenekarok igyekeztek jól, vagyis hűségesen eljátszani az Illés-számokat, míg az idei, nagykoncerten nem ez volt a fő szempont. Inkább a saját maguk világát próbálták becsempészni a dalokba. Azoknál, akiknél a népzenei stílus amúgy is jelen volt, könnyebb helyzetbe kerültek, hiszen az Illés annak idején sok esetben építette be ezeket az elemeket a számaiba. Ezek kifejezetten tetszettek, de volt olyan zenekar is, amelyik nagyon más világba vitte el ezt a zenét. Szerencsére a rap kimaradt ezen az estén…
A Szörényi-Bródy szerzőpáros nevéhez kötődnek az első magyar nyelven írt beat dalok. Mennyire tudatosult bennetek, hogy a koppintós korszaknak előbb-utóbb befellegzik, muszáj lesz előrukkolni saját szerzeményekkel? Igaz-e az a történet, amikor először mutattátok be a frissen írt dalokat, a táncoló közönségnek tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy nem angolul szólnak? Hiszen a magyar nyelvű dalszöveget szentségtörésként értékelték volna.
Azért volt szentségtörés, mert az akkori fiatalság a bolsevik rendszerrel szembeni ellenállást az angol, amerikai mintában látta. A Beatles, a Rolling Stones és a többi nyugati zenekar volt ennek a megtestesítője. Ha belegondolunk, borzasztó, hogy az akkori fiatalság tulajdonképpen a saját anyanyelvét tagadta meg. Aztán ez viszonylag hamar oldódott.
A sztori igaz, és a Bosch Klubban történt. Ez Angyalföldön, a Balzac utca 5. szám alatt volt található, eléggé veszélyes hely volt. 1965 végétől játszottunk ott szombatonként. Amikor bedobtuk az Óh Mondd-ot és ment a rövid szótagos verze – „Ki mondta, hogy rám várj, ki mondta, hogy rám várj” –, egyszerűen nem értették, nem fogták fel, hogy magyarul énekelünk. Ráadásul a hangosítás is rossz volt. A szünetben kérdezgettük a közönséget, hogy tetszett-e, először nem értették a kérdést. Mondtam, saját dalt játszottunk magyarul! Erre a válasz: „maradjatok már, Vámosi és Záray is magyarul énekel!”. Ami a hangosítást illeti, a saját, nem is tudom milyen típusú erősítőmbe énekeltem úgy, hogy mellette a gitár szólt. El kellett dönteni, melyik legyen a hangosabb. Akkor még a Selmer erősítőink sem voltak meg, azokat csak valamikor karácsonykor toljuk be, amit a TRIÁL-on (TRIÁL Sport-, Játék- és Hangszerkereskedelmi Vállalat: a rendszerváltozás előtt működő állami cég, kizárólag az általuk forgalmazott, az elnevezésükben is megjelölt árucikkeket lehetett náluk megvásárolni, vagy külföldről megrendeltetni – H.I.) keresztül tudtuk behozatni.
A koncertjeiteket hirdető plakátokon, illetve zenekari nyilatkozataitokban egy idő után előkerült egy kifejezés, mégpedig az ex-music. Mit jelentett ez a beatkorszakban?
Bródy szójátéka volt. Tulajdonképpen soha nem beszéltük meg, ő találta ki ezt a kifejezést, mi pedig elfogadtuk. Szyksznian Wanda plakátot is csinált belőle. A szó értelme az, hogy megkülönböztetve a többi kortárs zenekaroktól a saját, belőlünk fakadó zenét játsszuk. Nem hiszem, hogy igazolnunk kellett volna egy logóval, vagy egy betűvel, vagy akár egy szóval azt, hogy mi zenét játszunk. Hogy ez zene. Ráadásul a közönségünknek semmit sem mondott egy latin kifejezés, nem is sokáig használtuk.
Ha az Illés pályafutását grafikonon próbálnánk ábrázolni, egy sinus-görbét kapnánk eredményül. Egyfelől a Hanglemezgyár kislemezen kiadta a rádióban rögzített felvételeiteket, ugyanakkor a ’66-os táncdalfesztivál dala, a Még fáj minden csók kisebb botrányt kavart. Két év múltán ugyanonnan a tizenegy díjból hatot elhozott az Illés, aztán jöttek az újabb botrányok: pécsi kukaügy, Bobby-féle BBC-nyilatkozat, majd a diósgyőri popfesztivál… Mit gondolsz erről: az Illés volt szálka a szemükben (esetleg a dalszövegek miatt), vagy rajtatok keresztül az egész műfajt, jelenséget akarták ellehetetleníteni?
Az, hogy az Illést üldözték, egyértelmű. Bródy egyes politikai utalásos dalszövegekkel valóban próbálta a bolsevik tűrőképesség határait feszegetni, ami egyáltalán nem baj, ebben teljesen egyetértettünk. Persze meglett a következménye: konfliktusok sora a sanzonbizottsággal, a cenzúrával. Inkább arról van szó, hogy a szövegeket sokszor magára szabta, főleg a csajozós témákban, amikkel nem mindig tudtam azonosulni. Ugyanis ezek a dolgok nem velem történtek meg. Miután konzervatív értékrendű családból származom, tőlem idegenek az effajta megnyilvánulások. Ahogy a Nők Lapjának is nyilatkoztam nemrég: én csak „színész” voltam ezekben, vagyis elénekeltem a „szerepet”.
’66-ban a Még fáj minden csók hangvétele, előadásmódja meglehetősen szokatlan volt az idősebb korosztálynak, meg is kaptam egy levélben, hogy „ezzel igazolva látszik a darwini elmélet, miszerint mi a majomtól származunk”. Két évvel később az Amikor én még kissrác voltam nótában már egyfajta visszaemlékezésről van szó, a vágyainkról énekelek, mintha már véget ért volna az a rendszer, miközben még szó sincs erről. Valóban elhoztunk egy csomó díjat, de véleményem szerint főként a zsűriben ülő Petrovics Emil zeneszerző jóvoltából, akinek nagyon megtetszett, hogy egy beat zenekar délszláv motívumokat épít be a dalába. Ennek köszönhető, hogy az Illéssel bejutunk a Zeneakadémiára. Ennek is megvolt a maga kettős célja: nem kis dolog a beat közönségét beültetni a komolyzenei koncertterem padsoraiba.
Az összes többi – a pécsi kukaügy, a BBC-nyilatkozat, a diósgyőri popfesztiválon elmondott Bródy-beszéd mind a bolsevikok által kreált, az Illés ellehetetlenítésére irányuló ügy volt, mindenféle alap nélkül. Hogy rajtunk keresztül az egész beatmozgalmat akarták- e felszámolni, azt nem tudom megmondani, de tény, hogy a hatalom nem nézte jó szemmel a fiatalok önállósulását és a kedvenceik zenei törekvéseit.
A Fonográf szakmailag, zeneileg magasan kvalifikált zenészek társulata volt. Nekem mégis úgy tűnt, mintha 1983-ig folyamatosan keresné önmagát. Zenében és szövegvilágban egyaránt. Hogy az imént elhangzottakat visszaidézzem tőled: „a Fonográf nem ütött akkorát, mint az Illés”. Talán a country könnyedebb hangzásvilágának köszönhetően?
Részben igen. Nem győzöm visszaidézni, hogy a későbbiekben Bródy az Utazás szólólemezemet – ha már játszott rajta Tolcsvay Laci és Németh Oszi – kinevezte a Fonográf első albumának. Ez igazából az FG-4 lemeznél jött ki, ami valójában a harmadik volt. Akkoriban jobban el voltam foglalva a saját dolgaimmal, nemigen figyeltem fel ezekre az ügyeskedésekre.
Ezt azért is tartom fontosnak megemlíteni, mert az Utazást valójában egy megtörtént és zenei kirándulásnak tartottam, ahol többfajta zenei stílus találkozott. A Fonográf megalakulásakor nem ezt tekintettem kiindulópontnak, azonban a szólóelemezem sikerét látva Tolcsvay Laci – már az első próbán – a country-vonalat erőltette. Én pedig megadtam magam: jó, akkor játsszunk countryt! Amikor elkészültünk a Fonográf első, úgynevezett „bordó” lemezének megírásával, bementünk a lemezgyárba, hogy felvegyük. Erdős viszont azzal fogadott bennünket, hogy előbb Koncznak írjunk egy lemezt. Amiről akkor még egy kottafej sem készült el. Hogy minél előbb fölvehessük a sajátunkat, a lemezgyár nyomására gyorsan meg kellett írnunk a „kötelezőt” (Koncz Zsuzsa – Gyerekjátékok – H.I.).
Visszatérve a countryhoz: nem csodálom, hogy Tolcsvay Laci emellett kardoskodott, hiszen ez állt a legközelebb a Tolcsvayék és a Trió stílusához, de emellett állati jó west-coast stílusú nóták is születtek a Fonográf időszakában. Az Eagles, Dooby Brothers, Allman Brothers Band és a nem tudom még milyen bandákhoz tudnám hasonlítani. Az útkereséssel egyet tudok érteni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a felsoroltakból miként következik a századfordulós Edison-album… És hát Bródy szövegei sem ütöttek akkorát, mint annak idején az Illésben, amit nem győztek a szemére vetni.
Ebből eredeztethető a véleményem, miszerint a Jelenkorral kellett volna kezdeni, bár nem tudom, onnan hogyan és hová léphettünk volna tovább. Az egy Pink Floyd-os ihletésű progresszív lemez volt, ami nagyon messze esett a texasi zene világától.
Talán azért sem lehet a Fonográfot összevetni az Illéssel, mert mindkettőt érdemes társadalmi-politikai kontextusba helyezni.
Ebből a szempontból a különbség annyi, hogy az Illést letiltották, a Fonográfot nem. Az egyik Illés-rajongó elmondja Koltay – A koncert című filmjében, ami az 1981-es első összeállásunk alkalmából készült a kis sportcsarnokban, hogy „az Illés után a Fonográf nekem nem mond semmit”. Ettől függetlenül jó számokat írtunk és a zenekar népszerű lett, a Jelenkor lemezzel pedig a Fonográf bebizonyította, hogy nem csak a countryban tud alkotni, hanem a komolyabb, előre mutatóbb, progresszívebb zenében is megállja a helyét. Arra a lemezre csak két számot írtam, amit ma is büszkén vállalok; a Jelenkorra az István, a király sikere után is felfigyeltek az emberek. Néha előveszem a Fonográf búcsú DVD-jét, és ma is rácsodálkozok, ahogy ott megszólal a Bengázer…
Az 1979-es MIDEM-re a Fonográfot is benevezte a hanglemezgyár, és Greyhound címmel elkészült a Távolból írok kedvesem angol nyelvű változata is. Eközben számos európai országban jártatok, eljutottatok Ázsiába és Kubába is. Mi volt az akadálya annak, hogy egy magyar zenekar, mondjuk épp a Fonográf, nemzetközi sztárrá avanzsálhasson?
Visszautalnék arra, hogy annak idején a Kisstadionban angol rock zenekarok is koncerteztek, akik csereszerződés keretében jöttek Magyarországra. Az angol szakszervezet ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy egy magyar zenekar angliai fellépéséért cserébe a magyarok fogadjanak egy brit együttest. Így jut ki az Interkoncert által az Illés is 1970-ben Londonba, ami tulajdonképpen egy kuriózum.
A kérdésedre válaszolva, a külföldi elismertség hiányának nagyon egyszerű oka van: nincs ránk szükség. Nyugaton, de méginkább Amerikában minden sarkon áll egy olyan gitáros, akihez egyetlen magyar zenész sem hasonlítható. Erdős mindent megtett, hogy a kedvencét, a Neotont befuttassa Japánban, ami egyébként óriási felvevőpiac, de mégsem tudta elintézni. Amúgy más zenekaroknál az Interkoncert nem volt ilyen segítőkész, sőt ott gátolták az érvényesülést, ahol csak tudták.
A Fonográf külföldi útjának előzménye a kérdésben is említett Greyhound kislemez, amelynek angol nyelvű szövegét Tracy Wild énekesnő írta és a United Artists adta ki Londonban. Ennek kapcsán írunk alá egy promóciós szerződést, amelynek keretében kijutunk Hollandiába, Dániába és Németországba, ez utóbbi esetben egy áruház hanglemez osztályán, egy iskolai katedrán (!) játszunk. Dániában egy vidéki kocsma tánctermében, egy kis pódiumon léptünk fel, ahol egy lélek sem volt. A mellettünk lévő söntésből időnként átnéztek az emberek, bedugták a fejüket az ajtón és az elhangzott szám után tapsoltak egyet. Erre nyilatkozta Tolcsvay Laci egy észak-magyarországi újságnak adott interjúban, hogy „a Fonográf azért nem lett sikeres külföldön, mert Leventének és Tininek fontosabb volt hazajönni, hogy megírják az István, a királyt”…
A kegyelemdöfést az Interkoncert adta meg a Fonográfnak egy Wembley Stadionbeli koncertmeghívással kapcsolatban. Ha összejön, valahol Jerry Lee Lewis és Johnny Cash között léphettünk volna színpadra, de nem jött össze. Az előbb említett szakszervezeti csere ügyletek alapján meg kellett volna venniük egy viszonylag ismert amerikai countryénekest, ám az Interkoncert nem adott rá pénzt. Bár nehéz megjósolni, hogy később mi történt volna a zenekarral, ha kijutunk a Wembleybe, de az biztos, hogy nem az István, a király megírása és annak előadása lett a gátja a Fonográf esetleges külföldi sikerének.
Az Illéssel is csak annyit tudtunk elérni – az interkoncertesek erre is vették a figurát –, hogy egy vasfüggöny mögötti zenekar egyfajta különlegességként léphetett színpadra. Tetszett nekik a magyar beatzene, érezték rajta a kelet-európai ízt. Rod Stewart és az újjáalakult Faces együttes előtt játszhattunk a londoni Liceumban. Szoktam is mondani: mi hazajöttünk és egy év letiltás várt ránk, viszont Rod Stewart egy év múlva világsztár lett.
Az Illés után a Fonográf is dolgozott Koncz Zsuzsával. ’78-ban azonban született egy kuriózumnak számító album Kovács Katival és Adamis Anna szövegíróval. Előbbivel miért nem alakulhatott ki olyan szoros munkakapcsolat, mint Koncz Zsuzsával?
Koncz egy adottság volt, a közös munkát inkább Bródy tekintette szívügyének, mint én. Kati lemezét viszont boldogan elvállaltam, nagyon szerettem azokat a számokat, amiket Presser és az LGT írt neki. A lemezötlet egyébként Tinié volt, aztán kihátrált belőle, így szövegíró nélkül maradtunk. Kati hozta Adamis Ancsát, azt viszont kikötöttem, hogy a lemezgyári ügyintézést nem vállalom, azt nekik kell csinálni.
Jó okom volt erre, mert a ’78-as Fonográf album felvételei közben lehívattak Czapkó elvtárs irodájába, ahol a teljes lemezgyári vezetés összeült, és gyakorlatilag szóról szóra megismétlődött a „bordó” lemezzel kapcsolatos történet. Amiről már beszéltünk. Vagyis azt akarták, hogy hagyjuk félbe az Útközben felvételeit és készítsük el Koncz új, soron következő albumát (Koncz Zsuzsa – Valahol - H.I.). A különbség csak annyi, hogy ’74-ben újonnan alakult zenekarként kénytelenek voltunk ebbe belemenni, most azonban felálltam és annyit mondtam: „ti vagytok a vezetők, azt csináltok, amit akartok, de az én beleegyezésemet hiába várjátok. Folytatjuk a megkezdett felvételeket, ha akarjátok, állítsátok le, de magamtól ebbe soha nem egyezem bele!”. Nem állították le, így be tudtuk fejezni a stúdiómunkát. Később aztán kiderült, a Boldizsár-család adriai nyaralása miatt akarták felborítani a menetrendet. No comment…
Nagyon szeretem ezt a Kovács Kati – Adamis Anna- lemezt, az Ima, A zene az a bor és a többi mai napig a kedvenc felvételeim közé tartozik, mindemellett érdemes a „kommentszekció” véleményét is elolvasni a YouTube-on. Végül a hosszabb távú együttműködés hármunk között, vagy akár csak Katival, nem merült föl.
Szólóalbumaid címei, ha úgy tetszik, egy életpálya állomásait reprezentálják: Utazás (1973), Hazatérés (1980), Végtelen úton (1986). Milyen koncepcióval vágtál bele a munkákba? Milyen üzeneteket hordoznak?
Életpályámmal kapcsolatban – és erre a beszélgetésünk elején is utaltam – semmit sem terveztem el előre. Mindig az időre bíztam. Az első lemezről már beszéltem a Fonográffal összefüggésben; ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy egy szójátékot valósítunk meg: ha már van Utazás, legyen Hazatérés is, ami már népzenei alap. Nem country, hanem erősen népzenei alap! Ekkor már dolgozom a Muzsikás együttessel, Sebestyén Mártával, én vagyok a zenei rendező, és persze játszom rajta, enyém a szólóének, illetve a vokál. Ezen van a már korábban bemutatott Kőműves Kelemen, a váratlanul slágerré lett Hej, Barátom!, aminek az utolsó versszakát Erdős kihúzatta velem. Hogy miért? Mert magára vette:
„Hej Barátom, jó Barátom / Arra kérlek, hallgass rám /
Sűrű erdő közepében / El nem ér a napsugár/
Sűrű erdő, sötét erdő / Hullasd el a leveled /
Hadd láthatom valahára / Fölöttem a kék eget”
A Végtelen úton lemez a Fonográf megszűnése után két évvel született, a zenekar teljes tagsága játszik rajta. Mégsem hasonlítható egyik Fonográf-albumhoz sem, elmélyültebb, komolyabb dalok jellemzik. A népzenei rész is kevesebb, mint a Hazatérésen, vendégként Dés László szaxofonos és Csoóri Sándor népzenész szerepel rajta, ő például dorombon is játszik. Egy szám kivételével (Művészbejáró – Bródy János - H.I.) az összes zenét és szöveget én írtam, illetve megzenésítettem Juhász Gyula – Ballada című versét.
Dalszövegeket, legalábbis is a hivatalos közlés szerint, csupán a szólólemezeidre írtál. A zenekari közös munkáknál szükségét érezted egyébként, hogy e tekintetben instrukciókat, vagy szövegötletet adj Tininek?
A szólólemezeimnél teljesen természetes, hogy én írom meg a szövegeket, hiszen azok a dolgok, mint például az Utazás – erről korábban is beszéltünk –, velem történtek, én éltem át, jártam végig ténylegesen azt az utat, amiről a dal szól. Azon kívül a saját érzéseimet írom le.
A dalszövegekbe csak az Illés legelején szóltam bele, abba is olyan szinten, hogy inkább útmutatót adtam Bródynak. Kértem, hogy magyarul jó énekelhető, a zenéhez és a ritmikához illeszkedő szövegeket írjon, és a rövid magánhangzókat ne nyújtsa rá a hosszú kottára, csak azért, mert akkor épp nem jut eszébe az odaillő szó. A Kőműves Kelemennél a szövegre mentünk, az István, a király viszont zenei produkció. Ott először úgynevezett „vakszöveget”, vagy inkább munkaszöveget – amit később nem használtunk föl – kellett írni, főleg a párbeszédeknél. Rövid volt az idő a bemutatóig, ezzel segíteni akartam Tininek. 1983. januárjában váltam, februárban kezdtem írni a rockoperát, májusban már megkezdődtek a stúdiófelvételek, augusztus 20. előtt pedig már a Királydombon voltunk vele. Sokat egyeztettünk, kapott szövegötleteket is, amit szinte kivétel nélkül jóváhagyott.
Zeneszerzőként is nagyon komoly életmű áll mögötted. Végigtekintve a pályádon, mennyire befolyásoltak az épp uralkodó trendek? Hogyan dőlt el, hogy most háromperces slágert, keményebb rockot, progresszívebb dallamokat, pop-rockkal fúziós népzenét, vagy épp hosszabb lélegzetű, egybefüggő zeneművet alkoss?
Főként a tizenkét húros akusztikus gitáron gyakoroltam, amit imádtam, mert úgy szólt, mint egy hárfa. Elmondok egy példát: számtalan nóta született meg bennem úgy, hogy nem a dallam jött ki először, hanem csak egy akkordmenet. Amiből még egyáltalán nem következett az, hogy mit fogok énekelni. Egymás után jöttek a harmóniák, amiket nem kottáztam le, megmaradtak a fejemben. Ezután írtam meg a dallamot, amit a harmóniamenet határozott meg. Például a Kőműves Kelemen rockballadából a Hitetlenség átka – amit a Hazatérés szólólemezemre is felénekeltem – komponálása kapcsán abból indultam ki, hogy mi szól bennem. Egy dorombot hallottam. Utána jött egy csángóihletésű ritmus és dallam – és már meg is volt.
Másik példa az egyik legkedvesebb számom, a Goodbye London, amelyet az angliai fellépésünk hozott elő, és amiről már beszéltem. A Liceumban játszottunk Rod Stewart előtt, ami kihozta belőlem a kemény rockra hangszerelt dallamot. A szövegét hazafelé tartva a buszban írta meg Bródy az ott látott élmények hatására.
Miután az embert sokféle hatás éri, ezek a hatások befolyásolják a dallam és a szöveg születését. Az Illésben, a beatkorszakban a kor szelleméhez igazodó rövidebb számok születtek, az első összefüggő darabot, a Human Rights rock oratóriumot a fehér lemezre írtuk, hat tételben. Ez volt a kezdet, aztán jöttek sorban a Kőműves Kelemen, az István, a király és a többi. Az utolsó operámat, az Árpád népét már úgy írtam, hogy Bácshegyen eszembe jutott egy dallam, vagy dallamsor, bejöttem a szőlőből és leírtam.
Az István, a király sikerét sokan sokféleképpen értelmezik, elemzik. Népszerűsége nyilván nem független az akkor fennálló társadalmi-politikai helyzettől, a betétdalok sokszínűségétől, a kifejező erejétől és persze maguktól a szereplőktől. Az azt követő darabokat, mint az Attila, Isten kardja, a Kiátkozott, a Veled uram és az Árpád népe, jóval elgondolkodtatóbb, nehezebb fajsúlyú és talán kevésbé populáris betétdalok alkotják. Értékben nyilván nem teszünk különbséget, hiszen a maga nemében egytől-egyig páratlan alkotás. Utóbbiakra elmondható, hogy a rock előtagot kissé hátrébb sorolva, kortárs operákat komponáltál?
A rockoperából, mint műfajból a négy közül kettő van. Az Istvánt nem véletlenül neveztük rockoperának, hiszen azt erősen a Jézus Krisztus Szupersztár ihlette. Kiss Eszter Veronika zenetörténész egzakt módon leírja, hogy az István tulajdonképpen dalok füzére. Ha bármelyik dalt kiveszed belőle, önállóan is megállja a helyét, mindazonáltal valamilyen szállal mégis csak kötődnek egymáshoz és ez teszi operává. A másik, a Veled uram, ami az István, a királyhoz hasonló stílusú és annak tulajdonképpeni folytatása. Sztoriban is és zeneileg is.
Ezektől nagyon eltérő az Attila – Isten kardja, és a legutolsó, az Árpád népe. Már az Attila sem „tiszta” rockopera, hiába nevezik így, inkább történelmi opera; komoly stílus kavalkád jellemzi. Ezek közül az ujgur népzene a meghatározó, megkaptam azokat a kazettákat, amelyeket Ujguriában vettek föl. De a szerkezete is jelentősen különbözik az előzőktől.
Az Árpád népéről gondolom úgy, hogy az előző három mű összes tapasztalatát sikerült fölhasználnom. És hogy miért misztikus? Azért, mert a darabban megjelenik Árpád lelke és hét vezére. De ott a sámánasszony, Rasdi is a látomásaival, aki egyébként létező figura volt. Miután javarészt operisták éneklik, akár klasszikus operának is nevezhetjük.
Az elmondottakból is kitűnik, de aki látta, meghallgatta mindegyiket, megállapíthatta, hogy a négy mű közül az István, a király lett – nem egészen ideillő szóval – „sláger”, vagyis a legnépszerűbb.
Ezt már az Attilánál is tudtam, ott egy dolog vezérelt, mégpedig az, hogy ne hasonlítson az Istvánra. Nem szerettem volna, hogy az Attila majd egyszer úgy tűnjön el a süllyesztőben, hogy azt mondják rá, ez az István babérjaira törekvő „valami”. Akár az egyszerű daloknál, úgy a dalműveknél is mindig tudatosan törekedtem arra, hogy egymástól megkülönböztethetők legyenek, hogy ne hasonlítsanak egymásra.
Ezekben a művekben rendre a magyar történelmi témákat dolgoztad föl. Van-e összefüggés az Attila sírja utáni kutatásod és a történelmi rockoperák között?
Kezdjük azzal, én soha nem nyilatkoztam azt, hogy régészeti ásatásaink célja Atilla sírjának felkutatása lenne! De, ha már fölmerült a régmúlt, ejtsünk szót a Fénylő ölednek édes örömében (Innin és Dumuzi) című sumér oratóriumról, ami januárban elhangzott a Zeneakadémián. És amiért Batta András zenetörténész, mint kortárs szerzőt, gyakorlatilag piedesztálra emelt.
Atyai örökség, hogy nálunk a könyvespolcon ott volt egy cseh írótól származó könyv, amely a sumér világról szólt. Elém került Rákos Sándor és Komoróczy Géza magyar nyelvű fordítása a sumér ékírásokból. Nagyon érdekelt, főleg a nyelvezete, gazdag szókincse. És nem azért, hogy ezzel azt bizonyítsam, hogy mi sumérok vagyunk. Ez indított később az Elég volt! Wass Albert - Adjátok vissza a hegyeimet! című kóruskantáta megírására.
Ezt úgy tudtam megzenésíteni, hogy a teljes prózai szövegben találtam olyan sorokat, amelyeket a környezetéből kivéve, egymás alá illesztve, versformává tudtam alakítani. A refrént nem volt nehéz megírni – Adjátok vissza a hegyeimet!
Az inspirációkról az előbb beszéltünk, elmondhatom, hogy részben a természet ihletett a dallamok megírására. Persze a Holdvilágárok is. Ami az ott történő korábbi kutatásaimat illeti, annak lényegét megírtam az erről szóló könyvemben, ami az utolsó darabig elfogyott. Nemrég megegyeztünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, hogy a régészeti fakultásuk már idén átveszi és folytatja a kutatásokat.
Nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne derüljön ki valami fontos dolog ezzel kapcsolatban! Már eddig is találtunk érdekes nyomokat, bizonyos összefüggéseket, valamint cserépdarabokat és egyéb egyszerű használati tárgyakat. Ami viszont izgalmas, hogy a sziklafaltól lefelé található a vízesés létra, attól jobbra pedig az Y-barlang. A létra alatti barlangot kipucoltuk, találtunk egy követ, amibe keresztet faragtak. Onnan kell csinálni kutató árkot, hogy találjuk meg az eltűnő, fix, betonszerű réteget. Ha a réteg alatt találunk egy nyílást, akkor a keresett „hármas barlang” lesz az, ami a Pálosokhoz kapcsolható. És ha sikerülne ráakadni, az óriási löketet adna a kutatásnak. És még valami: a sziklafalon van egy vízszintes repedés – a kemény tél és fagyott víz következményeként –, ahol az összegyűlt víz kicsurog. Nyilván egy padozatról. Ezt fel kell tárni. A sziklafal mögött minden valószínűség szerint van egy lefelé vezető lépcső, ez előtt terül el a padló. Minderről feltételezhető, hogy a sziklafal mögött, ahol megáll a víz, létezhet egy üreg, ami nem csak a „Hármas barlang”, hanem sokkal komolyabb – de ezt így elég nehéz vizualizálni egy beszélgetésben.
Térjünk vissza a zenére! Mint rendkívül sokoldalú szerző, aki a műfajok közötti átjárhatóságot is széles körben használtad, hogy látod: hol tart ma ez a könnyűnek nevezett műfaj; egyáltalán mi a véleményed a mai, fősodratú zenékről?
Mindenekelőtt az, hogy ma már nem írnak invenciózus dalokat. Nemrég valahol megkérdezték tőlem, mi a véleményem arról: mostanában kik a jó, technikás gitárosok? Visszakérdeztem: mostanában? Minek? Ezekhez a mai zenékhez mi szükség jó gitárosra?
Nagyon régen, talán még az Ifjúsági Magazinnak mondtam el, hogy az alkotáshoz kell némi érzékenység. Meg persze a józan gondolkodás. Amikor ezt nyilatkoztam, akkorra már leírtam magamban a beat- és a rockzenét, tudtam, hogy ennyi volt, beteljesült. Tudtam, hogy nekünk már nem fog újat nyújtani. Be is jött. Talán a heavy metal tudta tovább vinni a lendületet. Mára az is a retro kategóriába került.
A továbblépést a ma világzenének nevezett, valójában népzenében gyökerező stílusban látom, annak ellenére, hogy nem feltétlenül és nem mindenben a kedvemre való. Magát a kifejezést viszont ki nem állhatom. Hadd idézzem ide – és remélem, nem tartanak majd szerénytelennek – Kiss Eszter Veronika egyik írását a Magyar Nemzetből: „hagyjuk már ezt a világzenét! Ezt Szörényi Levente már kitalálta a Hazatérés lemezen”. Csak akkor még nem így hívták…
Eszedbe jutnak még dallamok?
Messze kerültem attól, hogy összerakjak egy dallamsort; hogy már beszéltem róla, a színpadhoz hasonlóan a szerzői tevékenységemet is tulajdonképpen lezártnak tekintem. Viszont egész nap szól nálam valamilyen zene, az internetes rádiókban szimfonikus zenét, vagy az egy szál zongora, vagy akusztikus kísérettel megszólaló számokat hallgatom szívesen.
Kiteljesedtél a borászatban?
Nem tudom elmondani azt az érzést, ami hatalmába kerített, amikor elkészült a pince. Annyira beleszerettem, hogy vettem mellette egy telket egy kisebb házzal, azt is felújítottam, a birtokra pedig rizlinget telepítettünk. A szőlő rengeteg munkát ad, de örömmel, szívesen csináljuk Örsivel, aki szintén rákattant a borászatra.
Káptalantóti-Bácshegy számomra egy óriási lelki felszabadulás. Ha kilépsz a konyhából, leülsz a ház elé, gyönyörködsz a tájban, az felülmúlhatatlan. Szép időben ellátni a Bakonyig, ami a távolság miatt már nem zöld, hanem világoskék színben pompázik. Este, a tök sötét égen lehet látni a Tejutat, szinte meg tudod számolni a csillagokat. Sokszor hallgatom a rádióban a budapesti, nagyvárosi autós torlódásról szóló híreket és olyankor csak mosolygok magamban. Amikor beszélgetek emberekkel a hegyoldalbeli szőlőbirtokról, és többen megkérdezik, hogy miért ilyen „Isten háta mögötti” helyen találtam meg a boldogságomat, mindig elmondom nekik, hogy nem a Bácshegy fekszik az „Isten háta mögött”, hanem a Nagykörút. Ez a hely épp „Isten szeme előtt” van.
Hegedűs István
2025. augusztus 23. 09:15